Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
A freskó egy része (Hajdú Endre \ ^ felvétele) Kleopátra a Koronázási úton A pozsonyi műemlékvédők legújabb leletéről Rövidesen 700 éve lesz, hogy Pozsony városjogot kapott. Illő lenne tehát legalább a történelmi városközpont felújítását minél előbb, 1991-re befejezni.- Ami a feladatok teljesítését illeti - magyarázza Emil Labuda mérnök, a műemlékvédő hivatal igazgatója -, legfontosabb a Koronázási út, vagyis a Mihály-kaputól a Halászkapuig vezető utcák épületeinek legalább a külső felújítása. Késünk ugyan, de segítenek nekünk a külföldi műemlékvédők. Nagyon sokat segítettek eddig is egy lengyel cég, a PKZ (Pracownie konserwacji zabytków) krakkói üzemének dolgozói, akik városukat újjáépítve gazdag tapasztalatokra tettek szert.- Nekik köszönhetjük azt is - folytatja -, hogy a Koronázási út több épületében a homlokzat felújításával egyidejűleg hozzákezdhettünk a belső terek és helyiségek komplex rendezéséhez. Az persze nem szerepelt a rendezés tervében, hogy mi legyen, ha érdekes, értékes leletre bukkannak munkatársaink, pedig megtörtént... Színhely a Nyerges (Sedlárska) utca 2. számú, gótikus stílusban épített polgárház, amelynek földszinti helyiségeiben néhány héttel ezelőtt gyógyszertár működött. Miután a gyógyszertár kiköltözött, Mária Grígerová festőművész és Andrej Botek építészmérnök vizsgálták át a falakat.- Huszonegy speciális fúrással vizsgáltuk meg a ház belső vakolatát - kezdi tájékoztatását Andrej Botek -, és máraz első furat vizsgálatakor meglepődtünk... A speciális fúró kicsinyített mása a geológusok fúrójának, a vakolatok, a festések rétegeinek különbözőségét azonnal kimutatja.- Meglepődtünk - folytatja -, mert a legalsó réteg mintája arról tanúskodott, hogy annak idején a festék a friss vakolatba került be, ami pedig olyankor fordul elő, ha freskót készítenek. Engedélyt kaptunk, hogy a feltételezett freskóig kaparjuk, mossuk le a felesleges festékrétegeket. így lett láthatóvá a ház egykori előcsarnokának, a halinak ez a színes falfestménye... Azúrkék alapon érőteljesen körvonalazott nőalakok a töredezett, kopott falfestmény központi díszei. Jól körvonalazottak a részletek is, a görög-római stílusú oszlopok. A távlat, a háttér és a fény-árnyék valóságot idéző jelenségét ugyan nem látjuk a képen, de a nőalakok‘Ókori történetre emlékeztetnek.- Igen - mondja Andrej Botek -, a kép a halálra, az öngyilkosságra készülő Kleopátra személyére utaló ábrázolás. Valószínűleg a freskó készítésének idején élt, valóságos személy mása, akit Kleopátra modelljeként festett falra a festő. A restaurátorok és a történészek majd pontosítják a körülményeket. A műemlékvédő hivatal két fiatal képzőművészt bízott meg a házban talált freskók restaurálásával. Miro Surin festőművészt és Szabó Lajos szobrászt.- Bizonyos már - közli az ifjú szobrász -, hogy ezeket a freskókat az 1700-as évek közepén vagy második felében készítették. Akkoriban mintegy harmincezer lakosa volt a városnak, fejlett ipara, élénk volt a belső piaca, a kivitel zömmel a bor és a bőr volt, amivel jól érvényesültek a kereskedők. Építkezett, gazdagodott tehát nemcsak az arisztokrácia, hanem a polgárság is. A palotákat építő, szépítő művészek, mivel jól megfizették őket, nekik is dolgoztak. Ha kívánták, miként a megtalált freskók is bizonyítják, akár Kleopátraként is megfestették asszonyaikat. Ma még nem tudjuk, hogy a korabeli festők közül ki, Maulpertsch, Zollinger, Kohl, Meydinger, avagy más festette-e a freskókat, kit festettek meg, de mire a ház földszintjén és emeletén talált tizenöt freskó restaurálását befejezzük, erre is fény derül majd. Megnyugtató a műemlékvédő hivatal igazgatójának közlése is:- Pénzünk van rá, lengyel barátaink pedig segítenek. Kapkodni nem fogunk, de igyekszünk, mert ezekkel a leletekkel új fejezet kerül a város művészetének történetébe. HAJDÚ ANDRÁS A szerencsétlen alperes türelmetlenül nézegeti óráját. Pontosan érkezett a bírósági tárgyalás kitűzött időpontjára, jó félórája várakozik már. A tárgyalóteremből azóta senki sem jött ki, s néni is ment be. Nyilván az ügyészre várnak, mondja a mellette ülőnek. Szó szót követ, s máris az őket ért jogi sérelmeknél tartanak. A véletlen fültanú így tudhatja meg, milyen ügyben idézték be emberünket a bíróságra. Nagyot vétett! Hifitornyot vásárolt egy alkalmi ismerősétől- Azt mondta, bajba került, sürgősen szüksége van a pénzre, s persze olcsón kínálta - magyarázza vétkét. - Másnap jöttek a rendőrök, bevitték tornyostul, s néhány órás kihallgatás után elém tették a jegyzőkönyvet, írjam alá. Aláírtam, hazamentem. Azt sem tudtam, mit bánjak jobban; a pénzemet, vagy a tornyot. Most meg azzal jönnek, hogy tudnom kellett volna - sőt ezt alá is írtam lopott holmit vásárolok, s' ezért fizessek az államnak is vételárat azért, amit visszavettek tőlem. Vagyis kétszer fizessek azért, ami nem lett az enyém. Hát létezhet ilyen törvény a szocializmusban? Csak a szocializmusban létezik ilyen törvény, kívánkozna a válasz a panaszt végighallgató újságíróból, aki aztán mégis csöndben marad inkább. Egyáltalán nem bizonyos abban, szocialistának nevezheti-e az államhatárokat semmisnek tekintő sztálini birodalom utódállamait. Mert csak ezekben léteznek ilyen törvények. Nemsokára aztán nyílik a tárgyalóterem ajtaja, hívják az alperest. Az ügyészre úgy látszik nem várnak már tovább, öt perc sok idő. öt perc alatt ma városok, országok semmisülhetnének meg. öt perc kevés idő. öt perc alatt talán senki sem tudja elmondani panaszát. Az alperes öt perc múlva lép ki a tárgyalóterem ajtaján. Türelmesen álldogál az ajtó előtt, amely mögül kihallat- szik az írógép kattogása. Eltelik még vagy tíz perc, míg ismét nyílik az ajtó. Megjelenik az ügyész a karjára vetett talárral és kezében a jegyzőkönyv másolatával (hát mégsem reá vártak?). Mögötte a gépírónő, aki ismét az alperest szólítja. Bemegy, s pillanatokon belül jön kifelé. Mégis fizetnem kell, szól oda „padtársának“. A történet véletlen fül- és szemtanúja nem bírálhatja el, törvényes-e az így meghozott ítélet. Magában ismételten csak annyit állapíthat meg, nem minden indok nélkül panaszkodnak az emberek igazságtalan bírói ítéletekre. Mert mit gondolhat az ítélet megszületésének körülményeiről az, akinek az ítélet meghozatala idejére távoznia kellett a tárgyalóteremből, míg a vele állítólag egyenjogú felperes bent maradhatott, sőt már azt megelőzően kézhez kapta az ítéletet tartalmazó jegyzőkönyvet, hogy a bíróság nyilvános ítélethirdetést tartott az alkotmány értelmében? Milyen benyomásaik, tapasztalataik lehetnek az embereknek a törvényességről ilyen körülmények közepette, s ezek miként alakítják viszonyulásukat az államhoz, az állampolgári kötelességek teljesítéséhez? Elképzelhető persze, hogy az így meghozott bírósági ítélet is megfelel a szocialistának mondott törvényességnek. Ám aligha hozható összhangba a józan ész törvényeivel! FEKETE MARIAN Nem vagyunk egymáshoz valók? Harmnincnégy éves vagyok, jelenleg úgy érzem, mintha hatvan volnék. A gondok, a házasságom tettek ilyenné. Munkás vagyok, s az is voltam, amikor a gyárban alkalmazták leendő feleségemet, mérnökként. Egymásba szerettünk. Egy idő után ráébredtünk, szerelmünk elég erős, így szüléinknek bejelentettük házasságkötési szándékunkat. A reakciójuk egyforma volt. Nem vagytok egymáshoz valók. Mémöknő és munkás? - mondták az ő szülei. Munkás és mémöknő? - kérdezte az apám, és csak csóválta a fejét. Valami olyasmit mondott, hogy a házasságban a férfi legyen az okosabb. Huszonöt éves fejjel nősültem, lakásról álmodnunk sem lehetett, és albérletre nem volt pénzünk. Az anyósoméknál volt bőven hely, náluk kaptunk két szobát. Nem bővelkedtünk az anyagiakban, és annak ellenére, hogy feleségem szülei a kosztért, kvártélyért nem számítottak fel semmit, kellemetlen lett volna, ha mindezt ingyen elfogadtuk volna, ötszáz koronában egyeztünk meg végül, s az anyós kijelentette, a pénzt elteszi, jól jön az majd a gyermekünknek. Nem titkoltuk, egyelőre, míg nincs önálló lakásunk, nem vállaljuk a gyermekáldást. Anyósom nem akarta megérteni érveinket, és amikor meghalt az apósom, egyre sűrűbben szemünkre hányta, hogy még nincs gyermekünk. Három évig változó türelemmel viseltük beavatkozását magánéletünkbe. A három év alatt egyre többször böngésztük az apróhirdetéseket, albérletet keresve. Sajnos, vagy túl drága volt nekünk, vagy mi nem feleltünk meg a hirdetőnek. Amikor már végképp elfogyott a türelmünk, fogtuk magunkat és ideiglenesen apámhoz költöztünk, a szoba-konyhás lakásába. Néhány hét elteltével az anyós értünk jött, hogy ezt mégsem tehetjük meg vele, és megbánta, hogy a gyerek miatt piszkált minket. Harag nélkül mondtam, nem megyünk, de a feleségem kérlelt, győzködött, érvelt, míg végül engedtem. A lakás reményében állást is változtattam, igaz, ebben közrejátszott, hogy kollégáim sokat cikiztek tanult feleségem miatt. A negyedik házassági évfordulónkon újból az anyósom és a lakás miatt vesztünk össze a nejemmel. Azt vágta a fejemhez, ha nem tudok gondoskodni róla, minek nősültem, nagymamakorban szüljön-e gyereket és hogy nem vagyok semmire sem jó stb. Ez volt az első nagyobb összeveszésünk. Másnap, látva, hogy házasságom is veszélyben van, az igazgatónál kértem meghallgatást, s egy félév múlvá kiutalták a háromszobás lakást. Leírhatatlanul boldogok voltunk, ám pénztelenek, mint ebben az országban a fiatalok többsége. A törlesztések, az egyéb kiadások felemésztették jövedelmünk nagyobb részét. A nejem, míg az anyósnál éltünk, közös jövedelmünkből öltözködésre nem költött, az anyja vásárolt mindent azzal a megjegyzéssel, egy mémöknő adjon magára. Á feleségem önállósulásunk után úgy költekezett, hogy fizetésnapon többnyire pénz nélkül jött haza. Többször is elmagyaráztam anyagi helyzetünket, s kértem, viselje türelemmel a nincstelenséget. Azzal takarékoskodtunk, hogy a hétvégeken az anyósomnál kosztoltunk. Más „juttatásban“ nem részesültünk, az anyós ezzel adta tudtunkra sértődöttségét, amiért elhagytuk. A feleségem nehezen tűrte a pénztelenséget, és nekem nem volt mellékjövedelmem. Már elmúltam harmincéves, amikor feleségem terhes lett. Tudtomon kívül hagyta abba a védekezést... Eleinte nem örültem, de amint gömbölyödni kezdett, elfogadtam a kis jövevény érkezését. Aztán apa lettem, két gyönyörű kislány büszke apja, mert ikreink születtek. Hazahoztam őket a kórházból, s amikor a néhány napos szabadság után visszatértem munkahelyemre, a feleségem az anyjával megegyezett, amíg meg nem erősödik, hozzá költözik. Természetesen naponta náluk voltam, ott aludtam, de bevallom, egy félév után türelmetlenül hívtam haza a családomat. Hazajöttünk, és elszabadult a pokol. A feleségem eltiltott a gyerekektől azzal, hogy piszkos a kezem, borotválatlan vagyok - nevetséges dolog. Néhány hónap múlva már nem mosott, nem főzött rám, és én bolond, ennek ellenére hazaadtam a fizetésemet. Nem segített a szép szó, az érvelés, a könyörgés. Bejelentette, ráébredt arra, nem vagyunk egymáshoz valók. Úgy gondolom, ha előbb jutottunk volna lakáshoz, ha nem éltünk volna az anyósnál, talán másképp alakul életünk. Most válni akar, és én nem tudom, mitévő legyek. H. TAMÁS munkás Rosszkor kezdtünk építkezni Jó pár éve vagyok olvasója az Uj Szónak. Felkeltette érdeklődésemet a Túl sokat akarunk címmel indított vita a fiatal családok helyzetéről. Már régóta szerettem volna elmondtani bánatomat, csak nem tudtam, hogy kinek. Most úgy érzem, itt a lehetőség. Három gyermek édesanyja vagyok. Hat évig otthon voltam két gyermekkel, nem volt alkalmam, hogy munkába álljak. Aztán másfél évig dolgoztam, majd megszületett a harmadik gyermekem, akivel most szülési szabadságon vagyok. így tulajdonképpen egy keresetből kell megélnünk és valamit megspórolnunk (átlagos bevételünk 2400 korona). Eredetileg édesanyáméknál laktunk, de mivel mindenki nem kaphat állami vagy szövetkezeti lakást, úgy döntöttünk, hogy családi házat építünk. 1985-ben kaptuk meg az építkezési engedélyt. Kölcsönt kellett felvennünk, hogy munkához láthassunk. Most hogy már elkészült a ház (még mindig nincs egészen rendben), havi 700 koronát törlesztünk és ez így lesz 17 évig. Ez nagyon sok, nem szólva arról, hogy a bútort is csak kölcsönre tudtuk megvásárolni. Ha az egyik kölcsönünk lejár, felvesz- szük a másikat, hogy a legfontpsabbakat megvehessük. Ezt természetesen családunk megsínyli. Mindent többször megvitatunk, melegre tesszük, mit engedhetünk meg magunknak, mit vehetünk meg és mit nem. Fiatalok vagyunk és bizony rosszul esik, hogy sok mindenről le kell mondanunk. Amikor 1985-ben építkezi kezdtünk, mi nem kaptunk semmilyen támogatást az államtól. Akik 1986-ban kezdtek építeni, azok kedvezőbb feltételek között már bizonyos összegeket kaptak az államtól a kút, a kerítés stb. megépítésére. Napjainkban viszont már minden fiatal építkező jelentős öszeget kap az államtól, amelyet nem kell visszafizetni. Miért nem lehet nekünk és a hozzánk hasonlóknak a kamatot eltörölni, hogy legalább ilyen formában segítséget kapjunk? Tudom, hogy ez nem egyszerű dolog, de nem minden fiatal családot támogatnak a szülők, s ezért sokan napi gondokkal küszködnek. GÁL M. 8 1990.11. 2. ÚBUJgSBfl
