Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-19 / 297. szám, szerda

Nagyon jó - nem olyan rossz A magyar oktatási rendszerről - Beke Kata államtitkárral áÉÉLJbžsaá A volt szocialista államok oktatási rendszereiben talán még egyetlen időszakban sem halmozódott fel annyi gond és megoldásra váró feladat, mint napjainkban. Hazai oktatásügyünk időszerű kérdéseiről a lehetőségeinkhez mérten időben és átfogóan tájékoztatjuk olvasóinkat, valószínűleg sokakat érdekel azonban az is, mi a helyzet Magyarországon e téren. Beke Kata, a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériumának politikai államtitkára néhány napja hazánkban járt. A lehetőséget kihasználva, kérdéseinket neki tettük fel. - Államtitkár asszony! Willem Verkammen, Belgium magyarországi nagykövete nemrégiben nagyon jónak minősítette a magyar oktatási rendszert. Azonosítható ön szerint a nagykövet véleménye a Nyugat véleményével, illetve milyen a magyar oktatási rendszer a közoktatási tárca államtitkárának szemével nézve? - A kérdés első felére csak azt válaszolhatom: nem tudom. Az ember bárkivel beszél, lehet az amerikai, holland vagy angol, mindegyik rossznak tartja a saját oktatási rendszerét. A miénket amerikai vendégeink is dicsérni szokták, rendkívül fegyelmezettnek nevezik diákjainkat, mert egyikük sem dohányzik az órán és mert senki sem lő rá, még alkalomadtán sem, a tanárra... Oktatási rendszerünk, a nyugat-európai átlaghoz viszonyítva, különben valóban nem rossz. Ahhoz képest azonban igen, hogy milyen lehetne. Egy kis nép - legyen az akár a magyar, akár a szlovák - nem engedheti meg magának, hogy ne briliáns oktatási rendszere legyen, hogy elhanyagolja a szürkeállomány-tartalékait, hogy ne legyen a lehető legtöbb kiművelt emberfője. Egy átlagamerikai gimnazista sokkal kevésbé művelt, mint ahogyan azt mi hisszük, de ennek konstatálásával nem elégedhetünk meg. Nagyon bosszant, amikor azt hallom, hogy ne törődjünk vele, mert világjelenségről van szó. Nem lehetünk igénytelenek, semmilyen téren sem elégedhetünk meg a kevéssel, a rosszal. A helyzet egyébként nem olyan rossz, amilyennek látszik. Magyarországnak volt egy jó oktatási rendszere, melyet alaposan elrontottak ugyan, de a maradványai még megvannak, azokra építeni lehet. A jelen pillanatban egy szigorúan központosított, hivatalok által irányított oktatásügyből olyat szeretnénk csinálni, melyben önálló iskolák versengenek a magasabb minőségért. Ez természetesen az iskolastruktúra átalakulásával is jár, a nyolc általános iskolai évre csatlakozó négy középiskolai év modelje ugyanis nem bizonyult jónak. Az elmúlt két évtizedre az volt a jellemző, hogy ha valami új dolgot, többnyire valamilyen részmozzanatot, ami akkor elsöprően sikeresnek ígérkezett, vezettek be az iskolákba, akkor azt anélkül tették, hogy előtte kikérték volna a pedagógusok véleményét. Mi ezt másképpen akarjuk csinálni, éppen elég sokkhatás érte már az iskolákat. Nagyon gondosan dolgozunk az új oktatási törvényen, jövőre várhatóan el is készül, de csak széles körű szakmai viták után kerül majd a parlament elé. A törvény az eddiginél nagyobb szabadságfokot biztosít majd az egész oktatási rendszernek, és megalapozza az új iskolastruktúrát is. A szükségszerű változások mielőbbi bevezetésének, véleményem szerint, Magyarországon két nagy akadálya van, ezek, úgy vélem, valamennyi volt szocialista országban, így Csehszlovákiában is problémát jelentenek. Az egyik a pedagógusok alattvalói tudata: az iskola valamennyi említett országban rossz helyzetben volt, hiszen a kötelező ideológiát kellett közvetítenie az ifjú nemzedékeknek, ehhez pedig engedelmes alattvaló pedagógusok szükségeltettek. A diktatúrához nem kell ész. El kell viselni, amit a mindent tudó központ éppen ránk mér. Vannak persze nagyszerű tanítóink-tanáraink is minden iskolatípusban. Nem tudom pontosan, hány tízezren, de ők eddig voltaképpen a saját érdekeik ellenére dolgoztak magas színvonalon. Ahhoz, hogy az előbbiek az utóbbiak szintjére emelkedjenek, azaz alattvalókból öntudatos állampolgárokká váljanak, idő kell. Megjegyzem, hogy ez az iskolán kívül is problémát jelent. A másik nagy akadály a pénz. Az összeomlott kommunista rendszerektől működésképtelen gazdaságokat örököltünk, és ennek elsősorban a kultúra, az oktatásügy látja kárát. Úgy vélem azonban, hogy a gazdaság és az oktatásügy fejlődése kölcsönösen hatnak majd egymásra. A piacgazdaság kiépülésével egyre több kvalifikált munkaerőre lesz szükség, művelt emberekre, akik tudnak számítógépet kezelni, idegen nyelveket is beszélnek, tehát az iskola visszakapja a motivációt. - A szakmunkásképzéssel szinte valamennyi szomszédos országban bajok vannak, hazánk oktatásügyének is a szakmunkásképzés a legfrissebb fájó pontja. Milyen az említett iskolatípus helyzete Magyarországon? - Ittlétem néhány napja alatt összeszedett információim alapján valamivel jobb, mint Csehszlovákiában, de voltaképpen nem jó. Magyarországnak egy, nagyrészt elavult technológiájú nagyipart kell viszszafejlesztenie és helyébe mielőbb korszerű technológián alapuló iparágakat, üzemeket kell teremtenie. Problémát jelent azonban, hogy a szakmunkások nagy részét ezekre az elavult, túlspecializált ipari szakmákra képezték ki. Ezenkívül, a divatszakmákat kivéve, általában a rossz tanulmányi előmenetelű gyerekek áramlottak az említett iskolatípusba.' A sajtóban már tíz-tizenöt éve olvashattuk, hogy ha ez így megy tovább, akkor az eljövendő magyar munkásosztály szellemi színvonala nem lesz valami magas. Jóval nagyobb hangsúlyt kell tehát fektetnünk a közismereti tantárgyak oktatására a szakmunkásképzőkben. Megemlíthetném még, hogy a gyakorlati oktatás feltételei egyre nehezebbek, vállalataink gazdasági helyzetükből eredően nem tudják, nem kívánják fenntartani a tánműhelyeket. Az átmenet a szakmunkásképzés esetében is nagyon nehéz lesz. - Végezetül engedjen meg egy személyes vonatkozású megjegyzést: egy, tájainkon is közkedvelt magyarországi hetilap, a Magyarország egyik publicistája nemrégiben azzal vádolta önt, hogy behódolt a hatalomnak... - Egy hete és két napja voltam államtitkár, amikor valaki szükségesnek tartotta, hogy megrágalmazzon. Az egész egy mondat volt: Beke Kata azt mondta a pedagógus-szakszervezet elnökségi ülésén, állította egy újságírónő a rádióban, hogy a pedagógusok ne panaszkodjanak, és ha ez nem tetszik, akkor menjenek el takarítani. A rágalmazó, persze, ügyetlen volt, mert az említett ülésről magnófelvétel készült, így be lehetett bizonyítani, hogy nem mondhattam ilyet. A takarítás szó különben valóban elhangzott, a félelemmel kapcsolatban szoktam emlegetni. Még gyakorló tanár koromban kérdezték meg, hogy miért nem félek. Azt válaszoltam, hogy miért félnék, ennyi pénzt takarítással is meg lehet keresni. Ha az ember nem fél, akkor rájön, hogy szabad. Nem kell karriert csinálni, nem kell tanítani, ilyen értelemben említettem az ülésen is a takarítást. Miután tizenöt éve írogatok az oktatásügyről, buzdítom kollégáimat, hogy álljanak a sarkukra és egyenesítsék ki a gerincüket, gondoltam, hogy azt a fenti egy mondatot senki sem hiszi el rólam. Sajnos, az huszonnégy óra alatt bejárta az országot és gombnyomásra rákezdett a sajtó is. Az ön által említett cikk szintén ennek a kampánynak a része volt. Nem izgatott különösebben, előbb vagy utóbb véget ér, gondoltam. Ami az egészben társadalmi jelenség viszont, az a rosszhiszeműség. Megszoktuk, hogy aki bármilyen pozícióba kerül, azt utálni kell. Pedig az ember ötvenhárom és háromnegyed éves korában már nem változik meg, egy hét és két nap alatt sem... KLUKA JÓZSEF Klausszal a párttá válás útján A napisajtóban számos kárörvendőre hangszerelt cikket olvashatunk mostanában a Polgári Fórum (OF), illetve a Nyilvánosság az Erőszak (VPN) tagságának differenciálódásáról. Minden kommentátor politikai vágyainak megfelelően tálalja és értelmezi a jelenséget, amely kétségkívül létezik. A nemzeti pártok lapjaiban és a kommunista sajtóban különösen figyelemre méltó a kárörvendés mértéke, és a helyzetértékelésekbe jelentős adag populizmus és demagógia is vegyül. Pedig tulajdonképpen törvényszerű jelenségről van szó, és akkor lenne okunk csodálkozásra, ha nem következne be a nézetek megosztódása. Teljesen természetes volt, hogy 1989 végén a kommunista egyeduralom megdöntésére összefogott az ország lakosságának döntő hányada, és a tüntető százezrek között még a rendszer erkölcstelenségétől megcsömörlött kommunista párttagok egy része is ott volt. 1990 első hónapjaiban, főképp pedig a júniusi választások után azonban szükségszerűen megkezdődött az ország lakhatóvá tételére irányuló feladatok körvonalazása és teljesítése, és ekkor már az elképzelések is differenciálódni kezdtek. Ez valamennyi pártban és mozgalomban megnyilvánult, a legnagyobb figyelmet azonban az keltette, amikor néhány hónapja az OF (Csehszlovákia legnagyobb politikai mozgalma) egyik küldöttgyűlésén Václav Klaus pénzügyminiszter került a mozgalom élére, és nem sokkal később teljesen egyértelműen kinyilvánította, hogy a lehető legkövetkezetesebben kívánja megvalósítani a piacgazdaságot, és az a célja, hogy (noha fájdalmas lesz a művelet) minél rövidebb ideig tartson a tervgazdaságból a hatékonyabb rendszerbe való átmenet. Pénzügyminiszterünket a járási küldöttek, tehát a „vidéki lobby" tagjai segítették bele a pártelnöki székbe. Nem követek el különösebb tévedést azzal, hogy pártelnöki székről írok, hiszen Klaus egyértelmű célzásokat tett a mozgalom párttá történő átalakítására. Differenciálódásról lévén szó, nyilván létezik a mozgalomban egy másik irányzat is. A „vidéki lobby" ellenpontját a főképp értelmiségiekből álló csoport képezi, amelyben olyan személyiségek vannak, mint például Jirí Dienstbier, meg számos miniszter és képviselő a szövetségi és cseh kormányból, illetve parlamentből. Egyelőre még mindkét irányzat fő reprezentánsai tagadják, hogy törésről lenne szó, maga Václav Havel elnök pedig úgy nyilatkozott nemrég, hogy a nézetkülönbségek még beleférnek a mozgalom koncepciójába. Ugyanakkor ő is úgy vélekedett, hogy az OF előbb-utóbb párttá alakul át. Márpedig egy párt törekvései szükségszerűen szűkebben definiálhatók egy olyan szervezetnél, mint amilyen a Polgári Fórum. Milyenek az esélyei és veszélyei egy ilyen esetleges szakadásnak? Kétségtelen, hogy Václav Klaus olyan személyiség, aki képes egy sokakat vonzó, tehát eredményes politikai párt kialakítására. Hogy vidékről oly nagy támogatást kapott, az azt bizonyítja, hogy koncepciója népszerű. Ez jelenti az esélyeket. A veszélyeket viszopt az jelenti, hogy elidegeníti a „nagyágyú" értelmiségieket, akik nélkül elképzelhetetlen az ország ügyeinek rendbehozása. Példáért nem kell messze utaznunk, csak Magyarországra. Ma már nyílt titok, hogy az Antall-kormány éppen az értelmiségiek elidegenedése miatt vált cselekvésképtelenné. Interjút adott a minap Václav Klaus, és a „szemtelenkedő" riporter történelmi párhuzamot említve arra emlékeztette a politikust, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának elzüllése azzal vette kezdetét, hogy 1929-ben Gottwaldot pajzsára emelte az értelmiségellenes vidék. A pénzügyminisztert a kérdés érezhetően kihozta sodrából, és dühe szinte lángba borítja a Lidové noviny papírját. Egyvalamiben biztosak lehetünk: értelmiségiek nélkül nem lehet a 20. században nagy dolgokat véghezvinni. Ha ennek figyelmen kívül hagyásával vállalkozik Václav Klaus az átalakítás levezénylésére, az egész ország kárát láthatja. Akkor előfordulhat, hogy megalapozottan kárörvendenek ma a nacionalisták és a kommunisták a Polgári Fórumban manapság végbemenő differenciálódáson. TÓTH MIHÁLY ISüszöbön a karácsony, ünnepre kél\ szülünk hát valamennyien. A szeretet ünnepére, az ajándékozásra, örömszerzésre, felszabadult pillanatokra, megbékélésre. Jólesik tudni, hogy hagyományaink között mégiscsak léteznek olyanok, amelyek adnak egy kis biztonságot a mi, tehát a negyvenesek sok mindenről lekésett generációjának is... Az ünnepvárás hangulatában hallgatom a pozsonyi rádiót. Advent van, ezt az idillt sugallja az éterben sugárzott telefonos műsor is. Egészen addig, amíg egy néni azt nem kérdezi a rádióban: vajon a kenetteljes hangulatban faggatódzó riporter mit venne a nyugdíjnak csúfolt ezervalahány koronából karácsonyra a két gyermekének? És miből látná vendégül a családot úgy, mint régen, a nagyasztal körül? Kérjen rá mindkét gyerekétől? Azok sem dúskálnak a pénzben; az egyiknek egy, a másiknak három gyerekről kell gondoskodnia. amikor bevásárol. Az étererT át bölcs válasz érkezik: kedves asszonyom, ha arra nevelte gyermekeit, hogy az igazi értékek számítanak és nemcsak az, hogy mi mennyibe kerül, akkor máris nem olyan gond, hogyan ajándékozzon a kevéske pénzéből. Persze, persze, az igazi értékek. Csakhogy a néni azt is elpanaszolja, hogy nem csupán azokat látja féktelenül vásárolni karácsony előtt, akik az igazi értékeket létrehozzák. Ráadásul aligha ők azok, akik - semmi sem drága alapon - mostanában üptre megvesznek mindent, ami itt és most megvehető. Ők, az értéktermelők, hétköznapokon és munkaidőben, aligha érnének rá erre; a pénzről nem is szólva. A természetes végkövetkeztetés mindebből: a néni valódi értékek tiszteletében élt, ezért nem képes most vállrándítással túljutni a mások gazdagságán, a maga szegénységén. Tévedés ne essék: nincs abban semmi rossz, ha a szegénysorsúak mellett látni. jómódúakat is, akiktől távol esik a filléreskedés. Az anyagi egyenlőtlenségnek igenis funkciója van a mai társadalomban. Engem csupán az irritál, hogy alig találni embert, aki ne sorolna hosszan a közvetlen környezetéből olyanokat, akiknek havi tízezer koronás, vagy annál is nagyobb jövedelme nemigen származhat a középszerűnél lényegesen jobb teljesítményből. Az életszínvonal azokban az időkben is sok-sok háztartásban komoly eltérést mutatott, amikor a reálbérek és a jövedelmek úgymond évről évre és tervszerűen emelkedtek. Újabban azonban szembekerültünk azzal, hogy az úgynevezett stabil jövedelÜnnepváró mek - a bérek, a nyugdíjak - kisebb mértékben emelkednek, mint az árszínvonal. Ilyen helyzetben, kiváltképp az ünnepvárás időszakában, különösen izgalmas, hogyan érzékeljük s értékeljük életnívónk alakulását. Elgondolkodtató, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt az aktív keresőknek nem egész egy ötöde vélte úgy: egy esztendő alatt romlott az életszínvonala. Ma a lakosság kétharmada ítéli meg így a helyzetet; manapság egyre többen ismerik el önnönmaguk jövőjével kapcsolatban az elszegényedés lehetőségének tényét. Ebből könynyen kikövetkeztethető, hogy átalakuló, de egyelőre még csak stagnáló korszakunk ,,biztos" vesztesei a bérből, fizetésből gazdálkodó, két-három gyerekes családok. És a nyugdíjasok. Magyarán: azok, akiknél egymásra rakódnak a gazdasági lecsúszás hátrányai. Mindennek kapcsán talán éppen most, az ünnepvárás napjaiban lenne érdekes egy közvéleménykutatást végezni. Azt a dilemmát firtatva, hogy az elosztható kevesebből kiket kell elsősorban az államnak támogatnia? Azokat-e, akik szegényebbek a többségnél? Avagy azokat, akik a munkájukkal és teljesítményükkel kiérdemlik, hogy az átlagosnál jobban éljenek? Jómagam azt tippelem, hogy a megkérdezettek negyven százaléka a szegényeknek szavazna elsőbbséget, ötven százalékuk a teljesítményt támogatná, tíz százalék pedig semleges maradna. Ez pedig arra jelenthetne tanúbizonyságot, hogy az egyelőre csak mérsékelt teljesítmény térnyerése erősödő szociális érzékenységgel párosul a közvéleményben. r

gadni kár: vannak veszélyei annak, ha a társadalom tartósan nem termel annyit, hogy több jusson a szociális kiadásokra is. Ilyenkor szokott fölerősödni azoknak a hangja, akik a szegény(ebb)ekben bűnbakot látnak. Akik hajlanak arra, hogy a szegénységet szegénypolitikával kell megoldani. E megítélés szerint ugyanis alapvetően az egyén felelős azért, amiért a létminimum szélén tengődik. Ha ez a megítélés - miközben húzzuk a nadrágszíjat - eluralkodik, akkor a szegény(ebb)ek nem jogosultak lesznek a teherbíró képességünkkel arányos köztámogatásra, hanem valamely ködös közjóság alanyai. Ez viszont veszélyes szemlélet, mert gyöngíti azt a felismerést, hogy bátran vizsgáljuk a társadalmi elosztás-újraelosztás rendszerét, a teljesítményelv érvényesülését, a szociálpolitika széttagolt, nemegyszer párhuzamosságokkal terhelt intézményeit. Több évtizedes késéssel végre odáig jutottunk, hogy kimondjuk: az átfogó szociálpolitika nem a szóvirágokat pufogtató szocializmus, hanem valamennyi állampolgár egyéni érdeke. Hadd tegyem hozzá: értéktermelő és értékőrző módon. A szó anyagi és szellemi értelmében. MIKLÓSI PÉTER Karácsony betlehemmel címmel a pozsonyi Bibiana gyermekközpont háromnapos vonzó programot rendezett a gyerekeknek. Felvételünkön az egyik ifjú kiállításlátogató. (Drahotín Šulla felv. - ČSTK) ÚJ SZÚ 4 1990. XII. 19.