Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-14 / 216. szám, péntek
Fából vaskarika - némi tanulsággal Panta rhei - minden folyik, minden változik - vallotta és hirdette már időszámításunk előtt az öreg Herakleitosz. Azaz minden emberi intézmény, minden társadalmi alakulat, ha szükség van rá, megváltja önmagát azzal, hogy megváltozik, és megteremti saját maga ellentétét. Az öreg görög bölcs felismerése nézetem szerint ma is elgondolkodtató. És csak sajnálni lehet, hogy ő már nem vehetett részt a Kassavidéki Járási Nemzeti Bizottság legutóbbi plenáris ülésén, mert ha ott lett volna, akkor bizonyára nemigen merik annyira sürgetni olyan döntés elfogadtatását, melynek hátterében alighanem allattomos, egyéni számító érdekek húzódnak meg. De nézzük, miről is van szó? A Kassa-vidéki Járási Nemzeti Bizottság 1990. augusztus 27-i plenáris ülésén megszüntették a járási népművelési központot, helyette 1990. szeptember 1-jei hatállyal megalapították a Járási Kulturális Szolgáltató Központot - annak ellenére, hogy a Szlovák Kulturális Parlament egy hónappal korábban megtartott üléséről - melyen a kulturális, a belügy- és pénzügyminisztérium illetékesei is jelen voltak - kiadott kommünikében felszólították a nemzeti bizottságokat, hogy addig ne szüntessék meg a kulturális szerveket és intézményeket, míg nem alakítják ki Szlovákiában a kulturális és közművelődési intézmények új struktúráját. Az ügy fontosságára való tekintettel Ladislav Snopko, kulturális miniszter levelet is intézett a járási nemzeti bizottságok elnökeihez. A miniszterre, úgy tűnik, mindenütt hallgattak, kivéve a Kassa-vidéki járást. Megvallom, magatartásuk első hallásra még tetszett is nekem, mert az hittem, végre olyan alulról jövő egészséges kezdeményezésről van szó, mely létjogosult, ennél fogva igenis szembe kell szállni a fentről jövő intésekkel és intézkedésekkel. A kezdeti lelkesedésem azonban elmúlt, csakhamar ki kellett ábrándulnom, mert amit a Kassa-vidéki járásban kiötlöttek, nem egyéb, mint fából vaskarika. Ez a felismerés azon a sajtóértekezleten erősödött meg bennem, melyet az üggyel kapcsolatosan a minap rendeztek. Az újságírók legnagyobb megdöbbenésére, itt derült ki, hogy a jnb nem végezte el a megszüntetésre szánt kulturális intézmény eddigi tevékenységének szakszerű bírálatát, azt sem tudták megmondani, milyen tevékenységi körrel működik majd az új intézmény, a munkája miben lesz más és jobb az elődjénél. Az új intézmény különben nem alulról - tehát a községekből jövő kezdeményezések nyomán jött létre. Az érdemi szerző nem más, mint az az ember, aki az előző rendszerben mint igazgató leszerepelt a járási népművelési központ élén. A szakismeret hiánya, erkölcstelen életvitele olyan szálka volt, amely a kommunista párt járási bizottságának is szúrta a szemét. Nos, annak idején le is váltották ebből a tisztségéből, de arra azért vigyáztak, nehogy esetleg kétkezi munkából kelljen tengetnie életét. „A rossz pénz nem vész el" - tartja a népi bölcsesség. Nos, ez erre az emberre is alighanem ráillik, hiszen némi szerencsével és praktikával elérte, hogy őt bízták meg a jnb kulturális osztályának vezetésével. Eljött tehát az idő, hogy viszszavágjon a járási népművelési központ dolgozóinak azért, amiért annak idején, mikor az igazgatói széke inogni kezdett, nem álltak ki mellette. A hatalma tehát újfent megvan, élhet vele. A tervét csalafintaságokkal, csúsztatásokkal meg is tudta valósítani. A Kassa-vidéki járásban 108 község van. Neki elég volt, hogy Kisidára összehívja tanácskozásra öt művelődési ház vezetőjét (alighanem megbízható embereit). A plenáris ülés elé terjesztett javaslatában elég volt egyetértésükre hivatkoznia, s közölni, hogy az új intézmény megalakításáról a megszüntetendő járási néprhűvelési központ szakszervezetével is tárgyaltak. Tárgyalni ugyan valóban tárgyaltak, csak azt már nem közölte a plénum tagjaival, hogy nem értettek egyet, ezért a plénumülésre sem hívták meg őket. Következésképpen, a plénum tagjai azt hitték, minden rendben van, ez sima ügy, az új intézmény biztosan jobb lesz, mint a régi, megszavazták hát a létrehozását. Az persze fel sem merült senkiben, hogy mit szólnak hozzá a többiek, azok a szakemberek, akik szabadidejük nagy részét eddig is a valós közművelődési tevékenység, a kulturális és művészeti munka éltetésére és fejlesztésére fordították. Tehát őket, a folklór, az amatör színjátszás, a zene, a képzőművészet e járásban is megtalálható immár neves, elismert művelőit senki sem kérdezte, hogy ők milyen művelődési központot akarnak, ha egyáltalán akarnak valamilyet. És ki gondolt arra, hogy az üggyel kapcsolatban esetleg a Csemadok-alapszervezeteknek is lehet véleményük? Vagy talán ott tartanánk, hogy ez akkor sem fontos, ha a járás harmicnégy községében a Csemadoknak nagy létszámú tagsággal működő alapszervezetei vannak? Kérdést kérdés után sorakoztathatnék, de nem folytatom, mert úgy gondolom, a képviselők nagyobb része ennyiből is rájött, hogy átejtették óket, s alig van garancia arra, hogy a közreműködésükkel létrehozott kulturális szolgáltató központ jobb lesz, mint, amit megszüntettek. (Meglepődni talán már csak azon fognak, ha netán a kulturális osztály jelenlegi vezetőjét és kebel-, illetve ivóbarátait látják majd az új intézmény „bársonyszékeiben".) Mellesleg, amikor a sajtóértekezleten a szóban forgó osztály vezetőjét megkérdeztem, hogy etikai szempontból hogyan értékeli, amit tett, válaszában szemrebbenés nélkül mellébeszélt. Az újságírók - köztük én is - jobb híján mosolyogtunk s legfeljebb azt sajnáltuk, hogy nincs körünkben Backett, lonesco vagy Örkény István, akik az ilyen abszurd jelenetek természetrajzát a legjobban ismerik. A félreértések elkerülése végett, már csak egy dolgot szeretnék megjegyezni: ezt az írásomat senki ne tekintse a járási népművelési központok életbentartásáért mondott védőbeszédnek, ugyanis meggyőződésem, hogy teljes megreformálásukra igenis nagy szükség van, csak nem úgy, ahogy ezt a Kassavidéki járásban tették. A kultúra manapság eléggé kommercializálódik, s rossz döntésekkel azt lehet elérni, hogy a kulturális szférából azokat fogják kizárni, akik valójában igazi művészetet teremtenek, akik valóban magas fokon képesek művelődési tevékenységet kifejteni. A Szlovák Kulturális Parlament kommünikéje, a miniszter levele, éppen erre a veszélyre utalt, ezért szólították fel a nemzeti bizottságokat, hogy ne hamarkodják el döntéseiket. Talán jobb lett volna, ha ezt az intést a Kassa-vidéki járásban is megszívlelik, vagy ha legalább eszükbe jut Herakleitosz bölcsessége. SZASZÁK GYÖRGY Önvizsgálat Jómagam is jócskán elmúltam már negyven, úgyhogy teljes joggal rágódhatom ama kérdésen: miként fest középről a világ? Negyvenen túl, de ötvenen még innen hogyan is állunk az emberséggel, az együttérzéssel és nem utolsósorban anyagi lehetőségeinkkel?... Kapjuk össze magunkat, nézzünk körül, hiszen régen túl vagyunk a pályakezdésen, ám a nyugdíjra még nem kell gondolnunk! Szó ami szó, bizonyos értelemben kényelmes helyzetben vagyunk: mi már nem tolakszunk a kapuknál, hogy bejussunk a pályára, mi már bent vagyunk; mi legföljebb az ülőhelyekért lökdössük egymást. A lakásosztályokon is ritkábban tipródunk már, hogy födelet kerítsünk a fejünk fölé, hiszen mi többnyire már lakunk. Ki így, ki úgy elhelyezkedett már két és fél, háromszobás, avagy nagyobb lakásában. A létminimumon még az olcsóbb világban túljutottunk, nem most kell beosztanunk az alacsony kezdőfizetéseket. Precízebben: már nem azt kell beosztanunk. Van bútorunk, hűtőszekrényünk, mosógépünk, talán autónk és ennél is szerencsésebb helyzetben esetleg nyári enyhhelyünk... Jó, mi több: kitűnő, hogy még nem kell számolnunk a nyugdíj koronáit; nem kell összehúzódni a lakásunkban, hogy a penzió kiegészítéseképpen albérlőt fogadjunk. Egyelőre még nem mi üljük tele az orvosi rendelőket, nem mi fogyasztjuk kilószámra az értágitókát, havi járandóságunk kiegészítésének reményében nem mi veszünk havonta sorsjegyet; nem mi veszünk részt a nyugdíjasok klubjainak összejövetelein és kirándulásain, nem mi viseljük az aktívan kereső korszakunk utolsó évében vásárolt télikabátot. Nos, kedves negyvenesek: örüljünk hát a jódolgunknak és ne foglalkoztassuk magunkkal a közvéleményt? Tulajdonképpen ez is lehetne egy megoldás a sok közül - csak hát az ember többnyire nem egy szál magában él. Sietek hozzáfűzni: szerencsére! Az én, a mi nemzedékünkből még fölfelé is, lefelé is vezetnek szálak, amelyek a szüleinkkel, netán még a nagyszülőinkkel, illetve már a gyerekeinkkel is összekötnek bennünket. Ha nem is élünk egy lakásban, közünk van egymáshoz és kötelességeink vannak egymás iránt. Nemzedéktársaim a megmondhatói: a legtöbb szülő például kötelességének érzi, hogy fiát, lányát a pályára segítse, legalább addig tartsa a hátát - meg a pénztárcáját - amíg a gyerek szakmát tanul vagy diploSZEMBENÉZÉS; Nem szokom le a magyarságomról... ÚJ szú Azt álmodtam, hogy műszaki főiskolai végzettségem van, megszereztem a jogi diplomát, s úgy mellékesen elvégeztem a legkiválóbb oxfordi menedzserképző tanfolyamot. Ezenfelül írok, olvasok és beszélek angolul, németül és - ahogy az illik - fegyelmezetten felejtem az oroszt. Ennek megfelelően hetente publikálok a gazdasági sajtóban, állandó munkatársa vagyok a gépjárművek fejlesztésével foglalkozó szakemberek cikkeit közlő amerikai, brit, francia, svéd és olasz folyóiratoknak. Nem fogadtam el a General Motors kelet-európai vállalata vezetőjének, Andrej Barčáknak az ajánlatát: legyek a helyettese. Ugyan kérem, a kommunista párt tagjának ajánlatát fogadjam el? Sokkal jobb dobásra készülünk. Az a három szabadalmam és több tucat újításom, amelynek nyomán a Škoda Favoritot a Rolls Royce garázsműhelyében készült karosszériákkal dobják a piacra, már feljogosít arra, hogy megpályázzam a prágai Gépjármű Kutatóintézet (Ústav pro výzkum motorových vozidel) a Hospodárske noviny szeptember 11-ei (keddi) számában meghirdetett állásait. Olvasva a pályázat feltételeit, elégedetten mosolyogtam álmomban. Megnyugtató volt számomra, mennyire korszerűek iskolai végzettségem és műveltségem strukturális elemei. Felvillanyozott és szinte büszkeséggel töltött el, micsoda esélynövekedéssel jár, hogy nem dohányzom, nem alkoholizálok, nem szedek kábítószert, és gyógyszert is csak a nyári üdülésen menetrendszerűen beköszöntő hasmenésem ellen. Pályázati reményekkel kecsegtet dús, enyhén hullámos hajam, kissé pocakos,' de annál határozottabb és robusztusabb mozgásra képes testalkatom, erkölcsi feddhetetlenségem, hetenkénti kocogásokkal (csak álmomban) karbantartott egészségem, kifogástalan (ez is csak álmomban) beszédkultúrám, számos (ez még álmomban sem) angol szövetből a legjobb fővárosi szalonokban varrt öltönyeim. Boldogság járta át a délutáni újságolvasás közben elszenderedett testem minden sejtjét. Jó volt álmodni az ország gazdaságának igényei és az egyéni képességeim ily csodálatos egymásra találásáról. Aztán felriadtam... A ház előtti parkolóban a szomszéd hangosan káromkodni kezdett. Miután munkából hazafelé képtelen volt belülről átállítani a reggel még felesége vezette Favorit külső visszapillantó tükrét, hazaérkezése után azzal bíbelődött. Nem sikerült neki. Megunva a dolgot, be akarta zárni a vezető melletti ajtót, akkor meg kezében maradt a zár kilincse. Nesze neked gépjárműfejlesztés! Nesze neked pályázat! Felveszem a szőnyegről a Hospodárske noviny-t és megdöbbenve olvasom: „A máskülönben egyenlő esélyekkel pályázók között hátrányban lesznek azok, akik nem cseh vagy szlovák nemzetiségűek." Hát ez aztán végképp felébresztett. Kikönyököltem az ablakba és néztem a vöröslő arccal káromkodó szomszédot. És hallgattam. Szidta gépjárműve kutatóit, fejlesztőit, gyártóit, meg szüleiket, akik többnyire cseh nemzetiségűek. így egyszerűbb volt neki is. (Ilyen pillanatokban döbbenek rá, hogyan gerjed a nemzetiségi intolerancia.) Ezen morfondírozva egyre ismerősebb kellemetes érzések bizsergettek. Az ébrenlétben kezdett visszatérni az álmodás gyönyöre. Most örvendtem igazán, milyen jó is, hogy a gépjármű kutatóintézetben 1991. január l-jétől sem dolgozhatnak magyarok. Ennek legfőbb előnye, hogy legalább a Favorit-tulajdonosok nem szidnak bennünket. Gondoljuk csak el, hány kibeszállást lehetővé (?) tevő kilincs, zár, hány feleség elállította visszapillantó tükör van az egyre szaporodó Favoritokban. Ezért hát „ne bánkódjon senki köztjink", és ne menjünk sehová, csak a Barčák úrhoz, akit az álmomban tisztuló mélytudatom ennyire megsértett. Bocsánatát kérem. (Itt jegyzem meg, hogy néhány napja fóbikus üldözési mániám van, s ennek következménye az álombeli műszaki zsenialitás és a látens kommunista-ellenességem. A két dolog a humán végzettségem és a valójában naponta felhánytorgatott múltambeli esendő tévelygésem elleni védekezés.) A General Motors előbb-utóbb megjelenik az országban, mert aligha ok nélkül szemelték ki a fiatal és tehetséges baloldali közgazdászt. Jönnek hát a Fordok, az Opelek! Erről jut eszembe: Az első adandó alkalommal meg fogom kérdezni Andrej Barčákot, nem róják-e fel neki, hogy az angolsága nem shakespeare-i csiszoltságú, de nem is amerikai spanyol, olasz vagy német akcentusú, hanem kissé emlékeztet a csehek és a szlovákok dallamos, illetve nyelvsimogatóan lágy beszédére. Vagy leszokott a szlovákságáról, mint - mondjuk - a cigarettáról? DUSZA ISTVÁN mát szerez. Sőt! Azon túl is, hiszen a szakma meg a diploma csupán a kezdet. Utána következik a családalapítás, a lakásszerzés, az eladósodás. Nem a mi bűnünk, hanem társadalmunk szégyene, hogy a közvélemény ma már zokszó nélkül veszi tudomásul azt, amikor az ötven év körüli középkorúak még mindig a gyerekeikre keresnek; de tudok száóntálan olyan esetről is, ahol a ,.fiatalok" hatvanéves, nyugdíjas szüleikre támaszkodnak... És még így sem teljes a kép a béke évtizedeiben létrejött háromgenerációs családmodellben. Nem teljes, mert a közvélemény egyre kevesebbet beszél a szülők szüleiről, pontosabban: a szülőknek a saját szüleik iránti kötelességről. Távolról sem mentsége, legeslegföljebb oka ennek a helyzetnek, hogy a novemberben letűnt rendszer propagandagépezete elhitette velünk: egyszer és mindenkorra megszűnt az öregkori létbizonytalanság, mert több évtizedes munkájával mindenki jogot szerez a nyugodt öregségre. A szocialista szentírás szellemében így kimaradt kötelességeink íratlan kódexéből - egyebek között - az öregek támogatásának erkölcsi parancsa. Természetesen észrevettük - a jobb érzésűek mindenképpen észrevették -, hogy tizenöt-húsz éve nyugdíjas szüleinknek nemigen telik új télikabátra, komolyabb költekezésre, de azért tőlük is elvártuk, hogy valamiképp segítsenek a lakás vagy az első autó megszerzésében. Legföljebb vittünk nekik cukrászsüteményt, narancsot, maroknyi újságot, ha hazaugrottunk. A lelkiismeretünk nyugodt volt, elvégre segítettünk. Szégyellem bevallani, de okvetlenül ki kell mondani: mindez - tehát a mi úgynevezett segítségünk - nem több az együttérzés gesztusánál. Hogy ők ennek is örülnek, ezért is hálásak; és azt mondják a szomszédasszonynak: mi egyebet kívánhatnának még tőlünk?! Ezt mondják, mert az idősebbek bölcsességével látják a valós helyzetet; ráadásul az a tudat él bennük, hogy ók soha nem voltak eltartottak. Annak idején megszokták, hogy dolgoztak és pénzt kerestek; hogy megéltek a fejük és a két kezük után. Az önérzetük háborog az ellen, hogy valódi gondjaikba beavassanak. Ezért hát nekünk kellene tudatára ébrednünk, hogy a narancs meg a krémes finom dolog, de egyre kevésbé jelent majd igazi segítséget az akaratlanul is pénzszűkébe sodródó (nagy)szüleinknek. Nem titok ugyanis, hogy heteken, hónapokon belül további, az eddigieknél is jelentősebb áremelések előtt állunk. Hadd mondjam hát ki kerek-perec: jó lenne majd pénzzel segíteni az,,ősöket" - akik talán eleve belepirulnak abba a feltételezésbe, hogy harmincöt-negyven évig tartó szakadatlan munka után pénzt kunyeráljanak tőlünk. Tőlünk, akik mindmáig nem törlesztettük még azt a bankkölcsönt, amelynek felvételekor - nyolc-tíz évvel ezelőtt - éppen ők voltak az összegért jótállást vállaló, hiteles kezesek. Sőt! Azóta talán rendszeresen hozzájárultak a havi benzinköltségünkhöz, hogy ne csak hébe-hóba tudjuk meglátogatni őket!... Most viszont nekünk kellene kirukkolni valamivel, nekünk kellene segíteni őket. Igen ám, de mi is máról holnapra, nem is fizetéstől fizetésig, hanem előlegtől elszámolásig, előfordul, hogy kölcsöntől kölcsönig élünk. Nos, valahogy így fest a világ negyvenen túl, ötvenen innen. Csoda, ha inkább sírni, semmint írni tudnék?! 1990. IX. 13. 'iPÉKlTUM LEVÉL,