Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-08 / 236. szám, hétfő

ÚJ szú 1990. X. 8. S

aját tapasztalat alapján állítom, ha valaki gyerekkorban nem is jut el olyan helyre, ahol eredeti műtárgyakat láthat, ha nem is nyiladozó értelemmel szerzi első vizuális élményét, a képzőművészet értékeit későbbi találkozásokkal, felnőttkorban is fel lehet fedezni. Negyedéves egyetemistaként fél évet töltöttem Budapesten. Akkor léptem át először a Budavári Palotában a Magyar Nemzeti Galé• ria küszöbét. Az emeleti lépcsőfordulóban „beléptem" az egyik Csontváry-alkotásba. A művészettörténet korábbi korszakaiban még születtek olyan alkotások, amelyek lehetővé tették, hogy a néző „belépjen" a képbe - ez is könnyítette a kapcsolat kialakulását. A kortárs festészet kisméretű alkotásait ellenben csak szemlélni lehet. Ezzel az eredeti Csontváry-remekművel való találkozásom, s a későbbi folyamatos és gyakori jelenlét a magyarországi festők alkotásai között ismertette fel velem, hogy a vizuális megismerés a világgal való ismerkedés egyik olyan aktív formája, amelynek lehetőségére, létezésére az intézményes oktatás > során senki sem figyelmeztetett. Nálunk, minthogy kisebb-nagyobb városainkban, a falvakról nem is beszélve, nincsen olyan kulturális intézmény, galéria, amely időszakos kiállítások rendezésével állandó jelleggel a legifjabb közönség, a gyerekek fogadására vállalkozna, e találkozás és a felismerés gyermekkorban szinthogynem lehetetlen. Mielőtt a galériákban, múzeumokban felnőttek számára rendszeresen színvonalas kiállításokat, tárlatokat rendező hazai magyar művészettörténészeink tollat fognának, hogy megmagyarázzák, miért nincsenek gyerekekhez szóló képzőművészeti bemutatók, leszögezem, anyagi megkötések és egyéb okok miatt. Elsősorban az egyéb okok miatt. Nos, lássuk, mi az egyéb között is a legmeghatározóbb, a legsúlyosabb! A gyerekek számára készült képzőművészeti alkotások hiánya. Síkbeli müvekből mégcsak lehetne válogatni, hiszen honi magyar képzőművészeink illusztrációit kiállításokon, tárlatokon is be lehetne mutatni a gyermekközönségnek. Ám a tárlatrendezők alig-alig találnának olyan térbeli, szobrászi alkotást, amely kimondottan gyerekek számára készül, tartalma hozzájuk szól. S e hiány - ezt mindenekelőtt a képzőművészeknek kell tudatosítaniuk - rányomja bélyegét a felnövekvő nemzedék és a képzőművészet közötti viszony alakulására. Sajnos az intézményes oktatás nem vagy nem eléggé ismerteti fel a fiatal nemzedékkei, hogy a képzőművészetnek ugyanúgy megvan a megismerő,- erkölcsi, esztétikai funkciója, mint az irodalomnak. Minthogy a gyerek az iskolában nem kapja meg fokozatosan és kis adagokban azt a mindennapra szánt szükséges esztétikumot, amely a későbbiekben a vizuális alkotások értőjévé tehetné őt, a legtöbbjükben e művészeti ág iránti vonzalom legfeljebb ösztönös lehet. Hibáztathatnám az alapiskolák rajz szakos tanárait, amiért e tárgyból a tanulókat az alapján osztályozzák, hogy milyen képet tudnak formálni megadott témára. Nem a pedagógusok hibája, hogy a bizonyítványba beírt érdemjegy azt tükrözi, milyen a gyerek, a tanuló rajzkészsége, s kevésbé dokumentálja azt, milyen az értelmezőkészsége, vizuális műveltsége, s milyenek művészettörténeti ismeretei. A bizonyítványba a magyar nyelv és irodalom rubrikába sem az az érdemjegy kerül, amely azt tükrözné, milyen a gyerek fogalmazás-, illetve íráskészsége, inkább azt, milyen a lexikális tudása irodalomból. K

érdés, ha a vizuális műveltséget fontosnak tartjuk, márpedig ma, amikor nagymértékben hódít a vizualitás, elsősorban a mozgóképkultúra révén, fontosnak kell tartanunk, helyénvaló-e továbbra is ahhoz a gyakorlathoz ragaszkodnunk, amely az irodalom és más művészeti ágak (elméleti) oktatásában az arányokat úgy határozta meg, ahogy. Tévedés ne essék, nem vagyok irodalomellenes, sőt! De fontosnak tartom, hogy azon a pár tanórán, amely a képzőművészetre jut, necsak a rajzkészség fejlesztése legyen az egyedüli cél. Mint ahogy a nyelv- és irodalomtanítás elsőrendű célja sem az íráskészség fejlesztése, hanem hogy a tanulók eligazodjanak az irodalomtörténetben, felismerjék és megtalálják benne azokat a magatartás- és viselkedésformákat, amelyeket követni tudnak (ezt ugyanúgy meg lehet találni a képzőművészetben), pozitív viszonyuk alakuljon ki anyanyelvük iránt, alapvető ismereteket szerezzenek az írókról, költőkről, műveikről, a műfajokról, az irányzatokról, a prozódiai eszközökről stb. (Szándékosan nem írom, hogy mindenekelőtt pedig az olvasás szeretetére nevel, értő olvasókat formál, mert nincsenek illúzióim. E probléma újabb fejtegetés tárgya leheti) Helyes-e, hogy az oktatásban az irodalommal szemben olyan háttérbe kerül a művészettörténet, amirésére, az ilyen kép azonosítására azonban már nem futja vizuális műveltségéből. Másrészt azért nem, mért a meseillusztrációkon kívül - sajnos ezekben sem ismeri fel az önállóan ható vizuális műfajt - kevés az olyan képzőművészeti alkotás, amelynek tartalma, amiként az irodalomban a meséké, a gyerek tudatával, tudásával, műveltségével értelmezhető, befogadható lenne. A rajztanárok ennek ellenére megtesznek mindent, hogy a tanulókat lehetőségeikhez mérten a képzőművészet szeretetére, értésére neveljék. Felcsillant a szemem a minap, amikor kolléganőm elmesélte, hogy abban az alapiskolában, ahova az ő kislánya jár, a tanító néni a gyerekekkel egy füzetbe képzőművészeli alkotások reprodukcióit ragasztatja, s leíratja velük a kép tartalmát is. Már-már ujjongtam volna, amikor rádöbbentem, a dolognak van két szépséghibája. Kolléganőm üt

s r yBi Lua^ M^ LL • iMm íí ** hmm |FiI í lyenbe, amikor az irodalom iránt egyébként is alapvetően könnyebb pozitív vonzalmat kialakítani a gyerekben. Egyrészt, mert akár hallgatta, akár olvasta a meséket, e műfaj révén már kapcsolatba került e művészeti ággal. Másrészt, mert az irodalom közege nem ismeretlen számára, hiszen a megszólalás pillanatától ilyen vagy olyan értekezéseiben, a kommunikáció során önmaga is használja. Megismerve a szavak jelentését, a gyerek a mesét elbeszélésből is értelmezni tudja. Lényegesen keményebb dió számára a képek tartalmának befogadása. Megfigyelhetjük, hogy a neki készült leporellók, lapozgatok illusztrációinak tartalmát önmaga nem mindig képes továbbgondolni, a legtöbb gyerek általában a szüleit kéri meg, hogy mesélje el a képet. Az ábécét megtanulja az iskolában, de ahhoz nem kap semmiféle „receptet", hogyan olvasson képet. Mintha természetesnek vennénk, hogy a képolvasást nem kell tanulni, hiszen amit látunk, az egyértelmű. Ezt leginkább az absztrakt festészet cáfolja - látjuk ugyan a képet, de nem (mindig) tudjuk mit látunk. Említettem, a legtöbb gyereknek, sem hallgatva a meséket, sem olvasva azokat, nincs különösebb problémája a szövegértelmezéssel. Minthogy nem létezik univerzális vizuális ábécé, amely megkönnyítené a képzőművészeti alkotások befogadását, a képek olvasata a gyerek számára nem (mindig) egyértelmű. Tanulja ugyan a képi kifejezést, azt, hogy rajzzal, képpel kifejezze mondanivalóját, ez azonban nem elég ahhoz, hogy mások rajzait, műveit minden további nélkül értelmezni tudja. Egyrészt azért nem, mert a rajzórákon csak a természetelvű formákat tanulja. A realista képek értelmezésében kap némi alapot, az absztrakt, a torzított formák felismemegkért, adjam neki azokat a katalógusokat, amelyeket kiállításokon vásároltam, mert nem tudja, honnan szerezzen a lányának reprodukciókat. Honnan is? A gyerek nyírja szét a család drága művészeti albumait (már ahol van ilyen) vagy a nem olcsó művészeti publikációkat, folyóiratokat, vagy az ugyancsak nem minden esetben filléres katalógusokat? Ámbár ott katalógus sincs, ahol kiállítás nincs-faluhelyen, kisvárosban. Másik dolog: ha oda is adom a katalógusokat, nem hiszem, hogy az azokból kinyírt, nem tradicionális formanyelven festett alkotások tartalmát ötödikes gyerek, művészettörténeti alapismeretek, esztétikai alapműveltség nélkül le tudja írni. Megoldás? Talán egy gazdagon illusztrált, szövegrészével és képanyagával a gyerekek értelmi képességeihez igazított, jól szerkesztett tankönyv. R

égóta tudunk, beszélünk ezekről a dolgokról, problémákról, ezért ha nem is mondtam ki újat, elmélkedésem mostanra nagyon is időszerűvé vált. Most kell róla szólni, amikor az oktatásügyben is megszűnt a központi irányítás hatalma, amikor eltűnőfélben vannak a módszertani megszorítások és előírások, a tanár maga döntheti el, mi a fontos, mi kevésbé lényeges. Azt hiszem, a vizuális megismerés nem szorulhat háttérbe, ellenkezőleg. Az értelmi folyamatok, az erkölcsi magatartás, a szellemi kibontakozás legalább olyan fontos forrása a kép, mint az írott szó. S nemcsak a pedagógusoknak kell mindent megtenniük a gyermekközönség neveléséért, hanem a képzőművészeknek is. Sohasem késő, de minél korábbak ismerjük fel a vizuális kultúra értékeit, annál intenzívebben hathat, átfogóbban alakíthatja szellemiségünket a képzőművészet. TALLÓSI BÉLA NORVÉGIA; Az önkormányzatok tartalmilag és formailag nagyon fejlettek A Norvég Városok és Községek Szövetségének meghívására a közelmúltban Norvégiába látogatott a Szlovákiai Városok és Községek Egyesülésének, valamint a Városok és Községek Cseh Szövetségének 8 tagú küldöttsége, amelyet František Murgaš, az egyesülés alelnöke a Trencséni Városi Nemzeti Bizottság alelnöke vezetett. Hazaérkezése után beszámolt élményeiről. • Úgy tudjuk, nem először látogattak külföldre az önkormányzati szövetségek képviselői. - Már májusban kapcsolatot kötöttünk az osztrák városok szövetségével és a falvak szövetségével. Egyébként Ausztria az egyedüli olyan európai ország, amelyben két szövetség működik. Kölcsönösen meglátogattuk egymást Bécsben és Pozsonyban és megtárgyaltuk együttműködésünk lehetőségeit. Ezenkívül a nemzeti bizottságok dolgozói számára tanulmányutat szerveztünk a Schwechati elöljáróságra. Szövetségi szinten Norvégiába vezetett második utunk. Ezenkívül azonban kapcsolatba léptünk a nemzetközi szervezetekkel is. így járt nálunk az IULA, a Helyi önigazgatások Nemzetközi Szövetségének elnöke, továbbá az Európai Községek és Régiók Tanácsának elnöke, valamint az Egyesült Városok Szervezetének ügyvezető igazgatója. Nemzetközi kapcsolatainkat tehát két irányban fejlesztjük: - együttműködünk a városok és községek nemzeti szövetségeivel, valamint a nemzetközi szervezetekkel is. • Elmondhatjuk tehát, hogy a Szlovákiai Városok és Községek Egyesülése rövid fennállása alatt (március 21-én alakult meg) közismertté vált nemcsak otthon, hanem külföldön is? - Igen, sót nézetem szerint külföldön jobban figyelembe veszik, mint Szlovákiában. • Mivel magyarázható ez? -Több okot említhetnék. Külföldön gazdag hagyománya van az önkormányzatnak. Norvégiában gyökerei a múlt század közepébe nyúlnak vissza. Szlovákiában még csak a kezdeti lépéseket tesszük és ez természetesen tükröződik abban is, hogy kormányunk és parlamentünk képviselői mennyire akceptálnak bennünket. Az önkormányzatot Méry Gábor felvétele Tfedves Olvasó! Ne higgye, hogy lerágott jf\. csonton szeretnék tovább rágódni. Egy esemény, jelenség, vagy akár egy ügy is - történésének pillanatában objektíven nem értékelhető. Az idő múlásával tisztul csak le az ember érvkészlete és akkor próbálhat véleményt alkotni úgy, hogy az ne sértsen és ne bántson senkit, ugyanakkor tényekre alapozott, átgondolt és jogos nézet legyen. Ezt szeretném most megpróbálni az utóbbi hetek nagy „ügyével" - a „himnuszüggyel" kapcsolatban. Bennem már lecsitultak azok az indulatok, melyek azt mondatták velem: eddig a szovjet himnusz elhangzása senkit sem késztetett éhségsztrájkra. Vagy, ha az amerikai himnusz hangzik el azon a tanévnyitón, akkor abba ki köt bele? (E kijelentésemet merem alapozni arra, hogy - tudtommal - az angol és amerikai nemzeti színeket - zászlót - kitűzőn viselő fiataloknak eddig semmiféle összetűzésük nem volt a többségi nemzet képviselőivel. E kitűzők miatt senki sem tolta el maga elől a levesestányért.) Igen, bevallom, átvillantak ilyen érvek is az agyamon. Éppen ezért nem fogtam eddig tollat. Mostanra már elmondhatom magamról, hogy viszonylag nyugodtan tudom magamban helyre rakni az „ügyet". Viszonylag nyugodtan, de annál szomorúbban. Miért? Azért, mert úgy érzem (ismét) egy óriási pofont kapott a Demokrácia. A történelem nem ismétli meg önmagát, hallottam a minap egy történésztől. Sajnos, ezt pontosítanom kell: a történelem nem ismétli meg önmagát teljes egészében, de kísértetiesen hasonló események, esetek és „ügyek" előfordulnak. Csehszlovákia történetében nem az 1990-es tanévnyitón volt az első „himnuszügy". Lehet, hogy sokak számára nem ismert a tény, hogy az Himnikus demokrácia első Csehszlovák Köztársaság idején Losoncon létezett egy magyar felsőoktatási intézmény, a Református Teológiai Szeminárium. Történt pedig a harmincas évek elején, hogy a teológusok március 15-én elénekelték a magyar himnuszt. Egy ,,nemzetféltő honpolgár" akkor is reagált a „vad" tettre. Igaz, nem éhségsztrájkkal, hanem azzal, hogy feljelentette a teológia rektorát, Sörös Bélát. Sörös a illetékesek előtt kifejtette, hogy valószínűleg a csehszlovák államnak is érdeke, hogy polgára fizikailag, szellemileg és érzelmileg is egészséges legyen. A fizikai és szellemi egészség összetevői ismertek. Az érzelmi alappillére viszont az identitástudat, a nemzettudat. Az pedig a haza, a nemzet és a család tiszteletéből adódik. Az illetékesek megértették és elfogadták az észérveket és elnézést kértek az incidensért. Kész! Pont, le volt tárgyalva az ügy. Valahogy így nézett ki az első republika - ahogyan én tanultam - átkos közhangulata és burzsoá demokráciája. Ezért érzem, hogy napjaink gyermek-demokráciája kapott egy jókora pofont. Miért nem adatik meg nekünk az, ami államunk más polgárainak természetes, ók egyszerre hallgathatják és magatartásukkal tisztelhetik állami és nemzeti himnuszukat. Miért nem adhatjuk meg mi is e tiszteletet nemzeti himnuszunknak - nyilvánosan is? Végezetül pedig egy még merészebb kérdés. Ha az első republika idejéből kiemelünk és tisztelünk néhány jeles egyéniséget (gondolok itt T. G. Masaryk elnök és M. R. Štefánik személyére), akkor miért nem tudatontjuk és tesszük magunkévá az ő nevükkel is fémjelzett időszak társadalmi közhangulatát és pozitív, demokratikus, európai jellegzetességeit is. Ha ez megtörténne, úgy gondolom, kölcsönösen el tudnunk fogadni és tisztelni a másságot. TÓ

C alkalmasint a következő tanévnyitók JC/O himnuszai után együtt tudnánk leülni egy közös ebédlőasztal mellé. SOMOGYI M. FRÉDI ugyan szükségesnek tartják, de csak általánosságban. • Térjünk vissza a norvégiai látogatáshoz. Mi volt az ön számára a legérdekesebb az ottani önkormányzatokat illetően? - Az önkormányzatok tartalmilag és formailag is nagyon fejlettek. Az önkormányzati szervek döntései megmásíthatatlanok, csupán törvénysértés esetében hatálytalaníthatják azokat. Ez természetesen nagy igényeket támaszt a képviselőkkel és a polgármesterekkel szemben. Ami a dotációkat illeti, Norvégiában minden város és község igényelhet támogatást. A pénzt a lakosok száma szerint osztják el, de differenciáltan a létfenntartási költségek figyelembevételével. így például északon, ahol a költségek magasabbak, az egy főre kapott dotációk is magasabbak. Ez a rendszer felel meg a legjobban a demokrácia norvég értelmezésének. Kevésbé elégedettek azonban azzal, hogy az állami támogatás egy részének felhasználhatóságát meghatározzák. Ezt kifogásolják. • Milyen konkrét eredményekkel járt norvégiai látogatásuk? - öt nap alatt sok értékes tapasztalatot gyűjtöttünk. A kiválóan megszervezett program keretében ellátogattunk egy városi elöljáróságra, egy területi önkormányzatra és az önkormányzati minisztériumba is. Megállapodtunk a norvégiai szövetséggel, hogy nemcsak a szövetségek szintjén, hanem a városok és községek között is kapcsolatot létesítünk. A norvég partnereink felajánlották, hogy januárban vagy februárban Norvégiában kéthetes tanfolyamot szerveznek húsz újonnan megválasztott képviselőnk számára. Ajándékként egy nyomdai gépet kaptunk a norvég szövetségtől, ami értékes segítséget jelent majd abban, hogy egyesülésünk folyóiratot adhasson ki. (sm)