Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-02 / 9. szám
Kinek árt a pusztítás szelleme? New York bronxi állatkertje különös látványossággal, egy „temetővel“ dicsekedhet, amelyben 225 sírkő jelzi azokat az állatfajokat, amelyeket az ember a 18. század elejétől Észak-Amerikában kiirtott. Ma már nem is akad a világon olyan vidék, ahol hasonló emlékhelyet ne lehetne létesíteni. A történelmi időkben örökre eltűnt vagy éppen a kipusztulás peremén levő fajok száma több ezerre tehető. A Fekete -könyv A nem kis iróniával, pesszimizmussal megáldott hires angol esz- széista és filozófus, Aldous Huxley a földi élet és az ember viszonyát a burgonya és a penész „kapcsolatához“ hasonlította. Sok igazság van ebben a bizarr hasonlatban, hiszen ahol a „civilizált“ ember megvetette a lábát, ott megjelent a pusztítás szelleme is. Az 1600 óta kihalt fajok jegyzékét a Nemzetközi Természetvédelmi Egyesület (IUCN) ún. Fekete könyve tartalmazza. Harmadik kiadásában 193 hal, 40 kétéltű, 98 hüllő, 258 madár és 305 emlős, tehát összesen 894 gerinces neve szerepel. A kihalt gerinctelenek számát pedig még csak felbecsülni sem tudjuk. A tengerek szigetvilága több érdekes emlősnek, madárnak stb. adott otthont. De csak addig, míg meg nem jelentek a fehér tengerjárók. A Mascarenhas-szigeteken nagy testű, galambhoz hasonló madarak éltek. Mauritius-szigeten pedig két - repülni szintén képtelen - rokona élt. Hiányzott belőlük az emberrel szembeni félelem is, így a partra szálló, bunkóval felfegyverkezett tengerészek könnyű prédái lettek. A 17. század végére egy sem maradt belőlük. A cethalászoknak az 1741 -ben felfedezett 10 méteres kéregbőrű dugong- más néven Steller tengeri tehene- kiirtásához mindössze 27 évre volt szükségük. Európa legnagyobb kérődzőjének, az őstuloknak az utolsó példánya pedig 1627- ben pusztult el. Korábban a bölénnyel együtt ezt is szívesen vadászták a föurak. A Vörös könyv A fajok többségének kihalását, állományuk megfogyatkozását elsősorban nem a vadászatuk, tudatos irtásuk okozta. Többeket - ismereteink szerint 449 fajt - élőhelyük átalakítása, degradációja sodort a pusztulásba, 127 faj eltűnéséért pedig a betelepített ragadozók és a táplálékkonkurensek a felelősek. 250 madár- és emlősféle esetében azonban az emberi kegyetlenség és mohóság a felelős. A veszélyeztetett állatfajok sorsát a Nemzetközi Természetvédelmi Egyesület állandó munkabizottsága (Suervival Service Co- mission) kíséri figyelemmel. Ez adja ki időről időre a sokat emlegetett Vörös könyvet, amely különböző színű cserélhető kártyákból, lapokból áll. A vörös színükön azoknak az állatoknak (és növényeknek) a neveit jegyzik, amelyek megmentése csak speciális intézkedésekkel oldható meg. A sárga oldalakon szerepelnek azok az élőlények, amelyek állománya egyre fogy. A fehér kártyákon feltüntetett állatok jelenleg ugyan még nem veszélyeztetettek, de olyan kis állományban és területen élnek, hogy bármikor a vörös jegyzékbe kerülhetnek. Szürke színű lapokon tüntetik fel azokat, amelyek valószínűleg szintén veszélyben vannak, de pontos információval állományukról a szakemberek nem rendelkeznek. A zöld jegyzékbe pedig azokat a fajokat sorolták, amelyek egyedszáma az elmúlt években annyira megszaporodott, hogy az első három kategóriába már nem sorolhatók be. A nyolcvanas években az IUCN Vörös könyvének vörös lapjain mintegy 4500 gerinces és gerinctelen állat neve volt feltüntetve. A szervezet Costa Rica fővárosában, San Jóséban 1988 februárjában megtartott 17. közgyűlésén 9 állat- és 3 növényfajt nyilvánítottak kritikusan veszélyeztetettnek. Könnyen lehetséges, hogy közülük többet ma már a Fekete könyvben kellene jegyezni. Két évtizeddel korábban az afrikai fekete vagy keskeny szájú orrszarvúnak még mintegy 70 ezer példánya élt. Számuk 1988-ra 3 ezerre fogyott. A fekete orrszarvú tülkét Kínában még ma is lázas megbetegedések elleni (s nem af- rodiziakumként, nem serkentőszerként) csodaszerként használják. Feketepiaci ára a hetvenes években 2000 százalékkal (!) emelkedett, így nem csoda, hogy az orvvadászok az állomány 95 százalékát lemészárolták. A fekete orrszarvún kívül még két másik emlős neve szerepel a listán. A magyar és a csehszlovák szakirodalom is kouprey-ként említi azt a hátsó-indiai szarvasmarhafajt, melyről az utolsó híradás 1987-ból, Vietnamból származik. A harmadik faj pedig a Madagaszkár szigeten élő (?) széles orrú félmaki. Ez utóbbit a bennszülöttek „civilizálódásukig“ szent állatként tisztelték és nem vadászták. A „felvilágosult“, tabuikat feledő malgasok azonban, úgy látszik, nagyon következetesen felszámolták babonáikat, s velük együtt a félmakit is. A madarak közül a Fülöp-szige- teken élő majomevösast, egy csak a Molukkákon előforduló kakadut, valamint egy a hokkófélék közé tartozó - fácánfélékkel rokon - közép-amerikai fajt fenyeget a közeli kipusztulás veszélye. A nagy folyók, tavak elszennyeződése, a parti vegetáció irtása, vízi erőművek építése folytán kihalóban van Földünk egyik; legnagyobb, korábban Indiától Szumát- ráig előforduló édesvízi teknőse is, a Batagurabasca. Ugyancsak felkerült a listára egy nagy, attraktív színezetű jamaicai lepke és egy érdekes új-zélandi szárazföldi csigafaj is. Megmentésre vár két, néhány éve felfedezett növény is - a Ma- rajejya dariani nevű madagaszkári pálmaféle és a kosborfélékhez tartozó mexikói Phragmipedium exstaminodium. Joggal szerepel a jegyzékben az Alabama északkeleti részén és a Georgiában előforduló legritkább észak-amerikai rovarevö növény, a Sarracenia oreophila is. A védelem érvei A Vörös könyvbe, a kritikusan veszélyeztetett fajok jegyzékébe felvett állatok, növények megmentése nem könnyű, s természetesen költséges is Pénz kell a felvilágosítómunkára, az expedíciók szervezésére, a mesterséges szaporítás lehetőségének megteremtésére, a visszatelepítésre stb. Az IUCN például a majomevösas megmentésére már eddig is rengeteget költött. Nevéből a csípős humorú angolszászok szóviccet csináltak. Monkey-Eating Eagle, azaz „majomevö" helyett Money- Eating Eagle-nek, „pénzevőnek“ nevezik. Költséges „népnevelés“ lehet az a propagandakampány is, amelyet a Vadvédelmi Világalap (WWF) a marojejya-pálma mindössze 50 meglevő példányának megmentése érdekében folytat. A fa sziluettjét trikókra nyomták, s azokat ingyen osztogatják a malgasok között. így biztosan sokan felismerik. Ez azonban nem biztos, hogy elősegíti a faj túlélését. Annál is inkább, mivel a marojejya hajtáscsúcsa - más pálmákéhoz hasonlóan - Madagaszkáron csemegének számít. Érdemes-e vajon ilyen célokra évről évre dollármilliókat áldozni? Vajon megéri-e? - kérdezik sokan. Számukra bizonyára nem lenne kielégítő felelet, hogy minden egyes faj bolygónk élő öröksége, s mint olyat, kötelesek vagyunk megvédeni. Albert Schweitzer szavaira is - ... csak az összes teremtmény iránti szeretet tesz bennünket emberi lénnyé - sokan csupán hümmögnének. Tekintsünk el a sokat emlegetett biológiai egyensúly felemlegetésétöl is. Mindenki számára elfogadható érv viszont például egy olyan hír, amely arról tudósít, hogy egy Ka- rib-tengeri szivacsban a rákos sejtek szaporodását gátló - elsősorban a leukémia gyógyítására alkalmas - anyagot fedeztek fel. Ez a szivacs olyan szerves vegyieteket is tartalmaz, amelyek a vírusos agyhártyagyulladás ellen is hatásosak. Egy tengeri féregből pedig a kutatók az ízeltlábúak idegrendszerére ható, „padan“-nak nevezett rovarölőszert állítottak elő. Ezzel szemben a kártevők aligha válnak rezisztenssé. Az orvostudománynak köszönhetően, amely, úgy látszik, fokozatosan feladja 20. századi gőgjét, és megvizsgál néhány állati eredetű ókori csodaszert is, szintén egyre több érv kerül a természetvédők kezébe. Befejezésül egyet még hadd említsünk meg. Belsó-Ázsiában már 2000 évvel ezelőtt gyógyszerként alkalmaztak egy ma múmio- nak nevezett „anyagot“. A kutatóorvosok már 1965-ben bebizonyították, hogy például törések gyógyítására, belsőleg alkalmazva valóban hatásos gyógyszer. A nagyobb meglepetés erejével azonban bizonyára az hatott, amikor kiderült, hogy ez a sötét, félig cseppfolyós, fűszeres illatú anyag nem más, mint a magas hegységekben élő Alticola nemzetségbe tartozó pocokfélék „érett“ ürüléke Az Északi-Jeges-tenger vidékén élő jegesmedvék állományát jelenleg 10-20 ezerre becsülik. A sarkkörön túli meteorológiai állomások, katonai helyőrségek, örnaszádok személyzete a hatvanas évek elején puszta kedvtelésből évente több mint 10 ezer példányát ejtette el. 1964-ben azonban már csak 1300 jegesmedve került terítékre, s ez egyértelműen a faj kipusztulásának előjele volt. Az érdekelt országok ezért 1965-ben Alaszkában nemzetközi konferenciát tartottak, melyen elrendelték a bocsokat nevelő anyák védelmét. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Kanada, Dánia és Norvégia részvételével 1972-ben újabb, még szigorúbb védelmi intézkedéseket hoztak. Ma a tengeri madarakat az Arktisztól az Antarktiszig már nem a tengerészek mohósága, gyilkolási vágya fenyegeti. Sokkal alattomosabb veszély, a világtengerek szennyeződése csökkenti számukat. A tankhajók katasztrófái, az olajömlés minden egyes alkalommal sok ezer madár életét és táplálékát veszélyezteti. Felvételünkön a Délisarkvidék legzordabb tájait lakó császárpingvinek láthatók. Kevesen tettek annyit az afrikai nagyvadak megmentéséért, mint az Adamson házaspár. Életük és munkásságuk elsősorban a feleség, Joy könyveiből (Elza és kölykei, A pettyes szfinx, Shaba királynője stb.) ismert. E nagyszerű emberek élete tragikusan végződött. Joy Adamson 1980-ban rablógyilkosság, George Adamson (képünkön) pedig 1989-ben orvvadászok golyóinak áldozata lett. (Archívumi felvételek) 6 1990. III. 2. Uasirnap
