Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-25 / 225. szám, kedd

IGAZSÁG, FÉLIGAZSÁG, HAZUGSÁG Ne egyetlen forrásból merítsünk • Déák és Eötvös törvényének sorsa • Ne sétáljunk be a soviniszták utcájába • Nemzeti színű illúziók nélkül • Az 1868. évi 44. törvény tanulsága • Ismétlődött a történelem M

egtanultam, hogy mennyire ajánlatos csínyján bánni a tekintélyre hivatkozással. Most mégis autoritással érvelek. Teszem pedig ezt azért, mert a hazai magyar sajtóban egy hét alatt két írás is megjelent az 1868. évi 44-es nyelvtörvényre hivatkozva, és mindkét írás követendő példaként említette a 122 esztendeje elfogadott jogszabályt. A tekintély, akire hivatkozom: Charles de Secondat Montesquieu (1689-1755). Ezt írja A törvények szelleme című alkotásában: „Ha valamely országba érkezem, nem azt veszem szemügyre, hogy milyenek a törvények, hanem hogy miként tartják meg a törvényeket." Bevallom, nem a Beszélhetünk-e MAGYARUL holnap is? című írás gondolatgazdagságától ihletve ültem írógéphez. Az opusz terjedelmének körülbelül egyharmada paragrafus-idézet, valamennyi az 1868. évi 44-es számú törvény része, az egész írás pedig, úgy ahogy van, 50 percentes igazság. Pedig 100 százalékosnak látszik minden betűje, hiszen a törvényt Magyarország parlamentje elfogadta, majd I. Ferenc József, az uralkodó szentesítette, és gróf Andrássy Gyula, a miniszterelnök is aláírta. Az igazság másik 50 százaléka: ebből a nemzetiségi törvényből egyetlen betűnyi sem valósult meg. Úgy vélem, ha egyszer így áll a helyzet, sem a történelmi hűség kedvéért, sem a cseh-szlovákiai magyarságot ma elsősorban érdeklő, éppen kidolgozásra váró nyelvtörvény emberszabásúvá fogalmazásä mellett érvelve nem célszerű most a kiegyezés utáni időszaknak erre a sokra hivatott, de elvetélt jogszabályára hivatkozni. Hagyományról, követendő példáról beszélni pedig dőreség, mert könnyen pórul járhatunk; a szlovák nacionalisták közül bármelyik mezei történész kapásból és érvekkel bebizonyíthatja, hogy hazabeszélünk és a védhetetlent igyekszünk védelmezni. Rosszabbat nem kívánhatunk magunknak, mint hogy úgy oldják meg nálunk a kisebbségi kérdést, úgy szabályozzák a nyelvhasználatot, ahogy azt Deák Ferenc és Eötvös József törvénye alapján a 19. század utolsó harmadában és századunk első 18 esztendejében tették. Le a kalappal Deák és Eötvös, a két nagy szellem teljesítménye előtt. Nem rajtuk múlott, hogy méltatlan utódok követték őket, és hogy Magyarország az 1867-es kiegyezés után nemzetiségi szempontból lakhatatlanná vált, majd 1918 őszén egyik napról a másikra darabjaira hullott. Mindketten tisztában voltak azzal, amit sokan számos történelmi lecke után sem tanultak meg mindmáig; egy ország egysége csak akkor megalapozott, ha nemzeti szempontból is méltó körülményeket teremtenek a más anyanyelvűek számára. A nemzetiségi kérdés már a kiegyezés esztendejében is elsőrendű problémája volt Magyarországnak, és a két törvényalkotó tisztában volt vele: ha nem elégítik ki a nemzetiségek közigazgatási és kulturális igényeit, hosszabb távon szétesik az állam. Az uralkodó magyar soviniszták az egységes magyar nemzetállam koncepciójához ragaszkodtak, míg az ' 1848-1849-es forradalom óta megszilárdult nemzeti tudatú nem-magyarok nemzeti alapon különálló közigazgatási egységekre igyekeztek osztani az országot. Jászi Oszkár így ír az Eötvös által kidolgozott és az 1868-as nemzetiségi törvényben tükröztetett megoldásról: ,,Eötvös elutasította mindkét nézetet, és ... olyan megoldást próbált találni, amely az ország politikai egységének megbontása nélkül elégíti ki a nemzetiségek közigazgatási és kulturális igényeit... törvénye úgy rendelkezett, hogy a nemzetiségeknek legyenek saját elemi és középiskoláik, és bizonyos arányban a felsőoktatásból is részesedjenek ... a megyék, járások és falvak helyi közigazgatása a lakosság anyanyelvén történjék, és általában akadálytalanul fejlődhessen a nemzetiségek kulturális és nemzeti élete." M

iért nem valósult meg ez a nemzetiségi törvény? A kiegyezés időszakában már letűnőben volt az 1848-as forradalom nagy liberális nemzedéke. Az uralkodó politikai erők csakhamar már hallani sem akartak a törvény megvalósításáról. Hogy például Deák mennyire őszintén gondolta, szorgalmazta a nemzetiségi törvény következetes végrehajtását, azt az is jól bizonyítja, hogy miként nyilatkozott, amikor 1868-ban azt vitatta rheg a parlament, kapjon-e a magyar nemzeti színház mellett egy szerb színház is támogatást. A Haza Bölcse így érvelt: Ha mindkettő támogatására nincs elég pénz, egyik se kapja meg. A két szellemóriás politizálgató törpékkel volt körülvéve, így Deák Ferenc halála után (1876) csakhamar meghirdették az erőteljes magyarosítás politikáját, és egy kizárólagos nemzetállam létrehozásáról álmodoztak. E kifejezés óhatatlanul azokat juttatja az ember eszébe, akik napjainkban, a szlovákiai nyelvtörvény vitája során a „bez výnimky"-vel érvelnek, és ugyancsak szűkmarkúan mérnék ki, hogy ki hol, mikor és kivel engedheti meg magának, hogy az államnyelvtől eltérő nyelven nyilvánuljon meg. A lecsúszott dzsentri alkotta a magyarosító törekvések derékhadát, de a vezető politikusok is már .a 70-es években meglovagolták a nacionalista hullámot. így történhetett meg, hogy Széli Kálmán, az egyébként liberális politikus hírében álló miniszterelnök 1908-ban ezt mondotta: ,,A magyarok a magyarok számára foglalták el ezt az országot, és nem másoknak. A magyar szupremácia (vezető szerep) és hegemónia teljesen jogos..." Mintha ezektől és a még náluk is silányabb politikusoktól tanulták volna a közéletiség művészetét egyes jelenlegi pártok hangadói, akik a nyelvtörvény vitája közben ezerezerkétszáz éves birodalmak állítólagos létével érvelnek, akik a Tátrától a Dunáig terjedő homogén szlovák élettér kialakítását szorgalmazzák teljesen kendőzetlenül, miközben az Európába való megérkezést sürgetik. J

ászi Oszkár így jellemzi a 19. század utolsó harmadában kialakult magyarországi viszonyokat: „Az egész parlament és az egész közvélemény hipnotizáltan állt ennek az eszmének a -hatása alatt. A magyar nemzetállam és a nemzetiségi rém lett a politika alapkoncepciója. Ezt kiáltozták a demagógok, ezt védelmezték a publicisták, és ennek szereztek érvényt még azok az államférfiak is, akik nyilvánosan a nemzetiségekkel szembeni liberalizmus politikáját hirdették." Kísérteties a múlt század végi és a jelenlegi politikai divatok közötti párhuzam. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadása - történelmi tény. De ugyanúgy történelmi tény az is, hogy a törvény megfogalmazóinak rövidesen bekövetkezett halála után a magyar uralkodó körök fékezhetetlen hajszát indítottak a nemzetiségek szellemi felemelkedése ellen, és nem utolsósorban ennek lett a következménye, hogy 1918 őszén sem a szlovákok, sem a románok, sem a szerbek között nem akadt, aki síkraszállt volna a régi állam keretei között maradás mellett. A 19. század utolsó évtizedében kulturális és oktatási szempontból tarthatatlanná vált a nemzetiségek helyzete. A mai Szlovákia területén a népiskolákon hallatlan erőfeszítéseket tettek a magyar oktatási nyelv meghonosítására, a gimnáziumokat pedig - pánszláv uszításra hivatkozva - bezárták. A teljesen szlovákok lakta falvakban létesített magyar iskolákat kiválóan ellátták, a legjobb pedagógusokat helyezték e területekre, ez azonban vajmi csekélyen lendítette elő a magyarosítást. Nem hiszem, hogy példaképet keresve a nemzetiségi kérdés megoldásában nekünk az 1868-as 44-es törvényt kellene alapul vennünk. Történelmi érvekkel nem oldható meg e kérdés, és ezen kívül: minden analógia sántít, és egyetlen ország viszonyai sem hasonlíthatók össze a szlovákiai viszonyokkal, illetve magyarlakta vidékeink viszonyaival. A kérdést vizsgálva és a törvények mindenhatóságában kételkedve óhatatlanul eszünkbe jut az 1868-as 44. törvény, de az 1968-as 144. számú alkotmánytörvény is. Valamennyien tapasztalhattuk, hogy ez utóbbi sem oldotta meg a nemzetiségi lét problémáit. Eötvös törvényét egyáltalán nem hajtották végre, a Prágai Ősz napjaiban elfogadott jogszabályt pedig mindenki saját szája íze szerint értelmezte. Ugyanis nem konkretizálták végrehajtási rendelkezések, és - mivel a szankcionálási rendelkezések is hiányoztak - huszonkét év alatt egyetlen egyszer sem vontak felelősségre senkit a jogszabály feléből-nagyjából való végrehajtásáért. Az ilyen törvényalkalmazást joggal és találóan nevezik kézi vezérlésnek. így történhetett meg, hogy a végrehajtó szervek jóindulatán múlott, hol építettek iskolát, kulturális intézményt, hol hoztak létre a magyarság számára művelődési fórumot. T

eljesen nyilvánvaló, hogy a dualista időszak nemzetiségikérdés-megoldására hivatkozni enyhén szólva nagy melléfogás. Ez nem is célszerű, nem is politikus, és - ráadásul - az igazságnak sem felel meg. Nem vezet az jóra, ha történelmi tényekre hivatkozva csak egy forrásból merítünk. Valószínű, hogy a Beszélhetünk-e MAGYARUL holnap is? című írás szerzője valamelyik szöveggyűjteményből merített. Valóban impozáns az a liberalizmus, ahogy Deák és Eötvös a nemzetiségek jogait kodifikálta. A tények azonban akkor is tények maradnak, ha kellemetlenek; a nagy jogi műből semmi sem valósult meg, így a legjobb akarattal sem tekinthetjük a 44-es törvényt követendő hagyománynak. Van egyáltalán fogódzkodónk, amelyre hivatkozhatunk? Van, mégpedig mindaz, ami Helsinki óta az utóbbi jó másfél évtized alatt történt. Az együttműködési értekezleten és áz azóta tartott utóértekezleteken elfogadott normák lényege: egy államban, amely keresi a helyét Európában, a deklaráltan egyenrangúak mellett nem teremthetünk különbejáratú státust az egyenrangúbbak számára. TÓTH MIHÁLY A jelölések bejegyzése szeptember 29-ig Az lesz képviselő, akire a legtöbben voksolnak Hogyan választunk novemberben? önkormányzatok és polgármesterek veszik át a községek irányítását A rendszerváltás folyamatában fontos dátum lesz november 23 és 24. A közigazgatási tisztújítás keretében új személyeket bízunk meg képviseletünkkel a lakóhelyünket irányító testületekben. S mivel ezzel párhuzamosan megy végbe közigazgatásunk reformja is, ezentúl nem nemzeti bizottságokat és azok elnökeit választjuk meg, hanem helyi önkormányzatokat, amelyek élén majd polgármesterek állnak. Két hónap választ el bennünket a nagy eseménytől, sokunkat foglalkoztat, miben tér el majd a novemberi választás attól, ahogyan évtizedeken keresztül látszatvoksolásunkkal megerősítettük tisztségükben a hatalom előre kiszemelt helyi reprezentánsait. Mindenekelőtt: a jelölteket a politikai pártok és mozgalmak, illetve koalícióik állítják. Képviselőjelöltek lehetnek azok a polgárok is, akik egy pártnak sem tagjai, nekik azonban független jelöltekként száz (a kétezer lakosnál kisebb településeken ötven) választó által aláírt petíciót is be kell nyújtaniuk. Nem jelöltethetik magukat bírók, ügyészek, a fegyveres testületek tagjai, illetve a nemzeti bizottságok apparátusának dolgozói. A jelöléseket szeptember 29-ig kell a városi, illetve a helyi nemzeti bizottságon bejegyzés végett bejelenteni. A közelmúltban jóváhagyott választási törvény értelmében a lakosság közvetlenül választja meg az önkormányzati képviselőket. Ez azt jelenti, hogy a

( választási bizottság a bejegyzett jelölteket ábécé sorrendben egy listára veszi fel, feltüntetve legfontosabb adataik mellett azt is, melyik párt vagy koalíció javasolta őket. Tehát nem pártok és mozgalmak listáiról választjuk ki majd a jelölteket, hanem az összesített névsorból azokat a személyeket, akik megítélésünk szerint a legalkalmasabbak erre a tisztségre. A polgármestereket is közvetlenül választja a lakosság. Ez a választási mód is kifejezi, hogy a polgármester, a község széles hatáskörrel felruházott első embere, közvetlenül a választópolgároktól kapja megbízatását. A szavazáson a választópolgárok (a főváros kivételével) két szavazólapot kapnak. A szavazólapra felkerült, pártok által javasolt és független jelöltek közül a választók annyira szavazhatnak (bekarikázással), ahány tagja lehet az adott képviselőtestületnek. A polgármester-jelöltek közül természetesen csak egyet lehet bekarikázni. Ha a választó több jelöltre szavazna, szavazata érvénytelenné válik. Ezek szerint az lesz képviselő, illetve polgármester, aki a legtöbb szavazatot kapja. Nem mellékes kérdés az sem, kik vehetnek részt a választásodon. Minden állampolgár választásr^'jogosult, akinek állandó lakóhelye van az adott községben, városban. így elesnek választási joguktól a tényleges katonai szolgálatukat teljesítő fiatalok, ha véletlenül a választás napján éppen nem tartózkodnak otthon (a kórházakban kezelt betegek, a lakhelyüktől távol eső munkahelyükhöz kötött dolgozók). Elképzelhető, hogy valamelyik településen két polgármesterjelölt azonos számú szavazatot kap. Ilyen esetekben a választásokat egy héten belül meg kell ismfetelni. Ugyanígy kell eljárni, ha esetleg nem lesz, aki a kitűzött idqpontig vállalná a polgármester-jelöltséget. A választás előtt a múltban falugyűléseken mutatták be a jelölteket. Most az állam ilyen módon nem avatkozik bele a jelöltek versengésébe, a nemzeti bizottságok révén csupán a szervezési feladatokat látja el, gondoskodik arról, hogy a választópolgárok megtudják hol, hogyan fognak választani. A választók meggyőzése 1a politikai pártokra és mozgalmakra tartozik, amelyek községi és városi szinten különböző összejöveteleket, gyűléseket rendezhetnek. Ezeknek azonban nem lehet célja a pártprogramok ismertetése, hanem ahhoz kell teret teremteniük, hogy a képviselőjelöltek saját elképzeléseiket vázolják, elmondják mit akarnak tenni a lakosság érdekében. így válik majd lehetővé, hogy novemberben valóban azokra adjuk le a voksunkat, akik akarnak és tudnak is tenni lakóhelyünkért, akiket hitelességük, szakértelmük, erkölcsi magatartásuk alapján választunk majd ki a szavazólapokon feltüntetettek közül. -rMiért keresett kiadvány Pozsony helynévtára? E rendkívül érdekes könyv megjelenését néhány héttel ezelőtt furcsa közjáték zavarta meg: üzleti érdekre hivatkozva a kiadó nem vállalta saját kiadványának árusítását, a feladatot Pozsony városi archívumának alkalmazottaira hárította. Végül mégis a könyvesboltokba és az érdeklődők kezébe került a 408 oldalas, gazdagon illusztrált, ötezer példányban kiadott lexikon. Sőt, már csaknem teljesen elfogyott. Érthető, hiszen nem köznapi értelemben vett lexikonról van szó. Szójegyzékében 2300 címszót találunk. Mindegyik címszónak megvan a maga jellemzése, térkép szerinti meghatározása. Az elnevezés időrendbe sorolt változásai következnek utána, majd a helynévhez kapcsolódó események ismertetése, kezdve a legrégibb, fennmaradt írott emlékekkel, végezve az utolsó években (1987-ig) kiadott, hivatalos közleményekkel. Jól kiegészíti ezt a helynévvel meghatározott terület jellemzése, az ott található műemlékek, szobrok, emlékművek és egyéb nevezetességek felsorolása. A kiadvány szerkesztője dr. Vladimír Horváth történész, már kora tavasszal, a városjog megszerzésének jövő évi ünnepléséről szólva megemlítette: négy levéltárban 1 millió 260 ezer adatot gyűjtöttek a lexikon anyagához. Ami a közlemények olvasmányosságát illeti: az ismeretközlés elbeszélő módszerének köszönhetően egészen könnyedén kapunk aránylag részletes történelmi áttekintést a történelmi eseményekről. Az írott forrásmüvek közel ezer év óta, pontosan: 1001-től emlegetik Pozsony, vagyis Pisonium várának nevét, tehát a helynevekhez kapcsolódó események megismerése nyomán széles - és ami nagyon fontos: hiteles! - történelmi kép rajzolódik elénk. A lexikonban egyébként könnyen nyomon követhetők a helynevek változásai, amelyeknek különféle okai voltak. Leginkább a koronként adott társadalmi, politikai és gazdasági változásokat tükrözik az átkeresztelések, az új elnevezések. Érdekes viszont, ami a szerkesztő kimutatásából is kitűnik: az utóbbi negyven évben ezen a téren is direktívákat alkalmaztak. Tény ugyanis, hogy 1800 és 1900 között, többszöri közigazgatási válság során is csak 6 alkalommal változtattak Pozsonyban utca-, illetve dűlőneveket, míg 1950 óta 18 alkalommal. És természetesen, a változtatások sokkal több helynevet érintettek, mint a múlt században. Rendkívüli értéke a lexikonban közölt helynévtárnak, hogy a címszavakat követő magyarázatokat olvasva könnyen megállapítható a helynevek eredetisége. Napjainkban különösen nagy szükség van erre. Az illetékesek nem akarják megismételni a múlt hibáit, nem szeretnének évenként, kétévenként foglalkozni a helynevek megváltoztatásával, döntéseikben viszont a hagyományosság érvényesítésére törekszenek. Kézikönyvként, útmutató forrásműként használják tehát ezt a lexikont. Nagy értéke az is, hogy a címszavak magyarázatát megelőző részben, mintegy ötven oldalon különféle, statisztikailag jól feldolgozott, könnyen áttekinthető kimutatások találhatók (a XIV. század kezdetétől napjainkig a házak, a lakások, a lakosok számának alakulásáról; 1278-tól kezdődően a csatolt településekről és területük nagyságáról stb.). A kötetet lapozgatva több, eddig ismeretlen, vagy éppen elhallgatott történelmi esemény, tény leírását is felfedeztem. Bizonyára sokan mások is így jártak. Nem véletlen hát ennek a kiadványnak a keresettségeÚJ SZÚ 4 HAJDÚ ANDRÁS 1990. IX. 25.