Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-06 / 209. szám, csütörtök

A nemzet közösségét szólítani: játék a tűzzel A NEMZET NEVÉT HIÁBA NE VEGYED Már a színházat is? Beszélgetés Beke Sándorral, a komáromi Jókai Színház igazgatójával Ha közvetlenül érzékelhető pozitív változásokat keresünk nemzeti kisebbségünk mindennapjaiban, akkor azokat elsősorban színházi kultúránk két társulatának, illetve két színházának életében találjuk. Ugyanakkor felmerül a kérdés: N

incs mit csodálkozni azon, hogy a „nemzet" szóra az utpbbi időben valahogy túl érzékenyek lettünk. Mértéktelenül gyakran halljuk, túlzott hangsúllyal és pátosszal emlegetik, ezért sokak fülének már szinte agresszíven hangzik. Egyesek a bűvkörében élnek, mások szinte allergiásak rá. Nos, „nemzet". Miről is van szó voltaképpen? Mindennapos, intenzív kapcsolatban élek a családommal. A közös érdeklődési kör, gondok, szükségletek egész csokra fűz össze bennünket. Mindanynyian szeretjük egymást, kölcsönös függőségben élünk. A családnak pontosan megfogalmazható tagja vagyok, világosan meghatározható feladataimmal és kötelességeimmel. Mint apa, férj és testvér. Tudom, mit kívánhat tőlem a család, ismerem a vele szembeni kötelességeimet. A közvetlen környezetemmel szomszédi közösséget alkotunk, társaságot. Kölcsönösen ismerjük egymást, a többséget közelebbről, másokat csak úgy, látásból. Ami egymáshoz fűz: bizonyos szomszédi kötelességérzet, kölcsönös tisztelet, s ha a szükség úgy kívánja, segítünk egymáson. Másképpen nem tudnánk együtt, egymás mellett élni. Tudom, ha megszorulnék, bizalommal fordulhatnék a szomszédomhoz, s jómagam is tudatosítom a szomszédi közösséghez fűződő viszonyomat. Ennek az államnak a polgára vagyok, amely a területén élő emberi közösségeket bizonyos, törvényekkel pontosan körülhatárolt államalakulatban tömöríti. Az államommal is minden nap kapcsolatba kerülök, olykor szemmel látható, máskor rejtett módon. Ellenőrzése és védelme alatt élek. Ebben az esetben is pontosan, egész egyértelműen tudom, hányadán állok: ismerem állampolgári kötelességeimet és jogaimat, helyemet az állampolgárok társadalmában. És tagja vagyok nemzetemnek is. Nagyjából azt is tudom, micsoda, kicsoda az én nemzetem, mégha a tudósok mostanáig nem is egyeztek meg a fogalom pontos meghatározásában. Abban azonban nem vagyok teljesen biztos, mi következik ebből a nemzethez való tartozásból, mire kötelez, mik a jogaim és kötelességeim a nemzettel szemben. A nemzettel ugyanis nem vagyok mindennapos kapcsolatban, akár a családommal, környezetemmel, az állammal. Ezektől eltérően a nemzet inkább az emberek valamiféle misztikus közössége. Állítólag a közös nemzeti terület köti őket össze, holott a nemzet egyetlen tagja sem látta, járta be ennek a területnek a nagy részét, arról nem is szólva, hogy senki sem él az egész területen. Állítólag a közös nemzeti történelem köti őket össze, ez azonban az egész területen játszódik ie. Állítólag a közös nyelv köti őket össze, a nemzet egyes régiói azonban ennek a közös, vagyis irodalmi nyelvnek az elsajátításától állandóan és szívósan ódzkodnak. Nem azért sorolom mindezt, hogy kétségbe vonjam a nemzet puszta létezését. Csupán a nemzeti közösség olyanynyira misztifikált gondolatához szeretnék hozzátenni néhány gondolatot. S

zlovák vagyok. Tudom, érzem, s így fogadnak el mások is. Szlováknak lenni - számtalan szociális szerepeim egyike. Ezen kívül fiú vagyok, apa és férj, polgár és a közúti közlekedés résztvevője, páciens és vásárló, néző és tanító. Páciens akkor vagyok, amikor a fogorvosnál ülök, apai szerepembe akkor élem bele magam, amikor apai funkciómat gyakorlom, polgárrá akkor válok, amikor polgári jogaimnak szerzett érvényt és polgári kötelességeimet végzem. Hogy mikor vagyok szlovák? Mikor lépek fel nemzetem tagjának a szerepében? Valószínűleg akkor, amikor nemzeti öntudatom kérdése kerül terítékre. Az az állítás azonban, hogy szlováknak kell lennem mindig és mindenütt, minden körülményben, abszurdnak tűnik számomra. Az ágyban például nem polgár vagyok, a boltban nem férj vagyok, a családban nem vásárló vagyok. Kétségtelen, hogy szlovák öntudatom összemosódik ezekkel a szociális szerepekkel, ám ha valaki azt bizonygatja, hogy elsősorban szlováknak kell lennem, s csak aztán minden egyébnek, azt nem minősítem másnak, mint nacionalista demagógiának. Kizárólagosan apává csak akkor válok, ha a gyerekem veszélybe kerül, ha kölcsönös viszonyunkat megzavarják. Apaszerepem akkor mindenek fölött érvényesül. Kizárólagosan polgárrá akkor válok, ha veszélyben érzem polgári biztonságomat. Akkor, a veszély idején, háttérbe szorítom apai, szomszédi, sőt páciensi szerepemet, s elsősorban polgári jogaim védelmére, „az állam építésére" figyelek. Ilyenkor, összefogva a többi polgárral, kivonulunk az utcákra és terekre, s barrikádokat emelünk. Kizárólagos, hangsúlyozottan szlovák tehát ezek szerint szintén csak a nemzetemet fenyegető veszély idején lehetek, vagy a nemzeti öntudatom fenyegetettsége idején. Vannak ilyen időszakok a nemzetek történelmében, és mi, szlovákok is átéltünk ilyeneket. Kérdés azonban, hogy éppen most, ma kell-e riadót fújnunk nemzeti megmaradásunk érdekében? Nem találok egyetlen értelmes okot sem, ami ezt igazolná. Feltehetjük azonban a kérdést: mi rossz van abban, ha valaki nemzeti ügyéért, nemzeti értékeiért és érdekeiért lázítja nemzetét? Veszélyes játék ez a tűzzel, ha megmaradok örökké az apa szerepében, tehát azt követően is, hogy elmúlt a gyermekemet közvetlenül fenyegető veszély, ha ennek a szerepnek rendelek alá továbbra is mindent, gondoskodásom a jól ismert „majomszeretetté" válik. Károssá a saját és a gyerekem számára is. Ha megmaradok folytonosan és kizárólagosan szlováknak, s ha minden mást a nemzeti érdekek és értékek mércéjével mérek, a nemzetem iránti szeretetem káros, pusztító nacionalizmussá válik. A

nacionalizmus sokkalta veszélyesebb, mint az említett „majomszeretet", amit apa érezhet gyereke iránt, mivel a nemzet irracionális értékeit és érdekeit veszi védőszárnyai alá. Az apa ugyanis még a majomszeretet esetében is képes* elég f)ontosan felmérni gyermeke képességeit és beállítottságát, igényeit, amelyeket kiszolgál, a nacionalista azonban erre nem képes. Ha a nemzet misztikus közösség, akkor óhatatlanul misztikusak és irracionálisak az értékei és igényei is, tehát megíogalmazhatatlanok. Ezt nem én találtam ki, hanem Tadeusz Kroňsky, a nagy lengyel gondolkodó, aki állítását így bizonyítja: Káros, és következményeit tekintve bűnös hazugság, miszerint létezhet valamilyen terület, valamilyen igazság, amely nem közvetlenül az emberre vonatkozna és alkalmazódna, az emberi egyedre, hanem valamilyen magasabb rendű egységre, nemzetre vagy államra". Ezért a nacionalista, aki a nemzetét szólongatja, nem érvel racionálisan, hanem demagóg jelszavakat és mondatokat lobogtat a nemzet előtt. „Követeljük nemzetünk szuverenitását! Követeljük önállóságát, sérthetetlenségét és függetlenségét!" Miről van szó? Mi akar ez lenni? Ha az állam szuverenitását és sérthetetlenségét emlegetik, értem, miről van szó. Nem értem azonban, ha mindezt a nemzet fogalmához csapják. Az egyén szabadsága és függetlensége számomra világos. Mit jelent azonban, ha ugyanezt a nemzetre vonatkoztatják? Megválaszolatlan azonban még a kérdés, miért veszélyes ez a fajta nacionalizmus. Lehet buta, lehet kínos, de veszélyes? Vissza kell térnem ahhoz a bizonyos „misztikus közösség" fogalmához. Ha a családomat szólítom meg, tudom, kivel beszélek, fel tudom becsülni a megszólítást követő várható reakciót. A nemzeti közösséget megszólítani azonban játék a tűzzel. Nacionalista hangon megszólítani, irracionális értékeire és igényeire apellálva - az már a tűzvésszel folytatott játék: játék a szenvedélyeivel, emócióival, irracionális reakcióival. A „misztikus közösség" valami szentet, fennköltet juttat eszünkbe. Hallgassuk meg azonban, milyen könyörtelenül elemzi a „misztikus közösség" fogalmát Carl Gustáv Jung, a híres svájci pszichológus: ,,A nemzetek, mint a legnagyobb szervezett egységek, lélektani szempontból ügyetlen, buta és amorális szörnyetegek, a hatalmas ősgyíkokhoz hasonlóan, hihetetlenül kicsi aggyal. Észérvekkel megközelíthetetlenek, szugesztibilisek, mint a hisztérikus betegek, gyerekesek és hangulatuk rabjai, a saját emócióik tehetetlen áldozatai. Felülnek minden hazugságnak, amelyet szlogennek hívnak, elképesztően hülyék, falánkak, önzők és vakon erőszakosak, akár a hirtelen felébresztett rinocérosz. Csökönyösen ragaszkodnak minden értelmetlenséghez, emócióhoz és igazságtalansághoz, minden előítélethez, idegenkednek minden lélektani okfejtéstől, belekapaszkodnak a legolcsóbb és legátlátszóbb trükkökbe". Jung nagyon pontosan tudta, miről beszél, hisz tanulmányát (A lélektan és a nemzeti problémák) 1936-ban írta, amikor elhatalmasodott egy nemzeti őrület. Ez az ítélet egy nemzet számára se dicsérő, s nem állíthatjuk, hogy minket, szlovákokat nem érint: nekünk is megvannak a történelmi tanulságaink. E

zért is helyénvaló figyelmeztetni a mi hirtelen támadt szlovák nemzetébresztőinket is: a nemzet nevét hiába ne vegyed! Használják mértékkel, a maga helyén és a megfelelő időben, különben kicsúszik a kezükből. Valamennyiünk kárára. MIROSLAV KUSÝ professzor, a tudományok kandidátusa Národná obroda, 1990. szeptember 3. -A komáromi Jókai Színháznak az új épülettel szembeni tulajdonosi viszonya mennyiben hat ki a művészeti munkára? Egyáltalán, az önállósodás utáni gondok nem vetik-e vissza az 1989-90-es évad második felében ígéretesen fejlődő és változó társulatokat? Beke Sándor, a Jókai Színház igazgatója hogyan látja a színház 1990-91-es évadbeli esélyeit? - Ha már erről kérdez, akkor azzal kell kezdenem, ami nyáron történt. Alapozással, reménnyel telt el. Reméltük, hogy a színház környékét rendbe tudjuk hozni. Ez persze nem művészeti munkánkkal függ össze, de befolyással bír az egészre. Az épület „sivatagi" tájon található, körös-körül beton, fű és fa nélkül. Szerettük volna, ha ezt rendbe hozzák, és a választások előtt Varga Sándor barátomat - most már mondhatom ezt, mert nem miniszterelnök-helyettes - arra kértem, próbáljon valamilyen módon pénzt szerezni erre a munkálatra. Az történt, hogy az épületet valamikor nem fejezték be, mert egyszerűen elfogyott a pénz, és valahová „elcsurgott" az a tizenöt millió, ami a környezetének rendbetételéhez kellett volna. Valószínű, Gogol Revizora deríthetné ki, hogy ez a pénz hová tűnt el... Állítólag keresték is különböző szervek, de közbejött az elnöki amnesztia, és abbamaradt az ügy. Természetesen engem a mai napig érdekel, hogy hová lett. Tény az, hogy Varga Sándor a maga pozíciójában megpróbált négymilliót szerezni a már említett célra. Ez az összeg megérkezett Komáromba, a járási nemzeti bizottságra. Megtudva ezt, már vártuk a munkagépeket, de se földgyalu, se pénz. Kiderült, hogy a pénzt visszautalták azzal a megjegyzéssel, hogy Iám-Iám, a terület már a színházé, ezért rossz helyre küldték. Mi rohanva vittük az igazolást, hogy jogilag a terület nincs a színház birtokában, vagyis a városé, akinek ezt rendbe kell tenni. Érdekes, hogy azok, akik ezt intézték, úgy tettek, mintha semmiről nem tudnának, pedig ők írták alá a jegyzőkönyvet. Állítólag visszaküldték a pénzt - állítólag, mert ezt már senki nem tudja ellenőrizni. így ez a négymillió is eltűnt, s a színház pillanatnyilag környezetrendezés nélkül kezdi az évadot, s valószínű, ez az állapot hosszú ideig így marad. - Jelenleg milyen az épület, a terület jogi státusza? - Szeretnénk, ha többé senki nem beszélne mellé, durván fogalmazva: ne hazudjon! Kértem, hogy a földterületet a város jogilag is írja a színházra, ez beszélgetésünk napján történt meg (1990. augusztus 28-án - D. I. megjegyzése). így, ha valaha olyan támogatást kapna az épület, hogy a környezetét tegyük rendbe, akkor másoknak nem lesz módjuk „eltérítéssel" esetleg északi irányba küldeni a pénzt. - Az épület tulajdonjogával ezek szerint már minden rendben van? - Pontosan fogalmazok: a vagyonjogi kérdések nincsenek rendben. A színház a gyengéd forradalom után megkapta az épületet, amely be volt rendezve; beruházási pénzekből vásároltak bútorokat, hangberendezést és más efféléket. A volt gazda - a városi művelődési központ - egy hamis információt terjeszt. Azt állítják, hogy ez a színház eleve nem színháznak épült, holott az 1977-ben született 290. számú kormányhatározat kimondta: Komáromban színházépületet kezdjenek építeni. Ezt a rendeletet mindenki szívesen elfelejtené, s helyette azt az állapotot emlegeti, amikor a szlovák „i", azaz magyarul az „is" bekerült a szövegbe. Alkalmazottaink tudják, hogy ez ki által került oda. Az „is" szócska fordult a színház ellen, és jelenleg ezt forgatják ideoda. Magyarán szólva: épült egy épület, annak berendezéseit az innen kiköltöző városi művelődési központ elvitte, és a nyáron azt igyekeztünk visszaszerezni. - Sikerült? -Jogilag a két igazgató simán meg is egyezett, de mikorra a megegyezés létrejött, a járási nemzeti bizottság művelődési osztályának vezetője - Bagin Klára nevezetű elvtársnő - utasította az igazgatót, hogy ezt a megállapodást ne hajtsa végre. Sőt, megfenyegette, ami annál is inkább furcsa, mivel bizonyítékunk van arról, hogy a járási művelődési osztály vezetőjének - Bagin Klárának - az irodája is abból a pénzből van berendezve, amit ennek a színháznak a belső berendezésére kellett volna költeni. így érthető, hogy védekezik, nehogy az igazság napvilágra kerüljön. Mi nem akarjuk senkinek az irodáját kifosztani. Ezek olyan dolgok, amelyek járulékai az ügynek. - Hogyan viszonyul ehhez a rendezetlen ügyhöz a város vezetése? - Ök furcsa logikát követnek. Egy olyan határozathoz ragaszkodnak, mely szerint a vagyonjogi átadás a döntő. De mivel általunk bizonyítottan, a 290-es kormányrendelet alapján ez színháznak épült, és az épület mindig tartozékkal épül, így a berendezést mi a színház tartozékának tekintjük. Érthető tehát, hogy ők a városi művelődési központ számára is le akarják csípni a „hasznot". Köztudott, hogy állításuk szerint egyéb pénzek is kerültek ide, aminek a bizonyítása nem történt meg. Ha letesznek egy papírt az asztalra azzal, hogy ez és ez a városé marad, az érthető. Pillanatnyilag semmi ilyennel nem rendelkeznek. Sőt, nekünk van meg az összes fénymásolatunk arról, hogy a beruházási összegből mit vásároltak. - Kinek az érdekében ügyködik a másik fél? - A helyi kultúrára, művelődésre hivatkoznak, ami furcsa dolog, mert a mostani igazgatás ajánlotta fel a legtöbbet a városnak. Valójában tudathasadásos helyzet van, ugyanis ebben a városban több a művelődési ház, mint amennyi kellene. Van három művelődési Ház, és még egy színház. A Szakszervezetek Háza, az eddigi Szovjet Kultúra Háza és van ezeken kívül a kettes lakótelepen egy épület. Kihasználtságuk együttvéve évente húsz-harminc százalékos lehet. Megszerveztük a szlovák bérleti előadásokat is, neves szlovákiai színházak vendégszereplésével. Komáromban folyamatosan segítjük jelenlétüket, így a nyitrai, a nagyszombati színházak és a pozsonyi Uj Színpad igazgatóival megegyeztünk, hogy bérletes előadásokat tarthatnak nálunk. Ez azt jelenti, hogy mi garantáljuk az itt élő szlovákságnak a szlovák nyelvű előadásokat. Mondhatnám azt, hogy a legjobb produkciókat, amelyeket a három igazgató választ ki. Ezt tartjuk helyesnek, és nem azt, amikor egy amatőr „valaki" a hasára üt, és valamit be akar mutatni. Helyet adunk a komolyzenei koncerteknek, de bármilyen más igényes művészeti tevékenység segítői is vagyunk. - Jelenleg tehát mi a helyzet? - Elhangzott egy nagyon erőszakos és durva javaslat is, mely szerint vissza akarták állítani azt az állapotot, ami a gyengéd forradalom előtt volt. Meghatározott napokon, meghatározott időben álljunk szolgálatára bárkinek. Ezzel a zavarmentes működésünket akarták lehetetlenné tenni. Ilyen szándékokhoz egyetlen csehszlovákiai hivatásos színház igazgatója sem járulhat hozzá, még én sem. Itt a hivatásos nemzetiségi kultúra aláásásáról van szó. Egy megfontolatlan vagy éppen tudatosan megfontolt szándékról. Csodálkozom azon, hogy ezeknek a támadásoknak morálisan igencsak megkérdőjelezhető emberek a hangadói. Tervezzük a nyári szabadtéri játékokat, ami még soha nem volt itt. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezek nem a városnak a szabadtéri játékai lesznek. Ezt már annak szellemében csináljuk, hogy Komárom városának hivatásos művészeti programjait a nyári időszakra is kiszélesítsük. - Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN