Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)

1990-11-03 / 258. szám, szombat

Újabb emigrációhullám Európában Már megint népvándorlás Feltételezések szerint hazánkban a közeljövőben több ezer hongkongi emigráns, továbbá mintegy 15 ezer romániai szlovák települ le; ezenkívül tranzitútvonalként fogunk szolgálni a Szovjetunióból Izraelbe áttelepülő zsidóknak. Ezek az információk a szlovák kormány október 2-i ülése után rendezett sajtókonferencián hangzottak el. Rohamosan változó világunk újabb megnyilvánulása ez, amikor is az emigránsok országából fokozatosan befogadó állammá válunk. Ezt a szerepet gyorsan meg kell tanulnunk. Az események nem várnak, már tapasztalhattuk, milyen felkészületlenül ért minket az albániai, törökországi kurd és romániai menekültek érkezése. Az 1989-es faldöntő változások egyik következménye a nyugati nagykövetségek előtt vízumra várók kígyózó sora, illetve a „zöld határon" elfogott száz és száz illegális bevándorló. A kelet-európai gazdaságok rendkívüli nehézségei, az egyébként is alacsony életszínvonal további süllyedése, az eddig ismeretlen munkanélküliség tömegessé válása, továbbá a közeli nyugati országok hozzánk képest lenyűgöző életszínvonala, jól működő gazdasága valóságos népvándorlást indított el kontinensünkön. Irány: a Nyugat! Az International Herald Tribune egy példával szemlélteti a Kelet és Nyugat közt tátongó szakadékot: „Egy müncheni szupermarket húsospultja mögött dr. Leszek Wolski, lengyel altatóorvos piszkos tálcákat sikál. Két hónap alatt kemény valutában annyi pénzt keres, amennyi otthon 16 évi fizetésének felel meg. A Nowa Huta-i kórház műtőjében végzett munkájáért tíz dollárnak megfelelő összeget kap havonta. A szupermarketben súrolókeféjével és négy órai munkával húsz dollárt keres naponta." Ezek után nem meglepő, hogy már tavaly 230 ezer lengyel akart letelepedni csak Németországban, s a helyzet az idén sem javult. A román hatóságok az idei első félévben mintegy 700 ezer kivándorló útlevelet adtak ki; a Nap szeptemberi száma idézi a bukaresti rádiót, melyben elhangzott, hogy az év kezdetétől a Romániából emigráltak száma meghaladja a 800 ezret. 1990 első nyolc hónapjában 120 ezer bolgár hagyta el hazáját, állapítja meg a Pogledcímű lap. Ugyanennyi idő alatt a Szovjetunió 322 ezer polgára emigrált. ,,1991-tói kezdődően munkát kereső szovjet állampolgárok milliói fogják elárasztani Nyugat-Európát - véli Luc Van Den Brand belga munkaügyi miniszter; egy- és hárommillió közöttire becsüli azoknak a számát, akik a jövő évtől a korlátlan utazási lehetőségeket kihasználva külföldön próbálnak meg munkát találni. Az idén közel egymillióan fognak emigrálni a Varsói Szerződés hét tagországából - állítja az ENSZ menekültügyi főbiztosa hivatalának becslése. A második világháború óta ez a legnagyobb kivándorlási hullám KeletEurópából. Ehhez a népmozgáshoz szorosan kötődik a szovjet zsidók tömeges távozása, idén csak július végéig mintegy 70 ezer zsidó települt át a Szovjetunióból Izraelbe, s az előrejelzések azt mutatják, december végéig még legalább 80 ezer szovjet bevándorló érkezik új hazájába. A következő három-négy évben pedig félmillió szovjet bevándorlóra számítanak. Fontos figyelembe venni, hogy az otthonukat elhagyók túlnyomó többségben fiatalok és sok köztük a felsőfokon képzett. Ez a szovjet zsidók esetében szembetűnő: minden százezer kivándorlóból 43 ezer felsőfokú végzettségű. Hongkongiak hazánkban? Az emigráció körét nem szabad leszűkíteni Kelet-Európára, hiszen a valóban tömeges népvándorlás a harmadik világ országaiban zajlik. Az U. S. News and World Report ez év elején festett körképet négy kontinens kivándorlóiról. Napjainkban közel 14 millió ember tekinthető a Földön hontalannak, akik a világ 105 országában találtak menedéket. Közülük a kelet-európai és a hongkongi kivándorlók állnak a legjobban, hiszen a Nyugat őket kevésbé szigorúan kezeli. Külön figyelmet érdemel a Hongkongból távozók ügye, hiszen minket is érinthet. Esetükben az egyre nagyobb méreteket öltő kivándorlást nem gazdasági vagy nemzetiségi gondok okozzák, hanem politikaiak, történetesen az 1997-től kezdődő kínai fennhatóság. Az ettől való félelem csak fokozódott a tavalyi Tienanmen téren elkövetett brutális megtorlás óta. Már 1988-ban 45 ezren emigráltak Hongkongból. Kedvenc célterületeik Kanada, USA és Ausztrália, de jó páran lehetőséget látnak a kiaknázatlan kelet-európai piacokban is. Ne feledjük: rendkívül szorgalmas, üzlethez értő és nem utolsósorban tökével rendelkező emberekről van szó. Még a jómódú Ausztrália is előnyben részesíti a tehetős hongkongi emigránsokat, akik megtakarításaikat az országban kívánják befektetni. Hongkongból 1988-89-ben mintegy 500 millió ausztrál dollárnak megfelelő pénzmennyiség áramlott a kontinensnyi országba. Igazodnunk kell az új helyzethez A határok megnyitásával természetesen tőlünk is távoznak emberek, mint ahogy érkeznek is. A fő problémát talán nem is az el- és bevándorlás okozza, hanem az, hogy a politika és a társadalom még nem készült fel rá. Ez rendkívüli veszélyekkel jár, gondoljunk csak a már nálunk is ébredező rasszista megnyilvánulásokra, pedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy hányan kényszerültek távozni hazánkból az utóbbi negyven évben. 1948 és 1989 között félhivatalos becslések alapján 273 ezer csehszlovák állampolgár emigrált, ezen belül 1968-69-ben 138 ezren hagy ták el országunkat, s találtak ideiglenes majd végleges otthont. Lényeges, hogy kidolgozzuk a hosszú távú imigrációs politika alapelveit. A legnagyobb teher természetesen a fejlett Nyugatra hárul, hiszen országaik a kivándorlók fő célpontjai. A The Times helyesen jegyezte meg: „A Nyugatnak be kellene fogadnia a bevándorlókat. A harmincas évek megtanítottak arra, hogy a tömeges munkanélküliség és az éretlen demokráciák nem elég jó párosítás ... Ha az Európai Gazdasági Közösség terjeszkedik, s majd magába foglalja Közép-Európát is - ahogy Thatcher miniszterelnök javasolta aspeni beszédében -, minden tagállamnak az új feltételeknek megfelelően módosítani kell imigrációs törvényeiket." Mivel mi is az európai normáknak megfelelően akarunk eljárni, igazodnunk kell az új helyzethez: készülő menekültjogi törvényünk éppen ezért figyelembe veszi az ENSZ ez irányú útmutatásait, továbbá az 1951 -es genfi menekültügyi konvenciónak a menekültek jogairól és kötelességeiről megfogalmazott álláspontját. Szövetségi kormányunk október 21 -i ülésén már jóvá is hagyta a törvénytervezetet, mely újabb konkrét lépés európaiságunk felé. SIDÓ H. ZOLTÁN Kezdők figyelmébe - se ajánlom Február elejétől új sorozat jelenik meg a Tábortűzben, a csehszlovákiai magyar lányok és fiúk lapjában. Megszületett a Kezdő bábosok és színjátszók figyelmébe! című sokat ígérő rovat, nyilván a segíteni akarás szándékával. Végeredményben azonban, sajnos, nélkülözi a szakértelemből fakadó felelősségérzetet. Az etűdök szerzője Jirí Havel, a for-' dítás Tóth Edit munkája. A jeleneteket Dömény Tibor illusztrációi egészítik ki. A Havel-Tóth kettős eddig megjelent és előadásra felkínált jeleneteit elolvasva, növekvő meglepetésem és megdöbbenésem arra késztetett, hogy ezzel a - dilettantizmus határait súroló, vagy tájékozatlanságról tanúskodó - kísérlettel foglalkozzam. Nem kizárólag a szerző és a fordító okítása végett ragadtam tollat, hanem főként azért, hogy elrettentsem a kezdő rendezőket az ajánlott műsoranyagok hásználatától. Ember legyen a talpán, aki ebből a kínálatból elfogadható eredményt képes kovácsolni. Ugyanis

4 dramaturgiaiig igen gyengécske szerkezetű, túl egyszerű és mentorikus írásokról van szó. Idejét múlta didaktikus hangvételük, a hosszú és érdektelen (sőt élvezhetetlen) dialógusok sora. A szerző elfelejtette, hogy még a kisszínpadi produkcióknak is a dráma szerkezetéhez kell igazodniuk, hiszen színpadi művek. A gyermekszínjátszók esetében esetleg még el tudnék képzelni elfogadható megoldást az anyagból, ha a megvalósítással bő fantáziájú rendező próbálkoznék, dramaturgiai beavatkozással, rengeteg jó ötlettel, cselekménnyel fűszerezve az eredeti szöveget. A bábjátszók esetében azonban teljesen más a helyzet. Minden szerzőnek abból kellene kiindulnia, hogy a drámaművészet nem csak irodalom, hanem tér és idő által meghatározott művészeti ág. A drámaíró alkotás közben reális tényezőkkel kalkulál, szerintük igazodik. Ilyen például a drámai mű nyelve, cselekménye, helyszíne, mondanivalója, alakjai, ideje stb. Egy-egy kézirat olvasásakor eszerint mérlegelünk, érdemes-e próbálkoznunk a színrevitellel. A bábszínház számára írt darabok különlegessége ráadásul még abban rejlik, hogy szerkezeti szempontból a szöveget döntően befolyásolja maga a bábu, a bábszerűség. Szükséges továbbá, hogy a bábszínpadi mű a bábuk használatát (típusukat) tekintve is meghatározott, specifikus legyen. Rossz tehát az a darab, amely általános, csupán „bábuk számára" íródott. Ez a gyakorlatban azt jelenthetné, hogy például a kezdő, tapasztalatlan rendező a marionett bábuk számára írt játékot akár kesztyűs bábukkal is játszathatná, vagy fordítva. Ez a megoldás azonban minden bizonnyal megfosztaná a nézőt a várt élménytől. A jó drámaíró éppen ezért már a konkrét bábut (bábutípust) elképzelve alkot, hozzá igazodik a megoldásokban, a jatek felépítésében. Mert tudja, hogy a bábu típusát - amely a bábjátékos és a néző közötti kontaktust hivatott megteremteni -, mint különlegességet kell figyelembe vennie. Az egyes bábufajtáknak más-más a viszonyuk az animáció módjához, a színpadi szóhoz, cselekményhez, szituációkeltéshez vagy jellemábrázoláshoz. Ilyen természetű problémával, illetve kövtelménnyel az élő színház esetében nem találkozunk. összegezve, tudomásul kellene vennünk a következőket: 1. Tévedés azt hinni, hogy a bábjátéknak (bábdaraboknak) a bábu jelenlétéből eredően (mivel az élő színészt helyettesíti) lehet az élő színház drámájához szorosan igazodó felépítése. 2. A bábu színpadi jelenléte önálló kifejezési eszközként, specifikus, önmagára szabott törvények szerint valósul meg. Ebben tér el a drámát játszó színész produkcióját irányító szabályoktól. 3. E két alapvető tényből áthidalhatatlan ellentmondás következik az élő színház drámaelmélete szerint írt szöveg (darab) és a bábu sajátosságait figyelembe vevő színpadi mű között. A kettőt közös nevezőre hozni (egyenértékűnek tekinteni) helyrehozhatatlan téves, kielégítő eredményt nem hozó színpadi megoldást jelent. Hát ezért óvom bábegyütteseinket a Kezdő bábosok és színjátszók figyelmébe! című rovatban ajánlott rövid jelenetek színrevitelétől. Dr. SZŐKE ISTVÁN Nem egész egy hónap múlva nyitják meg a prágai metro új vonalát. A Florenc és a Českomoravská állomást összekötő 4,5 km hosszú metrószakaszon a múlt héten indították el az első szerelvényt, s ezzel megkezdődött a B 2-es vonalon a próbaüzemelés. Képünk a Palmovka állomás bejárata előtt készült, ahol végéhez közeledik a területrendezés. (Pavel Khol felvétele - ČSTK) Ml LESZ A PEDAGÓGIÁVAL? H

iába volt a forradalom, semmi sem változott - hallani naponta a pedagógusoktól. Sajnos, az ember kénytelen igazat adni az állításnak, mert valóban sokféle reformról értesültünk már, de iskolairól alig. Egy esztendő után még mindig ott tartunk hogy az a legfontosabb gond, kik irányítsák a tantestületeket helyi, járási és központi szinten, s mekkora jogkörük legyen a tisztségviselőknek. Eszem ágában sincs lebecsülni ezt a kérdést, csak az a baj, hogy a valódi problémákat teljesen háttérbe szorítja. Úgy tűnik, a tanítók koratavaszi nagy lelkesedése egyre csökken, ugyanis a legfontosabbról, az iskolarendszer átszervezéséről még szó sem esett. Vagy talán jó a régi, maradjon meg, úgy, ahogy van? Az új politikai vezetés első és legfontosabb feladatának tartotta a demokrácia meghirdetését, melynek lényege, hogy a társadalom alulról kezdjen el építkezni. Megmosolyogtató hát a kérdés, amely egyesek szájából elhangzik: - És felülről nem jön semmiféle utasítás? A tanév elején iskolánk tantestülete a sok éven át kaptafára szabott utasítások alapján készült munkaterv helyett szervezeti és működési szabályzatot fogadott el, melyhez egy, aprólékosan kidolgozott házirend, ha úgy tetszik, program is tartozik. E szabályzatot kivonatolva a magyar pedagógusszövetség járási képviseletének révén eljuttattuk az Érsekújvári járás minden alapszervezetéhez, sőt a szomszédos szlovák alapiskola vezetősége is igényt tartott rá. Mi szívesen adtuk. Közben egy fiatal kollégám, némi meglepetésemre, azt kérdezte tőlem, épül-e ez a fogalmazvány valamiféle jogszabályra, fönt jóváhagyott alapelvekre. Nem, mondtam, ez csupán „kitalálmány", mire az ő arca árult el meglepetést. Hányszor elhangzóit már az igény, hogy a tantestületek oktató-nevelő munkájába ne avatkozzon bele tapintatlanul senki?! Ez, ugye, nem új'keletú dolog, csak felesleges, sőt talán veszélyes is volt hangoztatni a múltban. Ime, elérkezett a lehetőség ideje. Szakmai szempontból a tantárgyi munkaközösségek (ismertebb, de helytelen nevükön tantárgybizottságok) hívatottak az önszerveződést megvalósítani. Váljanak egészséges vitafórumokká, mellőzve mindenfajta okoskodást és kulturálatlan kirohanásokat. Azt is. érdemes hangsúlyozni, hogy a pedagógusok oktatási módszerének megválasztására semmiféle határozat, még kevésbé rendelet, nem lehet érvényes. Pontosan ebben rejlik a sokat emlegetett tanári autonómia. A tanácsadás persze egészen más. Igencsak öntelt ember lehet, aki nem igényli. önkéntelenül felvetődik a gondolat, mi legyen az óralátogatásokkal. Hiszen tavaly még számtalan rendelet írta elő, hogy az igazgató és helyettese hány órát „hospitáljon", milyen jegyzeteket írjanak az órán észrevett jó-rossz fogásokról. Nem mintha e tevékenységet is nem lehetett volna emberségesen végezni, különösen ha csak ösztönösen is bennünk élt a Németh László-i gondolat: „Az olyan óra, amely fél arcával az idegenre néz, egy fabatkát sem ér". Hadd tegyem hozzá rögtön, azért ő is szívesen végignézte kakaskúti kollégája makarenkóskodását. Az óralátogatásokhoz, mint sok egyéb emberi kapcsolathoz, egymás munkája iránt kölcsönösen érdeklődő és egymást kölcsönösen tisztelő emberek kellenek. Mindenesetre, annyit már elértünk, hogy beszélünk a pedagógiáról. Persze, nem általában, csak időnként, kisebb csoportokban, s már ez is haladás. - Mit akarsz te Németh Lászlóval - ellenkezett egyik kolléganőm -, kinek van közülünk olyan roppant átfogó és nagy műveltsége, mint neki volt? - Egyáltalán nem erről van szó. Németh Lászlót utánozni valóban nem lehet, nem is kell. Az iskolaszervezésre, oktatási rendszerre és módszerbeli fogásokra tett javaslatait lenne érdemes megvalósítani. Meg persze másokét is a magyar pedagógiából, hisz az elmúlt évtizedekben szintén voltak, és ma is vannak neveléselméletünknek kiváló művelői. A külföldi szakirodalom nagyszerű alkotásai jutnak el hozzánk fordításokban, csak néha lapozni kell a könyveket és készülni az órákra. A — oktatásról szándékosan tértem át a nevelésre, bár a kettő nem AZ választható el egymástól. Mégis az utóbbi az, melyben legtöbb a változtatni való. Ismerek kollégákat, akik szívesen eldiskurálnak oktatáselméleti kérdésekről, de a gyerekekhez durvák, mint a pokróc. Pálcával sétálgatnak közöttük és büszkén vallják, milyen hatékony egy-egy „atyai pofon", melyet a szülő vétkes mulasztása miatt ők osztanak ki helyette. Mások ugyan nem csépelik a gyerekeket, csupán a beszédük megalázó. Szinte minden szavuk lélekbemetsző te-közlés. Sosem arról beszélnek, amiről kell, a tanuló munkájáról, hanem az énjébe szúrnak. Kommunikációjuk csupa lekezelés és fennhéjázás, miközben szent meggyőződésük, hogy amit tesznek jó, sót kitűnő. Lelkük rajta. A szülők zöme pedig hallgat - egyelőre. Ha valami nem tetszik egynek-egynek, legfeljebb az igazgatót keresi fel panaszával. A jövőben szembe kell nézni egymással a szülőknek és pedagógusnak. Hogy nincs kialakult vitakultúránk, és a szülő fél, nehogy megbántsa gyermekének tanítóját, mert annak a gyermek ihatja meg a levét? Ezzel is számolni kell, amíg ilyesmit valaki megtehet. Reméljük, nem sokáig már. És mint mindent, a párbeszédet, a vitás ügyek emberséges tisztázását is a mindennapok gyakorlatává kell tennünk. A szülői értekezletek nem arra valók, hogy a pedagógus a nyilvánosság előtt jellemezzen egy-egy gyereket, felolvassa az érdemjegyeit vagy szóvá tegye a csintalanságát. És ne hárítgassa az iskola a családra, a család pedig az iskolára az ilyen-olyan eredménytelenségeket, illetve azok okait, de igenis tisztázni kell, hogy mi az egyik és mi a másik feladata. S

ajnos, a pedagógiai közgondolkodásunkra is érvényes egészen a mai napig: „... hogy a tanulót arra »iskolázzák«, hogy tévessze össze a tanítást a tanulással, a tanulmányi előmenetelt a műveltséggel, a diplomát a hozzáértéssel, a könnyed, felszínen mozgó stílust az önálló gondolkodással, de »megiskolázzák« a fantáziát is". Jó lenne, ha ez az állapot mielőbb megszűnne, de ez már nem rajtunk, egyszerű szülőkön és pedagógusokon múlik, ez bizony össztársadalmi kérdés, s megváltoztatásához ésszerű iskolapolitika kell. CSICSAY ALAJOS ÚJ SZÚ 4 1990. XI. 7.