Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-27 / 227. szám, csütörtök

LEHETNEK VÁRATLAN ESEMÉNYEK. Magánvállalkozók biztosítása A 105/1990. Tt. számú törvény értelmében polgártársaink különféle munka végzésére, szolgáltatások nyújtására vállalkozhatnak. A munka során természetesen ^váratlan események is előfordulhatnak. Ahhoz tehát, hogy a vállalkozók biztonságban érezhessék magukat, gondolniuk kell a biztosításra is. Lapunk hasábjain már foglalkoztunk a magánvállalkozók biztosításának egyes kérdéseivel például május 21 -i számunkban) írtunk többek között a biztosítás két alapvető formájáról, a szerződéses és a felelősségbiztosításról (ez utóbbi azokra a vállalkozókra vonatkozik, akik legalább egy vállalkozót alkalmaz-,. Yiak). A magánvállalkozók biztosításával kapcsolatos kérdésekre kereste a választ a Práca szerkesztője is, aki Borza Katalin mérnökkel, a Szlovák Állami Biztosító vezérigazgatóságának munkatársával beszélgetett. Az alábbiakban az interjúnak azt a részét közöljük, amelyből az olvasó lapunkban eddig nem közölt részleteket tudhat meg a magánvállalkozók biztosításáról: Az olvasókat bizonyára érdekli a biztosítás összege és befizetésének határideje. - Mindenkinek, akinek kötelessége törvényes biztosítást fizetni, tehát minden vállalkozónak, aki legalább egy dolgozót foglalkoztat, magának kell kiszámolnia a biztosítás összegét. Ezt a Szlovák Állami Biztosító járási hivatalától kapott nyomtatványon teszi meg. Melyek a mérvadó adatok? - A biztosítás összegét azokból a bruttó bérekből és prémiumokból számítják ki, amelyeket a magánvállalkozó az adott évben az alkalmazottainak kifizetett. Az elvégzett munkának megfelelő tarifákat kell alkalmazni. Az építőipar, az építőanyag-gyártás, a fa- és nyersanyagkitermelés, a földmunkák, a kőfaragás, a vegyipari termelés, a kútverés, a kéménysöprés, a tetőfedés, a nagy magasságokban, valamint a robbanóanyagokkal végzett munkák területén az évi biztosítás díja egyenlő lesz az egy év alatt kifizetett bruttó bérek és prémiumok 4,9 százalékával. 4,1 százalékos tarifát fizetnek majd a vállalkozók a közlekedés, a gépkocsi-elvontatás, a taxiszolgálat, a gépkocsikölcsönzés és -javítás, a faipar, a fémmegmunkálás, a vendéglátás, az élelmiszergyártás területén, továbbá a bádogosok, lakatosok és kovácsgk. A vállalkozók nagy csoportja 2,1 százalékos biztosítási díjat fizet majd. Ebbe a csoportba tartozik a fizetővendég-szolgálat, a kempingek, garázsok, üzletek üzemeltetése, az üveges, a kisebb víz- és gázszerelési munkák, szerelőmunkák, a festés és mázolás, a szabóság, a cipőjavítás, a kárpitozás, a mosás és tisztítás, a fehérneműjavítás, a takarítás, a fényképezés, a kozmetika, a manikűr, a fodrászat, a könyvkötés, a kiadói tevékenység, a nyomdai munkák, a látszerész-javító, az audiovizuális berendezések javítása, valamint a szórakoztató üzemek, vidámparkok üzemeltetése. Kik fizetik a legalacsonyabb biztosítási díjakat? - Az egy év alatt kifizetett bruttó bérek és prémiumok 1,5 százalékát fizetik majd azok a vállalkozók, akik tervezéssel, tanácsadással, programozással, fejlesztéssel, oktatással foglalkoznak vagy varázsvesszővel vízforrást keresnek. El akarom még mondani, hogy a biztosított a biztOT sítási díjon kívül maga számolja ki a következő évre fizetett előleget is, amelynek összege megfelel az adott év biztosítási díja 50 százalékának. A magánvállalkozónak meddig kell kitöltenie és leadni az előírt nyomtatványokat? - A vállalkozónak március 31 -ig keli elküldenie a Szlovák Állami Biztosító járási hivatalának a kimutatást. Eddig az időpontig kell befizetnie a biztosítási díjat, illetve az előleget is. Hangsúlyoznom kell, hogy a biztosított vállalkozása első évében nem fizet biztosítási díjat. Először csak a következő évben kell fizetnie. A biztosítás időszaka azonos a naptári évvel, tekintet nélkül arra, hogy a vállalkozó az egész évben foglalkoztatta-e alkalmazottait vagy sem. Havel-drámák oroszul Václav Havel köztársasági elnök néhány drámája a Szovjetunióban előbb jelenik meg, mint hazájában - jelentette be Moszkvában a szovjet külügyminisztérium szóvivője. A figyelemösszpontosítás csökkent lehetősége címmel a Hudozsesztvennaja lityeratura 50 ezer példányban adta ki a 60-as és 70-es években született kilenc alkotást, köztük a Kerti ünnepélyt, Audienciát, Vernisszázst. A kötet ezenkívül részleteket tartalmaz Havel választások előtti beszédeiből, nyilatkozataiból és Távkihallgatás című könyvéből. A drámák orosz nyelvű megjelenése nemcsak a művek, hanem szerzőjük, a nem mindennapi sorsú ember iránti nagy érdeklődést is jelzi. A Havel-drámák orosz fordításának ötlete még tavaly októberben merült fel a fiatal szovjet műfordítók körében, akik ismerték a szerző NagyBritanniában, az NSZK-ban, Kanadában, Dániában, Franciaországban és az USAban megjelent könyveit, illetve színdarabjait. (č) Valóban az országút szélén? Csehszlovákiai magyar líra (1918-1988) L

étezik-e kisebbségi irodalom, s ha igen, hová tartozik? önálló-e, vagy a nemzeti kultúra szerves része? Talán annak az országnak a szellemiségét gazdagítja, amelynek határain belül él az illető népcsoport? Híd-e, s ha az, szilárd pilléreken áll-e, vagy csak sebtiben összetákolt pontonhíd? Hol gyökereznek idegszálai, s mennyire determinálja különleges helyzete? Sokat vitatott kérdések, amelyek időről időre felvillannak, vitát kavarnak és elülnek, miközben maga a karaván - mondanám Cselényi Lászlóval - halad, s ügyet sem vet a kutyák távoli szűkölésére, a kívülről, gyakran spekulatív szándékkal ráhajigált kabátokra és kategóriákra. Az írók alkotnak, s ha van mércéjük, legfeljebb megszenvedett igazságuk, a hitelesség szorítása, a tehetség belső ösztökélése lehet az. Pedig eléggé lehangoló, hányféle dossziéba, fiókba igyekeztek már belegyömöszölni a csehszlovákiai magyar irodalmat, hányszor játszottak a bőrére, ominózus híd-szerepét emlegetve, hányszor tagadták meg a partok. Különben képzeljünk el egy abszurd képet: szétvetett lábakkal áll valaki (például) a Dunában, s görcsösen nyúlkál a partok felé. Egy idő után rá kell jönnie, hogy rövid a keze, s hiába csápol jobbrabalra, egyedüli hitele, hogy a saját lábain áll, mégha vízben is. Előbbutóbb nyilván elúnja a reumával kecsegtető vállalkozást, és egyszerűen kiballag a partra, hisz fárasztó dolog évtizedekig álldogálni kinyújtott kézzel. De vajon melyik partot választja? Hová húzza a szíve: a jobb parton az anyaország, a balon szülőföldje hívja. Talán ebben a tudathasadásos állapotban gyökerezik az, amit kisebbségi pszichének szoktak nevezni? Vagy a kitörés vágya, lehetetlensége, a „berendezkedés" kínját traumái takarják a fogalmat? Ez a se tőled, se hozzád állapot? Mi minden volt már a csehszlovákiai magyar író! Magyarul író szlovák, felvidéki, délvidéki (dolniak), szlovákmagyar (slovensky Maďar), kisebbségi géniusz, a vox humana marsallbotjával masírozó közkatona... Olyan ez, mintha egy téglát próbálnának erőszakkal kihuzigálni a falból, s hol ide, hol oda rakni. Tíz centivel jobbra, fél méterrel lejjebb. Vagy elkülöníteni a többi téglától, s valami egészen különös tulajdonságokkal felruházni - amitől a fal még vígan ledőlhet. P

ersze, a dolog korántsem ilyen egyszerű, hiszen ha van kisebbségi életérzés, lennie kell kisebbségi alkotói pszichének is. De vajon mik az ismérvei? A kérdés óhatatlanul tovább gyűrűzik: mi az irodalom feladata, célja, küldetése? kon, nagyhatalmi és államközi megállapodásokon, államfordulatokat szentesítő nyilatkozatokon, kiáltványokon az 1918-as, az 1938-as és az 1945-ös évszám szerepel, a mindennapi élet - így tehát az irodalom és a költészet is -^általában véve a maga sajátos ritmusa szerint követi a történelmi döntéseket, eseményeket, a maga sajátságos törvényszerűségei szerint reagál azokra." A^^ak így oldódhatott fel az wO a dilemma is, mi tartható csehszlovákiai magyar versnek: csak az a költemény, amely a határokon belül íródott, vagy amelyet Kárpátalján, Ausztriában, Magyarországon vetett papírra a költő, akit a történelem forgószele elsodort a szülőföldjéről, ám akinek tudatából kitörölhetetlen a Csallóköz, Gömör vagy Bodrogköz. Mert ha a merev szabályokhoz tartanánk magunkat, nem tarthatnók csehszlovákiai magyar költőnek azokat, akik a második világháborút követően távoztak innen, márpedig az első köztársaság íróinak nagyobb többsége Magyarországra települt (Komlós Aladár, ~Földes Sándor, Mécs László, Győry Dezső, Vozáry Dezső, Palotai Boris, Morvay Gyula - hogy csak néhányat említsünk), de le kellene mondanunk Márai Sándorról is, akit Kaliforniába vetett a sors, vagy teszem azt Szenes Erzsiről, aki Jeruzsálemben halt meg. Tagadhatnánk, hogy maga Tóth László, vagy Varga Imre, Krausz Tivadar csehszlovákiai magyar költők lettek volna, vagy kisöprűzhetnénk irodalmunkból Monoszlóy Dezső Bécsben, Győry Dezsőnek Kárpátalján írt verseit. Ezek a költemények azonban itt fogantak, a sajátos kisebbségi sorsban szerzett, megélt és megszenvedett ingerekből születtek, s költészetünk szerves tartozékai. Milan Š i meč ka halálára ÚJ szú 1990. IX. 27. Uraim és hölgyeim, lehet szembesülni! Boldog békeidő ez a gyengéd forradalom, mert csak az hal bele örömteli terhébe, aki már húsz évvel ezelőtt elkezdte. S folytatta a Charta 77 aláírójaként, szamizdatok független publicistájaként. Majd a józan észt képviselte a diákverés után elszabadult tömegindulat idején. Indulatok helyett bölcsen érvelt a szeparatizmus ellen. Gondolatai most is ugyanúgy hatottak, mint húsz éven át. Szinte észrevétlenül szálltak alá, mint harmat a fűre, az idei aszályos nyár langyos hajnalain. Legtöbben most is halálhíréből értesültek életéről. Most, ezekben a napokban már senki sem mondhatja büntetlenül: „Nem tudom, ki volt Milan Šimečka." Lett volna ideje megismerni a gyengéd forradalom egyik gondolkodóját annak, aki mai közügyekben szólni merészel. _ Sorra jelentek meg politológiai tanulmányai, filozófiai eszszéi, s ha máshol nem is, a Kultúrny život hasábjain az utóbbi hetekben szünet nélkül jelen voltak gondolatai. Egyetlen epizód az életéből: Orwel 1984 című regényének és az Állatfarm című kisregényének, valamint egyebek között Milan Šimečka A rend megújítása (Obnovení poŕádku) című esszéjének terjesztéséért 1985-ben 10 hónapra ítélték Stanislav Fila Banská Bystrica-i polgárjogi harcost. Ilyen veszélyes lett volna Milan Šimečka? Az akkori hatalom számára mindenképpen. A Kultúrny život idei 18. számában ír a perről és kezdi el közölni Šimečka elemzését Orwel regényéről, Elvtársam, Winston Smith (Môj súdruh, Winston Smith) címmel. Stílusa közvetlen, nyoma sincs körmönfont okoskodásnak. Ugyanakkor minden gondolata eredeti, s bár könyvről, értekezik, szuverén gondolkodóként ismerhető meg. Csupán egyetlen gondolatát idézem ebből az esszéből, amely a letűnt kommunista hatalom egyik meghatározó törekvését jellemzi: „Egyszerűen minden azért történik, hogy a múlt összevegyüljön a jelennel. A mostani értelmezésben a történelem nem más, mint talapzat, amelyen a jelenlegi hatalom áll, s csak arról van szó, hogy nagysága és alakja lehetőség szerint tökéletesen Milan Richter felvétele idomuljon a hatalomhoz. Minél nagyobb és monumentálisabb álványzat, annál jobban tetszik a fennálló hatalomnak. Minden áttetszően világos, jaj a történészeknek! Az 1984-ben a történelemnélküliség a tökéletességig megvalósult. Proletárok tömege a történelemről egyáltalán nem tudott semmit, és a külső párt tagjainak meg kellett békülniük az átigazított történelemmel. Orwel nem hagy az olvasókban kétséget afelől, hogy a történelmi emlékezet átgondolt likvidálása egyáltalán nem öncélú, s kiváló megelőzése mindenfajta lázadási kísérletnek. A történelmi emlékezet nélkül élő emberek nem lázadhatnak fel, mivel semmilyen mércéjük nincs, amihez az adott állapotokat viszonyíthatnák. És így általános elégedettség uralkodik." Az ország intellektuális ereje gyengült Milan Šimečka halálával. Az a tény, hogy a húsz év alatt átélt megpróbáltatások ellenére sem követelt magának - pedig tehette volna - politikai hatalmat, s megmaradt a gondolkodó erkölcsiség talaján, minden jelzőnél jobban minősíti humánumát. Cseh ként szlovákok között élve, az általános emberi jogokat mindenkor és mindenhol oszthatatlannak tekintve dolgozott a köztársaság nemzeteinek és nemzetiségeinek egységén. Talán ebbe halt bele. Uraim és hölgyeim, tessék szembesülni! DUSZA ISTVÁN Más dolog, hogy a válogatás, a szerkesztői elvnek megfelelően, nem nyújthat teljes és hiánytalan képet, valamiféle névsort, leltárt, s találunk benne kórszakokat, amelyekből, éppen minőségi okokból, szinte alig vagy nem tudott válogatni a szerkesztő. Legmarkánsabb példája ennek az ötvenes évek kváziirodalma, amikor Bábi Tibor, Dénes György, Ozsvald Árpád, Simkó Tibor, később Tőzsér Árpád, Cselényi László vagy Zs. Nagy Lajos néhány költeményén kívül alig született értékes vers, s a kor esztétikai, ideológiai szorításában fogant lírát a szerkesztő alaposan megrostálta. A valamikor a harmincas évek végén elveszett, vagy inkább elvékonyodott szál jórészt a hatvanas években kezd ismét, magára találni. Tóth László szerkesztői elve a minőség, érvényesség. Mint azt az utószóban írja: „... tudatában vagyok annak, hogy abszolút és minden elemében megbízható értékrend, ízlés, irodalom-, illetve költészetszemlélet nincs, munkámban elsősorban - természetesen egyfajta általam értelmezett - minőség, érvényesség, hitelesség szempontjaihoz igyekeztem tartani magam". Hogy ez mennyiben sikerült, talán helyenként vitatható, hisz egy ember ízlése nem lehet csalhatatlan, s a válogató munkát nyilván nem könnyítette meg a mennyiségi kötődés sem: az antológia így is csaknem négyszáz oldalas, s líránknak mindeddig legteljesebb és legátfogóbb seregszemléje. r I

gy, együtt olvasva hetven év költészetét, óhatatlanul kérdések és kérdőjelek sokasága tolakszik elő: folyamatosságról, visszaés előrelépésről, korszerűségről és nyitottságról, beszűkülésről és buktatókról. Ezeket a kérdéseket azonban csak egy más, tágabb kontextusba helyezve válaszolhatná meg a csehszlovákiai magyar költészet. A másféle „koncepciókhoz" és „prekoncepciókhoz" szokott olvasónak nyilván lesznek hiányérzetei az antológia olvasásakor, az arányokkal sem lesz mindenki kibékülve, egy azonban biztos: ez az antológia más, mint az eddigiek. Hogy mennyiben más, arról a versek beszélnek. Életemben nem olvastam ennél szomorúbb, lehangolóbb könyvet. (Regio Könyvek 1.) KÖVESDI KÁROLY Csupán ábrázolni egy adott társadalom, egy kor, régió állapotait, lélektanát, s ennek alárendelni akár esztétikai kritériumokat is, avagy általános, egyetemes művészi értékekből kiindulni, akár olyan áron is, hogy közben lemondunk a gyökerekről, béklyókról, a szülőföld táptalajáról? Igazából egyik sem lehet megnyugtató, s a kérdés ilyen profán sarkítása némileg lehangoló. A közelmúltban Budapesten megjelent Szélén az országútnak című versantológia, amely a csehszlovákiai magyar költészet hetven évét mutatja be, a maga nemében egyedülálló vállalkozás. A kötet összeállítója, szerkesztője a hazánkból Magyarországra települt Tóth László, nem kevesebbet és kevésbé nyaktörő célt tűzött maga elé, mint a kisebbségi psziché felmutatását a válogatásban szereplő hatvannégy költő verseiben. Hogy az 1918-tól 1988-ig tartó időszakból kiemelt mintegy háromszáz költemény besorolása, a történelmi, irodalomtörténeti csomópontok korszakolása talán egyesek szerint vitatható, hogy eleddig alapverseknek tartott művek helyett esetleg más értékrendet képviselő líra került ebbe a szerény kivitelezésű kötetbe, hogy más szerkesztő egy-egy költő esetében más arcélt rajzolt volna? Meglehet. Vitathatatlan azonban, hogy első ízben olvashatjuk együtt a trianoni földrengést követő döbbenetből sarjadt, a két világháború közötti életérzést tükröző, a háború alatt szórványosan íródott, az ötvenes évek nyomasztó optimizmusában született és a közelmúlt verseit. S egy dolgot tisztázni kell: a Szélén az országútnak nem költők antológiája, hanem hetven év költészetének a genezise, egy lehangoló, versbe szedett történelemkönyv. Tóth László elvetette a merev, történelmi sorsfordulókhoz és különféle évszámokhoz kötődő tagolást, s megpróbálta ezt a költészetet a maga eleven, öntörvényű, el-elvékonyodó, meglóduló és megtorpanó, meg-megújuló folyamatosságában érzékelni és érzékeltetni. Mint a kötet utószavában írja: ,,... merev, szigorúan zárt határok ebben az esetben sem létez(het)nek. Következésképpen tehát nem lehetett más törekvésem, mint hogy antológiám történelem-, társadalom- és irodalomszemlélete az elkerülhetetlen(nek látszó) korszakolás, illetve egyéb besorolási szempontok esetében is a dogmák, babonák, s bizonyos érvényben levő, esetenként meglehetősen élettelen irodalomtörténeti koncepciók és prekoncepciók helyejt a mozgékony, változó, s ezektől minduntalan el- meg eltérő. élethez igazodjék. (...) Hiszen igaz ugyan, hogy a különböző paktumo-