Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-27 / 253. szám, szombat

A nemzeteszme hézagai Ľudovít Štúr életműve és utóélete P

olitikai feszültség erőterébe került a szlovákság nemzetté válásának és a szlovák irodalmi nyelv életre hívásának meghatározó alakja. Félő, hogy az évfordulós megemlékezések alaphangját is ez a helyzet, nem pedig történelmi szerepének a korábbi ideológiai korlátoktól megszabaduló méltatása szabja meg. Nyugtalanító és nyomasztó állapot, amikor a hagyományőrzés hirtelen nemzeti kizárólagosságot sugalló indulatkeltés eszközévé válik. Főleg azután, hogy a ligetfalusi Petőfi-szobor idei március 15-i megkoszorúzása a felszabadultság és a nemzeti különbségeken felülemelkedő közös tisztelgés jegyében zajlott le. Igaz, már akkor is mutatkozni kezdtek bizonyos átmenetinek hitt kedvezőtlen jelek. Mégis úgy tűnt, hogy a nemzeti ügy és a haladás 1848-49-ben bekövetkezett tragikus kettéválásának tudatosulása szlovák-magyar viszonylatban minőségileg új szakaszba lép. Úgy tünt, hogy a társadalmi-pszichológiai légkör életet lehel a történeti munkákban, publicisztikai írásokban és szépirodalmi művekben testet öltő közös tanulságokba. Hisz az 1848-49-es magyarországi forradalommal és szabadságharccal együttjáró nacionalizmus, a kor ellentmondásossága mélyreásó elemzések tárgya lett. A Habsburg-uralom elleni közös fellépés meghiúsulásának okait keresve, elkerülhetetlenné vált az önvizsgálat. Magyarországon Cseres Tibor az ,,Én, Kossuth Lajos című, a nyolcvanas évek elején megjelent regényében sajátos oknyomozásba kezdett. A múltat faggatva, megpróbálta magát beleélni a hős gondolkodásmódjába és lelkivilágába. A kort belülről átélve és láttatva járta végig a kényszerpályákat. Mindazonáltal egyre inkább bebizonyosodik, hogy az árnyalt, problémaérzékeny értékelés nehezen lépi túl a szlovák és a magyar történészek párbeszédének kereteit. Egymással vitázva, természetesen nem maradt nyomtalanul az ellentmondások tisztázására irányuló igyekezet. Egyértelmű megállapítást nyert a magyar nemzettéválásnak - az egyéni jogok megadására korlátozódó - szűkkeblűsége a nem magyar népek önrendelkezési törekvésével szemben. Ugyanakkor a kölcsönös önkorlátozás hiányára is fény vetült,' innen eredeztetve, hogy a nem magyar népek végül is a cári-Habsburg reakció oldalára sodródtak Itt már persze továbbra is eltérnek a kölcsönös hangsúlyok. Mindenesetre görcsoldó előrelépésnek tekinthető, hogy a magyar értékelés a szlovák és magyar nemzeti mozgalom szembekerülésének okait nem vezetői magatartásokban keresi, kárhoztatva azokat. A vezetői megítélésekben a társadalmi és politikai ellentmondásosság tükröződését látja, a nemzeti függetlenség korabeli kivívásának kompromisszumokat elutasító természetét tartja meghatározónak. S ezzel elhárult a 175 évvel ezelőtt született Ľudovít Štúr személyének kölcsönös megbecsülését nehezítő, érzékenységeket sértő egyik legnagyobb akadály. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ötvenes évek történetszemléletének torzulásai nem egyformán érintették a két nemzet történetének e kiemelkedő fejezetét. A dogmatikus gondolkodás úgy ítélkezett Štúr felett, hogy ez valójában a szlovák nemzeti mozgalomra is árnyékot vetett. S igy nehezen oldódó traumát okozott. N

em véletlen, hogy Štúrról magáról mindmáig nem készült átfogó monografikus feldolgozás. Amikor 1968-ban kísérlet történt életének, illetve élete egy szakaszának filmre vitelére, a Film a divadlo szakirója azt volt kénytelen megállapítani, hogy tankönyvszöveg puszta illusztrációjaként hat. Ľudovít Štúr alakja a szlovák közvélemény számára valahogy megmaradt - néhány kísérlettől eltekintve - a maga zártságában és mozdulatlanságában. De ennek okai már kifejezetten az elmúlt két évtized hazai tudománypolitikájában és hagyományápolásában gyökereznek. Dokumentumértékű érzékletességgel vall erről az a vita, amely 1989 márciusától egy éven át zajlott a Slovenské pohľady című történelmi patinájú, de modern irodalmi folyóirat hasábjain. Paradox helyzet állt elő. A rendszerváltás sodrása alighanem elvonta a figyelmet e véleménycseréről, mely hadüzenet volt a szellemi élet beszűkülésének egy, már szinte leplezhetetlen szakaszán. S bizonyos értelemben a mai (de már távlatnak számító) szemszögből a változások szellemi előfutárának is tekinthető Ladislav Kováénak, a későbbi (és nemrég távozott) oktatási miniszternek a cikke indította el a vitát. A jeles mikrobiológus a szlovák tudományosság szemléleti elmaradottságát vette célba, összefüggésbe hozva azt a szlovák nemzetfelfogás kialakulásával és eszmetörténetével. A modern európai nemzetértelmezésből kiindulva, a fejlődéstörténeti okokat a nemzetté válás minőségében és a Štúr-nemzedék színrelépésében vélte felfedezni. így Štúrékat korabeli eszmei megrekedésben marasztalta el, s a provinciális kötöttségeknek máig ható érvényt tulajdonított. Bombarobbanásként hatott az írás, s nem kis zavart okozott a változást óhajtó szlovák szellemi életben. Rokonszenvet váltott ki a tudós szókimondó közéleti bátorsága. Mert nemcsak a szellemi állóvizet zavarta fel vele, hanem az akkori politikában és magában a rendszerben rejlő kiküszöbölhetetlen fékeket is bemutatta. Ugyanakkor tiltakozásra késztetett Štúrék szerepének negatív beállításával. A történészek Štúrék szellemi horizontját illetően cáfolták Kováč állításait, balfogásait, történelmi ismeretének hézagait. Problémák szövevényévé kuszálódtak a hozzászólások. Egy mozzanat viszont közvetlen adalékul szolgálhat a Štúr egyéniségét zászlajára tűző nemzeti hangulatkeltéshez. Némi magyarázatot nyújthat a történelmi tudat racionalizmusát elhomályosító ösztönös hagyományok érzelmi hatóerejéhez. Arra figyelmeztet, hogy a Štúr-nemzedék történelmi szerepe, mint eszmei forrás, nem tudott lépést tartani a szlovák nemzettudat és létforma kiteljesedését gátló politikai akadályok felszámolásával. A rendszerváltás szinte gátszakadást eredményezett. Hiányzik a Štúr nemzedék politikai szerepvállalásának tudományos eszmetörténeti megalapozottsága. Az említett hozzászólásokban Kováčcsal szemben joggal vetették fel, hogy a nemzetté válás eszmei összetartó ereje többszörös történelmi áttételen keresztül, a fejlődési folyamatok mélyrétegeiben húzódva érvényesül. De mint eszmei képződménynek, szüntelen kölcsönhatásban kellene lennie az újabb és újabb nemzeti és társadalmi kihívásokkal. S éppen ezt az alkotó párbeszédet nélkülözi a mára örökölt történetszemlélet, melyet a politika alárendelt a mindenkori pillanatnyi érdekeknek. E

lhomályosodik Štúr nemzetfelfogásának demokratikus tartalma, mely korának filozófiai és tudományos eredményeiből táplálkozott. Törekvései a kor szellemi korlátai között mozogtak. Štúr vallva, hogy a ,,nyelv a nemzet szíve", társadalomformáló erőt látott benne. Fichte, Herbert, és Hegel eszmei ösztönzéséből fakadt, hogy a nemzetet a mozgás, az előrehaladás forrását magába rejtő képződményként fogta fel. S e mozgás minél több népre kiterjedő elevenségében látta a szabadság és a humanizmus térnyerését. A szlovák romantizmus sajátja volt viszont a „szellem" és az „anyagiasulás" meglehetős kettéválása. Štúr a két pólus között eléggé szabadon, ha nem gátlástalanul közlekedett. Innen vezethető le, hogy Štúr élete végén a nemzeti fennmaradást megpróbálta összeegyeztetni az orosz cári vezetésű szláv egységgel. A mesianizmus volt számára a meghatározó „szellem", el tudott állni a biztosítékot jelentő társadalmi szubjektum bírálatától. Nos, ezek a kérdések a történelemtudományi munkákban ma is csak halványan körvonalazódnak. A szellemi élet újabb csatornáin keresztül pedig csak igen lassan csapódnak le. így a közgondolkodásban Štúrék örökségét könnyen átveheti a puszta érzelmi indíttatás, a demokratikus üzenetet elhalványíthatja a politika szolgálatába állított képlékenység. M

indez alighanem újabb elvárásokat támaszt a csehszlovákiai magyar kisebbség Štúr-képével szemben is. A nemzetek közötti tolerancia egyik előfeltétele a saját nemzeten kívüliek szempontjainak átélése. S ez a kisebbség számára kiváltképp fontos. A hatvanas években, amikor Mináč Parázsfúvása vihart váltott ki, az Irodalmi Szemle hasábjain'szlovákiai magyar vitairatok is megfogalmazódtak. S ennek nyomán Mináč írása a katartikus erőt remélő megfontolásokból magyar fordításban is megjelent (ami Tőzsér Árpádnak a kötet szerkesztőjének a részéről 1980-ban kiállást is jelentett.) Az elmúlt húsz év során a reagálásokra nemigen adódott érdemleges lehetőség. Tartani lehet attól, hogy újabb politikai veszélyek jelentkezése visszavetheti az ilyen irányú késztetéseket. KISS JÓZSEF Mit írjunk a gyerekek füzetébe? F

urcsa, surrogó zajt hallok hátulról. Megfordulok: egy kerékpáros egyensúlyozgat mögöttem, tanácstalanul, már a felbíllenés határán. Jobbján a házfal, bal oldalán pázsit és bokrok, járdaszegéllyel övezve. Az útjában vagyok, villan belém, s akaratlanul is félreállok, még mielőtt kénytelen lenne lecsapni a lábát, s megállni. Szabaddá teszem a keskeny utat. Emberem beletapos a pedálba, s egyensúlyát viszszanyerve, elhúz mellettem, mialatt gyors köszönömmel nyugtázza a gesztusomat. így van ez rendjén, gondolom, nem szabad feltartanunk egymást. Aki haladni akar, haladjon. Eszembe jut egy beszélgetés apámmal, aki egy régi, letűnt világ erkölcsi kódexére emlékezve mondta, hogy ők kisiskolás korukban egy külön füzetecskét vezettek, abba írták a jótetteiket. Nyilván nem nagy dolgokat: segítettem édesanyámnak, nerp árulkodtam a pajtásomra, pedig okom lett volna rá, meggyógyítottam egy sebesült állatot, vagy e féléket. A tisztelendő úr hetente értékelte a füzetbe írtakat, s a bejegyzések gyakorisága, illetve hiánya szerint értékelte a nebulók lelki gazdagodását, s aszerint adagolta a pallérozás cseppjeit. Természetesen szinte azonnal az jutott eszembe, ami talán neked is, olvasóm, hogy elég faramuci dolog az ilyen füzetecske, hisz bármelyik vásott kölyök született angyalt varázsolhatott magából, ha jutott neki elég fantázia, s ha elég nagy gazember volt ahhoz, hogy megkísértse az istent és gyóntatóját. Aztán az jutott eszembe, hogy a tisztelendő bizonyára elég jó emberismerő lehetett, hogy ne üljön fel az útszéli hazugságoknak. Ha meg üresek maradtak a lapok, kezdett gyanússá válni a dolog, s a sorozatos rosszaságok árnya lebbent el az illető fölött, hazudni viszont, sorozatosan, sokáig nem lehet. Biztosan akadtak aztán olyan stréberek is, akik minden piszlicsáré dolgot bejegyeztek, sőt, tudatosan elébementek a jótetteknek, hogy a minősítésük a legkiválóbb legyen. Sokféle deformációra, lelki zsebcselre, sunyiságra adott lehetőséget bizonnyal az az egykori bejegyző, ám sejthető, hogy nem is ez volt a dolog lényege. Az a notesz csak eszköz volt a gyermeki lélek formálásában

f s a tisztelendő, akié minden elismerésem így utólag is, jó pszichológus lehetett. A füzetre a gyerekeknek volt szükségük, mert valahányszor elővették, önvizsgálatot végeztek akaratlanul is, s talán egy idő után hasznukra vált. Mindez egy pillanat alatt suhant át a tudatomon, miközben nézem az elhúzó kerékpárost, s képzeletben teszek egy bejegyzést a nem létező füzetbe. De mivel mi nem egy letűnt világ gyermekei vagyunk, szinte azonnal megkísért a kétely: helyesen tettem-e, hogy magam elé engedtem? Hisz a kormányon himbálózó táskából nyilvánvaló, ő is a boltba megy, akárcsak én. Ha úgy tetszik, megelőzött. Lehet, az utolsó kiló cukrot, félgrízes lisztet, liter olajat viszi el az orrom elől. Az utolsó zacskó tojást. Tényleg keresztény lennék, vagy csak egy balga lélek, akit bárki palira vesz, leköröz, félretol? De hát mit tehettem volna? Álltam volna elé? Löktem volna fel, nyomtam volna a falhoz, pusztán az erősebb pozíciójából (elég nyiszlett emberke volt), csak azért, mert helyzetemből adódóan lassúbb voltam? Futottam volna versenyt vele? S megtörtént, aminek meg kellett történnie: emberem az utolsó zacskót halássza el az orrom elől, sajnálkozva, nyilván neki is gyerekei vannak odahaza, vagy házsártos felesége, aki nem ismer lehetetlent, aki a parancsolásban sem ismer kíméletet. Cukor nyista. Sebaj, van még valamicske otthon. Ami elégtétellel tölt el: lekörözöm sajnálkozása, ami, láthatóan, őszinte. Tudja ő is, én is, nem mi tehetünk a dologról, itt haragnak nincs helye. Talán nem is a vezetőink tehetnek róla, kenjük az elmúlt negyven évre a dolgot, az a legkézenfekvőbb. Mondom az emberemnek: - Sebaj, uram, majd lesz nyelvtörvény, majd azt tesszük a teába, kalácsba. Ha sótlan marad a leves, pótolja a nemzeti büszkeség. Azért egy rohadt manipuláló vagyok jómagam is. Hogy jövök én ahhoz, hogy politikával traktálok egy idegen embert, mégha jóindulatból, a hetek, hónapok óta magamban hordott aggályaim okán is? A tolerancia, megértés csak akkor ér valamit, ha belülről fakad, ha az emberi lélek igénye diktálja, ha nem kívülről próbálják beléverni az emberbe. Már ütnék a számra, de késő. A boltból kifelé araszolva vi/I szont arra gondolok: mégiscsak kisebb az én bűnöm, mint azoké, akik középiskolás gyerekeket csődítettek ki a térre, gyermeki fogékonyságukat, naivitásukat, gyarlóságukat használva fel politikai céljaikra. Ezek, ha kell, még a kisiskolásokat is kivezényelnék, s maholnap az óvodásokat. Ezeknek a gyerekeknek füzet helyett demagógiát adnak, negyven év demagógiája után egy újabbat, egy más színűt, egy talán sokkal veszélyesebbet. A letargia után a gyűlöletet, az intoleranciát. Pedig ezek a gyerekek már szabadabbak lehetnének, mint megnyomorított szüleik. KÖVESDI KÁROLY Kis nyelvőr Interpellál és artikulál Minden szakmának megvan a sajátos szó- és kifejezéskészlete, s ezalól a politika sem kivétel. Az egyszerű emberek például beszélgetnek és vitatkoznak, a politikusok megbeszéléseket folytatnak és megtárgyalják a vitás kérdéseket. Ha valamire kíváncsiak vagyunk, akkor kérdezünk; ha azonban a képviselő valamilyen fontos problémával kapcsolatban kérdéssel fordul a kormányhoz, akkor interpellál (szóban) vagy interpellációt nyújt be (írásban). Az interpelláció tehát egyfajta kérdés. Ezért volt számomra érthetetlen egyik politikai mozgalmunk vezetőjének következő mondata: ,,Ha a helyzet úgy kívánja, álláspontunkat képviselőink által a kormánnyal szemben is interpellálni fogjuk." A fent elmondottak értelmében ebben a mondatban kétszeresen is helytelen az interpellál szó használata: egyrészt az interpellál tárgyatlan ige; másrészt saját álláspontot nem lehet „kérdezni", csak előterjeszteni, kinyilvánítani, kifejezni, megvédeni, megokolni, alátámasztani stb. Az idézett mondatból sajnos nem derül ki, hogy a képviselők a mozgalom álláspontját egyszerűen csak közlik-e a kormánnyal, esetleg szembe kívánnak helyezkedni annak véleményével, vagy talán álláspontjuk megvédésére törekednek. Egy másik közéleti személyiség nyilatkozatában olvashattuk nemrég, hogy egy benyújtott törvénytervezet „súlyosan diszkriminálná a nemzeti kisebbségeket. Tehát nemcsak a magyarokat, hanem a szlovákiai ukránokat, ruténeket, lengyeleket és a mind jobban artikuláló itteni németeket is." Az artikulál ige több jelentésben is él a magyarban, a Magyar értelmező kéziszótár a következőket sorolja fel: 1. A beszélőszervek működtetésével beszédhangot képez; 2. A szavakat tagolva ejti; 3. Hangokat összeköt, ill. tagolva szólaltat meg. A politikában azonban kialakult egy további jelentése is: kifejez, kifejezésre juttat (mivel új jelentésről van szó, még nincs szótárazva). Megjegyzendő azonban, hogy megfigyeléseim szerint aránylag kevés szóval kapcsolódik ebben az értelemben, így olvashatunk pl. nézetek, vélemények, érdekek stb artikulálásáról. Ebben a jelentésében azonban az ige tárgyas, tehát mindig fel kell tüntetni, minek a>kifejezéséről, artikulálásáról van éppen szó. Az idézett mondatból arra következtethetünk, hogy megfogalmazója talán azt kívánta közölni az olvasóval, hogy már a német kisebbség is szerveződik, egyre inkább kifejezésre juttatja nézeteit, igényeit. SZABÓMIHÁLY GIZELLA ÚJ SZÓ 2014 1990. X. 24.