Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-17 / 295. szám, hétfő

KI LEGYEN, HOGYAN LEGYEN - ISKOLAIGAZGATÓ O • Oktatásügyünk igazgatásának új koncepciója ismét felszínre hozta a .kérdést: válasszák, kinevezzék vagy pályázat útján iktassák be az iskolák igazgatóit? Az oktatási minisztérium már nyilvánosságra is hozta ezzel kapcsolatos elképzeléseit, kén/e a pedagógusokat, hogy fejtsék ki véleményüket a javaslatról, mely a következő kérdésekre próbálja megadni a választ: ki végezze az igazgatók-'kiválasztását? Milyen legyen az igazgatók kiválasztásának folyamata? Mik legyenek a leendő igazgatók kinevezésének feltételei? Hogyan legyenek megválasztva az igazgató-helyettesek? Mely iskolák igazgatóit érintse az igazgatók kiválasztásának javasolt módja? Milyen legyen az eljárás a többi iskola esetében? A javaslatba foglalt válaszok többsége - sajnos - nem fogadható el. A javaslat szerint ugyanis az igazgatók kiválasztását végezzék két kamarából álló parlamentek. Az egyik kamarát az iskolatanács alkotja, kibővítve az adott iskola műszaki és gazdasági alkalmazottainak 1-3 fős csoportjával. A másik kamara a szülőkből, az adott község lakosaiból áll. A parlament tevékenységét 6-8-, illetve 10-tagú vezetőség irányítja, melynek tagjait a két kamara egyenlő arányban választja meg. Az igazgatójelöltek kiválasztásának folyamata három szakaszból áll. Az első szakaszban összeállítják a jelöltlistát. Ennek módját a parlament szabja meg. Tehát például mindkét kamara előterjesztheti a saját jelöltjeinek névsorát, vagy a járási lap útján felszólíthatja az érdeklődőket, hogy jelentkezzenek a parlament vezetőségének titkáránál, esetleg pályázatot írnak ki, vagy egyéb módon választják ki az igazgatójelölteket. A második szakaszban minden egyes jelölt a parlament, vagy külön-külön annak mindkét kamarája előtt előterjeszti igazgatói munkájának és az iskola fejlesztésének koncepcióját a következő négy esztendőre. Bevezető beszéde - szó szerint fordítom - után a jelölt válaszol a parlament tagjainak kérdéseire. Amelyekre nem tud, azokra egy későbbi időpontban a parlament, esetleg csak a parlament vezetősége előtt válaszol. A második szakasz végén minden egyes jelölt írásban nyújtja be a parlament vezetőségének az iskola munkaprogramját. Ez a jelölt eredeti elképzeléseit tartalmazza, kibővítve a vitában elhangzott módosításokkal. Az írásbeli anyag a későbbiek során a nyilvánosság számára hozzáférhető lesz, s amennyiben a megválasztott igazgatójelölt nem teljesíti a bennefoglaltakat, javasolható felmentése. Az utolsó, harmadik szakaszban a parlament két kamarája különkülön, szavazással dönt a jelöltek sorrendjéről. Amennyiben mindkét kamarában ugyanaz a személy került az első helyre, ő marad az egyetlen jelölt. Ha a két kamarában két különböző egyén áll az első helyen, akkor ők a jelöltek, esetleg egy további, a legtöbb szavazatot szerzett személlyel együtt. Az elfogadott jelöltekről a teljes parlament dönt, az győz, aki a szavazatok több mint felét megszerzi. Az igazgatót aztán az illetékes területi tanügyi igazgatóság igazgatója nevezi ki. Amennyiben a parlament nem tud jelöltet állítani, a területi tanügyi igazgatóság igazgatója nevezi ki az igazgatót, esetleg pályázatot ír ki. Az igazgató jelöltekkel szemben támasztott fő követelményeket a javaslat a következőkben állapítja meg: a jelölt legyen csehszlovák állampolgár, legyen pedagógiai vagy nem pedagógiai irányzatú főiskolai végzettsége (ez utóbbi esetben legyen kiegészítő pedagógiai végzettsége), legalább 4 esztendeje tanítson, vagy dolgozzék az oktatásügy egyéb területén. Az igazgatóhelyettest nevezze ki az igazgató, mivel - az indoklás szerint - az igazgató ismeri a legjobban a tantestületet. Már az igazgatójelöltek listájának összeállításakor megkövetelheti a parlament, hogy tervezett igazgatási koncepciójukkal együtt tegyenek konkrét javaslatot: kit ajánlanak az igazgatóhelyettesi posztra. Az igazgatók kijelölésének és kinevezésének ez a módja - a javaslat . szerint - csupán az alapiskolák és a középiskolák esetében lehetséges. Tekintettel arra, hogy a Szlovák Köztársaságban pillanatnyilag 905 olyan alapiskola létezik, melyekben a tantestület tagjainak száma nem haladja meg a hatot, ezen iskolák esetében az igazgatókat egyéb módon kell kinevezni. A javaslat befejező része megszabja, hogy az igazgatókat négy évre nevezik ki, s tisztségüket legfeljebb kétszer négy évig láthatják el. Nos, így szól a miniszteri javaslat. Úgy gondolom, sok-sok pedagógustársam velem együtt nem kis iróniával teszi fel a kérdést: nem lehetne ez az egész egy kicsit bonyolultabb? Bizony - véleményem szerint - ez a javaslat gyönyörű mintapéldája az elmúlt évtizedekben az oktatásügyben is előszeretettel „ápolt" szuperbürokratizmusnak! Fő hibáját elsősorban a demokrácia téves értelmezésében látom. Hová jutnánk, ha a jövőben - a demokrácia ürügyén - mindent és mindenkit „demokratikusan" (ebben az esetben inkább szuperbürokratikusan) választanánk? Miért képzeli bárki is, hogy a rátermett, kellő szakmai, módszertani, ügyviteli és élettapasztalatokkal rendelkező iskolaigazgatókat csakis a „többlépcsős" választások által találjuk meg? Milyen választás lenne az, ahol „parlamentesdire" játszva olyan parlament döntene az iskolaigazgatókról, mint a pedagógiai „mesterség" legjobbjairól, melynek tagjai többségükben - a pedagógia aspektusait tekintve - laikusok lennének? S ugyan milyen igazgató válna a csupán négyesztendei gyakorlattal rendelkező (jóformán még kezdő) pedagógusból? Milyen terjedelmű szakmai és módszertani ismeretekkel rendelkezik az ilyen fiatal pedagógus? Egyáltalán: miért képzeli bárki is; hogy éppen a választás a legjobb, legmegbízhatóbb módja az igazgatói tisztségek betöltésének? Hiszen a választás csupán szükségmegoldás volt a politikai rendszerváltást követően, s mivel közvetlenül, egy-egy tantestületen belül - mindennemű „parlamentek" beiktatása nélkül - történt, azt a feladatát, hogy a múlt rendszert szolgai módon kiszolgáló „kádereket" friss, nem kompromittált személyekkel váltsa fel, bizonyára teljesítette. Ennek ellenére egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a csere minden esetben szerencsés volt. A választások alkalmával ugyanis érzelmi motívumok és különféle olyan szempontok is érvényesültek, melyek közül nem mindegyik szolgálta az objektivitást, s nem biztosította azt, hogy az új igazgató olyan személy legyen, aki szakmai felkészültsége, előírt iskolai végzettsége és etikai magatartása alapján is teljes mértékben megfelelő. A választások egyszeri alkalmazásából semmiképpen sem lenne jó rendszert csinálni. Az igazgatók kiválasztásának demokratizmusát ugyanis nem a választásokban látom, hanem abban, hogy mindenki, aki a követelményeknek megfelel, megpályázhatja az igazgatói állást. Hogyan történjék tehát az igazgatói tisztségek betöltése iskoláinkban? Véleményem szerint kizárólag pályázat útján, melynek feltételei lehetővé teszik, hogy a legképzettebb, legrátermettebb és erkölcsi szempontból is feddhetetlen emberek kerüljenek az iskolák élére. Elfogadhatatlannak tartom azt a feltételt, hogy nem pedagógiai irányzatú főiskolai végzettséggel és kiegészítő pedagógiai képesítéssel rendelkező egyének is igazgatók lehetnek. Még a szakközépiskolák esetében is csak komoly fenntartásokkal lehet ezt a feltételt elfogadni, alapiskolai és gimnáziumi igazgatók esetében egyáltalán nem. Legyen végre érvényes ez a követelmény: az iskola igazgatója legyen az iskola legjobb, legképzettebb pedagógusa! Márpedig aki csak az úgynevezett „pedagógiai minimumot" végezte el a főiskolán, bizonyára nem lesz az iskola legjobb pedagógusa. De elfogadhatatlan az a feltétel is, hogy a leendő igazgatónak csupán négyéves pedagógiai gyakorlata legyen, illetve még az sem, hiszen az oktatásügyben tisztviselőként dolgozó pedagógusok is megpályázhatják az igazgatói tisztséget. Ezt a feltételt alaposan meg kell szigorítani! Javasolom, hogy a pályázónak legyen legalább tízéves pedagógiai gyakorlata, mégpedig olyan típusú iskolában, amilyenen az igazgatói funkciót kívánja ellátni. A pályázatot az illetékes tanügyi igazgatóság írja ki. A pályázó, aki a feltételeknek megfelel, kérvényéhez mellékeli részletes életrajzát, hitelesített diplomamásolatát, szakfolyóiratokban megjelent írásainak, s az általa írott tankönyveknek és módszertani kézikönyveknek a jegyzékét. Ezekhez az iratokhoz a tanfelügyelői központ mellékeli az illető pályázó tanítási óráin realizált tanfelügyelői óralátogatások jegyzőkönyvét. Előnyben kell részesíteni a vörös diplomát, az alkotó tevékenysé get és a kedvezőbb tanfelügyelői jegyzőkönyvet. A felvételről, a pályázók elfogulatlan, tárgyilagos értékelése alapján a területi tanügyi igazgatóság által erre a célra létesített háromtagú szakbizottság döntsön, melynek tagjai: a tanügyi igazgatóság igazgatója, a módszertani központ felelős képviselője, s a pályázó iskolájában felügyeletet ellátó tanfelügyelői központ felelős képviselője. Az áltlam javasolt módszer - véleményem szerint - sokkal gyorsabb, rugalmasabb és célszerűbb lehet, mint a minisztériumi javaslat, kiiktatja a bürokratikus és túlkomplikált „parlamentesdit", az emocionális motívumokat a jelölt megítélésében. Hasonlóképpen tartanám helyesnek az igazgatóhelyettesek, valamint a kisiskolák igazgatóinak kinevezését. Egyetértek a minisztériumi javaslatnak azzal a részével, mely 4 évben állapítja meg az igazgatói megbízatás időtartamát, hoszszabb idő után ugyanis még a kiválóan végzett munka is rossz értelemben vett, nem kívánatos „rutinmunkává" válik. S alkalmat kell adni az igazgatói teendők ellátására minden egyes rátermett, a követelményeknek megfelelő pedagógusnak. (Megjegyzés: írásom saját javaslatomat tartalmazó részét szlovák nyelvre fordítva elküldtem az Uči teľské noviny című hetilapnak is.) SÁGI TÓTH TIBOR Mikor lesz ismét ennyi hó? (Rudolf Bihary felvétele) A szexualitás - gyermekkorban A szülök jelentős része úgy véli, hogy a gyerekek szexuális érdeklődése a serdülőkortól kezdve tekinthető természetesnek és „jogosnak". Éppen ezért, ha óvodás korú gyerekeiknél találkoznak a szexuális érdeklődés jeleivel, akkor megütköznek, azt hiszik, hogy valami „illetlen" és természetellenes dolog történik. Pedig ebben az életkorban ez nagyon is természetes jelenség, melynek büntetése, szigorú elfojtása sok veszéllyel járhat. Az „én" felfedezéséhez igen nagy mértékben hozzátartozik a saját test megismerése is. A három év körüli gyerek meglehetősen sokat tartózkodik a tükör előtt: nézegeti magát, grimaszokat vág, különböző groteszk mozdulatokat tesz, és nagyon élvezi, hogy a test az „én" birtoka, és hűségesen engedelmeskedik az utasításainak. Azonosságokat és különbségeket keres, és nem telik bele sok idő, míg megleli a legfontosabb jegyet, ami örökre hozzákapcsolja őt saját neméhez, és megkülönbözteti a másiktól. A nemi szerv testünk része, és a gyerek erre vonatkozó kérdéseire éppen olyan helyes és kielégítő válaszokat kell adnunk, mint bármilyen más kérdésekre. Mi sem természetesebb, mint hogy idetartozik a „Hogyan születik a kisbaba?" is. Megpróbálom szabályokba foglalni ennek az „örök szülői gond"nak a megoldási módját. Az első és legfontosabb szabály: zavarba jönni tilos! A gyereknek nem szabad azt éreznie, hogy a felnőtt válasza mögött valami titok lappang. A második szabály: csak akkor hozzuk szóba a témát, ha a gyerek rákérdez, és csak a gyerek által feltett kérdésre feleljünk. A harmadik szabály: a gyereknek olyan választ kell adnunk, melyet megért, ugyanakkor azonban a válasznak minden részletében helytállónak, igaznak kell lennie. A szülőnek tudatosítania kell hogy a nemi szerv óvodás korban is Örömforrás. A gyerek tehát, amikor felfedezi nemi szervét, elég sokat fogdossa, dörzsöli, játszik vele, mert ezt számára kellemes érzések kísérik. A fiúknál gyakori a merevedés is - ha a teljes szexuális kielégüléshez biológiai okoknál fogva nem is jutnak el. A gyermekkori önkielégítés (onánia) tehát természetes jelenség, melyet a szülőnek egyáltalán, semmilyen formában nem szabad szóvá tennie! A büntetés vagy megszégyenítés az egészséges szexuális fejlődés szempontjából rendkívül veszedelmes! A gyermekkori szexualitás témájához tartozik a meztelenség problémája is. A természetes szeméremérzet kialakítása mellett el kell érnünk, hogy a gyerek ne érezze teste szégyellni való, alacsonyabb rendű részének a nemi szervét. Hasonló a helyzet a szülői meztelenséggel is. A szülő ne rejtegesse magát hisztérikus, feltűnő gondossággal gyermeke elől: ez ugyanolyan hiba, mint amikor minden szeméremérzést félretéve, szándékosan ruhátlanul jelenik meg gyereke előtt. De ha a gyerek véletlenül mégis ránknyit a fürdőszobában: istenem, emberek vagyunk, nem történt semmi különös

! Nanszákné dr. CSERFALVI ILONA \/annak, akik a vaksi nemzetír féltés okán világpolgárnak tekintik a mérsékelt embert. Ha magyar vagy, légy MAGYAR! - ez a kijelentés az értelmezésükben azt jelenti, hogy a tudatom és a hitem részrehajló legyen nemzetem iránt: még akkor is, ha emiatt erkölcsileg én magam szenvednék kárt. Nemzetiségi múltam sietteti kimondani, hogy bizony éppen a világtalanoké a haladás tudatosítása! Haladni, persze ösztönösen is lehet: Budán és Nyíregyházán éppúgy, mint Poprádon és Detvában! Elfogult magyarnak (vagy szlováknak) lenni.az ösztönök szintjén fölöttébb tisztelet. Ha nem így tenne, nyilván megszűnne az emberiség! Anyanyelvem: én igaz nyelvem! Az anyanyelvvel való kapcsolatom mélységesen erkölcsi indíttatású. Bizonyos idő elteltével értettem meg, hogy anyanyelvem nem csupán egy nyelv a sokezer közül! Mondataimban, monológjaimban: egy nemzet mentalitása, hagyományrendszere, tapasztalata leledzik. Magyarként, gondolkodóként többszörös hátrányban éltem Szlovákia határai közt az elmúlt évtizedben. Éppúgy, mint a hatszázezer sorstársam. A kisebbségi sorsból faAnyanyelv és erkölcs köznapi dolog! Ám ahhoz, hogy egzisztenciálisan is tudatosítsam nemzeti hovatartozásomat - úgy tűnik fel, hogy a XX. században kisebbségben kell élni. Szlovákiai magyarként az elmúlt négy évtizedem alatt érzékeim így finomultak ki. S hogy ma pártatlan vagyok a ,,na, ki vagyok én" nevezetű őrületben, nyilván annak is köszönhetem, hogy abban a városban, ahol hosszú esztendőkön át éltem, éppen a szlovák polgárok voltak ,,nemzeti kisebbségben". Anyanyelv. Nem az ösztönök szintjén kötödik egymáshoz ez a két fogalom. Anya: az mindig múlt! Anya: az mindig történelem! Anya: az mindig a dolgok letisztázása és megmérettetése! Anya: az mindig kegyelem. Anya: az mindig szembenézés és kadó létélmény mégsem hatott mindannyiunkra pozitívan. Pillantva a ,,kisebbségi magyar" kezekre: sokukban a Demagógia Fájáról szakított termés! Magyar nyelvezetemet elődeim ápolták-gyarapították, óvták a károsodástól. Éltették. Gazdagították. Felelősséget éreztek iránta. Tudatosították azt, hogy a kimondott szó végül is nem enyészik el a nagyvilágban, mint ahogyan, ami létrejön mind-mind nyomot hagy, esetleg meg is marad: tehát felelősségünkhöz kétség nem férhet. A kimondandó szóval ápolni, de pusztítani is lehet. ölni. Kilépve a mindenkori kalapácshajítgatók sorából, jegyezzem le: nemzetiségi létben élni nem hiábavaló dolog: szélfúvásban szilajodik a vetés is. Hazai magyarjaink közt gyakran találtam magyarnak ,,alkalmatlant", miközben éppen a szomszédvárban (a szlovákok közt) olyan egyéniségeket ismertem meg közvetlenül vagy közvetve, akiktől nemcsak önbizalmat kaptam, de jó példával jártak és járnak előttem is. Őket szívesen bevettem volna (és még ma is bevenném) az elmélyülten (tehát emberségesen) gondolkodók csoportosulásába, ha lenne ilyen közösség... Idős, történelmi huzavonák cserzette emberrel ülök szemben: - Ön, kérem, tagadhatatlan világpolgár! S az ön szlovák gondolkodói is azok... - mondja. Nem szenvedhetem az erőszakot sejtető fogalmakat. Miféle fogalom az, hogy ,,világpolgár"? Miféle fogalom az, hogy ,, magyarságtudat", ,, nemzettudat"? Mi ezeknek a fogalmaknak az igazi, hamisítatlan küldetésük?! Vajon ki a jó magyar?! És ki a jó szlovák?! Az a nyíregyházi, salgótarjáni vagy čadcai futballdrukker, aki kétezerkétszázas szókincsével az öklét rázza és káromkodik, vagy az a ,,nem fajtiszta" gondolkodó, aki egyetemes kultúrát segít teremteni, s a történelem fordulataiban nem vált köpönyeget, de kitart emberi hitvallása mellett még akkor is, ha azért életével kell felelnie?! Vajon ki a jó magyar? A hídépítő, német nyelven író Széchenyi, vagy Rózsa Sándor?! Az országalapító Szent István királyunk, aki bizony ellene fordult az őt nem értő ,,magyarjainak", vagy a Mátrában lovagoló útonálló, akit nyomtalanul elsodort az idő szele?! VAJKAI MIKLÓS ÚJ SZÚ 2 1990. XII. 19.