Új Szó, 1990. október (43. évfolyam, 230-256. szám)

1990-10-16 / 243. szám, kedd

Európa vagy a balkanizálódás felé? GONDOLATOK A NYELVTÖRVÉNYTERVEZETRÖL A csehszlovákiai magyarságot érdeklik, inkább aggasztják a nyelvtörvényter­vezettel kapcsolatos fejlemények, amelyeket nem ritkán szélsőséges indulatok és különböző politikai manipulációk árnyékolnak be. Mélyen átérezzük, hogy ezek­ben a hetekben nemcsak anyanyelvünkről, hanem további sorsunkról is dönte­nek. A mi alapvető erkölcsi feladatunk ezúttal is az európai értékrenden alapuló és a csehszlovákiai magyarság emberi és kollektív jogait szem előtt tartó állásfogla­lás és a hiteles tájékoztatás. Ezeknek az elvárásoknak eleget téve közöljük három folytatásban az egyik kiváló magyar szakember tanulmányát. Átélve az elmúlt hetek eseményeit arra az elhatározásra jutottam, hogy ismét tollat fogok, mint azt 1968-ban tettem. Meg kell szólalnom népem érdekében. A szlovákiai magyarság szénája me­gint rosszul áll, korlátozni akarják nyelvé­nek használatát. A veszély már egészen közel jár, hisz a szlovákiai parlamentben arra készülnek, hogy rövidesen törvényt fogadnak el a szlovák nyelvnek állam­nyelvvé, illetve hivatalos nyelvvé nyilvání­tásáról. Ezért rövid áttekintést szeretnék adni magukról a törvényjavaslatokról, és felhívni a figyelmet a bennük rejlő veszé­lyekre. Áttanulmányozásuk után olyan vé­lemény alakult ki bennem, hogy ha ebben a formában bármelyiket is fogadná el a Szlovák Nemzeti Tanács, á szlovákiai magyarság ismét kiszorul a közéletből, s a magyar nyelv ismét a lakásokba szorul vissza. Ez év augusztusában két törvényja­vaslatot nyújtottak be szokatlan módon a Szlovák Nemzeti Tanács képviselői. Tehát nem a kormány, amint az szaksze­rű előkészítés után általában történni szo­kott. Egy öttagú és egy héttagú csoport. Az egyik képviselői csoport azt szeretné elérni, hogy a törvényhozó testület állam­nyelvvé nyilvánítsa a szlovák nyelvet, a másik pedig hivatalos nyelv bevezeté­sére tett javaslatot. AZ „ÖTÖK" TÖRVÉNYJAVASLATA Nemzetiségi szempontból az előbbi radikálisabb és veszélyesebb. Lényegé­ben a Matica slovenská ez év júniusában közzétett törvénytervezete. A képviselők alkotmánytörvény javaslataként terjesz­tették elő, és a szlovák nyelvnek mint államnyelvnek a jogállásáról szól. Előbb tekintsük át ezt az „ötök" javaslatát: összesen hét szakaszból áll. Vegyük sorra azokat, amelyek közvetlen össze­függésben állnak a nyelvhasználattal. Az 1. paragrafusa így hangzik: „A szlovák nyelv az egyedüli államnyelv, amely a Szlovák Köztársaság egész terü­letén használatos hivatalos és nyilvános érintkezésben." Mit jelent alapjában véve ez a mon­dat? Erre a kérdésre a választ a 2. paragrafus összesen négy, rövidebb­hosszabb bekezdésbe foglalt rendelkezé­sei adják meg. Ezek hevenyészett fordí­tásban így hangzanak: - „(1) Minden állami és önkormányzati szerv, társadalmi, politikai és gazdasági szerv és szervezet, intézmény, testület és ezek tagszervezete (a továbbiakban csak „szervek és szervezetek") a tárgyaláso­kat és egész ügyvitelüket államnyelven vezetik. Az államnyelvet használják egy­másközti és a polgárokkal való kapcsola­tukban is. (2) A szervek és a szervezetek jogsza­bályait, határozatait és más okiratait ál­lamnyelven teszik közzé. (3) Az államnyelv ismerete szóban és írásban előfeltétele tisztségek betöltésé­nek minden szervben és szervezetben. (4) A nemzetiségi kulturális és társa­dalmi társulások és egyesületek állam­nyelven vezetik ügyvitelüket a szervek és a szervezetek s a polgárok viszonylatá­ban. Nincs kizárva a belső ügyvitel más nyelven való párhuzamos vezetése." Álljunk meg néhány szóra ennél a sza­kasznál. Ha valaki figyelmesen tekintette át mind a négy bekezdés rendelkezéseit, akkor feltétlenül látnia kell, hogy miről van szó, mit akar elérni az öt képviselő? Nem kétséges, hogy olyan állam megteremté­sét, amelyben a szlovák nyelv minden téren egyeduralkodó lenne, egy olyan alkotmánytörvény elfogadtatását, amely lehetetlenné tenné, hogy bármely állam­polgár beleszólhasson az állami szervek, a helyhatósági szervek, a politikai, a tár­sadalmi és a gazdasági szervezetek, in­tézmények és testületek munkájába, ügyeinek intézésébe, ha szóban és írás­ban nem ismeri megfelelő szinten a szlo­vák nyelvet. Tehát azt is lehetetlenné tenné, hogy közülük bárki is anyanyelvén fordulhasson a saját nemzetisége által lakott terület önkormányzati szerveihez, így a mi esetünkben azzal a magyarral, aki nem tud szlovákul, vagy nem tudja magát szabatosan kifejezni szlovák nyel­ven, nem csak a hivatalos szervek, ha­nem a gazdasági és a kulturális szerveze­tek, testületek és egyesületek sem fognak szóba állni. Továbbá, aki nem tud szlová­kul, az a saját nemzetiségi területén sem tölthet be semmiféle tisztséget. A szlovák nyelv használata tehát köte­lező lenne minden állami és közintéz­mény számára. S amint a törvényjavaslat indokolásából megtudhatjuk, az 1. bekez­désből az következik, hogy csak azoknak a dokumentumoknak lesz jogi hatályuk, amelyeket szlovák nyelven adnak ki. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban a 2. bekezdéshez fűzött magyarázatot sem, amely szerint az állami és közintéz­ményeknek csakis azok a hirdetmények lesznek kötelező hatályúak az állampol­gárok számára, amelyeket szlovák nyel­ven adnak ki. De menjünk tovább. Nézzük meg a 3. paragrafus rendelkezéseit is. Ezek még tovább sújtják a nemzetiségeket. A két bekezdés így hangzik: „(1)A községek és azok részeinek a nevét, az utcák és a terek elnevezését, a földrajzi neveket, valamint a középüle­tek megjelölését s a szervek és a szerve­zetek elnevezését is kizárólag államnyel­ven kell feltüntetni. (2) Nemzetiségi kulturális és társadal­mi társulások és egyesületek az anya­nyelven való megjelölés mellett feltüntet­hetik elnevezésüket a nemzetiség nyel­vén is." Egyebek közt ez vár minden Szlová­kiában élő nemzeti kisebbségre, de külö­nösen fájdalmasan érinti a magyarságot. Ez kitűnik az utóbbi hetek sajtókampá­nyából, meg a szlovák politikusok nyilat­kozataiból is. Egy olyan nemzetiségi poli­tika körvonalai bontakoznak ki ebből a törvényjavaslatból, amelynek valóra váltása azt sem tenné lehetővé, hogy a magyarok a földrajzi nevek magyar megfelelőjét használhassák, továbbá azokban a városokban és községekben, ahol többségben vagy jelentós hányad­ban élnek magyar nemzetiségű polgárok, az alkotmánytörvény elfogadása után még azt sem érhetnék el, hogy községük nevét magyarul tüntessék fel a helység­névtáblán, majd pedig, hogy az utcákat, a tereket és egyéb közterületeket magyar nyelven is kiírhassák. Vita tárgyát sem képezheti, hogy ezeknek a végrehajtása a leggyorsabb és a legkönyörtelenebb erőszakos asszimilációhoz vezetne. Az pedig igazán gyenge vigasz, hogy a nem­zetiségi egyesületek két nyelven is feltün­tethetik majd a nevüket. Még valamit. Az ehhez a szakaszhoz fűzött figyelmezte­tést feltétlenül meg kell szívlelni. Ugyanis - az indoklás szerint - az államnyelv használata e téren az államalkotó nemzet szuverenitásának a kifejezése. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy korlátlan terjede­lemben. S hogy az eddig ismertetett törvényi rendelkezéseket meg lehessen valósíta­ni, ahhoz segítséget ad a 4. paragrafus, amely a következőket mondja ki: „A Szlo­vák Köztársaság biztosítja valamennyi polgára számára az államnyelv tökéletes elsajátításának sokoldalú feltételeit, gon­doskodik annak tudományos kutatásáról, tanításáról és kultúrájáról." Ha pedig ezek után rosszindulatú volnék, feltétlenül hiányolnék még egy szakaszt, éspedig olyat, amely a nyelvvizsgáról rendelkezik. Már úgy gondolom, ha az alkotmánytör­vény a szlovák nyelv ismeretének feltéte­léhez köti valamely funkció betöltését minden munkahelyen, és megköveteli an­nak tökéletes elsajátítását, akkor már csak egy nyelvvizsga hiányzik, hogy a tö­kéletesség szintjén meg lehessen állapí­tani. De talán ezt majd megoldja a végre­hajtási jogszabály, amely ebben az eset­ben - minthogy alkotmánytörvényről van szó - akár törvény is lehet. A törvényjavaslat hét szakasza közül még az 5. paragrafus érinti a nemzeti kisebbségek tagjait, anyanyelvük „sza­bad használatát". E szakasz szövege: „Ez az alkotmánytörvény nem érinti a nemzetiségi kisebbségek tagjainak jo­gát az anyanyelv szabad használatára a kultúra, a tájékoztatás, a művészet, a vallási szertartások terén, valamint az annak ápolására és művelésére való jogot." Ehhez a szakaszhoz tulajdonképpen nincs indoklás. Csak magyarázat, amely azt tagadja, amire egyébként mindenki gondolhat, tudniillik, hogy az alkotmány­törvénynek „nemzetiségi kisebbségek asszimilációja" lenne a célja. Ide kívánkozik egy rövid megjegyzés. Ismeretes, hogy Szlovákiának ez ideig nincs külön alkotmánya, csak Cseh-Szlo­vákiának van. Ezért furcsa dolog, hogy a képviselők egy csoportja alkotmánytör­vényt akar elfogadtatni Szlovákia törvény­hozó testületével. Azt sem szabad figyel­men kívül hagyni, hogy a nemzetiségek jogállásáról szóló 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény még mindig hatályban van, mégpedig a szövetségi köztársaság egész területén. Mielőtt hozzáfogtam volna e törvényja­vaslat ismertetéséhez, még arra gondol­tam, hogy elemezni fogom valamennyi szakaszát. Amint azonban elolvastam a törvény indokolását, erről a szándékom­ról le kellett tennem, éspedig azért, mert annak legelső mondatában azt a megálla­pítást olvastam, hogy a nyelvi törvény a fejlett jogrendszerek természetes része, továbbá hogy „A szlovák nyelv a szlová­koknak mint a Szlovák Köztársaság egye­düli államalkotó szubjektumának a nem­zeti nyelve". Az államalkotó szubjektum jogállásából pedig - olvastam tovább - a szlovák nyelvre az a feladat hárul, hogy betöltse a Szlovák Köztársaság pol­gárai között az egységes közvetítő nyelv szerepét. Ha pedig bármilyen kételyeim maradtak volna az 1. paragrafus céljáról, azt eloszlatta az indoklás. Ebből ugyanis tudomásul kellett vennem, hogy a Szlo­vák Köztársaságban egyedül a szlovák nemzet államalkotó, s ezért tartja termé­szetesnek, hogy a szlovákok nemzeti nyelvét ebben a köztársaságban állam­nyelvvé kell tenni, s csak azt szabad használni hivatalos és nyilvános érintke­zésben. De valóban itt csak a szlovák nemzet államalkotó? Most nem szeretnék részle­tes alkotmányjogi fejtegetésbe bonyolód­ni, de nem is kell, hisz elég elolvasni az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 1. cikkelyét. Ebből világossá válik min­denki számára, hogy Cseh-Szlovákia nemcsak a csehek és a szlovákok, ha­nem az állam területén élő nemzetiségek közös állama is. A nemzetiségek is ál­lamalkotók e szerint az alkotmánytörvény szerint, köztük a cseh-szlovákiai magyar­ság is. Egyébként a magyar nemzetnek itt élő része nem költözött ide, nem beván­dorló, hanem őslakos. Ezt az államot már annak létrejötte óta alkotja, függetlenül attól, hogy államszervező volt-e. Említettem, hogy a törvényjavaslat nem más, mint a Matica slovenská ez év júniusában közzétett törvénytervezete. Bár ennek a rendelkezései részben eltér­nek a törvényjavaslatáétól, lényegében azonban azonosak. Úgy is mondhatnám, kisebb méretű korszerűsítésen esett át. Némelyek közülük külön említést érde­melnek. Mindenekelőtt a 4. paragrafus, amely a cseh nyelv használatát Szlová­kiában „a teljes egyenjogúság és recipro­citás" alapján képzeli el. Nem kevésbé fontos rendelkezést tartalmaz az 5. pa­ragrafus 2. és 4. bekezdése. Az előbbi szerint a helyi szervek hirdetményeit és rendeleteit ugyan szlovák nyelven kell kihirdetni, de lehetővé teszi, hogy azokat a nemzetiségek nyelvén fordításban köz­zétegyék, természetesen csak akkor, ha az feltétlenül szükséges. A 4. bekezdés még tovább növeli a szlovák nyelv kizáró­lagosságát annak elrendelésével, hogy a polgárok csakis szlovák nyelvű beadvá­nyokkal fordulhatnak az állami szervek­hez. Viszont nagylelkűen megengedi, hogy más nyelven elkészített beadvá­nyokról fordítás készüljön, de annak a költségét a polgároknak maguknak kell megtéríteniük. Ugyancsak nekik kell meg­fizetniük az esetleges tolmácsolással járó költségeket is. Még fájdalmasabb érzést vált ki s. 6. paragrafus rendelkezéseinek elolvasása. E szerint a Szlovák Köztársa­ság valamennyi iskolájában szlovák nyel­ven kell tanítani. Ehhez még hozzáfűzi, hogy a „nemzetiségek alapiskoláiban" kormányrendelettel kell szabályozni a szlovák nyelv használatát. A 7. paragra­fus 2. bekezdése nem feledkezik meg a községi krónikák vezetéséről sem. Ren­delkezéséből kitűnik, hogy ezeket csak szlovák nyelven szabad vezetni Szlová­kiában. Még valamire szeretnék rámutatni. A Matica slovenská törvénytervezetével csaknem egyidőben hangzott el az akkori oktatási miniszter nyilatkozata, amely szerint belátható időn belül angol lesz a szlovák egyetemek tanítási nyelve. En­nek ismeretében akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy ha ez valóban igaz lesz, és Szlovákiában ennyire előtérbe helye­zik majd az angol nyelvet, akkor a jövő­ben miért kell minden magyarnak szlová­kul megtanulnia? GYÖNYÖR JÓZSEF (Folytatás a holnapi számunkban) VALLALKOZOI ESÉLYEGYENLŐSÉG Liska-módszer a vagyonátmentés megakadályozására Csehszlovákia 1990-ben a tőkés átalakulás útját járja. A kormányzó pártok és az ellenzék egyaránt abban reménykedik, aránylag rövid idő alatt sikerül államszocializmusból fejlett tőkés piacgazdasággá vál­nunk, az Európai Gazdasági Közösség egyenjogú tagjaként. Ennek egyik alapfeltétele: tulajdonreformra, privatizációra, vállalati átalakulá­sokra van szükség egy hatékonyabb, kevesebb pazarlással működő gazdaság létrejöttéhez hazánkban. A feladat azonban óriási, mivel a szocializmusból a kapitalizmusba vezető út ismeretlen. Ilyen típusú modellváltással első alkalommal kísérletezünk a világtörténelemben. Egyszerűen fogalmazva, a kormányzat több tíz és százmilliárd korona értékű állami vagyont kíván magánkézbe adni néhány év alatt. Ezt a példa nélkül álló feladatot nehezíti, hogy ma a csehszlovák állampolgárok megtakarított pénze a szükséges tőkének csak töredé­két, kevesebb mint tíz százalékát képezi; így felmerül a kérdés: kik legyenek az új tulajdonosok? Maradt tehát elsősorban a külföldi tőke, amely újabb problémát vet fel: nem árusítju)<-e ki az eddig létrehozott nemzeti vagyonunkat? A történelmi tapasztalatok azt látszanak bizonyí­tani, nemzeti tulajdonos polgárság nélkül fejlett tőkés ország nemigen képzelhető el, ezért szükséges a ha­zai tőkefelhalmozás folyamatát fel­gyorsítani. Vajon kiknek sikerült és hogyan jöttek létre az eddig felhal­mozott hazai magánvagyonok, ame­lyek számba jöhetnek a leendő pri­vatizációs folyamatban? Születőben az új elit? Az elmúlt évtizedek politikája hosszú ideig a tulajdonszerzésre, vagyongyűjtésre való törekvéseket ideológiailag - ebből következően nemegyszer jogilag is - bűnösnek nyilvánította, emiatt nem alakulha­tott ki az a vállalkozó szellemű, va­gyonos középosztály, amelyik a pri­vatizáció aktív résztvevőjeként a gazdaság motorjává válhatna. Ná­lunk a kisvállalkozások elismerése és megengedése jóval később tör­tént, mint Lengyelországban vagy Magyarországon, így a mégis létre­jött vagyonok döntő többsége nem a vállalkozói képességek eredmé­nyeként született, hanem a korábbi pártállami kapcsolatokat, a hiány­gazdaságot, törvények hiányát vagy a meglévők megkerülését kihasz­nálva, sokszor korrupt és törvényte­len úton. Nem lebecsülendő össze­gekről van szó, ha tudatosítjuk, hogy a takarékkönyveken lévő összes megtakarítás háromnegyed része a társadalom öt százalékának (!) a tulajdonában van - mintegy 470 milliárd korona lakossági megtakarí­tás fekszik a könyveken. E zavaros, antidemokratikus viszonyokat ki­használó réteg tehát az egyik, ame­lyik a privatizációból hasznot húzhat. Ha a vállalkozóvá válás esélyegyen­lősége és a vállalkozói képességek felől nézzük e rétegek messzeme­nően jó esélyeit a privatizációban való részvételre, akkor semmi okunk sincs az örömre. Választások ide vagy oda, az új élit kezdi kiépíteni hadállásait a ha­talomban. „Továbbra is megvannak és működnek az előző rendszer ha­talmi struktúrái" - mondta Václav Havel augusztus 21 -i beszédében. Ezek jó esélyeket adnak az állami tulajdonhoz való, immár legális hoz­zájutáshoz, a privatizálás, az átala­kulás során. Van-e hát olyan modell, amelyik mindig a legalkalmasabb személyek kezébe teszi a tőkével, vállalatokkal való gazdálkodást? Amely megakadályozná az új arisz­tokrata családok létrejöttét, a külön­böző vagyonátmentési kísérleteket, kétes forrású pénzösszegek „tisztá­ra mosását"? Állandó szorításban Létezik egy ilyen modell; az Egyesült Államokból hírek érkeztek egy új üzlettípus gyors térhódításá­ról. Egy olyan tranzakciósorozatról, amely ma izgalomban tartja az ame­rikai üzleti világot, és kísértetiesen emlékeztet Liska Tibor, magyar köz­gazdász elképzeléseire, melyek a tulajdonlás monopóliumának meg­törésével foglalkoznak. A most következő részletek olykor nehezen követhetőek. De lassan meg kell barátkoznunk a piacgazda­ság ezer és ezer arcával, intézmé­nyeivel/azok műveleteivel. Lássuk hát, hogyan is működik ez a vállalkozástípus! Az új üzlet motor­ja a vállalkozó. Ez többnyire nem fizikai személy, hanem vállalatirá­nyításra szakosodott cég. A vállal­kozó figyelemmel kíséri a gazdaság ismert vállalatainak működését, elemzi hatékonyságuk ki nem hasz­nált tartalékait. Amennyiben az utóbbiakat számottevőeknek ítéli, és mozgósításukra programot tud adni, egy bankhoz vagy befektetési társa­sághoz fordul a kiszemelt vállalat vezetői posztjainak megszerzése érdekében. Ha a bank fantáziát lát a dologban, kezdetét veszi a „hata­lomátvételt" szolgáló akció. A bank megállapodik a részvény­tulajdonosokkal, és felvásárolja az adott vállalat részvényeit, majd megteszi elnök-vezérigazgatónak a vállalkozó képviselőjét. Egyúttal szerződésben rögzíti, hogy a vállal­kozó a többleteredményből hogyan, milyen mértékben részesedik. A bank a részvények kisebb részét a vállalkozónak, nagyobb részét magának az átalakítandó cégnek mint jogi személynek adja át. Hogy a cégnek legyen ehhez elég pénze, a pénzintézet igen magas kamat ellenében hitelt nyújt részére. Ebben a pillanatban tehát a kiválasztott vál­lalat lényegében saját tulajdonába kerül. Közben azonban súlyos adós­ságterhek sújtják, és kötelezettsé­geinek csak akkor tud eleget tenqi, ha hatékonyságát erőteljesen növe­li. Amikor ez bekövetkezik, részvé­nyeinek árfolyama megemelkedik, s így részvényeit eladva a cég tarto­zásait visszafizetheti. Ezzel a kör bezárul és a ciklus kezdődhet elöl­ről. Fékből hajtóerő? A rendszer hatása elképesztő. Gondoljuk meg: egyetlen részvény­társaság vezetője sem érezheti po­zícióját biztonságban; elvileg bármi­kor jelentkezhet a bankoknál egy külső vállalkozó, aki magasabb pro­fitot ígérve megkaparintja állását. Nem tehet egyebet, minthogy felad­ja az elégséges haszon stratégiáját, egyszerűen nem hagyhat tartalékot vállalatában, nem hagyhat részt a „külsők" számára, s igyekszik a lehetséges maximális jövedelme­zőséget elérni. Hogy mitől válik hajtóerővé Ame­rikában az az adósság, ami nálunk fékként működik? A szakemberek a magyarázatot az igazi menedzse­rek hiányával vagy meglétével ma­gyarázzák. Amerikában ugyanis rá­menős, hatalmas szakértelemmel rendelkező szervezők alapítják, s alakítják át a cégeket. Ez nálunk újabb megoldásra váró feladatot vet fel, mégpedig a menedzserképzést, amelynek csak az első lépésein va­gyunk túl. A fenntiekben ismertetett Liska-modell csak az egyik útja gazdasá­gunk megcsontosodott, régen elavult szerkezetének gyökeres átalakí­tására; minden bizonnyal a részvénytársaság-alapítás fog dominálni Csehszlovákiában, de legalább egy kis teret hagyhatnánk az újfajta vállalatoknak. Gyáraink jelentős részének egyébként sem ártana egy­egy amerikai módra végrehajtott gazdasági puccs, amely során végre a rátermett menedzserek vennék át a gazdasági hatalmat. SIDÓ H. ZOLTÁN ÚJ SZÚ 15 1990. X. 4.

Next

/
Oldalképek
Tartalom