Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)
1990-10-23 / 249. szám, kedd
A kegyelet és szabadság pillanatai - harminchárom év után, 1989. június 16-án (Méry Gábor felvétele) KONRÁD GYÖRGY Mindenkié és senkié ÚJ SZÚ 1990. X. 23. T^y-j^y esemény, amely annyiĽĽy féle, ahány ember ahányféleképpen megélte, alig megfogha- tó. Évfordulóit nemzeti ünnepként törvénybe iktatták. A felforgató emlék szentesítve, üveg alá téve. Már nem tilos, már nem követel szót magának. Most, amikor már így-úgy előnyökre váltható, és akár dorongként is használható, most, amikor a parlament hódolt meg előtte és tette védetté, most az a tizenkét nap szemérmesen hallgat és némi szigorral visszanéz. „Kövér", mondja a kegyeletes szónoklatokról és zászlólobogtatásról, talán szemtelenül. De hiszen maga a forradalom is egy óriási szemtelenség volt! Az egér csípőre tette a kezét, majd orrbavágta a macskát, az meg csak hüledezett -egy darabig. Aztán tizenkét meg még néhány nap után a kihívó szellem, akár egy géppisztoly, föld alá ásatott. A szülők megpróbálták a sétatérről áthantoltatni fiukat a köztemetőbe. A szemtelenség helyét elfoglalta a reálpolitika és a prudens magaalkalmazás. Mikor a folyosón kísérik, a fogoly a háta mögött összekulcsolja a kezét. Hova lettek a házfalakról a kézírásos faliújságcikkek? Már senki sem ragaszt, tűz, fejez ki semmit. A lélek a falnak fordul és a fülére húzza a takarót. Ha valaki-arról kérdez, felébred a gyanú, mit akar ez? Aki akkor annyi idős volt, mint én most, az már nem él, az emlékek nagyobb része meghalt. Különben is, harminckét éven át nem volt szokás emlékezni. Sok azok közül, akik akkor lőttek, ma hajléktalan lenne. A glóriás harcosok közül talán a rabbányászok voltak a legbátrabbak, meg általában a börtönből szabadultak, alkalmasint még csíkosban. Meg néhány téri fiú és leány, intézetből hazatért állami gondozott, egy nagyfiú kishaverja, meg még annak is a kisöccse, akiket később csak igen csalafinta környezettanulmányokkal lehetett kihozni a javítóintézetből, pedig a család, amibe hazajöttek, elég gyarló volt. Ismétlem, ma sok közülük hajléktalan lenne. V árosi bunda, perzsa galléros, esetleg zsinóros télikabát, régi tiszti egyenruha - volt minden a polgánnester előszobájában. Volt persze lódén is. Mind hozzá akart jutni valami állami jószághoz. Mézes-mázos dicséretekben részesítették a fegyveres ifjúságot, a kezdő szerkesztőségi munkatársat, aki a szék alá tette a géppisztolyát és türelmesen várakozott a bent ülő hatalmasságra, főszerkesztőjére, akit a sors íme idetett, beszélni akart vele a lapról. Az urak kapták a stemplit, mehettek pártot alapítani, házat, autót foglalni. A bölcsész megszemlélhette, hogy milyen kabáthoz milyen retorika tartozik. Valóban, a téri vagányok makacs vakmerősége nélkül az urak nem előszobázhatnának olyan reményteljesen itt. Ahhoz a naphoz hozzátartozik még a Köztársaság téri jelenet is, földön fekvő, félmeztelen, megrugdosott," leköpdösött halottak felakasztása (lábuknál fogva, fejjel lefelé), meg hogy amikor, nemzetőrkarszalaggal, dobtáras géppisztollyal megyek" hazafelé, több asszonyság megkér, ugyan legyek szíves ezt vagy azt a második vagy a harmadik emeleten kinyírni, ott ni, abban a saroklakásban. Mentünk anyámékhoz vasárnapi ebédre, szokás szerint, villamos nem volt, a gyerek a nyakamban, a leves, a hús és a sütemény, mint mindig, kitűnő volt, apámmal kávé mellett politizáltunk, aztán sietni kellett, hogy még a kijárási tilalom kezdete előtt hazaérjünk. Az emberek sok mindent megengedtek maguknak, amit máskor nem, az utcán csoportosultak, meglátogatták egymást, sétáltak, sorban álltak, sztrájk volt, munkaszünet, folyamatos vakáció. Ilyenkor elszabadul a képzelet: miért legyen úgy, ahogy nekünk nem jó, miért ne legyen úgy, ahogy jó? Omlásának könnyűsége tette akkor is visszatekintve lázálomszerűvé az én szememben a rendszert. Ha szinte egy délután, egy nagytömegű felvonulással meg lehet dönteni, hogyan vélhettük olyan valóságosnak? Dörzsöljük ma is a szemünket, ha olyan bizarrnak látszik minden szokványos hivatalos megnyilatkozás a két-három évvel ezelőttről, akkor volt-e egyáltalán az a bizonyos rendszer? Vagy csak egy lidérces álomnak hódoltunk? Amelyből felébredni, ha jobban meggondoljuk, a világ legtermészetesebb dolga. A többség attól tartott, hogy a rendszer szörnyen erős és meg tud akár ölni is, ha akar. Akkor és még hosszú ideig a forradalom nem volt ésszerű. Ez adta a poézisét. Ma - visszatekintve - ésszerű. Annak a forradalomnak nem volt ideje emlékezni. Sűrített jelen idő volt. Meg kellene menteni a jeles napok képét. Egyre többen viszik magukkal az agyérelmeszesedésbe, az enyészetbe a forradalmi képeskönyv lapjait. Városi gyűjtemények, könyvtárak és odaadó diákok szerződhetnének egymással az akkori 1. Egy kisfiú hevenyészett betűkkel teleírt papírtranszparenst tan maga elé. Nem emeli feje fölé, mint a mögötte állók a ravaszul megcsinált zászlószerűséget, amelynek egyik oldalán a fasiszta vezér képe, a másik oldalán a kormánynak szánt üzenet szövege látható. A gyermek arcán a feszültség jelei. Merev szem, kérdő tekintet. Előtte a felirat, amelynek lényegét aligha érti. Mögötte a szemüveges, fejkendős öregasszony talán a nagymamája, aki mellett feltételezhetően leánya, a kisfiú édesanyja áll. Tüntetnek. A gyermek tartja a súlyos követeléssel teleírt papírlapot. Mit gondolhat, mit érezhet a valakik ellen minduntalan kiabáló tömegben. Áll a tüntetés ,,kemény magjában". Hatásvadász szerzői fogásként kívánkozna ide, hogy tiszta lélekkel. Mielőtt leírtam volna, elbizonytalanodtam. Lehet-e tiszta lelkű ez a gyerek? Bizonyára, feltéve, hogy találkozik tiszta fejű és tiszta lelkű felnőttekkel, akik visszavezethetik a gyerekek világába. Nézem a képet és kételkedem. Nem a kisfiúban, hanem a felnőttekben. A gyerek olyan, amilyennek nevelik. Az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a minap a nyelvünk iránti érdeklődés utáni szelíd párbeszéd végeztével, ez a kisfiú kiáltotta feleségem és kerékpározó kisfiam után, hogy ,,én akkor is gyűlölöm a magyarokat". Mindegy, hogy ki volt. A képen látható és az utcán fiammal bicikliző fiú egyforma felnőttektől kapott indítékokat arra, amit tettek és tesznek. Mindez az igazából nem is tudatosított, csupán a mélylélekben romboló gyengeség következménye. A szót, az anyanyelvet akarják elvenni a gyermekektől és az anyáktól. Hivatalos nyelvet, törvényesített nyelvet kövemesefragmentumok feltárására és összegyűjtésére, hogy legyén a várošok közönségének epizódoktól dús mondavilága. Mert a közös önarckép leginkább - néhány történet. Amikor egy fiú vagy egy lány magának is váratlanul azon kapta magát, hogy fegyver vagy hordágy van a kezében, nem jutott eszébe a jövő: sem a börtön, sem a jutalom. Ha az írástudók azt írták, amit gondoltak, akkor csak tették a dolgukat, eltérően azoktól, akik nem tették, és eltérően akár korábbi önmaguktól is. Ki mit tett, az az övé, az a jutalma és a büntetése. T'7"\r\ a forradalom? Azoké is, akik csinálták, és azoké is, akik féltek tőle. Nemcsak a fegyvereseké, azoké is, akik családjukkal leköltöztek a légoltalmi pincébe. Nemcsak a címszereplőké, de a gyereké is, aki integetett az ablakból és először látott a járdán halottat. Nemcsak azoké, akik a felkelőket, de azoké is, akik az ávósokat, az oroszokat vagy csak a kósza lövedékek áldozatait gyászolják. Az ifjú feleségeké, akik meleg levesre hívták a városból hazatelefonáló géppisztolyos férjüket. A hosszú embersoré, amely a rabgazdaság kapuja felé kígyózott a hóban, hogy találkozhasson azokkal, akik a szögesdróton belül vannak. Enyém, tied, övé, közvagyon, mindenkié. Nem államosítható és nem privatizálható. Magyaroké és nem magyaroké, akik vért hoztak és hírt vittek. Akkoriaké, akik már nincsenek, meg akik még vannak, és maiaké, akik értesüléseik alapján megpróbálják elképzelni 1956-ot, körülbelül úgy, mint 1848-at. Mindinkább ez utóbbiaké lesz, s a jelenkor az utókortól nem kérhet mást, mint számontartást és méltányosságot. [SZEMBENÉZÉS 1956 EMLÉKEI (Munkatársunktól) - A Prágai Magyar Kulturális Központ székházának második emeletén a napokban kis kamarakiállítás nyílt az 1956-os magyar forradalomról szóló kiadványokból, melyek jól szemléltetik, hogy a forradalom hivatalos értékelése mellett volt az eseményeknek egy nem hivatalos, ám a valóságnak megfelelő, s az idő próbáját kiálló értékelésük. A tablókon több külföldi anyag is látható. Közöttük Josef. Kainar (1917-1971) cseh költő Magyar ősz című versének eredetije és magyar fordítása. A PMKK az évforduló alkalmából október 17-én bemutatta Michal Rabel szlovák filmrendezőnek 1956 őszén Budapesten forgatott, eddig nem vetített Budapest 1956 című dokumentumfilmjét. (sm) Josef Kainar ^ a§y a r ősz Mert többet látott, mint a többiek, elvették a szeme világát. Mert mélyebben érzett, mint a többiek, melléből a szívét kivették. És mert annyira szerette a hazáját, s nyakánál fogva a szélbe emelték. Állj meg, hegy, ne meredj az égnek! Új eszmék, homlok, ne szépítsék íved! Állj meg, idő, mint testben a vér! De a hegy, az csak mered tovább az égnek, a homlok ívét új eszmék szépítik, a puszta fölött száll a szél, az idő, az ének, és a vér a vér, az ömlik. (Lékó István fordítása) tlriflflnV ' ' T J' (Archív felvétel) tel a kisfiú transzparense. Újabb kérdés: Hol érezhette ez a gyermek, hogy valaki el akarja venni tőle az ó nyelvét? Sehol és semmikor! Ezt gyenge jellemű felnőttek magyarázták be neki. Elképzelhető az is, hogy végül a magyarázatra fordítandó fáradságot is megtakarították. Kezébe nyomták a papírlapot, s oda állították a térre... Most veszem észre, hogy a transzparensre egy másik gyermek árnyéka vetül, s derengő fény Képek oldalaz az alig látható kisfiú arcán. Tehát ketten vannak. Csak ketten? 2. Két nő. Egyikük olyan, mintha a Burda példás háziasszonyainak és családanyáinak életét segítő mosógép- és mosóporreklámokról varázsolták volna a térre. Nem tudom, hogy amikor a fotó készült, már utána vagy még előtte voltak érzelmektől telített dialógusszerúen elmondott beszédüknek. Két pedagógus... Egy pillanatra megállok gondolataim fűzésében, mert ez a szó az én fülemben mindig furcsábban csengett, mint a tanító, a tanár. Aztán megnyugtatom magamat. Pedagógusok - a szocialista pedagógia í kommunista kizárólagosságra nevelt kreatúrái. Ők most nyelvi kizárólagosságot akarnak. Egyelőre csak azt. Azzal bőszítették fel őket magyar kollégáik, hogy megalakították a maguk érdekvédelmi-szakmai szervezetét és ismét az eredeti jogállásába akarták visszahelyezni a tagozatosított érsekújvári gimnáziumot. Most már a sajtóban szerepelnek. Sztárszerű fotókat készíthet róluk akár egy közepes tehetségű reklámfotós is. Kezdem sajnálni, hogy nem olvasom az erotikus sajtót. A hölgyek talán már ott is feltűntek. Neglizsében. A bulvársajtó futtatja őket, hiszen dekoratívek, beleillenek a ,, modern gondolkodású" szlovák asszonyról kialakított sablonokba. És nyilatkoznak is a fotó mellé. Dr. L. B. arról beszél, hogy bár szlovák iskolában tanít, kollégái közül alig hatan támogatják. Megjegyzi: mindez érthető, mert bár szlovák alapiskoláról van szó, a szünetben ,,csakúgy zörög" a magyar beszéd. Furcsa, hogy erről Mikszáth Kálmán jut eszembe, aki a szlovák nyelvet beszélő ember lévén azt írta valahol, hogy szlovákul beszélni olyan érzés, mintha selymes füvön járna az ember. Micsoda szellemi különbség a két megállapítás között! Tovább nézem a képet. Dr. K. M., aki a képaláírás szerint balra áll, ugyanolyan vidám, mint a jobbra álló dr. L. B. Na, nem politikailag, mert ók pártonkívüliek. Tetszik nekik a tüntetés. Hogyisne. Főszereplői voltak. Panaszaikkal, tudatos csúsztatásaikkal. Ez nekik könnyen megy, hiszen nem kell ellenőrizni magukat, és őket sem merészeli senki kérdőre vonni. Pedig az igencsak fura dolognak tetszik, hogy a szlovák iskolába magyar gyerekek járnak (ezt dr. L. B. nyilatkozta), és nem fordítva. Ha fordítva lenne, akkor még el is hhném az általuk oly nagy előszeretettel terjesztett hazugságokat *>a dél-szlovákiai magyarok szlovákokat asszimiláló törekvéseiről. Őket leginkább a gyerekek szlovák iskolában szünetek alatt hallható magyar beszéde zavarja. Ez ellen akarnak nyelvtörvényt. Meg azért, hogy ne legyen magyar iskola. Sem önállóan, sem taguzatosítva. Nézem a képet. Szépek lehetnek, de okosak...? DUSZA ISTVÁN
