Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-23 / 275. szám, péntek

„MŰVEKET AKAROK ÍRNI" ^/sssssssssssssssssss. yssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss^ ÚJ szú 1990. XI. 23. 1974-ben a pozsonyi Madách­Könyvkiadónál közös kiadásban megjelent Kerengő című regény elismerést hozott Spiró Györgynek. Innen számítva a csehszlovákiai magyar olvasó is figyelemmel kísér­hette a ma már középkorúnak szá­mító költő, próza- és drámaíró pá­lyafutását. Megjelent kötetei közül elsősorban Az Ikszek keltett figyel­met. A békecsászár című drámakö­tete mellett 1987-ben jelent meg a Csirkefej című drámagyűjtemény, amelyben helyet kapott a budapesti Katona József Színházban nagy si­kerrel játszott címadó drámája is. Jelentős színikritikusi tevékenysége, s egyetemi doktori értekezését A kö­zép-kelet-európai dráma a XIX. szá­zadban címmel monográfiaként megjelentette. Kiemelten kell kezelni Az Ikszek című regényét, amelyből Imposztor címmel Major Tamás egyéniségére szabott főszereppel írt drámát. Idén jelent meg A jövevény című regénye. November 24-én Vla­dimír Strnisko rendezésében A kert című opuszát mutatja be a Szlovák Nemzeti Színház. Spiró György részt vett a Rima­szombatban november 9-e és 11 -e között megrendezett Korunk színhá­za fesztiválon, ahol a közép-európai dráma és színházkultúrák kölcsön­hatásairól tartott előadást. - A téma jellegéből adódóan ön a közép-európai szellemiség és kul­túra kölcsönhatásairól beszéli. Fel­tűnt, hogy nemcsak ismert dráma­történeti monográfiájának címében, de ebben az előadásban is mindvé­gig a ,,Közép-Kelet-Európa" fogal­mat használta, holott földrajzi értel­mezésben helyesebb lenne a Kelet­Közép-Európa" megjelölés. - Kétségtelen, hogy sokfélekép­pen nevezik ezt a területet. Kulturá­lis értelemben igyekszem megköze­líteni a témát. Magyarországon elfo­gadottan Közép-Kelet-Európát em­legetnek, vagyis Európának a keleti részére gondolnak. Kelet-Európa­ként azokat a területeket veszik, ahová például Oroszország európai része is tartozik. Tehát ilyen szem­pontból ez Közép-Kelet-Európa. Úgy szoktam fogalmazni, hogy eb­ben a fogalomkörben azokról a kul­túrákról beszélek, amelyek a néme­tek és az oroszok között fejlődnek. Szűkítve a dolgot, azért emlegettem a Kárpát-medencét, mert a balkáni kultúrák egy része mégsem tartozik bele, s a lengyel egy különleges variáns. Úgy gondolom, hogy ez a szűkebben vett Közép-Kelet-Eu­rópa a lengyel, a cseh, a szlovák, a délszláv, a román és a magyar kultúra helye. - A XIX. századi dráma és szín­ház e századba érő fejlődési ívét ismerve, hogyan látja ma ennek a kulturális konglomerátumnak az állapotát és kilátásait? -Hosszútávon nagyon optimista vagyok, rövid távon viszont nagyon pesszimista. - Ezt hogyan kell értelmezni? - Olyan nagy néptömegekról van szó, amelyeket nem lehet lesöpörni a térképről. A nemzeti kultúrák vala­milyen módon biztosan fennmarad­nak. A mi életünkben - tehát abban a húsz-harminc esztendőben, ami még talán hátra van - mi fog történ­ni? Erre nehéz válaszolni. Veszedel­mes jelenségek vannak, de nem mások, mint a nemzeti kultúrák száz-kétszáz évre áttekinthető hely­zetei. - Mire gondol? Egymás közötti harcukra? - Egyrészt arra, hogy ez egy vál­ságövezet. Olyan hely, ahol a kultú­ra önmagában veszélyeztetve van, mint ahogy az emberi életek is ve­szélyeztetve vannak. Ez a most le­zajlóban lévő világpolitikai változás olyan gazdasági, politikai és katonai űrt hagy maga után, ahol mindenféle jó és mindenféle rossz elképzelhető. Nyilvánvaló, hogy amennyiben Eu­rópának, tehát Nyugat-Európának szüksége van ránk, akkor mint gyar­matra van szüksége a területre. A gyarmatokon pedig nem olyan jó élni, de még mindig jobb nyugati gyarmatnak lenni, mint keleti gyar­matnak. Az a veszély is fenyeget, hogy esetleg nem tudunk kikerülni a keleti összeomlás alól. Az a kér­dés, hogy ennek a nyugati világnak hol fog húzódni a határa; most folyik a harc, hogy a határ minél keletebb­re essen, és ebben vagyunk mi érdekeltek. Persze nem biztos, hogy a nyugatiakat ez nagyon érdekli. így az elkövetkező öt-tíz-húsz évben mindenféle szörnyűség is várható, de várható az is, hogy mégiscsak demokratikusabb, „nyugatibb" típu­sú fejlődés indul meg, ami a kultúrá­ban sem lesz rossz. - Úgy ítélem meg, hogy ön a ta­nácskozás résztvevői előtt egy na­gyon meglepő dolgot vitt véghez. Az alapjában véve európai módon gon­dolkodó, de a magyarokkal szem­ben mégis bizonyosfajta előítélete­ket tápláló szlovák értelmiség itt je­lenlévő képviselői meglepődtek, hogy szláv nyelveken kommunikál. Ezzel együtt rádöbbentette őket a saját ismereteik hiányosságaira is, hiszen bebizonyosodott: évtizedek óta ön az egyetlen, aki a szlovák, a cseh és a magyar drámaírás törté­neti múltjában kutatva összehason­lító vizsgálatokat végzett. Úgy vé­lem, ez a fajta jártasság, felkészült­ség, valójában több, mint maga a tu­dás. Az ön személyében olyan ha­bitusú emberrel találkoztunk, aki nemcsak müveivel, de ilyen szerep­lésével is meghökkenti hallgató­ságát. - Nem tudom, így van-e ez. A szomszéd népek irodalma iránti érdeklődés általában nem jellemző a magyar írókra. Ráadásul a magyar írók zöme semmilyen nyelven nem tud, nyugati nyelveken sem beszél. Úgy tekintek erre a Közép-Kelet­Európára, mint ami valamilyen mó­don az én vadászterületem. Nem azért tanultam meg a szláv nyelve­ket, mert ebből akartam élni - bár később így történt hanem mert az érdekelt, hogy a környező népek irodalmában milyen műveket írtak, amelyektől én el vagyok zárva. Mint drámaíró, szerettem volna megis­merni az ezeken a nyelveken szüle­tett drámákat, mert úgy gondoltam, hogy miután eléggé hasonlatos tár­sadalmakban születtek, hátha olyan módszereket sikerül kidolgozni, amelyek a magyar drámairodalom­ból hiányoznak. Nekem magyar szempontom volt e nyelvek megta­nulásához. Nem nagyon hittem azokban a mítoszokban, amelyek a hatvanas években elterjedtek Ma­gyarországon. Azok szerint túl sok eredményt el lehet érni a politiká­ban, a gazdaságban. Én egyszerű­en a kultúrában gondolkoztam, és változatlanul abban akarok gondol­kozni. Ha valakinek kulturális szem­pontjai vannak, mindig provokálja azokat, akik tisztán politikai ítéletek alapján gondolkoznak. Ez Magyar­országon is így van, tehát az én szemléletemet az írók zöme nem osztja, mert nem vagyok hajlandó aktuálpolitikában gondolkodni. - Most tapasztalhatta, hogy egyeseknél nyomban reakciókat váltott ki, s anélkül vitatkoztak ön­nel, hogy az illetők saját ismereteik végességén elgondolkodtak volna. - Nagyon sok rendkívül művelt és színvonalasan gondolkodó szlovák írót ismerek. A szlovák irodalomban a nyolcvanas években lezajlott egy változás, amikor a próza megerősö­dött. Ráadásul az az ironikus és lingvisztikai szemléletű, mely min­denképpen a modernségnek a jele. Ahogy Magyarországon is - és a kö­zép-európai kultúrában a szlová­koknál is folyik a harc a konzervatí­vok és az újítók között. Bár nem tudunk annyira egymásról, ez a harc hasonló jellegű. A szlovák irodalom nagyon fejlődőképes, mert a szlovák nyelv valóban olyan gazdag, hogy mindenféle játékokra lehetőséget ad. Csakhát a nemzeti irodalmon belül lejátszódó harcok, bizony, el­kerülhetetlenek. -Kétségtelen, hogy ez az elő­adás és a november 25-én bemuta­tandó A kert című drámája révén bekerül a szlovák kultúra körébe. Olyan lesz ez is, mint Lengyel­országban az emlékezetes Az Ik­szek körüli szellemi viharok eseté­ben volt? - Ez attól függ, hogy bizonyos jó mű­veimet lefordítják-e, és azokat a közön • ség hogyan fogadja. Az, hogy az embert egy darabig támadják, egyáltalán nem baj. Lengyelországban is hiába támadtak, mert nagy sikerrel előadták az Imposztort és lefordítják az Ikszeket. Azt a húsz­harminc évet mindig ki kell várni. Nem is annyira a személyes kapcsolat, hanem a művek lesznek a döntök. Fontos, hogy a jó magyar műveket lefordítsák szlovák­ra vagy csehre, s akkor a közönség majd eldönti, hogy neki éppen mire van szük­sége. Nyilván sokaknak azért lettem szimpatikus, mert beszélek szlovákul, ami önmagában nem sokat jelent. Ha jó mű­veimet olvashatnák, remélem még szim­patikusabb lennék, csakhát egyetlen írá­somat se fordították le szlovákra. - Visszatéve a Spiró-jelenségre - amelynek része, hogy művei gyakran váltanak ki hisztérikus reagálásokat -, kérdezem: A Mozgó Világban a „mélyma­gyarokról" írt verse, a Csirkefej drámája, amely egy addig eltitkolt társadalmi jelen­séget felszínre hozó szókimondással lett botránykő, majd a Kőszegi Várszínház­ban bemutatott Kószegők után már nem­zetgyalázással is megvádolták. Ez lenne Spiró György? -Amit ezeknek a dolgoknak a mai helyzettel összefüggő tartalmáról gondo­lok, azt meg is írtam két folytatásban a Népszabadságban, a Különvélemény című tanulmányomban. Erre nem térek ki. Végül is az, hogy az ember időnként olyan dolgokat ír le, amelyekkel botrányo­kat von a fejére... hát, istenkém... ez azért elő szokott fordulni mással is. Az a vita nagyon tanulságos volt. Mindenki azt ír, amit akar, s aki ezekben a vitákban ocsmányul akar írni, írjon úgy, s ha tisz­tességesen, akkor tisztességesen. Ez ugyanis olyan, mint egy ring, mert ha véleményt akar nyilvánítani, beszáll a ringbe, ahol bizony pofonokat osztanak. Meg kell tanulni a pofonokat elviselni. Ezeknél nagyobb pofon volt nekem, hogy tizenhat évesen kezdtem drámát írni, és harminchat éves voltam, amikor az első drámámat előadták. Tizenhat esztendeig egyáltalán nem volt reményem arra, hogy a műveimet előadják. Ez bántóbb volt, mint a műveim kapcsán kitört kisebb­nagyobb botrányok. Vannak írók, s lehet, hogy időnként közéjük tartozom, akik ér­zékenyek az aktuális társadalmi gondok­ra. A drámaírónál ez az érzékenység, meglehetősen fontos. A prózaírónál nem annyira, mert egy regény a megjelenése után tíz-húsz évvel is hathat. Ez valami­lyen színházi érzék, amelytől függetlenül, lehetek rossz drámaíró is, mert a kettő nem jár együtt. Megtörténhet, hogy az ember olyan művet ír, amely a magánmá­niája, de mire közönség elé kerül, éppen aktuálisnak tetszik. - Mindezek ellenére mintha egy kicsit visszavonulva alkotna. Milyen csatorná­kon át tart kapcsolatot az irodalmi köz­élettel? - Mindig így működtem, nem vettem részt az aktuálpolitikai harcokban, s a mű­vek írásához el kell vonulni. Márpedig én műveket akarok írni. DUSZA ISTVÁN mnrm&n liwél bsss/sssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssss/Ä'ssssssssssssssssss/s EGY FOGALOM REHABILITÁCIÓJÁRÓL Ha nem is éppen a legcsendesebben, de békésen és hál' istennek perújrafelvétel vagy egyéb jogi processzusok nélkül zajlott le nálunk egy sajátos rehabilitáció. Alanya egy fogalom volt: a politikusé. Még nem sárgultak meg amúgy istenigazában az újságok ama évjáratai, amelyek között böngészve hiába keresnők e kifejezés eredeti értelmének őszinte használatát, de már felnövekedett egy nemzedék, amelynek - sajnos - vázlatosan sincs hiteles fogalma a vérbeli politikus anatómiájáról. Ennek oka kézenfekvő: a politika mérhetetlen túlhangsúlyozásának idején, néhány kanonizált vezető agyonretusált vonásain kívül, jószerivel semmit sem lehetett meg­tudni a politikával hivatásszerűen foglalkozók karakteréről, tevékeny­ségi módjairól, függőségi viszonyairól, emberi magatartásformáiról. Igaz, a tavalyi novemberi fordulat előtti évtizedek társadalmi stílusa nem is igényelte különösebben a politikusi erények csillogtatását. A szovjet minta iránti kritikátlan másolási készség ahhoz is erőtelje­sen hozzájárult, hogy előbb a politikai zsargon, majd a köznyelv is a funkcionárius kifejezéssel kezdte illetni a politika professzionistáit. Ók voltak azután azok, akik bürokratikus megoldásokkal igyekeztek pótolni a politikai kérdések elintézését; ők voltak azok, akiknek körében a természetes kiválasztódás helyébe a káderhatásköri (a levitézlett „funkcik" szakzsargonjában: a nomenklaturális), illetve az urambátyámos kiválasztás lépett - miközben nem a politikusi, hanem a kommunista pártot vakon és zokszó nélkül támogató funkcionáriusi erények csillogtatása révén tudtak politikai státusokba kerülni. Tény, hogy ennek az állapotnak valamennyi konzekvenciája még ma sem utalható a múltba. A közelmúltban szocialistának mondott politikai intézményrendszer gyökeres reformjára van szükség ahhoz, hogy a múltban kialakult viszonyok egyszer és mindenkorra meghaladhatok legyenek. A témá­nál maradva, érdemes egy párhuzammal élni! A középkorban csak az számított politikusnak, aki azt mondta, hogy az Isten vele van. A bürokratikus szocializmusban viszont csak az foglalkozhatott hiva­tásszerűen politikával, aki a marxizmus-leninizmusra hivatkozott. Ezt pusztán azért említem, mert egy valamirevaló és hatékonyan működő politikai rendszerben az ilyesmi elképzelhetetlen. Ehelyett a világné­zeti és eszmei elkötelezettségnek a nyilvánosságban is jól érzékel­hető személyes elfogadottsággal kell párosulnia. Aki jó politikus, az aligha zárkózhat be az irodák világába. Aki e fogalom nálunk mostanában rehabilitált értelmében jó politikus, az érzi a kényszert, hogy szinte nap mint nap a nyilvánosság ítélőszéke elé kell állnia és saját véleményt kell hangoztatnia. A vérbeli politikusnak a saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy jól, az európaiság szellemében csak az tud, aki jól is gondolkodik és helyesen cselekszik. A véleményrendszere éppen a közszereplései, az interjúi, a közügyeket érintő döntésekre vonatkozó állásfoglalásai révén válik nyilvánvalóvá - ő maga pedig épp ettől válik politikusi egyéniséggé. Nos, így hát - legalábbis hosszabb távon - bízva bízom abban, hogy a politikus fogalmának társadalmi rehabilitálása egyúttal azt is jelenti: amolyan utasítgatásos, a (neo)sztálinista idők szellemét idéző technikával, vagy a gyűlöletszításnak a harmincas évekből ismert stílusával hazánkban sem lehet majd többé politikát csinálni. Remélhetőleg, a politikusok fogalmának rehabilitálása után, most a politizálás fogalmának rehabili­tációja következhet. Ma, a hely­hatósági választásokon induló képviselőjelöltek megméretteté­sének napján, mi mást üzenhet­nék az olvasónak, mint azt, hogy ez rajtunk is múlik. F urcsa dolog ez. Az újságíró elmegy egy számára ismeretlen köz­ségbe, senkit nem ismer, nem ismeri a helyi problémákat, és azt gondolja: végül is csak azt kell majd megírnia, amit látott, amit hallott. A vidéken, ahol maga is felnőtt, minden községnek hasonló gond­jai vannak, így biztos benne, hogy ezen a választás előtti falugyűlésen is ezekről lesz szó. Valóban így történik, mégis egészen másként. élő kiművelt emberfő. Az is jó lenne, ha legalább a vasárnapi futballmeccsek és az évi egy műkedvelő színdarab már rég elfelejtett hagyományát is felújíthatnák. S még egy kívánság. De mielőtt ezt kimondom, ülj le, fogódzkodj meg, husza­dik század végi olvasó, az információrob­banás áldozata, aki kedvedre nézegethe­ted a tévében, hogy mi van a Halley­üstökösön, hogyan totyognak a pingvinek az Antarktiszon, és hogyan püföli egy­„Bogya az csak Bogya"? Bogya kisközség a Nagymegyer és Komárom közötti főút mentén, és társ­községével, Gellérrel együtt mintegy ezer lakosa van. Nem nehéz megtalálni a mű­velődési házat, még sötétedés után is azonnal kiszúrja az ember, hiszen tipikus csallóközi „kultúrház". S ugyanaz belülről is. Két sarkában a hatalmas és egész termet befútő kályhákkal, az utolsó bál óta ottmaradt lampionokkal és papírszalagok­kal, és az elárvult színpaddal. Bemutatko­zás, kézfogás a gyűlés szervezőivel s már jönnek is az emberek, először az öre­gebbje, csöndesen, majd a fiatalabbja, jobban hangoskodva. Ismerősek, noha nem ismerek senkit közülük. A választási program, amelyet a pol­gármesterjelölt terjeszt elő, rövid és kitű­nik belőle, nem lesz irigylésre méltó hely­zetben az, aki itt a polgármesteri székbe ül. A múlt örökségével itt sem lehet na­gyon dicsekedni, s mivel a kisközségek­kel különösen mostohán (vagy inkább közönyösen) bánt az eddigi rendszer, a felsorolásban bizony húsba vágó tételek is vannak. A fellendülést a magánkezde­ményezéstől, a vállalkozásoktól várják. Létfontosságúnak tartják az iskola, vagy legalább az alsó tagozat visszahozását, mert ahol nincs iskola, ott a fiatalok sem kötődnek erősen a szülőfaluhoz. Meg az­tán, ha van iskola, akkor van tanító, s ha még jönne hozzá orvos is, aki helyben lakna, mindjárt több lenne a faluval együtt mást zulu és kosza, amióta nem püföli mindkettőt a búr telepes Dél-Afrikában. Nos, e kor embere szeretne falujában legalább egy nyilvános telefonfülkét, hogyha bajban van és otthon nincs távbe­szélője, segítséget tudjon hívni. Hát itt tartanak (tartunk) most. Ezt hallva már derengeni kezd, miért mondta a szervezők egyike a gyűlés előtt, hogy Csernyőtől Pozsonyig nem bántak el faluval annyira, mint ezzel a kisközség­gel. Valóban, utána kéne járni, mit csinál­tak itt az elmúlt évek alatt, hogy iskola, fodrász, pék és hentes, tanító és orvos, futballcsapat és színjátszókör, s ráadásul t telefonfülke nélkül maradt a település. Kaptak viszont szeméttelepet a község határába, ahová „Alistáltól Aranyosig mindenki hordja a szemetet, de bűzétől és füstjétől nekünk jut leginkább". Jól magkapja a magáét a kulturális szervezet vezetője is, mert „nem csinál kultúrát". Az visszavág, hogy akár világ­hírű művészeket is hívhatna, akkor sem jönne el a nép, mert „a Bogya az csak Bogya". Ebben az utolsó mondatban a közönybe fulladt igyekezetből lett kese­rűség sűrűsödött össze. Erre aztán fel­pezsdül a vita, de csak a személyes sérelmek, sértegetések kerülnek sorra, és a kívülálló, aki a dolgok mélyebb okairól szeretne valamit megtudni, kapkodhatja a fejét, mert nem érti a célzásokat, nem tudja befejezni a félben maradt monda­tokat. Annál inkább értik egymást ők. Az ötvenes évek törvénytelenségeinek sérel­mezettje, a korábbi funkcionárius rátarti rokona, a lenézett kultúr-gürcölő, a maga­biztos fiatal reménység még magabizto­sabb szülője. Igazi szópárbaj ez, hárítás­sal és visszavágással, ahogy azt a szom­szédsági perpatvarokban errefelé az asz­szonyok megtanulták. Szóba kerül, ki kire uszítja a fiatalt, ki adta el az iskolát, kinek a gőgje nem látta a köz baját, kinek mire, s főleg mennyire volt joga, ki küldözgette névtelenül a sértegető leveleket, s főleg, hogy hol vannak az eddigi felelősök? Végül is csak egy felelős akadt (a mostani hnb elnök), akit azonban mindenki inkább áldozatnak tekint. Hajbakapás azért nem lett a dologból, mert a férfiak komolysága véget vet a vi­tának, mondván, a múltat tisztázni kell, majd elfelejteni, mert az ilyen veszekedés most nem segít... Mert ha veszekszünk, nehéz lesz az emberből Embert, a lakos­ból Polgárt faragni... Megnyugszanak a kedélyek, elhallgatnak a közbekiabálók, s akad még néhány részletkérdés, de a gyűlés már véget ért. Én, a kívülálló is érzem, hogy maradt néhány fekélyes seb a falu testében, amit nem vágtak fel, nem tisztítottak ki és nem fertőtlenítettek, s hogy erre előbb-utóbb, más alkalommal, más gyűlésen sort kell majd keríteni. Ez az összejövetel azon­ban már egy óra volt a demokrácia iskolá­jában, ahová akarva, akaratlanul mind­annyian beiratkoztunk. Lesznek, aki ki­tüntetéssel, lesznek akik pótvizsgával végzik el ezt az iskolát, s bizonyára olya­nok is, akik megbuknak majd, de ki kell járnunk mindannyiunknak, ha oda aka­runk eljutni, ahová oly lelkesen indultunk el tavaly ősszel. Nem tudom, ki milyen érzéssel távozott a falugyűlésről, de jó volna, ha több volna mindenkiben a re­mény és a bizakodás, mint a sértődöttség vagy az elkeseredés... (szénási) Beszélgetés Spiró Györggyel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom