Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-09 / 263. szám, péntek

TŐZSÉR ÁRPÁD KIÁLTÓ KÖVEK IDEJÉN* ^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/^SSSSS^'SSSSS'S'SSSSSS'SSS^ SSSSSSSSSSSSSJ Kedves Barátaim, Tisztelt Jelenlévők! Azt hiszem, nem vagyok egyedül a véleményemmel, ha azt mondom: az elmúlt egy év közéleti reneszánszában, paradox módon, még a nagy irodalmi-esztétikai élményeket is a közélet zajlásából (s nem az irodalomból) kaptuk. Mintha a politikai szónoklat, a vallásos prédikáció és a publicisztika új Kossuthjai és Pázmányai lennének születőben! Az én egyik ilyenfajta élményem egészen friss: ez év október 6-án, Aradon, hosszú idő után először emlékezhettek magyarok szabadon az 1848-as szajött el! Emlékkövek, sírkövek szólalnak meg, hogy arról beszéljenek, amiről negyven éven keresztül, a letűnt diktatúra idején hallgatnunk rendeltetett. Megrendülten hallgattam az Aradon idézett s közös jelenünkkel dúsított nagy erejű bibliai metaforát, s most, mikor a század két rettenetes háborújában elesettjeink emlékművét avatjuk, én sem tudok mást mondani, csak azt, hogy mostantól fogva ez a kő fog itt beszélni helyettünk, s emlékeztetni fog mindenkit apáinkra, nagyapáinkra, testvéreinkre, hőseinkre. Azokra, akik mindkét háborúban „vesztes ügyért" harcoltak, s ezért hosszú-hosszú évtizedeMinden évben eljövünk ide, emlékezni és elmélkedni badságharc vértanúira. A megrendítő és felemelő aradi emlékünnepségen egy lelkész a bibliát idézte, így (az ünnepség közvetítését a rádióból hallgattam, a lelkész nevét, sajnos, nem jegyeztem föl): A Jeruzsálembe bevonuló Jézust tanítványai királyként ünneplik, a farizeusok azonban így szólnak a Mesterhez: „Dorgáld meg a te tanítványaidat!" Jézus pedig így válaszol nekik: „Mondom néktek, ha ezek megszűnnek (beszélni), a kövek fognak kiáltani". S a lelkész ehhez az idézethez hozzátette: Nálunk most a kövek ideje kig alig volt szabad róluk beszélnünk, most viszont végre elmondhatjuk róluk, hogy áldozatok voltak, s hogy a legdrágábbat, az életüket áldozták föl, tehát hősök voltak. Most végre itt - legalább jelképesen - eltemethetjük azokat is, akiknek esetleg még tömegsír sem jutott, akik számára Isonzó és a Donkanyar vadjainak és madarainak a gyomra volt a sír. Mától az utódoknak, azoknak a szülőknek, gyermekeknek, feleségeknek és testvéreknek is lesz hol kegyeletüket leróni a Hatottak Napján, akik eddi& csak gondolatban tették le virágaikat szeretteik ismeretlen sírjára. Mától minden évben eljövünk ide, emlékezni és elmélkedni. 'Elmélkedni például azon, hogy Antigoné fivére, a hős Polüneikész, aki szintén „veszett ügyért hullt el", csak néhány napig volt temetetlen, de nekünk évtizedeket kellett várnunk, míg végre eltemethetjük halottainkat. Vagy azon, hogy mától viszont ezek a halottaink is szent és szentesített hagyományaink részei, hogy ez a kiáltó kő szentesíti áldozatukat, s mondja el mindenkinek, hogy minket erős, a legerősebb gyökerek: halottaink kötnek ide, ehhez a földhöz, amelyről pedig nemzeti elvakultságukban holmiféle új Kreonok olyan szívesen küldenének bennünket máshová. S emlékezünk, elmélkedünk ma is. Megbékéltünk, de nem felejtünk. Nem felejtjük, hogy azok a megszállottak, akik az elmúlt két világháborút kirobbantották, nem riadnának vissza a harmadik kirobbantásától sem, s megbékélten látjuk, hogy ez a kor nemcsak az új Kreonok, nemcsak a mohó tekintetnélküliség, az erőszak ideje, hanem a demokrácia, a szabad szellem, a humanizmus ideje, s a kiáltó kövek, az emlékművek ideje is. Megbékélünk abban a gondolatban, hogy minket ez az emlékmű, s mindaz, amit jelképez, mától az év minden napján erővel és öntudattal tölt el majd a mindenkori gonosz ellenében, s türelemmel, szeretettel, megértéssel mindenki más irányában, vértanúink szellemében. Köszönöm a figyelmüket! * Elhangzott a költő szülőfalujában, Gömörpéterfalán 1990. október 28-án, az 1. és 2. világháborúban elesettek emlékére állított emlékmű avatási ünnepségén. (Farkas Ottó felvétele) /Vimmn lswél / >>SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/Í! A f táncolásról A fényűzés, fennköltebben a luxus, argó nevén a flanc az, amire csupán a pénzes embernek telik; amiből kevés van és ezért költséges. Ami után sokan sóvárognak, amit mástól irigyelnek, ami nélkül meg lehet élni. Korunk nagy divatja viszont a hozzáférhető luxus. Ennek is két kategóriája van. Az egyik a fogyasztói kosárból elővarázsolható luxus, ami ugyan a tömeggyártásban veszít a rangjából, esetleg a minőségéből is - ám sokan élvezhetik. A luxusigények szorgalmazóinak másik csoportjába azok a fényűzéshez szokott rétegek tartoznak, amelyek - megkülönböztetve magukat a többségtől - új és drága tárgyakban, javakban és más életstílusban fejezik ki önmagukat. Sőt! Az újdonságok - tájainkon például a negyedmilliót érő gépkocsik - láttán ismét van mire vágyakozni, van miből ilyen-olyan úton profitot csinálni, hiszen szürke robotolással ez aligha elérhető. Alapigazság, hogy a gazdasági fejlettség határozza meg: a közvélemény mit minősít fényűzésnek és mitől vonja meg ezt a rangot. Hazánk negyvenéves fejlődése az iskolapéldája annak, hogy egy feje tetejére állított gazdaságban a feje tetejére áll ez a minősítés is. Ennek eredménye például, hogy mostanában, a vasfüggönyök lebontása után azért loholunk a szomszédos Ausztriába avagy az immáron egyesített Németországba, hogy videót meg hifitornyot vegyünk. Nálunk ez még luxus, amott a gimnazistának is sokszor kettő van belőle... Hogy miért e különbség, az is nyilvánvaló: a luxus minősítésének nálunk az 1948-as kommunista hatalomátvétel óta ideologikus töltése volt. A luxus elmarasztaló értelmezésével egyrészt a nyilvánvalóan magasabb életnívót biztosító kapitalizmust szapulták; másrészt, a „flancolást" biztosító piacgazdaság szidalmazásával, a keleti blokk országaiban bevezetett korszerűtlen gazdaság egyre világosabbá váló csődjét, illetve a fejetlen iparosítás tévelygéseit próbálták elkendőzni úgy, hogy évtizedeken át - a bőség szaruját ígérő „szocializmusban" - aszketizmusra kényszerítették a lakosságot. A vasfüggönyön innen - a természetes luxus „kiváltságai" helyett-a hiánygazdálkodáson alapuló szocialista fogyasztási modellhez igazodtunk. Már-már aranyigazsággá „nemesedett" ama alapelv, hogy aki nem lop, az bizony a saját családját rövidíti meg!... A pártüdülők kényelmét és a pártszanatóriumok kiváltságait élvezők sokat papoltak ugyan az egyenlőség elvéről s a fogyasztáshoz való jogról, ám a valóságban azt csak a szavakban ismerték el; ráadásul csupán meghatározott javakra vonatkoztatva az egyszerű halandó,, luxusigényeit". Most, a gyökeres társadalmi változások és a gazdaság talpraállításának nyitányaként, fordult a kocka. Nálunk is elindultak szépen, szépecskén fölfelé az árak. Az átlagkeresetű ember így kénytelen-kelletlen előbb-utóbb letesz arról a szokásáról, hogy színházba járjon vagy időről időre étteremben vacsorázzék. Magyarán: még a látszatluxus meghódíthatóságának hite is megrendült. S miután sajtónkból hál'istennek kikoptak a diadaljelentések, nyíltan leszögezhetem: az átlagember számára - luxus helyett - az átlagos szükségletek kerültek a napi vágyak rangsorának legelső fokára. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a középrétegek lefelé tartanak. Sőt! Annak veszélye is fennáll, hogy a kisebb jövedelműek vagy az egykeresetű családok a szegénységbe csúszhatnak. Az ilyen famíliák érthető stratégiája, hogy kiadáscsökkentéssel helyettesítik a jövedelemnövelést. Ennek eredménye viszont az, hogy a családok életmódja egyre korszerűtlenebb - ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy még a legtermészetesebbnek tűnő igényekből is ezt-azt le kell farigcsálni... Ez az, amit a közgazdászok szabatosan és pontosan szükségszerű fogyasztáskorlátozásnak mondanak; de azt is hozzáfűzik, hogy az ilyesminek, hosszabb távon, nincs nagy jövője. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy a lakosság is ezt vallja. És az emberek többsége azt is hozzáfűzi, hogy a tavalyi gyengéd forradalom után kialakult klímában s nekibuzdulásban sokaknak ez bizony csalódást okozna. Nem titok, hogy vannak, akik már most berzenkednek, persze, egyelőre inkább jóindulatú szándékkal, semmint komolyabban elégedetlenkedve. És az sem titok, hogy a többség szeretné a kiutat is látni. Nem a szuper meg az extraluxus, hanem az európai nívójú, elérhető fényűzés felé. Ahogy ezt mostanában mondják: nekünk ez sem semmi! 'K-tbi x - ... . • .. . , . ~ : -j. Vakvágányon továbbra is ÖNTSÜNK TISZTA VIZET A POHÁRBA! ÚJ szú A párkányi vasútállomás üzemi óvodája körüli huzavona már-már országos méretűvé duzzadt. A kérelmezők mintegy hat levelet bocsátottak útjára, a címzettek azonban nem reagáltak kielégítően. A januárban indult levelezés szeptember végén nagy kerülővel - a köztársasági elnök irodájának közvetítésével - jutott a minisztérium asztalára. Tulajdonképpen miről is van szó? A párkányi kétosztályos vasúti óvoda magyar nyelvű osztályának kérdése akkor vetődött fel, amikor néhány szülő 19 gyermek névsorával összeállított kérvényt terjesztett be. Legtöbbjüknek az üzem vezetősége által biztosított feltételek nem feleltek meg, így a gyermekek létszáma 15 fő alá csökkent. Tudvalevő, az üzemi óvoda egy-egy csoportjának működéséhez 20 fő szükséges, bár az üzem vezetősége és a nemzeti bizottság kölcsönös megegyezésével az osztály megnyitása már 15 fő esetében is lehetséges. (Az oktatási minisztérium 1980/144. számú hirdetménye.) A kérelmezők szeptember hónap folyamán újabb kérvényt nyújtottak be 21 gyermek anyanyelvi nevelésével kapcsolatban. Ennek alapján a minisztérium, a járási és a helyi illetékes szervek az érdekelt felek bevonásával demokratikus módon névsorellenőrzést végeztek, és arra a megállapításra jutottak, hogy a gyerekek közül mindössze nyolc felelt meg a követelményeknek. Kétszeri minisztériumi ellenőrzés folytán (a kérelmezők és az óvodai vezetés közt felmerülő adatbeli különbségek tették indokolttá a második kiszállást), kiderült, hogy az óvodavezetők információi voltak pontosabbak, egyrészt mert a kérelmezők nem is próbálták megcáfolni az ottani esetlegesen helytelen adatokat, másrészt meg az előterjesztett anyagok (a gyermekek személyi lapjai, a beiratkozási jegyzék) az illetékes szerveket igazolták. Gubina Valéria, a panasztevő szülő és Vízi Katalin tanítónő résztvevői voltak a csaknem hétórás szópárbajnak, ahol vitattuk és tisztáztuk a kérelem és panasz indokoltságát. A vita során mindenki elmondta, illetve elmondhatta saját észrevételeit, de sem a kérelmező, sem pedig a tanítónő nem élt a vita lehetőségével. Nem tudtuk meg, hogy a szülők milyen hatás alatt és kinek a befolyására döntöttek a szlovák, illetve magyar nyelvű óvodai nevelés mellett. Újból igazolódott azonban, hogy a 21 gyerekből - koruknál és szüleik munkahelyénél fogva - csupán nyolcan látogathatnák az óvodát. A másik alapvető probléma az, hogy az óvoda mindössze két helyiségbői-osztályból áll. A kiscsoportos osztályban 21 gyermek van (16 vasútnál alkalmazott szülő gyereke), míg a nagycsoportos osztály esetében (23 gyermek) 19 szülő van a vasút alkalmazásában. Nyolc gyermek azonban nem elegendő önálló osztály nyitására (lásd a már említett minisztériumi hirdetményt), az óvoda férőhelye (2 osztály) ugyanakkor nem nyújt lehetőséget egy harmadik osztály létesítésére. A probléma megoldása érdekében a Párkányi Vnb oktatási osztálya megértést és segítőkészséget tanúsított azzal, hogy a magyar szülők kívánsága szerint hajlandó gyermekeiket magyar nyelvű városi óvodában elhelyezni. Ugyanakkor a vasút vezetősége megígérte: abban az esetben, ha az 1991 -92-es tanévben a magyar nyelvű óvodába jelentkezők száma egyenlő arányban lesz a szlovák nyelvű óvodát, osztályt igénylők számával, nem lesz semmi kifogásuk a kétnyelvű óvoda megnyitása ellen. Dr. ZOLTÁN FODOR, az oktatási minisztérium nemzetiségileg vegyes területek iskolái főosztályának vezetője Víz. víz,tiszta víz... Fodor Zoltán minden bizonnyal egyetért velem abban, hogy a párkányi vasúti üzemi óvoda ügye a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető könnyen áttekinthetőnek. Hogy ez kinek az „érdeme", arra utólag talán csak az FBI sokat tapasztalt munkatársai tudnának egyértelmű választ adni, s alighanem még nekik is több hetes kemény munkájukba kerülne. Hogy Fodor Zoltán fenti írása nem jelentene túl nagy segítséget a nyomozásukban, abban biztos vagyok - elolvasása után én sem látok tisztábban az ügyben, nem lettem semmivel sem okosabb. Fogalmam sincs például, hogy milyen lehet az a demokratikus módon elvégzett névsorellenőrzés (írásának harmadik bekezdése), és kik az „érdekelt felek". Ott volt mind a huszonegy aláíró szülő? Aligha. „Az illetékes szervek" ahelyett, hogy mindenkit meghívtak volna rá, Gubina Valériát és Vízi Katalint próbálták egy „csaknem hétórás szópárbajban" (?) sarokba szorítani. ,,Nem tudtuk meg, hogy a szülők milyen hatás alatt és kinek a befolyására döntöttek a szlovák, illetve magyar nyelvű óvodai nevelés mellett", írja Fodor Zoltán a továbbiakban. Ezt megint csak nem értem: ha én, tegyük fel, magyar óvodai osztályba szeretném beíratni gyermekem, akkor a „felettes szervek" elsődleges feladata az esetleges befolyásolom keresése lenne? Nem az, hogy megpróbálják kielégíteni a jogos igényemet? Nagyon érdekes a következő mondata is, miszerint igazolódott, hogy a 21 kérvényező szülő gyerekei közül csupán 8-an látogathatnák az üzemi óvodát. Annál is inkább érdekes, mivel az én információim alapján a 21 gyerek közül 14 az említett óvodába jár. Ha tehát a 21 szülő magyar nevelési nyelvű osztályt szeretne gyermekeinek, akkor csak 8-an járhatnának a vasúti óvodába, de ha megfelel nekik a szlovák is, akkor akár 14-en, sőt talán többen is? (Nem tudom, demokratikus módon szereztem-e az információimat: Vízi Katalin óvónőtől valók, akit ugyan jó fél éve nem engednek a gyerekek személyi lapjainak, sőt a saját csoportja osztálykönyvének közelébe se, de azért még tud egyet s mást a neveltjeiről, annyit legalábbis biztosan, hogy hányan járnak jelenleg az óvodába közülük.) A vasút vezetőségének ígéretével (utolsó bekezdés) akár elégedett is lehetnék - ha tudnán,, hogy mit jelent pontosan a bekezdés utolsó mondata. Azt, hogy ha jövőre 25-25 lesz a szlovák, illetve magyar nevelési nyelvű osztályt igénylők száma, akkor nyílik magyar osztály, és ha mondjuk 25-24, akkor nem? És ha mégis 25-25 lenne, akkor már nem fog problémát jelenteni, hogy az óvodának csak két helyisége-osztálya van? Érdekes... KLUKA JÓZSEF 1990. XI. 10.