Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-06 / 286. szám, csütörtök

Nem a szlovákság, a bábállamuk ellen... Gr. Esterházy Jánosról — Molnár Imre főtanácsossal A napokban tartotta névadó ünnepségét Pozsonyban a gr. Esterházy János Közművelődési Klub. A két világháború közötti és a második világháború alatti időszak csehszlovákiai, illetve szlovákiai magyar közéletének kimagasló, ám eleddig méltatlanul mellőzött személyiségéről az ünnepséget követően Molnár Imrével, a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala mellett működö Magyar Kisebbségek Titkárságának főtanácsosával, a neves Esterházy-kutatóval beszélgettünk. - Azt hiszem, olvasóink nagy része csak annyit tud gr. Esterházy Jánosról, hogy a szlovák parlament 1942. május 17-i ülésén ő volt az egyetlen képviselő, aki a zsidók deportálásáról szóló törvény ellen szavazott. Mi az, amit ön szerint még tudni illenék róla? - Véleményem szerint ha csupán azt tudják, amit említett, akkor máris nagyon sokat tudnak, mivel Esterházy életének ez volt az egyik legnagyobb cselekedete. Amit a száraz életrajzi adatok helyett mindenképpen tudniuk kellene még, az az, hogy közvetítőként nagy szerepe volt abban, hogy Lengyelország lerohanása után Magyarország otthont adott a lengyel menekülteknek. Tudni kell róla azt is, hogy egy keresztény alapokon nyugvó lengyel-szlovák-magyar unió létrehozásán fáradozott, amely elképzelései szerint hatékonyan ellen tudott volna állni a keletről, illetve nyugatról jövő nagyhatalmi törekvéseknek. Végezetül talán tudni kellene azt is, hogy amikor az 1046-ban, a moszkvai ljubljankai börtönben meghozott ítélete alapján szibériai munkatáborba került, az első dolga az volt, hogy a láger falára kifüggesztett napirend egyik pontjának engedelmeskedve azonnal elkezdett oroszul tanulni és amikor néhány év múlva hazakerült, akkor az irataiban, melyekben eredetileg az állt, hogy beszéli a magyar, a cseh, a szlovák, a német, az angol, a francia és a lengyel nyelveket, nyolcadikként már ott volt az orosz nyelv is. - Imrich Stanek írja 1958-ban kiadott Árulás és bukás című könyvében, hogy a „ hírhedt fasisztának és irredentának" titulált Esterházy csak azért szavazott a már említett törvény ellen, hogy ezzel is kimutassa a szlovák állam iránt érzett ellenszenvét. A korabeli magyar sajtóban tallózva azonban semmi nyomát nem találhatjuk annak, hogy Esterházy ellenszenvvel viseltetett volna a szlovák állam iránt. - A vád, hogy Esterházy János a Csehszlovák Köztársaság ellen politizál, már a két világháború között is elhangzott, és akkor nem volt valóságalapja. Nem a köztársaság ellen, hanem az ellen a csehszlovák politika ellen lépett fel, amely bizonyíthatóan be akarta olvasztani a kisebbségeket. Ugyanakkor azonban állandóan napirenden tartotta a szlovákok ügyét is. Nem egy parlamenti felszólalásában hangoztatta, hogy a szlovákságnak több jogot kellene kapnia, többek között a nemzeti önrendelkezésre való jogot is. A cseh politikai hegemónia képviselői több választási beszédét betiltották, a szlovák-magyar sorsközösség számukra tűrhetetlen hangsúlyozása miatt. A szlovák állam megalakulása után a msgr. Jozef Tiso előtt mondott tisztelgő beszédében is tanúbizonyságát adta a szlovák nemzettel szemben érzett tiszteletének és hűségének, ami ebben az esetben nem politikai kategóriát jelent, hanem arról a benne élő sorsközösség-érzetről tanúskodik, amiről már beszéltem. Állandóan, majd' minden beszédében hangoztatta, hogy ' nem ellensége a szlovákságnak, de nem hajlandó annak a politikának az uszályába szegődni, mely a szlovákiai magyarság megszüntetését tűzte ki célul. Elég tehát a beszédeit, parlamenti felszólalásait áttanulmányozni, és mindenki megtudhatja, hogy mit is érzett valójában a szlovákság iránt. Egy ízben ugyan valóban előfordult, hogy a szlovák állam ellen nyilatkozott, éspedig valamikor a negyvenes évek elején, amikor Lengyelországból hazatérőben Poprádon a Tátra expresszre várva kijelentette, hogy a Tátra expressz ugyanolyan svindli, mint az egész szlovák állam. Expressz gyanánt ugyanis egy fapados szerelvény futott be az állomásra, az is háromórás késéssel. Kijelentéséért a szlovák nemzet rágalmazása címén pert indítottak ellene, az ítélethozatal azonban a 44-es események miatt elmaradt. - Esterházy Jánosról beszélgetve nemrégiben egy, a történelemben igencsak jártas ismerősöm úgy vélte, hogy ahogy idáig szemellenzősen fasisztának, irredentának bélyegezték, úgy kezd újabban az inga a másik oldalra kilengeni. - Semmiképpen sem érthetek egyet ismerőse véleményével. Azok a dolgok ugyanis, melyek Esterházyval kapcsolatban mostanában napvilágot láttak, s melyeket előadásaimban én is hangsúlyozok, dokumentálhatóan igazak. Vannak ugyan az életének olyan mozzanatai is, melyek önmagukban nézve negatívumként értékelhetők, az Esterházyról alkotandó képhez azonban hozzátartozik az is, hogy mit várhatunk el egy konzervatív szemléletű arisztokratától, aki Trianon után hirtelen itt találta magát, egý számára teljesen idegen rendszerben. Arisztokrata társai közül néhányan főbelőtték magukat, a többiek átszeleltek Magyarországra. Ő maradt, elkezdett politizálni és egy érési folyamat végén eljutott a csúcsra, mely példaértékű minden ember számára. Hibái alól maga Fábry is felmenti öt, amikor azt írja, hogy jóvátette a két háború közti bűneit. Esterházy kétségkívül egy konzervatív politikai irányzat képviselője volt, de fel tudta ismerni a változás szükségességét, rövid időn belül nemcsak azt tudatosította, hogy ö magyar és így Csehszlovákiában is magyarként kell politizálnia, hanem ezen a kisebbségi bezártsági érzeten túl felismerte a szlovák-magyar sőt, a középeurópai nemzetek sorsközösségét is és ennek szellemében politizált tovább. Fáradozásának ,,jutalma" a háború után 12 évi börtön, majd mártírhalál volt. 1957. március 8-án, 56 éves korában halt meg a morvaországi Milov börtönében. Hamvainak kiadatását és emberhez méltó eltemetését a hatóságok a mai napig nem engedélyezték. KLUKA JÓZSEF ÚJ SZÚ 1990. XII. 6. Eladták a Tátrát? Külföldi töke bevonásával újítják fel legvonzóbb hegyvidékünket • Vladimír Mečiar: Nekünk is érdekünk • Miért hallgattak eddig a megállapodásról? Nagy visszhangot keltő közös cikket jelentettek meg a Smena, Práca, Pravda és Nové slovo munkatársai mind a négy lapban. Egy különös szerződésről írnak, amelyet idén, szeptember 30-án a szlovák kormányküldöttség Egyesült Államokbeli látogatása alatt kötöttek. Miről szól a szerződés? Amerikai vállalkozók jogot szereztek arra, hogy kihasználják, megvásárolják vagy bérbe vegyék két nemzeti park - az Alacsony-Tátra és a Magas-Tátra - területét, objektumait és létesítményeit. A szlovák fél kötelezi magát, hogy minden engedélyt megad amerikai partnerének, beleértve az érvényes törvények alóli kivételeket is, ha erre a tervek megvalósításához szükség lesz. Több részletet is ismertet az írás. így például azt, hogy a szerződés egyszer sem említi, nemzeti parkról van szó, a természet védelmét pedig nem is érinti. Ezzel szemben a szlovák fél vállalja, hogy együttműködik az amerikai vállalkozókkal a környezetvédelemben és az idegenforgalom növelésében, ami pedig eleve ellentétben áll egymással. Szó van a szerződésben a turistalétesítmények bővítéséről, játékkaszinókról, sőt a téli olimpiai játékok megrendezésének lehetőségéről is. Értelmében az amerikai vállalat negyven évig használhatja majd a korszerűsített létesítményeket, a felújított területeket pedig ötven évig. A cikkírók figyelmeztetnek, a szerződés egyes pontjai sértik jogszabályainkat és nincsenek összhangban több kormányhatározattal sem. Felvetik a kérdést: miért nem inkább a katasztrofális állapotban lévő régi történelmi városok felújításába vonjuk be a külföldi 'tőkét? A Tátra növényvilágát, levegőjét, vizeit már ma olyan veszély fenyegeti, hogy félő, az amerikaiaknak nem is lesz lehetőségük negyven évig üzemeltetni a felépítendő sípályákat és egyéb létesítményeket. Ennyit a nagy figyelmet keltett cikkről. De mi a véleménye erről a legilletékesebbnek? Vladimír Mečiar miniszterelnök a keddi kormányüjés szünetében nevetve válaszolt arra a kérdésre, vajon valóban eladták-e a Tátrát. - A Magas-Tátrát senki sem adhatja el, hiszen területünket nem bocsáthatjuk áruba. - mondta. Megállapodások viszont vannak, amerikai vállalkozók megkísérlik majd felújítani a Magas-Tátrát. Rámutatott, hogy mindenkinek, aki vállalkozni akar hegységünkben, adót kell fizetnie, ráadásul a mi embereink dolgoznak majd ott, így kihasználtságának fokozása nekünk is érdekünk. Az a szlovák küldöttség, amely a helyszínen tanulmányozta, hogyan dolgoznak ilyen területeken az amerikai vállalatok, lelkesen számolt be arról, hogy a természet és az üdültetés nagyon jól összehangolható, úgy, hogy ne hassanak egymásra zavarólag. Ha valaki behozza hozzánk tőkéjét, érdeke lesz a létesítmények kihasználása, szerveznie kell az idegenforgalmat. Mindenki tudja, hogy az utóbbi időben elmaradoztak a Tátrából a nyugati turisták és a németek érdeklődése is csökkent. Számolni kell azonban azzal, hogy a Tátra befogadóképessége behatárolt és korszerű létesítményeivel az Alpok nagy konkurenciát jelentenek számára - figyelmeztetett végezetül. Nem a mi feladatunk eldönteni, kinek miben van igaza. Biztos azonban: egy ország sem engedhetné meg magának, hogy ne használja ki az olyan óriási természeti kincsét, mint amilyen a Magas-Tátra. Tudvalevő, hogy az idegenforgalom az egyik legrentábilisabb „iparág", a fejlesztésére fordított pénz rendkívül gyorsan megtérül. Pénzre, valutára nagy szükségünk van, de hogy a most körvonalazódó megoldási mód lesz-e a legmegfelelőbb, azt majd csak az idő mutatja meg. Az azonban mindenképpen kérdéses, miért nem számoltak be a Tátrára vonatkozó tervekről az illetékesek, miért várták meg, míg a sajtó fényt derít a két hónapja megszületett szerződésekre? A közvélemény türelmetlenül várja, hogy részletesen, pontosan tájékoztassák az egész ügyről. -rVojtech Kondľót köszöntése* KEDVES VOJTO! Szégyen és gyalázat, de talán áradásos hónapjainkra is jellemző, hogy nem tudom eldönteni, mikor láttalak utoljára. A jó múltkor, pár hete, borzalmasan hiányzott a hangod, föltárcsáztalak, de valahol a Tátra vidékén zsűriztél, s csak a feleségeddel. Jójával beszélgethettem ki magam. Aztán nem kerestelek, másra kellett figyelnem. Emlékképek köd lenek elő: jövök az Újvárosi pályaudvarról, miután valakimet kikísértem, s a közeli tónál egymásba botlunk, Te tréningruhában jössz, futni meg úszni készülsz, s ott mondod, hogy torkig vagy a kiadói főszerkesztői munkáddal, írni és fordítani szeretnél, ösztöndíjat kérsz, és megpróbálod a szabadúszást. Ez még az antivilágban történt. Akkortájt jelent meg Tóth Árpád-válogatásod és fordításod, s föllifteztem a hivatalodba, hogy átvegyem Tőled az ígért dedikált példányt, íme az időpont: 1988. szeptember 27. Azt hiszem, a fordulat utáni írókongresszuson is kezet szorítottunk; ezen én csak egy rövid órát töltöttem el, mert nem sok mondanivalót ígért a holnapnak, s otthon meg a levéltárban tartalmasabb feladatok vártak. Egyszer a zuhany alól, félig nedvesen vettem át a kagylót a feleségemtői, mert szeretted voina ellenőrizni, pontosan értelmezel-e egy lefordítandó modern magyar költeményt, s álltam a telefonnál vagy tíz percig, ahogy Isten megteremtett, míg meg nem beszéltük pontról pontra a verset, hogy nyugodt lélekkel tolmácsolhasd édesanyád nyelvéről édesapád nyelvére. Huszonöt éve ismerlek, drága Vojto, akkor terelt össze bennünket a sors egy sziszüphoszi feladatsor elvégzésére: át kellett vennünk a fáradt, sír felé hajló kevés nagy öregektől az irodalmi értékek közvetítésének bonyolult, csak nagyon kevesek által vállalt, nem is túlzottan népszerű, sanda és ostoba gyanúkkal és rágalmakkal is kísért s persze alig-alig becsült munkáját. Isten varázsos természettel itatott át Téged, mindig csodáltam kisfiús derűdet, fergeteges iramodat, villámgyorsan váltó eszedet, egzakt tanulmányokkal megzabolázott vagy éppen általuk fölszabad ított-megtáltosított költői képzeletedet és nyelvedet, egész üde emberi levegődet, amelyben mindig megtisztult az ember, ha belemerült. Az én Kondrót-élményemhez a szabad levegő, valami festói-baráti-munkatársi-műfordítói-testvéri plein-air, a szabad természet és nyitott ég élménye is hozzátársult, hiszen kapcsolatunk kezdetén évekig kerékpáron jártam át hozzátok Vereknyén és a polgári röptér kifutóin meg peremén át Cseklészre, szülői házatokba, majd az ivánkai iskola szolgálati lakásába, ahol akkortájt éltetek. Aztán Budapest jött, az a tíznapos közös száguldozásunk a kör- és a sugárutak gyalogos forgatagában, amelynek annyi mindent köszönhet ez a két nyelv és két kultúra, hogy előszámlálni is nehéz volna: a szlovák Weörest, Kassákot, Illyést, Tóth Árpádot és számos gyönyörű, mélyen átélt Nemes Nagy Ágnes- meg Pilinszky-verset a tolmácsolásodban. S persze újabbnál újabb kapcsolatokat, belőlük indult friss műfordítói kalandokat, amelyekbe már nem kellett kísérjelek, csak elvétve, itt-ott, mint azon az említett csupasz telefonos konzultáción: a Nagy László- és a Veress Miklós-fordításodat. Együtt hallgattuk Illyés Gyula budai házában, Tőzsér barátunkkal, az idős bárd vizionálását arról, hogy népeink lelkét a kommunizmus diktatúrája megrontotta, hogy a gyűlölködés vírusa a tőle korábban érintetlen egyszerű emberek szellemébe is bejutott, hiába ígért az az ideológia valami egészen mást, a feszültségek végleges föloldását, a nemzetek őszinte, belülről induló, természetes testvériesülését a dolgozók majdani társadalmában. Nem támadt harag köztetek Illyés féďiasan őszinte, kemény, de tiszta szavaiért: a kapuban nemcsak kezet fogtatok, hanem meg is öleltétek egymást, s Te jobbról és balról - láttam! - megcsókoltad Illyés szép, tiszta besenyő férfiarcát. Voltak pillanatok régiónk közelmúlt történetében, amikor úgy látszott, hogy Illyésnek nagyon igaza volt. Hálistennek azonban csak egy kicsit lett igaza, mert a marosvásárhelyit nem követte újabb magyarverés, majd Pozsony is beérte néhány ezer, majd néhány száz, végül pártucat soviniszta szlovák uszító és uszított bömbölésével és ököllengetésével, s nem fogant meg az ismét immúnissá lett szlovák lelkekben, hiába igyekeztek közel egy éven át a vírustenyésztők és vírushintők, a járvány, vagy ha itt-ott mégis, mindinkább kifulladni látszik. Mérhetetlenül nagy ajándék az nekünk a sorstól, testvérem, hogy megélhetjük a sokat szenvedett régió nemzeteinek közös irányba fordulását, vélt érdekellentéteik föloldódását, érdekeik egybehangolódását egy demokratikus gazdasági, kulturális és politikai stratégia szellemében. Nem kívánjuk eltúlozni az irodalom és a költészet társadalmi szerepét, de abban, hogy ma a szlovák és a magyar kultúra építőinek jobbik hányada ilyen hatásos ellensúlya lehet a fertőző másik hányadnak, a Te szereped sem elhanyagolható, drága ünnepelt testvérem és barátom, drága Vojto! Minden lefordított, lapban vagy kötetekben kinyomtatott, rádióban, tévében vagy szlovák pódiumokon elhangzott versfordításod, nyilatkozatod, kisesszéd, elő- vagy utószód vitaminként, Béres-cseppként vagy más erősítőszerként fokozta az elmék és lelkek ellenállását a fertőzettel szemben, az itt élő más nyelvű, de egysorsú testvérnépek összesimulásáért olyanformán, amiképp a Te lelkedben és szellemedben is ragyogó, tiszta és derűs, emelkedett harmóniában olvad össze mosolygó édesapád szlovák és mosolygó édesanyád magyar nyelve és kultúrája. Kevés olyan embert ismerek, Vojto, akit ekkora örömmel látnék ezen a helyen, anyanemzetem hazai külképviseletének vendégeként és ünnepeltjeként, magyar és szlovák barátaink koszorújában, Joja oldalán, s akit olyan tiszta, felhőtlen testvéri szeretettel ölelnék meg, sok boldog, tevékeny és termékeny esztendőt kívánva, mint most Téged. KONCSOL LÁSZLÓ * Elhangzott november 27-én, az ötvenéves költőt köszöntő ünnepi találkozón.