Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-15 / 294. szám, szombat

KÉTNYELVŰSÉG ÉS ÉRTÉKTUDAT Gondolatok a kétnyelvűség-kutatásról egy szeminárium kapcsán Éli N

em lehet panasz arra, hogy a sajtó munkatársai mostohán viszonyultak volna ahhoz a kétnyelvűségről rendezett nemzetközi tudományos tanácskozáshoz, melyet a Csemadok hajdani Nyelvi Szakbizottságából alakult Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága és a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-nyelv és irodalom tanszéke rendezett. Tudósítások, beszámolók jelentek meg a szemináriumról, a rádió és a televízió magyar nyelvű adása beszélgetéseket készített a résztvevőkkel. De alighanem jogos volt a nyelvészek kérése, hogy a tömegtájékoztatás a leghatékonyabban a probléma folyamatos felszínen tartásával segíthet. Gondoljunk csak arra, milyen hamar elhalványultak a hetvenes évek elején Deme László professzornak a szlovákiai magyar nyelvhasználati gondokkal foglalkozó könyvében kifejtett gondolatai, amelyek tulajdonképpen a kétnyelvűség-kutatáshoz is fontos szempontokkal szolgálhattak. A hetvenes években a nemzetek és nemzetiségek kapcsolatának értelmezését varázsige uralta el: a közeledés és a fejlődés ideológiai mindenhatósága, egy olyan vágykép, mely legjobb esetben is tilalom alá vonta a valós problémák feszegetését. így nem csoda, hogy a kétnyelvűség fogalmát a hazai magyarok körében gyanúval fogadják. Ma, a politikai tehertételektől szabadulva úgy tűnhet, hogy voltaképpen csak a megközelítésben kell változtatást eszközölni, a kiindulópontot kell felcserélni. Vagyis a kétnyelvűséget nem lehet elméletből levezetett tézisként a valóságtól számonkérni, hanem társadalmi jelenségként és élö folyamatként kell megragadni. Ehhez adhatott ösztönzést a tavaly Budapesten megrendezett kárpát-medencei kétnyelvűség-konferencia is, mely a sokszínűségre, a típusok gazdagságára hívta fel a figyelmet. Kiderült, hogy maga a helyzetfeltárás szerves része az élőnyelv kutatásának, magában foglalva a társadalmi, a gazdasági, földrajzi és műveltségi tényezők meghatározó szerepének vizsgálatát. S e szinte magától értetődő követelmény végiggondolása alighanem egymásba fonódó problémák szövevényébe sodorta a hazai magyar nyelvészeket. Hirtelen nyelvi és nyelven kívüli hatások erőterében találták magukat. Egyre nyilvánvalóbbá válik tudományosság, közgondolkodás és közéleti-politikai feltételrendszer szorító egymásba kapcsolódása. Mindezt inkább csak jelezte, hol egyértelműen, hol pedig csak sejtetóen érzékeltette a nemzetközi részvétellel, magyarországi, erdélyi, vajdasági, burgenlandi és müncheni meghívottak közreműködésével lezajlott tanácskozás. Lanstyák Istvánnak, a társaság titkárának a bevezetője a kétnyelvűség-kutatás helyzetét és mibenlétét körüljárva vázolta az egyes összetevők kölcsönhatását. Mintha itt vonta volna le a következtetéseket abból a két írásából, mely a közelmúltban jelent meg az Irodalmi Szemle hasábjain. A negyedik számban közzétett tanulmánya a kétnyelvűség tudományos értelmezésében mutatkozó hézagok áttekintésére vállalkozott. A rákövetkezőben viszont a köztudatban élő tévhiteket és torz felfogásokat vette célba. Annak a szemléletnek üzent hadat, mely valamiféle, a gyakorlatban szinte lehetetlen (legfeljebb egyéni szinten megvalósuló) tökéletes kétnyelvűséget igyekszik egész közösségekkel szembeni elvárássá nyilvánítani. így a kétnyelvűség valójában az anyanyelv leépüléséhez vezethet. A két írás egymást kiegészítve érzékelteti, mennyire gyökeret ereszthet az egyoldalúság a tudományos életben, a mindennapi gondolkodásban és a politikai hatásmechanizmus működtetésében egyaránt. S ugyanakkor arra is rávilágított, hogy milyen nehezen honosodnak meg az új felismerések, mennyi akadályba ütközik ezek kölcsönös, említett átáramlása. M

intha bűvös kör alakult volna ki. A kérdés: miként is lehetne kitörni belőle? A tanácskozás lefolyása azt látszott igazolni, hogy a valós helyzet megismerésével kell kezdeni, vállalva az útkereső tapogatózást, minthogy számos elméleti és módszertani kérdés vár még tisztázásra. A kétnyelvűség tényleges állapotának felmérése viszont megfelelő intézményes keretek híján csak „besegítő önkéntesek" kiterjedt segítségével indulhat meg. Akik,erre hajlandók, azok egyfajta szakmai önmegvalósításon túl ezt nyilván közösségi szolgálatból teszik. Tehát látni kívánják munkájuk értelmét. Vagyis elvárják, hogy kutatási eredményeik végső soron a nyelvpolitikára is kedvező hatást gyakoroljanak. A nyelvtörvény vitája során megmutatkozott, hogy a szűkkeblűséget és elfogultságot eredményező beidegződések milyen szívósan tartják magukat, sokszor szinte a tudat mélyrétegeiben. Nyilvánvalóvá válik, hogy a kisebbségi nyelvhasználat biztosítékainak kiteljesedését csak a közhangulat megváltozása kényszerítheti ki. Enélkül a többségi közégben jelentkező jószándék is könnyen elbizonytalanodik, a nemzetiség körében pedig teret nyer a nyelvi kisebbrendűség kártevése. Ilyesmire utaló jeleket mutatott az a hazai kétnyelvűségi kérdőíves felmérés-kísérlet, melynek részleges eredményeiről Szabómihály Gizella, a társaság alelnöke számolt be. A válaszokból kiderült, hogy a kétnyelvűség egyéniséget és közösséget gazdagító tényleges hasznát, annak értelmezését illetően meglehetős zavar uralkodik a fejekben. Voltak, akik már a pillanatnyi helyzetből levont leegyszerűsítő következtetésre hivatkoztak: a szlovák nyelvtudásra azért van szükség, mert ezt megköveteli az új nyelvtörvény. Ugyanakkor már a felmérő munka megindulásakor kiderült, hogy rendkívül nehéz elkerülni a kérdésfeltevések lényeget megkerülő, szuggeráló hatását. Az a módszertani jártasság, mely lehetővé teszi az adatgyűjtők számára a torzítástól mentes beszédhelyzet kialakulását, rendkívül eleven nemzetközi tapasztalatcserét igényel. Erről tanúskodott Kontra Miklósnak, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében dolgozó főmunkatársnak az előadása is, mely az esszészerűség érzékeltetéséve! vallott a terepmunka buktatóiról. S ehhez kapcsolódva társadalmi összefüggések figyelembevételének s kutatási elvek módszertani megújulásának kérdését vetette fel Bartha Csilla, az ELTE Nyelvtörténet és Nyelvjárástudományi Tanszékének tanára is. Az Amerikai Egyesült Államokban, Detroitban élő magyarok között végzett kutatásainak elemzése a befogadó közeg nyelvi presztízsét is érintette. S ebből természetszerűleg adódtak a keleteurópai országok megváltozott helyzetével kapcsolatos következtetések. Ezek a kétnyelvűség-kutatás stratégiájának körültekintő megalapozására intenek. Ilyen végkicsengést kapott Horváth Mátyásnak, az újvidéki Hungarológiai Intézet munkatársának tényekben, adatokban bővelkedő előadása. A vajdasági kétnyelvűség jogi biztosítékainak taglalása, a hivatalos érintkezésben érvényesülő nyelvi egyenjogúság bizonyítékainak felsorakoztatása, a kétnyelvű okmányok kiállításának, (személyi igazolványokat is beleértve) számos közvetlen bizonyítéka a vegyes lakosságú területeken működő hivatalnokoknak juttatott nyelvpótlék és több egyéb intézkedés ismertetése eleven érdeklődést váltottak ki. De mindazonáltal elgondolkodásra késztet az a körülmény, hogy a jugoszláviai magyar sajtót olvasva a vajdasági magyarok körében a nyelvleépülés miatti meglehetősen komoly aggodalmak tapasztalhatók. Mindez még nyomatékosabbá teszi a kétnyelvűség-kutatás pótolhatatlan szerepét, azt a problémaérzékenységet, mely viszonylag kedvező körülmények között is a maga folyamatosságával kénytelen hozzájárulni a problémák akuttá válásának megakadályozásához. Szinte összegezésként hatottak Vörös Ottónak, a társaság alelnökének, a Nyitrai Pedagógiai Kar vendégtanárának a reflexiói, amelyeket a kétnyelvűség elmélettörténetéről szóló néhány bejelentett előadó távolmaradása miatt mások által felolvasott előadásokhoz fűzött. A múltat pásztázva bizonyította, hogy a kétnyelvűség nem a huszadik század szüleménye. S úgy tűnik, a múltbeli viszonyok bőven szolgáltatnak példát az olyasfajta kétnyelvűségre, mely a közösségek között természetszerűen alakult ki, s így kölcsönös szellemi gyarapodást jelentett. A

hagyományokat érintő vita során mintha csak önmagától adódott volna a felismerés: a kétnyelvűség-kutatás iránti érdeklődés felkeltése, megfelelő közhangulat kialakítása nem rekedhet meg az immár helytálló felfogás puszta hangoztatásánál és ismételgetésnél. Hiteles, árnyalt valóságképre van szükség, mely elősegíti a tudományos, módszertani továbbgondolást, ugyanakkor biztosítva e kölcsönhatás lecsapódását a közgondolkodásban. Adatgyűjtés - és feldolgozás, tudatformálás és tudományos megújulás csak úgy működtethető, hogy szervesen kiegészítik egymást. Egyetlen területen sem történhet előrelépés anélkül, hogy ne kapjon hátszelet máshonnan is. Vagy megfordítva: bármely terület elhanyagolása kedvezőtlenül hat vissza a többire is. Csak bizonyos egyazonosságban érhető el, hogy a kétnyelvűség ne csak ösztönszerű állapotba zuhanás legyen, hanem egyéni és közösségi értéktudattá váljon. KISS JÓZSEF Miért nem megyek Nagykeszire? Úgy érzem magam mostanában, mint az eladósodott kocsmatöltelék, aki nagy ízben elkerüli azokat a csapszékeket, amelyekben hitelezői is gyakran megfordulnak. Tucatnyi okot találok arra, hogy ne látogassak el szülőfalumba, és közben hallatlanul kifejlődött mellébeszélési képességem. Hétfőn elindulok Nagykeszire, határozom el vasárnap este. Másnap reggel megtankolom a kocsit, a benzinkutasnak átadok egy ötszázast, várom, hogy visszaad, de csak tartja a markát. - Uram - mondja - 31 liter fért bele. Lehervadva átadok neki még három húszast, és startolok. Dunaszerdahely előtt leveszem a gázt, ácsorgok egy negyedórát az út szélén, végül visszafordulok. Hát mégse mentél el? Kínomban és mogorván csak ezt tudom válaszolni a feleségemnek: Drága a benzin. Kedden azért nem indulok útnak, mert a meteorológusok havas esőt jósoltak, szerdán azért, mert Komárom felé menet a szemembe süt a Nap, és én ezt vezetés közben nem szeretem, pénteken szintén otthon maradok, mert péntek van, és én babonás vagyok... így megy ez hónapok óta, attól kezdve, hogy levelet kaptam gyerekkori pajtásomtól, akivel 1938-ban együtt voltam elsőosztályos. Közli velem, baj van, Jegenye, a fiamnak felmondtak, gyere gyorsan, csinálj rendet. És az utóirat: Tudod, hogy a gyerek soha nem volt kommunista. És én is mindig szidtam a rendszert!!! így, három felkiáltójellel. Ez még valamikor szeptemberben történt. A levelet körülbelül három hétig naponta kétszer-háromszor elolvastam. Teljesen elrongyolódott. Legalább ötször elindultam „rendet csinálni", végül mindig otthon maradtam. Október végén megint levél érkezett szülőfalumból. A feladó szintén igen jó barátom, talán tizenöt évvel fiatalabb nálam, és szintén a segítségemet kéri, mert január 1 -jével megszüntetik a munkahelyét. „Ne engedd, hogy 25 évi munka után az utcára kerüljek. Tudod, most bosszút akarnak állni rajtam, mert a kommunista párt tagja voltam". Ma reggel megint útnak indultam, és megint itthon maradtam . Mert - azon kívül, hogy nem tudnék segíteni - mit mondhatnék barátaimnak? Vigasztaljam őket? Sajnáljam? Joggal megsértődnének. Együtt káromkodjak velük? Magyarázzam meg nekik, hogy Amerikában az emberek teljesen normálisnak veszik, hogy időnként csődbe kerül a munkahelyük? Tanácsoljam nekik, hogy vállalkozzanak? írjak előadást az egész ország gazdasági átstrukturálódásának mibenlétéről? Győzzem meg őket arról, hogy így helyes minden, ahogy történik, mert nyilván ráfizetéses az az üzem, amelyet éppen megszüntetnek? A barátaim által feltett kérdés - megválaszolhatatlan. Ugyanakkor ma már több ezer a munkanélküliek száma, így nem nyugodhatunk bele egy pillanatig sem ebbe a helyzetbe. Sem egyetlen, sem száz újságíró nem képes sem „rendcsinálásra", sem kielégítő eredményt hozó tanácsadásra. Sok szó esik manapság a szociális védőháló kialakításáról. Meciar miniszterelnök nem is védőhálót ígért a minap, hanem szitát, és mint tudjuk, a szita szemei apróbbak a mentőhálóénál. Én ezt az ígéretet komolyan veszem, és úgy értelmezem, hogy a munkanélküliség következményeinek kivédésére létesítendő intézmények majd úgy működnek, ahogy működniük kell. Ilyen intézmény például a járási munkahivatalok hálózata is. Még nem működnek, legalább is nem úgy tevékenykednek, ahogy azt a szociálisügyi tárca vezetője néhány hónappal ezelőtt megígérte. Vajon mikor alakulnak ki olyan viszonyok, hogy nyugodt lelkiismerettel elindulhatok szülőfalumba, és barátaimnak beszámolhatok arról, hogy a helyzet nem reménytelen, hogy lesz megoldás? t TÓTH MIHÁLY Már nem „műemlék" A valamikor 164 kilométer hoszszú, Berlint kettéosztó falnak már a fele le van döntve - jelentette be a volt NDK határőrségének feloszlatását irányító bizottság. A betonmonstrum felszámolásában a határőrökön kívül a szövetségi hadsereg műszaki alakulatai is részt vettek, összesen 65 daru, 55 kotrógép és 175 teherautó. Miután megszűnt a műgyűjtők érdeklődése a történelmi berlini fal darabkái iránt, a betonrészeket a vasutaknak szállítják vagy a zúzdákba küldik, ahol az útépítéshez szükséges törmeléket készítenek belőlük. (DPA) A virágárusok bojkottálták... Árverós után a pozsonyi vásárcsarnokban - Hajnalban ide kell jönnünk, hogy jusson asztal - mondta a nagyzsebes kötényű, fenyőgallyat, aranyozott tobozokat árusító asszonyka. - Olyan itt a légkör, mintha bomba robbant volna. Az asztaltársak egymásra mutogatnak, ki mennyiért béreli jövőre a helyét. Ezt érdemes megírni! - Meg azt is írja meg, hogy aki 120 ezer korona bérleti díjat tud . fizetni, az nem becsületes munkával Jkereste a pénzét. Az illetékesek utánanézhetnének, miből jutott nekik. - Aki 100 ezer koronát dob ki egy asztalért, annak otthon még legalább ötször annyi van. - Minket, akik a zöldséget termeljük, itt nem sokra becsülnek. Pedig mi csak a munkánk gyümölcsét tudjuk eladni. A rongyosok pedig (így hívják egymás között a textilárusokat), ki tudja milyen úton jutnak a portékájukhoz. Nagyrészt külföldről csempészett, meg az üzletekből borravalóval megszerzett árut kínálnak. A nép meg kénytelen megvenni, mert nincs más lehetősége. - Az egyik ismerősöm kölcsönözte az ünnepek eiőtt a „helyér. Idényben virágot árusítok, a férjem meg otthon gondozza. Á, dehogy van nekünk annyi pénzünk, hogy versenyezhessünk az árverésen. Szinte kérdés nélkül zúdultak rám a vélemények a pozsonyi vásárcsarnokban. A hót eleje óta pattanásig feszült a húr: akkor árverezték a következő évre az asztalokat, illetve azok bérleti díját. Az érdeklődés még a vártnál is nagyobb volt, és az összegek hihetetlenül magasba szöktek. A virágárusok a 6 ezer koronás kikiáltási árra nem reagáltak, pontosabban esgy emberként bojkottálták az egész árverést. A zöldségeseknél nem ment ritkaság számba, hogy 13-20 ezer korona közötti árat kínáltak fel. Úgy látszik, a legnagyobb tőkével valóban a textilárusok rendelkeznek: az egyik vállalkozó 120 ezer koronát ajánlott fel, és övé lett a kiszemelt eladótér. Ottjártunkkor a szerencsés „elsővel" nem sikerült beszélnünk, állítólag orvoshoz ment, édesanyja viszont így kommentálta fia tettét: Fiatal, hát próbálkozzon. Az ő dolga, ha rajtaveszik a pénze, ha meg sikerül neki, az ő haszna lesz... A vevők nagy része tud az árverésről, az ott szóban forgó árakról. Nézelődés közben úgy tapasztaltam, mintha jobban megnéznék, mit és kitől vesznek. De végül is az áru és nem az eladó illetve az ár a döntő. Dunaszerdahelyi házaspár ágyneműt, lepedőt kínál. Természetesen „felárral". Zsörtölődnek a nézelődők, meg is jegyzik: a boltban jóval olcsóbb. De csak volt. - Jövőre úgy is szabadáras lesz a termékek nagy része, a vevők mustrálják majd a választékot - magyarázta a fiatalember. - Idényben zöldséget árulunk, itt voltunk az árverésen. 12 ezer koronáért béreltünk egy asztalt. - Megéri? - Most nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy a fűtőanyagok ára növeli a költségeinket. A szállítás ís drágább. És ki tudja, hogy mit vesznek majd az emberek. Vajon jut-e majd nekik a drága primőr zöldségre? Mert egyelőre csak az árak mennek föl, a fizetések maradnak. Bizonytalan minden. Megpróbáljuk. Az árusok szinte mindennel próbálkoznak. tiadnanak mindent, amire akad vevő. A „rongyosok", a csecsebecsések majdhogynem elnyomják a zöldségeseket. Nekik bőven van árujuk. Meg úgy néz ki, hogy pénzük is. - Pedig reggel már olyan hangok is voltak, hogy kollektíván visszalépnek, hogy meggondolták, butaságot csináltak, hogy a provokatőröknek bedőlve ilyen szédületes árakat ajánlottak fel - közölte bizalmasan az egyik beszélgetőtársam. Vajon lehetséges ez? - fordultam a hallottakat tolmácsolva dr. Oľga Balerovához, a vásárcsarnok igazgatóságának jogászához. - Nem léphetnek vissza, nekem nincs is tudomásom az ilyen szándékról. Egyelőre a szerződéseket kötjük, az árverésen felajánlott őszszegeket januárban fizetik majd a bérlők. - Ön szerint nem túl magasak a bérleti díjak? - Az árverés eredményei. De azt is tudni kell, hogy eddig a vásárcsarnok évi üzemeltetése több mint 10 millió koronába került, jövőre az energiaárak emelkedése miatt talán 15 millióba is belejön majd. Osztrák szakemberek most szerelik a légkondicionáló berendezést, ez 4,5 millió koronába kerül. - A zöldségárusok panaszkodtak, hogy a „rongyosok" kiszorítják őket... - Alaptalan a panaszuk, a félelmük, mert a csarnok középső részében körülbelül 200 asztal csak az övék. A textilárusok az élelmiszerüzlet bejáratánál lévő részt kapják meg. A virágárusok is jól elférnek. A zöldségnek, gyümölcsnek, virágnak mindenképpen itt a helye, ugyanis nem bazárt akarunk létesíteni. - A virágárusok bojkottja nem jelenti azt, hogy eltűnnek a vásárcsarnokból? - Nem, hétfőn újra árverezzük az ő standjaikat. - Hallottam olyan hangokat is, hogy az árverés nem volt legális, mert nem lehet árverésre bocsátani a „bérleményt", hiszen nem kerül a győztes tulajdonába. - Az árverés legális volt, hiszen a korábbi nemzeti bizottságtól kezdve a főügyészségig minden illetékes tudott róla és jóváhagyta. Ez nem egyik napról a másikra hozott döntés volt, hanem hosszú előkészítő munka eredménye. A csarnokban tehát zajlik az élet. Az árusok kínálnak (egyre nagyobb erőbedobással, mert a piacgazdaság törvényei őket már elérték), a vevők meg vásárolnak, amíg a pénztárcájuk engedi. Mérkőzés ez a javából! DEÁK TERÉZ ÚJ SZÚ 4 1990. XII. 15. 4