Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-16 / 7. szám
jä hírük a barati Korom fdenki furcsátotta egy ... amit tudott, ö vi- dott. Közben többször legjegyzést, hogy talán ordulatot adni az ese- jb vizekre evezni. Vá- tt, válásról Ildi hallani disszidált Ancsa férje, panaszaival Ancsára, logy őbenne most biz- ire talál. Ancsa azon- irmális és persze kissé iszetes idegenkedésé- sdést. Elég volt a saját !k hitegették egy dara- ist és türelmet tanúsí- íegígérték neki, hogy óságban persze eszük zonban csodálta Laka- nyozta őket ezekben ;atosék azzal honorál- atták és buzdították öt, idén hamarosan jóra t egymásnak rendelt lutatás közepette egy Ildi: éled. ltunk, s egy kalandfilm í a szemünk előtt. Én ti, feltáiriadó, de saj- röngédséggel nyúltam gnézzük még, nem? an rövidnek bizonyult, fejeztem a mondatot, fölkattintotta az asztali oSzinte pátosszal azt >csátottam neked, ibocsátottál, szép do- s ezek a nagy szavak a gyereknemzésben, nagy szükségem lett n ügyeletes barátnőm akásában minden eb- jreltem, s meglehetó- í hozzá, hogy megre- erét éppen most moz- lldi pedig beszélt, és meket mondott: sünök nyomják, együtt ben. t valaha olyan bárso- ilemnek, most hirtelen Alig bírtam hallgatni, agtam a dolgot: báljuk meg, de hagyd •haságokat. ondta akkor Ildi, kissé ményvesztetten. át, amikor engedel- sának, leraktam a ru- . Ildi szemében valami vagy inkább átszelle- más is, ami nagy lelki hetett, valami a mág- ntságából, az elveiért tekintetét immár nem üggeszti, hanem egy Ura, ahol az igazság innék a ragyogásnak amit a tekintetében lyon megijedtem. De í. Hátam mögött már :el, hogy szinte súrolta ti levetkőzött már, de a szent érzésnek még csiholta ki belőlem. * andtam -, de én nem :et csinálni. ön piszkos, rongyos. Gyatrán ölÍ tözött, rossz szagú ruhát visel. Arca régen nem látott borotvát, haja poros, borzas, körme gyászos, nadrágja a térdén eláll, lábán félretaposott, silány, rongyos cipő. Képzelje el. ön lezüllött, hitvány ember, éjjeli menedékhely lakója, akit átjárt az olcsó bundapálinka bűze - és az egyik áporodott levegőjű, tolvajsza- gú mellékutcában egyszerre csak összetalálkozik egy régi barátjával: .képzelje el. Ő remekül szabott fekete öltönyt visel, kezén vadonatúj szarvasbőr kesztyű, fején elegáns nemezkalap, felöltőjének selyem hajtókája alól ki- pillán a pompásan megkötött nyakkendője, amely kék színfoltjával kellemesen elüt a hófehér ingétől. Frissen borotvált arca még nem vált enyhén kékes színűvé, még látszik rajta a finom púder alig észrevehető nyoma. Lábán szarvasbör felsőrésze, elegáns lakkcipó - és a régi ismerősből francia kölni diszkrét illata árad. A régi ismerős jólelkú, szívélyes. !! Nem veszi észre az ön ocsmány, szegényes külsejét és piszkosságát. örömmel nyújtotta mindkét kezét és nyájasan kiáltja:- Milyen kellemes találkozás! Nos, gyerünk. Nem, nem, eszedbe 0 ne jusson kosarat adni! Elmegyünk egy kis vendéglőbe, van itt egy a közelben, ahol különtermek vannak, harapunk valamit, iszunk, felidézzük a régi szép időket. No, kedves barátom, ne kéresd magad! És ön ott ül vele - a vendéglő meleg, tiszta különtermében. Az asztalon friss kaviár, olyan friss, nedves, a szemei annyira nagyok, hogy meg lehet számolni őket; a kaviárhoz pedig pirított kenyérkocka, rózsaszínű sonka dukál, finom és átlátszó, mint a kisgyermek bőre, meg sárga halszelet, úgy felvágva, hogy szárnyait szétnyitó pillangóhoz hasonlít, ruganyos, porcos tokhalszelet; és egy üveg „Cordon Vert" pezsgő zöld nyaka kandikál ki az ezüst jegesvödörből. Az ön barátja pedig hanyagul odaveti az áhítatosan figyelő pin: cérnek:- No, most hozzon valami meleg ételt. Levesnek jó volna halászlé, ha kecsege akad, sültnek pedig... nos hát... Jó lenne „Maria Luise“ kotlett meg talán spárga... - És miután a pincér eltávozott, a régi ismerős nyájasan odafordul önhöz, és olyan kedves, udvarias hangon, szitkozó- dás, sértegetés nélkül - amihez ön annyira hozzászokott az éjjeli menedékhelyen - ezt mondja:- Nos, kérem szépen, szóval hát így állunk, örülök, hogy látlak, nagyon örülök. Én meg nemrég tértem vissza külföldről, pajtás. Két hónapot Viareggióban töltöttem, egy hétig Milánóban unatkoztam, Ostendében halálosan beleszerettem egy amerikai nőbe, és hogy kigyógyuljak ebből a szenvedélyből, hazaruccantam a mi kedves Oroszországunkba. No és itt mi újság? Szoktál találkozni valakivel a régi barátaink közül? Azt hallottam, Szergej herceg megnősült és a Moszkva környéki birtokára költözött. Hát a mi drága Bob cimboránk? Változatlanul porcelán gyűjtésével foglalkozik? A kedves papája pedig, akárcsak azelőtt, most is a harmadik bárói örökségét tékozol- ja el a Kjubánál rendezett vacsorákra? Azt mondják, a lova győzött a derbin, igaz? De te miért guny- nyasztasz olyan szomorúan? Légy már vidámabb, kedves barátom! Becsületszavamra, azelőtt joviálisabb természetű voltál!- Becsszavamra! „Szergej herceg“, „Viareggio“.!. Nekem pedig tegnap Tahó Szenkye kis híján betörte a fejemet egy üveggel, amelyben denaturált szesz volt - ez nem egészen Viareggio! És ön ott ül vele szemben, piszkosan, borotválatlanul, teljesen elborítják az éjjeli menedékhely még el nem csitult gondjai, és ez a hang, amely egy ön számára elérhetetlen, másik, csodálatos, tovatűnt világból hallatszik - olyan ingerültséget kelt önben (képzelje el), hogy mindjárt ráugrik a barátjára, torkon ragadja és gyűlölettel kezdi szaggatni a hófehér ingét a mellén, a szive táján, amelyben semmilyen gond sem fészkel. Mindez különben csak tréfás bevezetés a meséhez. A - nyomasztó, komor, zord - mese pedig csak ezután következik. Az átlagos élettel lépést tartva, piszkos, borotválatlan, lezüllött embernek éreztem magam. Szobám bal sarkában, a fapolcon azonban régi barátaim tarka serege sorakozik - azelőtt annyira szerettem őket, hogy egyetlen napig sem tudtam meglenni nélkülük, és most úgy menekülök előlük, akár a pestistől. Mert a bármelyikükkel való találkozás öröme egy óráig tart, az azt követő lehangoltság pedig egy egész napig. Nem bírom. Tönkretettek. Nem vagyok bűnös, s jóllehet barátaim a régiek maradtak - egy jottányit sem változtak, én azonban más lettem: én a hajdani ember vagyok, aki Bunkó Arisztid éjjeli menedékhelyén lakik. Én durva, komor, az élet legaljára süllyedt lény vagyok, ók pedig mind olyan tiszták, kifogástalanok, gyönyörű fehér papírra vannak nyomtatva, és elegáns, aranyozott vászonkötésben díszelegnek. Nos, jól van, nos, rendben van; leveszek a polcról egy könyvet, kinyitom és olvasom. Vajon tudok-e úgy koncentrálni, mint azelőtt? Miről szól ez a könyv? Miért csengenek úgy ezek a hangok, mintha egy másik, szinte örökre eltemetett világból hallatszanának? Nos, most az azelőtt legártatlanabbnak látszó sorokat olvasom. „Az asszony mélyen lehajtota a fejét, és vékony ujjaival kenyérga- lacsinokat sodorva, ezt suttogta:- Ha bizonyítékot akarsz, hát teérted otthagyom a gyermekeimet és elvá- lok a férjemtől.“ Nos, ezt olvasom. És azt képzelik, hogy gondolatom egy női lélek kibontakozó drámáját követi? Ugyan dehogy! Fenét! A legfontosabb gondolatom a következő: kenyérgalacsinokat sodor. .. No lám! Vajon a kenyeret nem jegyre adják? Te sosem álltái sorba, te cafat; akkor nyugodtan sodorgat- hatsz, nem kell sajnálnod a kenyeret! .....Csak később ne legyek holmi sz örnyeteg, aki elszakít téged a gyermekeidtől! - kiáltotta a férfi, és akkorát csapott az asztalra, hogy a rajta álló, vajjal teli tányér megcsörrent“... Csak csapkodj! Bezzeg, ha egy font vaj ötezerbe kerülne, mint manapság, akkor nem csapkodnál! De kíváncsi vagyok, hol szerezték? Biztosan a tejcsarnokban vették. Nézze meg az ember! Teavajat falnak, és még veszekednek is! Ledobom a könyvet, egy másikat veszek elő. „Már néhány év eltelt azóta, a szörnyű kép azonban most is a szeme előtt lebeg, mintha ma történne: egy sebesült ember fekszik a földön, karjára támaszkodva, és ujjai között vér csorog, amely a mellén fekvő sebből ömlik. Arca lassanként elsápad, szemét ködfátyol homályosítja el“... Nézd csak, milyen nagy ügy! Hiszen tavalyelőtt láttam, amint fényes nappal nyolc embert lőttek agyon az utcán - és oda se neki! Vitték, vezették őket, azután mondtak valamit egymásnak, és közvetlen közelről lepuffantották őket. Hát ilyenkor, efféle „tömeges“ látványnál, vajon észreveszi az ember, hogy kinek „a szemét homályosítja el valamilyen ködfátyol“, és ki az, aki „lassanként elsápad"? Valamennyit eltették láb alól, azután továbbmentek. És mindjárt unalmassá válnak mindazok a savanykás-édes részletek arról a bizonyos sebesültről, aki- mint később kiderült - egyáltalán meg sem halt. Ledobom a könyvet, egy harmadikat veszek elő. Tehát a Krímen várj - mondta a férfi és gyengéd csókot lehelt az asszony arcára. - Ha hiányozni fogok neked, küldj sürgős táviratot Pityerbe, és én két nap múlva ölelő karodban leszek“. Pfuj! Még olvasni is rossz: „sürgős távirat a Krímből Pityerbe", „két nap múlva“... És húsz nap múlva nem akarsz egy sürgős táviratot megkapni? És másfél hónapig nem akarsz utazni? És Mahno atyuska nem dob ki a vasúti kocsiból, mint valami kismacskát? És Petljura nem veszi el a pénzedet és a bőröndödet? Minden hazugság, hazugság, csupa hazugság! Minden - lehangol. Miden - arra emlékeztet, amikor még nem voltunk „hajdani emberek“. Bocsássák meg nekem, de nem tudok Ivan lljics haláláról ötven oldalon át olvasni. Mostanában ehhez szoktam hozzá: „Kovalcsuk megnyomta a ravaszt; puskalövés kemény hangja csattant. Ivan lljics meglendítette a kardját, majd- a földre zuhant.- A következőt! - kiáltotta unott hangon Kovalcsuk". Ez minden, amit Ivan lljicsről mondani lehet. Isten veletek, könyveim, isten veletek, hűséges barátaim! El kellene égetni benneteket, bitangok, mert annyira elrontjátok az ember kedvét! GELLÉRT GYÖRGY fordítása GÁL SÁNDOR ahogy a hó hull egy új sor ahogy a hó hull rétegről rétegre menni kéne már a csend felé ha volna csend tértelen és vértelen nyomtalanul az egymásra hulló havak felett akárha madárrá válna az ember szárnyas csenddé önmagává halott-fehérré amiként a szárnyak alatti táj a hókristály-hegyek és balzsam-síkok ami már nincs is csupán valaha volt bent egészen mélyen az ezredévek egymásra hullott fényeiben már szinte nem is látható 1 de mégis mégis a lehetőség egy új sor ahogy a hó hull rétegről rétegre védtelenül ZALABA ZSUZSA A festő Lábik Jánosnak szülőföldet hozott madártollú házat hozott? vagy visz? kérem szépen: ez itt a lehajló ég a végtelen kiemelte magából a rácsot onnan integet kísérteties mozdulatlanságban magányunk lépeget véres fejű fákat kereszteket visz ecsetére emeli a teret a határt vászonarcú időt nyájas halált szárnyat biggyeszt madárruhába öltözött emberekre szabadságot négyfülű keretre a'kezembe ha akarom az álmot a mindenkorit kérem szépen merre? hová? hol? hol... festő vagy költő egy a dolga szabadulni önmagától önmagát keresve: ősz utakon rajzolt országban fátyolok mögött néhanap még én is elhiszem hogy eljutok haza: anyám fejkendős múltjába, vitorlás szabadságba a mester otthona a kép - könnyezve szült titkos pecsét, külvilág neki két keze a KÉP - világot kisírt köntöse, fájdalom tükre, melybe Isten költözött. zKUKaieK Lajos rajzai
