Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-04 / 233. szám, csütörtök

Furcsa „műfaja" az emberi kapcsolatoknak Beszélgetés KOLÁR PÉTERREL, a Kassai Thália Színház igazgatójával ÚJ szú 1990. X. 2. Ha a totalitárius pártállam uralma alatt sikerült volna elérni, hogy húsz esztendő múltával valóra váljon sokunk vágya, akkor a hatalom bizonyosan nagyobb felhajtással, önmagának politikai tőkét kovácsolva avatta volna fel a nyáron megalapított Kassai Thália Színházat. Ezzel szemben demokráciánk hű önmagához, így a kulturális kormányzat szerényen, néhány újsághírtől kísérve önállósította az intézményt. Legalább nekünk, csehszlovákiai magyaroknak kellene jobban odafigyelni, és segíteni, hogy a Thália Színházból igazi szellemi műhely legyen az évekig magára hagyott, a demokratikus fejlődés kezdetén is bizonyos szempontból a provincializmus veszélyeztette keleti végeken. - Milyen szellemi és fizikai állapotban találta az önállósulás a Matesz (majd Komáromi Jókai Színház) önálló társulatát a kassai Thália Színpadot? Egyáltalán adott-e a feltétel ahhoz, hogy minden tekintetben Kassai Thália Színházként alkosson? - kérdeztem Kolár Péter igazgatótól. - Minden nagyobb zökkenő nélkül folytatódott az, amit a társulat megszokott, illetve az utóbbi időben elkezdett. Nagyobb változások nélkül kezdődtek el a próbák. Szeptemberben két tájoláson voltunk. Ennek a hátterében azonban mindenekelőtt meg kell teremteni a színház jövőjét. Fokozatosan úgy kell átépíteni a színházat, hogy Kassa egyik kulturális centruma legyen, a mi számunkra pedig szellemi műhellyé váljon. Ez alatt nem azt értem, hogy csupán színházat csinálunk, hanem a közönséget megnyerve, magunkhoz kötnénk őt. Az sem elképzelhetetlen, hogy egy folyóirat jellegű periodikumot jelentetnénk meg. Szeretnénk megteremteni azt a lehetőséget, hogy a színház találkahely, társalgási lehetőség legyen. t - Lenne iránta igény? - Van Kassán egy réteg, amely teljes egészében sajátjának érzi a színházat, gyakran jár oda, de mindeddig nem tudott eleven kapcsolatba kerülni vele. Tehát egy olyan szellemi centrumot akarunk fokozatosan kiépíteni, ahol mindig történik valami, s az emberek, a külföldiek is érezzék azt, hogy ide mindig be lehet jönni. Olvasgatni, beszélgetni, megvitatni a produkcióinkat, a sajtónkbeli történéseket, kisebbségünk ügyes-bajos dolgait. I- Alkalmas lehet erre az albérlet, amelyben jelenleg él és dolgozik a színház? - Ketté kell választani mindazt, amit elmondtam. Elsősorban a művészeti alkotómunkát kell olyan színvonalra hozni, hogy az elmondottak megteremtéséhez meglegyen az alapvető feltétel. Magasabb színvonalra kell kerülnie a színháznak. Másodsorban, de nem halogatva, a színház műszaki feltételein, az albérlet belsőépítészeti állapotán és a klubunkon kell változtatni. Sajnos, az épület a magyar iparié, így ehhez a beleegyezésük is kell. Olyan állapotokat akarunk teremteni, hogy pódiumszínpadot, amolyan kamaraszínházat is létre tudjunk hozni. J - Sejtésem szerint ehhez olyan igényes közönség kell, amelyben található több olyan egyén, akik fontosnak tartják i mindezt. - Sokan vannak olyanok Kassán, akik a magyarság kulturális életében eddig különböző okokból nem vettek részt. Ha nem sajnálják a pénzt, időt, fáradságot, hogy csupán egyegy színházi előadásért leutazzanak Miskolcra vagy Budapestre, akkor bizonyára ide is eljönnek majd. Feltéve, hogy képesek leszünk magas színvonalon megvalósítani elképzelésünket. Í- Hol lesz mindebben a színházi üzem? Egyáltalán lesz-e pénz? / - A hivatalos alapítólevélben kimondták a születés tényét, s bár az ország pénzügyi állapota nem javult, mi anyagilag mégis jobban állunk, mint amikor a Matesz fióküzeme voltunk. Abból a tényből indulok ki, hogy pontosan tudjuk, mivel kell gazdálkodnunk. Ha a minisztérium valóra váltja ígéreteit, akkor az eddigieknél sokkal jobb helyzetbe kerülünk a jövő pénzügyi évben. i - Milyen ígéreteket kapott • a vezetés? - Önálló költségvetésünk lesz, tehát nemcsak a Komáromi Jókai Színháztól ránk eső, úgynevezett delimitált részt kapjuk meg, hanem megemelik a béralapunkat. Ez is sejteti, hogy több színészünk, dolgozónk lehet. • - Tehát megoldódnak a szeJ mélyzeti gondok? - Ügy tervezzük, hogy tizenhat állandó színészstátuszunk lesz. Ehhez járul egy rendező, egy dramaturg, egy díszlettervező, ők alkotnák a művészeti részleget. Horváth Lajos rendező egy esztendőre ismét hozzánk szerződött. Dramaturgként Pásztó András dolgozik. A színészek csapatát a tehetségkutató vizsgán megfelelt fiatalokkal töltjük fel. Közülük négyet vettünk fel, s az ő számukra igen erőteljes stúdiófoglalkozásokat szeretnénk indítani, hogy amikor elmennek a főiskolára - amire most több lehetőség is kínálkozik -, könnyebb legyen a helyzetük. Szeretnénk a lehető legtöbb olyan fiatal színészt szerződtetni, akik a következő tanévekben végeznek a színművészeti főiskolán. !- Milyen lesz az idei repertoár? - Továbbra is műsoron tartjuk A nadrág című vígjátékot. Stúdió előadásként Havel két egyfelvonásosát - az Audenciát és a Verniszázst-, amelyek közül az egyikben már a főiskolások játszanak. A többi darabot levesszük a műsorról. Az új bemutatónk október 11-én lesz, Csurka István Döglött aknák című darabját Horváth Lajos rendezi. A második december elején, John Steinbeck Égerek és emberekjét Dezsényi Péter, fiatal budapesti rendező állítja színpadra. Harmadikként mesejátékot játszunk. Csukás István Ágacska című zenés darabját Horváth Lajos rendezi. Negyedikként A tanítónő című Bródy Sándor-színművet Beke Sándor rendezi. Májusra tervezzük az utolsó premiert, amikor is Goldoni Kávéházát Miro Procházka tanítja be. Szeretnénk, ha ez olyan színpadi formát kapna, amely szabadtéren is érvényesül. i - Ezek szerint nagy az önbi• zalma a társulatnak... - A színészek fele fiatal, s ha azt mondom huszonévesek, akkor öregeknek mondtam őket. Ezért is akarjuk a stúdiumokat elkezdeni. Mozgást, beszédtechnikát, hogy legalább a minimumot el tudják sajátítani. A Havel-darabon kívül szeretnénk, ha Strindberg Júlia kisaszszonyával is megpróbálkoznának, így nem csupán az etűdözésre korlátozódna a stúdiómunka, hanem eleven drámai anyagon tanulhatnák meg a színészet alapjait. Ilyenfajta önképzés csak akkor lesz hasznossá, ha valamilyen módon nyomban feladatot is kínál a színészjelölteknek. Képzett színészek nem várakoznak az ajtónk előtt, így magunknak kell a nevelésüket elkezdeni. Számolunk azzal is, hogy egy-két vendégszínész Magyarországról érkezik majd, hiszen az Egerek és emberekhez kilenc férfi színészt kell találni. Gondolkodunk azon, hogy esetleg egy olyan, Budapesten is játszott drámát válasszunk, amelyben neves színészek szerepelnek, akiket aztán a kassai előadásba egy-két alkalommal vendégként meghívhatnánk. Ez eléggé bonyolult egyeztetés eredménye lesz, s kísérletnek tekintjük. J - Mi az, ami gondként, tehert ként leginkább nyomasztja a szín\ ház társulatát, vezetését? - Furcsa módon nem a művészeti munkával kapcsolatos dolgok. Az utóbbi években jól-rosszul megvalósult előadások még mozgatják a csapatot. Ezzel az energiával tovább tudunk haladni, viszont meg kell teremteni a színház elemi műszaki és létezési feltételeit. Nincs megfelelő épületünk, hiszen a mostani nem a miénk. Nincs megfelelő irodahelységünk, a színészek áldatlan körülmények között öltöznek, ahol már most csupán öt-hat fok a hőmérséklet. A higiéniai körülményeket nem is említve. A közönség számára talán mellékesnek látszanak, mégis ezeket kell elsőként megoldani. J - Milyen a társulat hangulata, } amely a nyolcvanas évek gyakoí ri vezetőváltozásait olykor viharos reagálásokkal kísérte? - Egy színház mindig furcsa „műfaja" az emberi kapcsolatoknak. Egy időben egyszerre mindenki elégedett soha nem lesz. Nem is lenne jó, mert akkor nincs, ami előrevigyen bennünket. Inkább azt kifogásolom, hogy az általad említett múltbeli elégedetlenség akkor senkit nem sarkalt tettekre. Azzal, hogy egyik vezető váltotta a másikat, gyakorlatilag nem változott semmit a színház. Főleg azért nem, mert amikor ezek az emberek színészként tisztességgel dolgoztak, a próbák, a szövegtanulás, a tájolás munkát adott nekik. Az adminisztratív dolgok elvégzésén túl már alig maradhatott erejük, hogy a színház egészével, állapotával, körülményeivel, az üzemeltetés feltételeivel, a műszakkal és a csapat hangulatával is törődjenek. - Befejezésül, személyedre terelve a szót, kérdezem: Kolár Péter jelenleg micsoda? Igazgató, menedzser, nagyfőnök, kulturális dolgozó, színházi mindenes? - Egyelőre, azt hiszem, az utóbbi, hiszen mindent fel kell vállalnom. A valódi színházigazgatás még távolabbi cél. Sok minden egyéb feladatot kell elvégezni, mielőtt igazából a művészi munka sokirányú fejlesztésére tudnék összpontosítani. Addig elsősorban a menedzseri munka, a szervezés, az ügyintézés, a kilincselés, a pénzek előteremtése és a működéshez mindeddig hiányzó alapfeltételek létrehozása köti le energiáimat. - Mi lesz nélküled a kassai Csemadok-élettel? Összeegyezteted a két dolgot, vagy nekiveselkedsz a színház feltámasztásának? - Olyan régi csemadokos vagyok, hogy hűtlen aligha leszek, amíg létezik. Viszont a színház nagy kihívás, éppen ezért inkább a távlati együttműködésről beszélnék. Utódomul több embert is tudnék javasolni az illetékeseknek - a kassai Csemadok-tagoknak ajánlani -, de a döntést végül is ők hozzák meg a városi konferencián. - Mi az, amit végezetül közölni szeretnél a nyilvánossággal? - A minisztérium - úgy tűnik - minden támogatást megad, viszont ez nem mondható el a kassai városi vezetésről. Míg az országos hatóság pozitívan viszonyul a színházunkhoz, addig ezt húsz esztendő után, a hatalomváltással sem modhatjuk el a városi nemzeti bizottságról és a polgármesterről. A legminimálisabb érdeklődést sem tanúsítják, de még jóindulatukat sem nyilvánítják ki. Az sem érdekli őket, van-e ez a színház, vagy nincs. xxx Mindaz, amit Kolár Péter az interjúban elmondott, nem szorul értelmezésre. Az azonban mégiscsak felfigyeltető, hogy a látszatra megújult városi közigazgatás igazából a régi közönnyel viseltetik a Keletszlovákiai kerületben működő egyetlen magyar hivatásos intézménnyel szemben. Amikor a változás reményéről beszéltünk, a közelgő önkormányzati választások utáni helyzetre gondoltunk. És ez az újabb mérföldkő a demokrácia útján, nemcsak a Kassai Thália Színháznak lesz fontos... DUSZA ISTVÁN PRIVATIZÁCIÓ KÜLFÖLDÖN ÉS NÁLUNK Miről mondjon le az állam? - A működő piacgazdaság egyik alapfeltétele a termelőeszközök magántulajdonban való birtoklása - szögezi le a szövetségi kormány programja. Nálunk jelenleg az állami tulajdon túlsúlya a jellemző, melynek leépítését döntő részben a privatizációval szeretnék megoldani. A privatizálás magyarán állami tulajdon magánkézbe adása a nyolcvanas évek elején a nyugati piacgazdaságokban biztos módszemek számított, amelyet a költségvetési hiány és a dotáció csökkentésére, az államadósság felszámolására, az elhatalmasodó állami szektor leépítésére használtak fel. Az állami vállalatok hibái közé sorolták a lassússágot, az adminisztráció felduzzadását, az alacsony nyereséget... Ezt vélték a privatizációs program segítségével kiküszöbölni. Brit és francia sajátosságok Az állami tulajdon magánkézbe adásának hulláma nem korlátozódott csupán Nyugat-Európára, hanem Latin-Amerikán (Chile), Ázsián (Fülöp-szigetek), sőt Afrikán (Nigéria) is végigvonult, de talán a leglátványosabb formában Nagy-Britanniában és Franciaországban bontakozott ki. Nagy-Britanniában, a privatizálás min< taországában az 1979-ben meghirdetett program megvalósítását kiárusításra szánt vállalatok talpraállítása előzte meg. Thatcher miniszterelnök új vezetőket állított a kiszemelt vállalatok élére, akik < a magánvállalatoknál szokásos módszerekkel igyekeztek a rájuk bízott cégeket irányítani. A veszteséges tevékenységeket felszámolták, a felesleges munkaerőt elbocsátották, a termelést korszerűsítették. Miután a vállalatokat „karcsúsították és kicsinosították" kellő hírverés mellett piacra dobták. Nem akármilyen cégekről volt szó: Rolls-Royce, British Airways, British Petroleum, Jaguar, hogy csak a legismertebbeket említsük. Franciaországban a privatizáció 1986ban vette kezdetét. „A francia gazdaság -három gyöngyszemét adjuk először magánkézbe"- mondta akkoriban Edouard Ballaur gazdasági és pénzügyminiszter. Valóban a három nagyvállalat: a feldolgozóipari Saint-Gobain, a Paribas óriásbank és az AGF biztosító társaság eredményei messze felülmúlták a francia cégek átlagos teljesítményét. Az 1987-es tőzsdekrachig 32 állami cég került magánkézbe, ekkor a kormány felfüggesztette a kiárusítást, így is 120 milliárd frankot hozott ez az államháztartásnak. A két ország privatizációs folyamatában lényeges különbség, hogy míg Nagy-Britanniában törvényben nem korlátozták a külföldiek részesedését a kiárusítandó vállalatokban (csupán a részesedés felső határát szabták meg), addig Franciaországban csupán 10 százaléknyi jutott a kormány által kiválasztott külföldi vállalatoknak. Szépséghibák A magánkézbe adott vállalatokért többnyire nagy volt az érdeklődés a befektetők között, a befolyt pénzösszegek is magukért beszélnek. Tényleg ennyire mindenható orvosság lenne e módszer a gazdaság versenyképessé tételére? Sajnos nincs így. Ami az eladás sikerességét illeti, a célok elérését a valóságban jobbára két szépséghiba árnyékolja be. Először is olyan vállalatok kerülnek eladásra, amelyek jövedelmezők, illetve az állami vállalatoknak csak a jól működő részét adják magánkézbe. A British Airways a privatizáció előtt a vilátg egyik legjövedelmezőbb légitársasága volt, a British Leyland PLC cégnek az áruba bocsátott Jaguar vállalata pedig a legtöbb hasznot hozta az autógyárnak. Másodszor: a privatizálandó vállalatokat leszállított áron kínálják eladásra. Az említett Jaguar részvényeit a piacon nyolcszorosán, a Matravállalat részvényeit mintegy hatszorosan, a Paribas bankét pedig 65-szörösen jegyezték túl. Aki a British Telecon papírjait vette meg, nem egészen' három év alatt 108 százalékos nyereségre tehetett szert. Ha nem is ilyen mértékben, de hasonló volt a helyzet a többi céggel is. Ezek után nem meglepő, hogy a tavaly felállított francia parlamenti vizsgáló bizottság, amely a privatizálás körülményeit vizsgálta, zárójelentésében megvádolta a volt kormányt, hogy áron alul adtak el vállalatokat és bankokat, s ezzel 8-20 milliárd frankkal rövidítették meg az államháztartást. Külön veszélyforrást jelenthet, ha monopolhelyzetben lévő vállalatokat privatizálnak kellő előrelátás nélkül. Az angol Britisch Telecom távközlési vállalattal történt, hogy miután magánkézbe adták, monopolhelyzetét kihasználva egyből felemelte a távbeszélődíjak összegét, csökkentették a munkaerőképzést, és az elbocsátások mellett jelentősen megnövelték a túlórák számát; a túlterheltség következtében a reklamációk száma 20 százalékkal nőtt. A szakértők szerint ezért a privatizált vállalatokat erős versenynek kell kitenni, amely kényszeríti az árvisszafogásra és a fokozott minőségre. Lépés az ismeretlenbe így jellemezte az angol The Economist a Közép-Európában várható nagyarányú privatizációt. Azt hiszem, nem túlzás e megállapítás, hiszen Angliában is - ahol a legkövetkezetesebben vitték végbe az „államtalanítást", - tíz év alatt csak 50 céget adtak magánkézbe fejlett piaci viszonyok között. Nálunk, ahol a vállalatok több mint 90 százaléka van állami tulajdonban, ahol nincs egyelőre tőke- és értékpapírpiac, ahol nincs kiépítve modern bankrendszer, rövid időn belül az államvagyon nagyobb részét kell magánkézbe adni. f A már idézett gazdasági kormányprogram első lépésben mintegy 70 ezer, elsősorban a szolgáltatások, a kereskedelem és a vendéglátás szférájában működő kisvállalatot szándékozik privatizálni aukció útján a hazai érdeklődőknek. Ezt az ún. kisprivatizációt kiegészíti az eredeti tulajdonosoknak, illetve közvetlen örököseiknek visszaadott vagyon (restitúció). Ezzel párhuzamosan megkezdődik az állami nagyvállalatok felkészítése a nagyprivatizációra. Mivel a lakossági tőke túl kevés ahhoz, hogy komolyabb mértékű privatizáció alapjául szolgálhasson, a kormány e problémát a lakosságnak áron alul eladott tulajdonrészjegyekkel kívánja megoldani. Természetesen az imént említett módszeren kívül a szokványos technikákat is felhasználják, tehát a munkavállalói részvényvásárlási programokat, cégek külföldi vagy hazai beruházónak piaci áron való eladását, vállalatok bérbeadását (lízing) és részvénytársaságok létrehozását külföldi, de hazai tőkerészesedéssel is. A privatizáció kihatással lesz mindennapi életünkre, hivatásunkra, a pénzzel való bánásunkra. Bizonyára nem lesz könnyű bevett szokásainkon, gondolkodásmódunkon rövid idő alatt változtatnunk, de a világban való helytállásunk érdekében ez korparancs. SIDÓ H.ZOLTÁN