Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-07 / 287. szám, péntek

Ki heccel bennünket? Mmmmm^u Laco Zrubec öninterjúja - Duray Miklós kapcsán a Život 48. számában Nem szeretek idegen, számomra ismeretlen emberekről elhamarkodott ítéletet mondani, vagy a múltjukban vájkálni, de Ladislav Zrubec nevét több mint tíz évvel ezelőtt megjegyeztem, elsősorban „remekbeszabott" történelmi tárgyú honismereti cikkeinek köszönhetően, amelyek zöme a magyar és a szlovák történelem régmúlt századaival foglalkozott. A konszolidációs sötétség legszebb éveiben kényszerűségből nyomdai korrektorként lapok tömkelegét voltam kénytelen olvasni hivatalból, köztük a Život című hetilapot is, melyet a Pravda kiadó jelentetett meg, s amely újabban ,,A mi családunk független képes hetilapja" kategóriába sorolja magát. Nem véletlen, hogy a tíz-tizenkét évvel ezelőtti Životszámokból éppen az említett úriember „magvas" cikkei maradtak meg leginkább tudatomban, hisz többségük (valamennyiről nem beszélhetek) a történelmi tények édes ferdítésével és összemosásával foglalkozott. így történt meg például, hogy Ladislav Zrubec egyetlen cikkben négy magyar történelmi személyiség (a két Rákóczi György, valamint első és második Rákóczi Ferenc) nevét keverte össze, s tévedett százötven évet szemhunyorítás nélkül, amire már a szlovák történészek is felemelték hangjukat, helyreigazítást követelve a laptól. Elégtételt kaptak, ám Zrubec úr tovább folytatta a történelmi aranymosást. Természetesen a legilletékesebb történelmi forrásokból merítve, olyan magvas és szakmailag pontos kifejezésekkel élve, mint például: II. József sok nem szlovák történész szemében nem örvendett közkedveltségnek, olyan kútfőkre hivatkozva, mint: Gabčíkovóban a helyi nemzeti bizottsághoz fordultam kérésemmel, hogy segítsenek nekem. Az elvtársak nemhivatalosan megerősítették, hogy 1741. március 13-án az ottani kastélyban született II. József. Tovább nyomoztam. (Aki a zseniális történész izgalmas nyomozására kíváncsi, olvassa el a Život 1978. június 29-i számában a Kalapos király, avagy a gpbčíkovói császár címmel indított, s folytatásokban közölt honismereti értekezést, vagy a szerző további „exkluzív" írásait a konszolidációs évekből.) xxx Zrubec úr nem éri be a történészi babérokkal, honfiúi derűjét újabban a politika tintájával önti nyakon. Legalábbis erről tanúskodik legújabb, hosszú lére eresztett bölcselkedése, amelynek a Ki hecceli a szlovák magyarokat? címet adta, s amely a Život idei 48. számában jelent meg. A cikk apropója (ha ló nincs, szamár is jó), hogy Laco Zrubec nem tudott hozzájutni Duray Miklós Kutyaszorító című kötetéhez, így elhatározta, hogy „elbeszélget" a szerzővel. Zrubec az interjúnak azt a sajátságos formáját választotta, amelyben ő maga monologizál, értekezik, új publicisztikai műfajt teremtve. Itt-ott ugyan belehallgat abba is, mit mond az interjúalany, dehát az nem lényeges, a lényeg azon van, mit szeretne sugallni a szlovák publicisztika eme kitűnősége a szlovák olvasónak. Nem mást és nem kevesebbet, mint azt, hogy a szlovákokat elnyomják és beolvasztják a dél-szlovákiai magyarok, s hogy Szlovákiában a magyar irredentizmus (amely a Magyarországot körülvevő államokban is jelen van) nincs eltávolítva. Ébredezik és erősödik, hazai és külföldi gyökerekből. Sokan a mi magyarjaink közül nem akarnak velünk szlovákul beszélni, noha ismerik a nyelvünket. Pedig ha jól tudjuk, a mi hivatalos nyelvünk a szlovák. Kinek áll érdekében a szlovák magyaroknak (sic!) valami mást bemesélni! És Zrubec úr mesél. Elregéli a Život türelmes olvasóinak például, hogy nem olvasta ugyan a Kutyaszorítót (de pontosan idéz belőle), s hogy a kutyaszorító szlovákul nyakörvet jelent, s mikor Duray nem ért vele egyet, Zrubec úr kijelenti: Nem tudom. Meg kell viszont objektíven jegyezni, hogy a magyarban néhány főnév nevetséges jelentésű szó szerinti fordításban. A vendéglő jelentése például: vendég - lő. A lődöző vendég szemiotikai elménckedése után rátér a lényegre, amiért feltette a kérdést, hogy tudniillik megmagyarázhassa a szlovák olvasónak, a kocsma szó szlovák eredetű, különben is, a magyar szavak tíz százaléka tiszta szlovák eredettel büszkélkedhet. Szemérmetlenül elmeséli az olvasónak, hogy Magyarországon sehol sem találni a nemzetiségek nyelvén írt községtáblát (nyilván nem is kereste, holott nem kellene messzire mennie), kidedukálja, hogy a Csemadok cseh és magyar szervezet, mivel Cse és Ma található a név rövidítésében, s nyilván szlovákellenes, mivel a névből kimaradtak a szlovákok. Egyébként is, a Csemadokot Moszkvában alapították Sztálin, Rákosi és Lőrinc (sic!) elvtársak. A mesén túl az interjúalany helyett is megpróbál gondolkodni, valahogy így: Duray úr biztosan elégedett lenne, ha a szlovák kormány elnöke nem szlovák lenne, hanem.'.. Zrubec úr talán a belügynél is frissebb információkkal rendelkezik, hisz nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az eddig békésen együtt élő magyarok és szlovákok viszonya megromlott, mert nemrég agitátorok jöttek. Itteniek és főleg külföldiek. Plusz a rádió és a televízió nacionalista adásai a Duna túloldaláról. Heccelik a szlovák magyarokat - és megkezdődtek a problémák, fejezi ki sommásan a helyzetet Zrubec úr, aki a továbbiakban nekünk is eldúdol egy altatót arról, hogy Természetesen a szlovák magyaroknak nálunk olyan jó dolguk van, mint sehol a világon. Teljes mértékben bekapcsolódhattak a munkafolyamatba, a kulturális életbe és egyenlő jogokat élveznek az itteni lakosokkal Naná, Zrubec úr, ha már egyszer mi, dél-sziovákiai magyarok is „itteni lakosoknak" szerencséltettünk születni! Nyilván bosszantja a dolog, ha így elragadtatja magát, s nem veszi észre, hogy a régi jó sztálinista szöveget ismételgeti. De hagyjuk a múltat, hagyjuk a sztálinista, gottwaldista időket és Zrubec úr különös történelmi analógiáit, amelyek egyszerűen nevetségesek. Egyébként is, extörténész urunk úgy sétálgat a jelenből a múltba és viszont, hogy csodálnivaló. Csodálatosan látja az összefüggéseket, melyek szerint sok magyar nem tud ellenállni az amerikai és nyugatnémet (sic!) magyarok uszításának, (akik között ott találjuk Soros Györgyöt is, akiről Mi azonban sejtjük, mik a céljai ennek az amerikai magyarnak. És el tudom képzelni, miért talált elutasításra. Mármint az Európai Egyetem pozsonyi székhelyét illetően. Hálásak lennénk, ha Zrubec úr megosztaná olvasóival eme sokatmondó sejtéseit. Dehát a világos beszéd nem az ő kenyere. Nem azoknak a kenyere, akik Zrubec úrhoz hasonlóan ködösítenek, uszítanak és, mellőzve az újságírói etika alapvető követelményeit, igyekeznek a szlovák olvasót „nevelni" - hogy mire, azt hadd ne mondjam ki. Aki elolvassa a cikket (interjút, monológot?) világos képet kap. Egyébként a Zivotnak ugyanebben a számában még egy „csemegét" találunk arról, hogy Budapest elvette a szlovákoktól az úristent, Máriát, a jézuskát, krisztust és sok szentet. Immár negyedik folytatásban. Érdemes belelapozni ebbe a „családi" és „független" képes hetilapba, amely szorgosan keresi a függetlenség kritériumait és gyakorlatát, remek írásokkal kövezve ki e jószándékú, békés utat... KÖVESD! KÁROLY Csernobil után Atomerőműveket, vagy...? ÚJ szú 1990. XII. 6. A villamos energiának Franciaországban 80, Belgiumban 61, Svédországban 46, Svájcban 41, Németországban 39, Finnországban és Spanyolországban 36 százalékát termelik az atomerőművek. Ez az a statisztikai kimutatás, amelyre talán a leginkább támaszkodnak a FORATOM nemzetközi szervezet szakemberei az atomerűművek építése mellett érvelve. Ennek a harminc éve alakult, kormányoktól független nyugat-európai szervezetnek 13 tagja a múlt hét elején rendhagyóan Prágában tartotta konferenciáját, s befejezése után már 14 tagúvá bűvült. Ezen az ülésen választották ugyanis teljes jogú taggá az idén alakult Csehszlovák Atom Fórumot is. Kik is tömörülnek ebbe a szervezetbe? Természetesen azok, akik nemcsak meggyőződésüknél, de érdekeiknél fogva is az atomenergia hasznosításának hívei, tehát az energetikusok, a villamos társaságok, az atomipar szakemberei. A társulás nemcsak azért küzd, hogy a közvélemény atomerőművektől való félelmét eloszlassa, hanem azért is, hogy az atomerőművek állandóan biztonságosabbak, jobb hatásfokúak legyenek. A második céljuk természetesen szorosan összefügg az elsővel, és egyenesen arányos anyagi érdekeikkel. Szakembereik véleményezik az egyes tagországokban épülő és működő atomerőműveket, és ajánlásaikkal a Csernobilhoz hasonló katasztrófák megelőzésére törekszenek. Ahogy képviselőjük kifejtette, számukra az a legrosszabb reklám, ha valamely atomerűműben baleset történik, hiszen ezekre fokozatosan odafigyel a közvélemény, amelynek hangulata minden ilyen hírre nagyon gyorsan atomerőműellenessé válik. A FORATOM elnöke, a finn Olavi Vapaavuori azonban most újra optimista, hiszen főleg Északon, Svédországban, Norvégiában és Finnországban a közvélemény kezd pozitívan viszonyulni az atomerőművekhez. Fordított viszont a helyzet Olaszországban és még inkább Ausztriában, ahol a már kész zwentendorfi atomerőművet sem engedte a lakosság beindítani. Nyugat-Európában egyébként jelenleg 160 atomerőműben a villamos energia egyharmadát termelik. Nálunk ezen a téren a helyzetet a politikai és gazdasági változások után jó néhány kérdőjel teszi bizonytalanná. Folytatódik ugyan a mohi és a temelíni építkezés, de a tervezett további erőművek jövője nagyon kérdéses. A tavasszal végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság véleménye az atomerőművek kérdésében majdnem felefele arányban oszlik meg, talán árnyalatnyival többen vannak a pártolók, mint az ellenzők. Egyébként a legtöbb vitát kiváltó temelíni atomerűművön, amelyet az osztrák környezetvédők is elleneznek, ebben az évben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség három szakértői csoportja és a FORATOM szakemberei is végeztek vizsgálatokat az erőmű elhelyezése, az építés és az üzemelés előkészítése, illetve a tervezett biztonsági rendszer és a hulladék majdani tárolása kapcsán. Általában jónak találják a megoldást. A fórum bizonyítottnak látja azt, hogy a hőerőművek sokkal nagyobb károkat okoznak a környezetben, mint az atomerőművek, mégha az utóbbitól is félnek jobban az emberek. Érvelésükhöz újra a statisztikákat hívják segítségül. Eszerint az emberekre leselkedő veszélyek közül az első helyen állnak a természetes úton való megbetegedések, amelyek következtében egymillió lakosból átlagban tízezren halnak meg. Ezt követi a dohányzás, amely millió lakosból ezer áldozatot szed. A különféle baleseteknek (a közlekedési baleseteken "kívül) millióból átlagban 500 ember esik áldozatul, a közlekedési balesetek során pedig ugyanennyiből 300-an halnak meg. Azt is kiszámították, hogy a szénnel fűtött erőművek szennyező hatása miatt minden millióból három, a természeti katasztrófák következtében egy személy veszti életét évente, míg az atomerőművek balesetei miatt minden százmillióból csak egy. Valószínű, hogy a statisztikáknak, mint mindig, most is igazuk van, s logikusan gondolkodva nem is nagyon tudunk más útját az egyre növekvő villamosenergia-fogyasztás fedezésének, mint az atomerőművek építését. De hát bízhatunk-e Csernobil után. Igaz, hogy ott sem a technika, hanem az ember hibája okozta a katasztrófát, de a FORATOM-nak s ezzel együtt a Csehszlovák Atom Fórumnak is sok energiájába kerül majd, míg errefelé is helyreállítja az atomerőművekbe vetett bizalmat. -szénMeglehet, hogy a magamfajta tollforgató logikája kissé kultúracentrikus, de nekem mindenesetre úgy tűnik, hogy manapság az államkasszából egyre kevesebb jut az oktatás- és művelődésügyre; hogy a közművelődést szolgáló kultúrotthonok több helyütt is bezárásra, felszámolásra ítéltetnek. Pedig a továbblépés szinte elképzelhetetlen a kultúra társadalmi s gazdasági szerepe nélkül; hiszen ha valamikor, akkor most, a több mint negyven esztendőnyi dermedtség utáni ocsüdásban, mindenképp szükség van a kulturált és művelt emberekre. Beszéltek erről mostanában a pozsonyi parlamentben is, ahol leszögezték, hogy ennek tudomásulvétele nem szólamot jelent, hanem helyzetek és feltételek teremtését. Olyan döntéseket, amelyek az állampolgári létben és a magánszférában egyaránt a létezéssel együtt járó szükségletté emelik a kultúrát. Persze, elmondták ugyanakkor a pozsonyi parlamentben azt is, hogy a kultúrában alapvetően hiányzik a pénz, így a továbblépés egyetlen igazi záloga maga az ember és az ő leleményessége. Magyarán: a szellem kapacitása. • Jelen helyzetünkben mi hát a nyers valóság? Tagadhatatlan, hogy az oktatás, a könyvkiadás, a film, a színház, a művelődési otthonok állami támogatását alaposan lefaragták; mint ahogy a nemzeti kisebbségek kulturális szövetségeinek finanszírozását is. Ugyanakkor a művelődési szolgáltatások ára egyre nő. A lakosság fizetőképes kereslete viszont csökken. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyre drágább például a nyugati nyelvek oktatása, hogy egyre nehezebben megfizethető a színház- és mozielőadás, januártól pedig a napisajtó is. Mindennek eredményeképpen előbbutóbb bizony sokan kiszorulnak - hogy fellengzősen mondjam - a kultúra birodalmából. És akkor még nem szóltam arról, hogy az elmúlt évtizedekben -x hála az egyesegyedül üdvözítőnek tartott pártos szemléletnek - olyan szokások és'életstruktúrák rögzültek, amelyek sokakban leépítették a kultúra iránti igényt. Abban az országban, amely ebben a tekintetben a két világháború között az elsők közé tartozott Európában. A kommunista éra évtizedei, az ideológiával telespékelt kultúra és a rosszabbnál rosszabb tanügyi reformok azt eredményezték, hogy központi hivatalban még tavaly is találkoztam olyan felelős beosztású, fiatal szakelőadóval, aki ,,í"-vel írta Shakespeare-t és olyan nyolcadikos diákkal, aki - elnézést a mosdatlan szóhasználatért -, de ,,x"-szel a tyúkszart! Tudom, nem általánosítható a kép, de példaértékű. Főként az olyan időkben, amikor az állami háztartásból egyre kevesebb pénz jut a kultúrára. Ezért ha valaha, akkor most kellene a jól prosperáló szövetkezeteknek és a gazdagabb nagyvállalatoknak (mert továbbra is vannak ilyenek!) sokféle formában segíteniük a művelődés napi politikáját. Nem úgy, hogy megvásárolnak 33 bérletet, s azután rá sem hederítenek azok sorsára; hanem a tehetséges gyerekeknek szóló ösztöndíjrendszerrel; egy-egy színházi vagy filmprodukció, esetleg egy-egy fontosabb könyv kiadásának támogatásával, netán a végveszély határán tengődő művelődési otthonok, avagy - uram bocsá' - a kisebbségi sajtó legszükségesebb kiadásainak ilyen-olyan fedezésével. Aligha véletlen ugyanis, hogy a fejlett ipari társadalmakban - Japántól Franciaországig - a nagy cégek komoly összegekkel támogatják az oktatást, a művelődést, a kultúra különböző ágazatait. Ott ugyanis már régen rádöbbentek arra, hogy egy-egy új termék előállítása a jó közérzet, a szellemi kapacitás és a szabad emberi alkotóerő függvénye. Mellesleg, a kultúra támogatása még burkolt reklámként is kifizetődő. Mindezt azért hozom szóba, mert szinte lépten-nyomon azzal a kérdéssel találkozom, hogy vajon ki támogassa a kultúrát? Nos, szerény véleményem szerint most, amikor már törvények is segítik a privatizációt, az új gazdasági társulások megalakulását, akkor a jövő törvényeiből juthatna némi rész a kultúrára is. Az apadozó állami támogatás mellett, akár az imént emlegetett és iparilag fejlett országok kulturális támogatásának mintájára. Mert csak a felszabadított tőkéből"' leszakított támogatással gazdagodhat a kultúra, s gyarapodhat igazán az ország. Ellenkező esetben marad a lekvár,,

q "-vei és sok másegyéb „x"-szel! A Szlovák Köztársaságban hozzávetőlegesen 250 ezer roma lakos él, több mint 50 százalékuk Kelet-Szlovákiában. A roma lakosság szaporulata nyolcszor nagyobb, mint a többi lakosé. Az összlétszám 15 százaléka 5 éven aluli. A Letanovcében készült felvétel is bizonyítja, hogy milyen körülmények között élnek a cigányok. • " (Pavel Neubauer felvétele - ČSTK)