Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-22 / 223. szám, szombat

Megvallom, nem hiszek azoknak a híreknek, hogy DélSzlovákia többségében magyarok lakta településein nem akarják kiszolgálni az üzletekben szlovákul kérő vásárlókat, illetve a helyiek nem tudják útbaigazítani a postahivatalt, vagy más intézményt szlovákul kereső egyéneket. Nem hiszek az ilyen, inkább hangulatkeltő, mintsem a valóságot tükrözni akaró szóbeszédnek, újságcikkeknek, éppen ezért elfogadtam a Rudé právo kelet-szlovákiai- munkatársának ajánlatát, hogy a helyszínen győződjünk meg a szlovákok és magyarok együttéléséről. „Szégyen ránk, szlovákokra..." Ezzel a címmel jelent meg JÁN LAšÁK írása az eperjesi főiskolások Premeny címú hetilapjának idei 34. számában. Szerkesztőségünk álláspontja, hogy nemzetgyűlölőkkel, minősíthetetlen hangvételű megnyilatkozásokkal nem száll vitába, mert egyszerűen méltóságán alulinak tartja. A címben idézett cikk szerzőjének megállapításai ennek ellenére is válaszra késztetnek. Úticélul a több mint háromezer lakosú Tornát választottuk. Kocsiba ültünk, s elindultunk. A cseh napilap szlovák nemzetiségű és gyermekét szlovák iskolába járató munkatársa, s a magyar nemzetiségű, gyermekeimet magyar iskolába járató jómagam. Az egykori megyeszékhelyig, a romváráról és az utóbbi időben a cementgyárról is ismert településig bő félórába telik az út. Nem ülünk szótlanul a gépjárműben. Tolmács nélkül is elbeszélgetünk, kollégám anyanyelvén. Csodáljuk szülőföldünket, s megegyezünk abban, hogy dolgos emberek élnek errefelé. Igyekezetükről, iparkoaásukról a határ képe és a települések arculata hűen tanúskodik. A nemzetiségek együttélésének elemzése közben kollégám szavaiból kiveszem, elismeri a kisebbségeket megillető jogokat, a több mint húsz éve elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvényt és sok mindenben megért minket. Ellenben a kétnyelvű helységtáblákról, amelyeket én természetesnek tartok, neki az a nézete, hogy fölöslegesek. Nem veszünk össze rajta, elvégre minden embernek joga van a szabad véleményalkotásra. Lelke rajta, ki hogyan látja helyesnek. Tolmács nélkül Tornára érve egy ismerősömmel futunk össze. Magyarul szólunk egymáshoz, majd szlovákra váltunk, hogy a szlovák újságíró ne érezze magát kirekesztettnek. - Nemzetiségi ellentétek, nálunk? - csodálkozik a fiatalember. - Nem tudok róla, pedig ez a vidék is DélSzlovákia. Ha netán mégis előfordult volna ilyesmi, a holyi nemzeti bizottságon biztosan elmondják - tanácsolja. A községházán Berzsi Magdolna anyakönyvvezető és Tar Tibor elnök magyarul és szlovákul viszonozzák köszönésünket. Amikor rájönnek, hogy egyikünk nem tud magyarul, elmondják, beszélgethetünk bármelyik nyelven, nekik ez nem okoz gondot. - Itt jóformán soha sem volt nemzetiségi torzsalkodás - kezdi ecsetelni a helyzetet a Tátra vidékén született, s a szülőktől szlovákul, magyarul és németül is megtanult elnök. - A lakosság többsége a múltban is magyar volt, részarányuk a legutóbbi népszámlálás szerint 54 százalék. Hogy a cementgyár építésekor, majd üzembehelyezése után a munka végett ide költözött szlovák és más nemzetiségűeket minden nehézség nélkül befogadták a helyiek, az tulajdonképpen önmagáért beszél. A helyiek nem ágáltak az idegenek ellen, az ide költözők pedig igyekeztek beilleszkedni a faluközösségbe. - A helyi nemzeti bizottság szervei milyen nyelven tanácskoznak, hogy folynak a népgyűlések? - Általában így is, úgy is. A beszámolót többnyire szlovákul terjesztjük elő, mert ez rendszerint az elnök dolga, én pedig, bár jól tudok magyarul is, szlovákul szabatosabban fejezem ki magam. A vitában aztán mindenki úgy szól, ahogy neki könnyebb. A hangosanbeszélőn közzéadott hirdetések, felhívások is két nyelven hangzanak el. - S az esküvők, keresztelők, névadók ... ? - Ki hogyan óhajtja - válaszol a magyar nemzetiségű anyakönyvvezető. Vendéglátóink elmondják, hogy a községben önálló magyar és szlovák alapiskola van. A magyar nyelvűt 250 tanuló látogatja, a szlovák nyelvűt majdnem a duplája. Hogy miért nincs a két iskola tanulóinak száma arányban a község nemzetiségi összetételével, azt a községvezetők nem vizsgálták. Szerintük a lehetőség adott, a többi pedig elsősorban a szülőktől függ. - Magyar nyelvű óvoda? Az elnök érti a kérdést. - Tény, hogy valamikor volt, de most mind a három óvodánk szlovák nyelvű. Egyébként a szülök ismét indítványozták a magyar óvoda megnyitását, mielőbb szeretnénk megoldani a kérdést. Igaz, ha jól tudom, az elején tizenheten kérvényezték, s jelenleg csak hét gyerek lenne, az pedig kevés egy önálló óvodához. A kulturális tevékenységről is szó esik. A nemzeti bizottság tisztségviselői az önállóan, jól dolgozó szervezetek sorát a Csemadokkal kezdik. Arra a kérdésünkre, hogy a hivatásos színtársulatok közül melyik és milyen gyakran vendégszerepel a faluban, a kassai Tháliát említik. Hozzáteszik, csak iránta van némi érdeklődés, de az sem lép fel mindig telt ház előtt a tágas, szép színházteremben. „A lányaim szlovák alapiskolába jártak, a fiam magyarba" Tomáš Vicenát, a helyi nemzeti bizottság szolgáltató üzemének vezetőjét is megkérdezzük, hogy érzi magát Tornán a Malacky környékéről származó szlovák. - Nézzék, úgy élünk itt, mint egy család. Hébe-hóba elhangzik egykét szurkáló megjegyzés az egyik és másik fél részéről is, de valótlant állítanék, ha azt mondanám, hogy ez a jellemző ránk. A rendes emberek megértik, igyekeznek megérteni egymást, s tisztelik embertársaikat. Aki pedig azért nézi le a másikat, mert az magyar, szlovák, cseh, vagy ukrán, az rendes ember nem lehet. Én például nem szégyellem, hogy szlovák létemre megtanultam magyarul, s hogy a két lányom szlovák alapiskolába járt, a fiam pedig most a magyar iskola tanulója. Egyébként a feleségem magyar, jól megértjük egymást. Mi a helyzet a gyárban és az iskolában A cementgyárban Jozef Satan igazgató azzal fogad, hogy náluk a termelés a legfontosabb, hiszen attól függ az ott dolgozó magyarok és szlovákok keresete, szociális biztonsága. - Most azon törjük a fejünket, a szükséges termeléscsökkentést hogyan oldjuk meg úgy, hogy a becsületes, rendes dolgozóink közül senkit se kelljen elbocsátani. S hogy tényleg nem nézzük, ki milyen nyelven beszél, azt mások is igazolhatják. A Csemadokban sokat tevékenykedett Kiss Sándor ugyanúgy fogalmaz, mint az igazgató, Gabriel Spišák pedig megjegyzi, hogy náluk például eddig senki sem kifogásolta, még a vezérigazgatóság ellenőrei sem, hogy az egyik üzemegységükben a termelési naplót a dolgozók magyarul vezetik. - Ha nekik úgy könnyebb, miért változtatnánk rajta. Az a fontos, hogy rendben vannak a gépek és folyamatos a termelés. A cementgyár büféjébe is benézünk. Az elárusítónők és a vevők többnyire magyarul beszélnek, és senki sem akad meg azon, hogy a kollégám szlovákul kér egy doboz cigarettát. Ugyanolyan készségesen szolgálják ki, mint másokat, s kérdésére azt is hiba nélkül elmondják neki, hogy a kenyér már elfogyott, de ha frisset akar venni, akkor Kassára tartva térjen be a szepsi sportpálya szomszédságában lévő üzletbe, ott biztosan lesz még. Az iskolában is megállunk, de a magyar iskolában már csak a gondnok van jelen, viszont a szomszéd épületben lévő szlovákban ott találjuk az igazgatót, meg a két iskola gazdasági vezetőjét, Karol Winer igazgató jónak tartja a két intézmény kapcsolatát. Bízik abban, hogy a jövőben is testvériesen elférnek egymás mellett. GAZDAG JÓZSEF A cikkíró fejetetejére állított logikájú bevezető után túltengő öntudattal szögezi le: ,,Valaki állandóan megfeledkezik arról, hogy a szlovákok az urak nehezen megszerzett területükön." Csakhogy a lázálmok nem mindenkor fedik a valóságot. A DélSzlovákiában több helyen többségben élő magyarok is szülőföldjük urainak érzik magukat. Ezt a földet nem valamiféle hódítás útján szerezték, hanem őseiktől örökölték, akik itt, az etnikai határvonal mentén évszázadok óta békésen éltek szomszédaikkal attól függetlenül is, hogy akaratukon kívül és megkérdezésük nélkül kik, mikor rajzolták át Európa térképét és hol húzták meg az országokat egymástól elválasztó határokat. Ezt a földet a legnehezebb időkben se hagyták el, de nem is bevándorlókként érkeztek ide valamiféle előnyök vagy jobb sors reményében. Ezért hát jogosan ragaszkodnak őseik földjéhez. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy ez a nép is hosszú századokon át viselte saját nemzete uralkodóinak súlyos igáját és érthetően más nemzet igáját se óhajtja a nyakába venni. Annál hőbb vágya, hogy mindenkivel, elsősorban pedig szlovák szomszédaival a legnagyobb megértésben, békességben élhessen. Természetesen az egyenjogúság és a kölcsönösség alapján. E téren nem is lennének különösebb problémák, ha a nemzetiségi gyűlölködést valakik mesterségesen nem szítanák. Az utóbbi hetekben a magyarellenesség egyes körökben valóságos divattá vált. Politikai mozgalmak is megalapozott társadalmi, gazdasági és politikai célkitűzések helyett a magyarellenességet olcsó népszerűségre törekedve programjukba szinte fő pontként iktatták be. Felettébb hézagos ismeretekre vall az olyan megállapítás, hogy ,, eddig a kommunisták parancsoltak, most pedig, néhány évszázad után, ismét a magyarok akarnak parancsolni". Kik azok és hol élnek ezek a parancsolni akaró magyarok? Kitől és hol hallott a szerző efféle törekvésekről? Valaki talán amiatt nyugtalankodik, hogy a magyar nemzetiségű polgárok beleszólást kérnek az ország ügyeibe? Teszik ezt azon a jogon, hogy ennek az országnak az adófizető állampolgárai, munkájukkal ennek az országnak a javait gyarapítják. Ha a szlovákiai magyarság beleszólást kér az ország ügyeinek intézésébe, csak azt bizonyítja, hogy ezt az országot sajátjának tekinti! Az eddigiektől is megdöbbentőbb a szerző cikkének utolsó három mondata: ,,Ha azok, akikről szó van, meg akarnak tanulni szlovákul, segítségükre leszünk. Az én további javaslatom viszont radikálisabb lenne. A magyarok menjenek a D .. túlsó partjára vagy a D...-ba." Mi, idősebbek, valami hasonlófélére még nagyon fájón emlékezünk. Ilyesmi már volt. Hitler is fajok, nemzetek szerint osztályozta a népeket és irtotta őket milliószámra. Ugyanezt tették csatlósai is. Magyarországon a nyilasok a Dunába ölték áldozataikat, Szlovákiában a gárdisták például mészégetőt használtak emberek irtására... Azóta azonban valami mégiscsak történt! A népirtók fölött bíróság ítélkezett, a nemzeti és faji gyűlölködés szítását pedig a világ számos országában törvény tiltja. Többek között köztársaságunkban is... Eperjesi főiskolások! Tudjátok-e, hogy lapotok már nem csupán a nemzeti gyűlöletet szítja, hanem polgártársaitok Dunába „küldése" lényegében népirtásra való felszólítás? S teszitek ezt ti, akik nemsokára pedagógusokként, bölcsészekként az utánatok következő nemzedéket fogjátok tanítani, az életre felkészíteni! A majd rátok bízott fiatalokba is az egymás iránti gyűlöletet akarjátok beoltani? Ezt adjátok nekik az életbe útravalóul? (gy akarjátok megközelíteni az európai közös házat? Gondoljátok, hogy ennyi gyűlölettel befogadnak oda benneteket? Vagy talán úgy képzelitek, hogy a szlovák nemzet teljes kibontakozása csak a nemzetiségek jogainak megnyirbálásával képzelhető el? Az utóbbi napokban a közép-kelet-európai térségben lejátszódó események figyelmeztető tanulságul szolgálnak. Az eddig elnyomott népek, nemzetek tovább már nem hajlandók saját szülőföldjükön albérletben élni. Egyenjogúsítási törekvéseik napjainkban az egész haladó világ támogatását élvezik. Az elnyomóknak pedig nemzetközi elítéléssel kell számolniuk az azzal járó minden következménnyel. A külföldi és a hazai események között korántsem szeretnék párhuzamot vonni. Mégis felettébb nyugtalanít valami... A magyar nemzetiség elleni uszítás mesterségesen mélyíti közöttünk a szakadékot. Mi történne, ha a szlovák nemzet nem fogadná el egyenjogú partnerként a köztársasághoz a múltban és a jelenben is hű magyar nemzetiségű állampolgárokat? Mi lesz, ha az anynyira szükséges összefogás helyett földrajzi kötöttségünk ellenére is egyre távolodunk egymástól? Az itt élő magyarságot valakik megfontolatlanul arra akarják kényszeríteni, hogy valahol másutt keressen védelmet? Az eperjesi főiskolások lapjában megjelent cikk címével több vonatkozásban se érthetek egyet. Főképp nem az általánosítással. A becsületes szlovákoknak nincs miért szégyenkezniük. Ahogy a becsületes magyaroknak se. Annál inkább azoknak, akik a nemzetiségi gyűlöletet, megnemértést bármelyik oldalon is szítanák. Sorsközösségünk történelmileg adott tény. Az együttélésre törekvő, becsületes, jóakaratú emberek a nyelvi korlátokat is könnyen leküzdhetik. Csupán kölcsönös jóakarat kell hozzá! ZSILKA LÁSZLÓ Nos, Tornán járva, az ottaniakkal beszélve ezt tapasztaltuk, s nyugodt lelkiismerettel állítom, még halvány jelét sem annak, amit egyes szlovák lapok, vagyis: hogy Dél-Szlovákiában a kisebbségben élő szlovák lakosság hátrányos helyzetben van, nem kap munkát, nem szolgálják ki az üzletekben, nem tanulhat anyanyelvén. „Itt nem volt nemzetiségi torzsalkodás" TORNAI LÁTLELET Vízum nélkül utazhatnak a csehszlovák állampolgárok szinte egész Európába. Az elmúlt esztendő novembere előtt csak a Szovjetunióba, Magyarországra, Lengyelországba, az NDK-ba, Bulgáriába, Romániába, Jugoszláviába és Finnországba utazni szándékozóknak nem kellett beutazási engedélyért folyamodniuk. Azóta a rövid turistautakra megszüntette a vízumkényszert Ausztria, Olaszország, San Marino, a Vatikán (30 napnál nem hosszabb időszakra), Dánia, az NSZK, Franciaország, Norvégia, Izland, Svédország, Svájc, Monaco, Belgium, Hollandia és Luxemburg (három hónapnál rövidebb időre) és az ír Köztársaság. Továbbá ez év október elsejétől nem kell vízum a csehszlovák állampolgároknak NagyBritanniába (hat hónapig terjedő időszakra) és évente egyszer Spanyolországba is enélkül utazhatnak. - Csehszlovákia 1989. november tizenhetedike óta tizennégy vízummentességi megállapodást írt alá - hangzott el Bronislav Kulawiecnek, a Külügyminisztérium konzuMegnyílt előttünk a világ láris osztálya igazgatójának sajtóértekezletén. - Egyoldalúan megszüntettük az USA és Kanada állampolgárainak ilyen kötelezettségét. így vízumkényszer már csak Spanyolországgal (feltételezhetően novemberig), Máltával (októberben törlik el), Portugáliával, Törökországgal, Görögországgal és Ciprussal áll fenn. Egyébként a vízummentes utazásról szóló egyezmények esetében Csehszlovákia alkalmazkodik az illető országokban érvényes rendelkezésekhez. Ezekben a közös az, hogy az utazás célja általában nem lehet munkavállalás. Azokat, akik ezt a feltételt figyelmen kívül hagyják, megbírságolják, illetve büntetőjogi eljárást indíthatnak ellenük, és kiutasíthatják őket egyes országokból. Ilyen esetben természetesen magas pénzbüntetéssel sújtják a munkáltatót is. Ami a világ többi országát illeti, a vízumkényszer megszüntetése nincs tervben, csupán a vízumkiadás határidejét szeretnék lerövidíteni. Ugyanis a harmadik világ országaiban a Csehszlovákia iránti megnövekvő érdeklődés mögött gyakran a feketézés, kábítószer-kereskedelem szándéka húzódik meg. Másfelől a vízumkötelezettségnek nem szabadnak akadályoznia a szolgálati utakat, kereskedelmi, kulturális és sportcélú utazásokat, azaz semmi olyat, amiben a kétoldalú -kapcsolatok kívánatosak. Az ilyen esetben Csehszlovákia az érintett országok számára akár példaként is szolgálhat, hiszen a vízumokat általában 48 órán belül adja ki a Külügyminisztérium. Kanada és az USA velünk szemben nem szüntette meg a vízumkényszert, ellenben a beutazási engedélyt a jövőben is díjmentesen kapják állampolgáraink és lehetőleg egy héten belül. E két ország gyakorlata azonban az, hogy minden odautazni szándékozóval személyesen elbeszélgetnek, hogy megállapítsák az utazás valódi célját. Ez az eljárás sokaknak furcsának tűnik; azonban a két ország törvényhozó szerveinek döntését érvényesítik ily módon az illetékesek. Ami a csehszlovák gyakorlatot illeti, az háromféle. A legegyszerűbb, amikor minden megkötés nélkül azonnal kiadják a vízumot. Ezzel szembén egyes ázsiai és afrikai országok polgárai csak akkor kaphatják meg, ha fel tudják mutatni valamelyik szomszéd ország vízumát, a visszafelé szóló repülőjegyet stb. Ez azon országok esetében van így, ahol fennáll a veszély, hogy állampolgáraik visszaélnek a beutazási engedéllyel. Elhangzott a sajtótájékoztatón az a kérdés is, hogy nem mérlegelik-e a vízumkényszer felújítását bizonyos országok, így Románia esetében. A válasz: nem. A vízum eddig az országok biztonságának szavatolását szolgálta elsősorban, ezután inkább a gazdaság védelme lesz a célja. Erre példa az Ausztriába utazó lengyel állampolgárok számára újra elrendelt vízumkényszer, amellyel az osztrák fél munkaerőpiacát szándékozott védelmezni. (ČSTK) ÚJ SZÚ 4 1990. IX. 22.