Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-03 / 206. szám, hétfő

Mit mondott Beneš Sztálinnak a magyarokról? G oszt ony i Péter tanulmányai 1. Kétségtelenül, manapság Magyarországon . Gosztonyi Péter a legtöbbször idézett, s talán a legtöbbször szereplő külföldön élő magyar történész. 1931-ben született Budapesten, 1956 után hagyta el Magyarországot, 1963 óta a svájci Bernben székelő Osteuropabibliothek munkatársa, illetve vezetője. A magyarországi érdeklődést elsősorban az igazolja és magyarázza, hogy Gosztonyi Péter tanulmányai mindenekelőtt a második világháború magyar vonatkozásait tárják fel. Olyan sokakat érdeklő és mindmáig nem teljesen felderített problémákkal foglalkozik, mint a Szovjetunió elleni hadüzenetet közvetlenül kiváltó kassai bombázás rejtélye, sokszor írt, s többnyire az elsó ízben általa feltárt források alapján a szovjet-magyar fegyverszüneti tárgyalásokról (1944), illetve a decemberi magyar ideiglenes kormány megalakulásáról. Nem kevésbé izgalmas a Budapest ostromával összefüggő kérdések taglalása, vagy az, hogy miként vettek részt a második világháború idején, 1944. augusztus 23dika után a román királyi csapatok a Magyarország területén folytatott harcokban a Vörös Hadsereg oldalán. Már pusztán a témák izgalmasak. S nem kérdéses, hogy az újkori magýar történelem sorsfordulói megannyi fontos részletének tisztázását segítik. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul szót kell ejteni Gosztonyi Péter munkásságának bizonyos jellemzőiről. Minden bizonnyal túlzás lenne azt állítani, hogy a magyarság második világháborús hányattatásainak kutatását Gosztonyi Péter előtt a magyarországi történetírás elhanyagolta volna. Nem állítja ezt maga Gosztonyi sem, sőt mindig épít azokra a gazdag eredményekre, amelyeket a magyarországi történettudomány eddig produkált. Ugyanakkor azonban Gosztonyi Bernben élve - bizonyos értelemben - előnyös helyzetben volt: az emigráció módszeres felderítésével, az emigráció által Nyugat-Európába, illetve Amerikába magával vitt dokumentumok megszerzésével és közzétételével - pártatlan forrásanyagra tett szert. Az az érzésünk, hogy Gosztonyi Péter tanulmányai alapjaiban nem módosítják a magyarság háborús részvételéről eddig kialakult képet, de soksok részletben árnyalják azt, nem is jelentéktelen helyeken. Ugyanakkor ma már őszintén bevallhatjuk, hogy Gosztonyi Péter számára az emigráció sajátos területenkívüliséget jelentett, tehát olyan - elsősorban szovjet vagy éppen cseh - problémákkal ugyancsak foglalkozhatott, melyeket magyarországi kollégái számára a legkülönbözőbb, s rendszerint nem is budapesti származású tabuk tiltottak. Feltétlenül Gosztonyi Péter hadtörténészi erényei közé tartozik, - s ez a magyarul olvasók számára alig ismert -, hogy ő a nagy háború magyar vonatkozásait - a háború általános történetébe ágyazva vizsgálja. Különösen imponáló a Vörös Hadseregre vonatkozó ismeretanyaga, amelyet 1980-ban egy jelentős nemzetközi visszhangot kiváltó, néiYietül írott monográfiában összegzett (Peter Gosztony: Die Rote Armée, Verlag Fritz Molden). Ez azért fontos, mivel ekként nagyobb összefüggések hátterével láttatja azokat az eseményeket, amelyeknek számunkra, magyarok számára kétségtelenül elsőrendű jelentőségük van, ám a háború általános menetét tekintve talán csupán szerény lábjegyzetek. E sorok írója nemegyszer vitatkozott a magyarországi sajtó hasábjain Gosztonyi Péter egyes megállapításaival, de úgy gondolom, hogy nincsen szükség e disputák felelevenítésére. Azt azonban szükséges megmondanom, hogy ezek a disputák sohasem arra vonatkoztak, hogy Gosztonyi tanulmányait meg kell-e jelentetni Budapesten avagy sem. Magától értetődik, hogy régen eljött ennek az ideje. Személy szerint nem nagyon értek egyet például Gosztonyi Péternek, a közelmúltban Magyarországon is kiadott Horthy Miklós-biográfiájával, mert az a véleményem: a szerző a volt kormányzó jobboldali múltját a valóságosnál Iá-' gyabban mutatja be, s mintha a legkülönbözőbb felmentvényeket keresne arra, ami menthetetlen. Kezdve attól, hogy Horthy együttműködését Hitlerrel nem lehet pusztán történelmi kényszernek nevezni, mert kivált a harmincas években nem csekély mértékű önkéntesség, sőt rokonszenv is volt ebben, befejezve azzal, hogy függetlenül attól: a népbíróság elé állt-e Horthy, vagy sem - a második világháborús magyar szerepvállalás felelőssége mindenekelőtt az övé. Viszont helyes, hogy ez a biográfia Magyarországon is megjelent, legalább alkalmat nyújt a nyílt vitára. A Népszava Kiadó most Budapesten tett közzé két kötetet (Vihar Kelet-Európa felett, illetve Háború van, háború!) Gosztonyi Péternek azokból a tanulmányaiból, amelyek korábbi, Münchenben magyarul kiadott könyveiben (Magyarország a második világháborúban, Politikusok, katonák, események) már többnyire megjelentek. Ezek azonban inkább csupán a szakemberek szűk köre számára voltak hozzáférhetőek, a mostani budapesti kiadás azonban a széles olvasóközönség érdekeit szolgálja. És erre mindenképpen szükség volt. / 2. Gosztonyi Péter munkamódszerét is pontosan érzékeltethetem azzal a tanulmányával, amely a Háború van, háború! című kötetben jelent meg most újra Beneš-Sztálin-Molotov-tárgyalások Moszkvában, 1943 decemberében címmel, t Gosztonyi Péter rövid kommentárokkal kísér egy alapvető fontosságú dokumentumot, amelyet Vojtech Mastný professzor tett közzé 1972ben az Egyesült Államokban. Ez az a jegyzőkönyv, amelyet Eduard Beneš 1943 decemberi moszkvai tárgyalásairól az elnöki hivatal kancellárja, Smutný készített. Beneš célja az volt, hogy - miután München előtt és után csalódott nyugati szövetségeseiben, akiknek a háború alatti elismerése nélkül különben Sztálin sohasem fogadta volna - megnyerte a Szovjetunió bizalmát az új Csehszlovák Köztársaság számára. Ezért széleskörűen vázolta a csehszlovák belpolitikai elképzeléseket, külpolitikai terveit, amelyeknek középpontjában egy szovjetbarát Kis-Antant felállítása lett volna. Ezért Beneš aktívan támogatta a Szovjetunió ellen még harcoló Romániát, s kivált az ÉszakErdélyre vonatkozó második bécsi döntés érvénytelenítését kérte, másrészt szorgalmazta a németek és a magyarok kollektív felelősségrevonását. Nem arról van szó, mintha Beneš minden mondatával valótlanságot állított volna. Beneš diplomáciai művészeté éppen az volt, hogy az igazságot, a féligazságot és hazugságot mesteri keverékben tudta Sztálinnak tálalni. Például Benešnek bizonyosan igaza volt abban, hogy a háború után „Magyarországon belső forradalomra van szükség, amely a feudalizmust megszüntetné", s ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy az angol kormányzat 1919 után miként szimpatizált Hörthyval. (Hozzáteszem, hogy ez ä szimpátia még a háború idején is érzékelhető volt, mert a londoni emigrációban élő Károlyi Mihálynak csak hosszú és elkeseredett küzdelmek után sikerült megszólalnia a BBC magyar nyelvű adásaiban.) Más kérdés, hogy ebből az igazságból semmiképpen sem következett az, amit Beneš álszent módon így adott elő: „A következő kérdés a magyarokkal kapcsolatos. Sokan azt tartják nálunk: őket is szét kell zúzni. Jómagam nem vagyok ennyire radikális. Egy nagyhatalom meg tudná ezt cselekedni, de mi ilyet nem tehetünk!" Magyarán: Beneš Sztálint uszította arra a feladatra, melyet célként ő szeretett volna elérni, hogy a németek és a magyarok háborús szereplésének megítélése azonos legyen. Molotov reagálása nem is maradt el: „A magyarokat meg kell büntetni!" - mondotta. (Ez történt 1943 decemberében. Más forrásokból tudjuk, de erről Gosztonyi nem tesz említést, hogy 1945 márciusában Sztálin levetítette a Budapest ostromáról szóló híradót a nála vacsorázó csehszlovák delegációnak, s közben szüntelenül kérdezgette a mellette ülő Vavro Šrobárt: „Jól elbántunk Budapestnél a fasisztákkal, vagy még adjunk nekik?") Gosztonyi sem itt, sem másutt nem érti, hogy mi lehetett az oka Molotov és Sztálin ellenséges magatartásának a magyarokkal szemben. Azt hiszem, a magyarázatot nem a magyar hadsereg szovjetunióbeli magatartásában kell keresni, s még kevésbé Beneš uszító megjegyzései hathattak a szovjet politikusokra. Sztálinra különben sem tudott hatni senki, Molotovra pedig csak Sztálin. Beneš legfeljebb jó szimattal, s főleg remek hírszerzői jelentések alapján tudta, hogy mit várnak tőle a Kremlben. A magyarázat - szerintem - ott keresendő, hogy a Horthy-Magyarország következetesen merev elutasítással viselkedett 1920-tól a Szovejtunióval szemben, még azokban a ritka években is, amikor a két ország között létezett diplomáciai kapcsolat. Csehszlovákia pedig akkor is együttműködésre törekedett, 1920-tól a Szovjetunióval, amikor még diplomáciai kapcsolatoknak se híre, se hamva nem volt, sőt Románia is igyekezett valami modust vivendit találni a Szovjetunióval. Különös, de még luliu Maniunak is voltak szovjet kapcsolatai, a magyarok közül pedig még Telekinek sem. A döntő lökést pedig Molotov számára az jelenthette, hogy 1941. június 23-án Kristóffy József moszkvai magyar követnek megígérte: a Szovjetunió Erdély kérdésében jóindulatú magatartást tanúsít, ha Magyarország nem üzen hadat a Szovjetuniónak. Molotov a legmagasabb árat ajánlotta - hasztalanul. S végül, de nem utolsósorban: a Magyarországhoz hasonló helyzetben álló országok (Románia, Szlovákia, Horvátország, Bulgária) mindvégig valamilyen csatornán keresztül a háború ideje alatt is tartottak valamilyen kapcsolatot a szovjet diplomáciával. A végzetes kivétel - Magyarország volt. Erről, természetesen, sem Sztálin, sem Molotov nem feledkezett meg. Nem beszélve arról, hogy Beneš ajánlata a Szovjetunió számára egyszerre jelentette Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia támogatását a háború utáni időkre, míg a magyar igények bármilyen fokozatú figyelembevétele ezeket az országokat eltávolította volna tőlük. Beneš azonban - s itt Gosztonyi dokumentumközlésének gondolatmenetét követem újra - korántsem csak a magyarokkal kapcsolatban szőtt fondorlatos terveket, amelyeknek lényege az volt: a csehek helyett a piszkos munkát a németekkel, a magyarokkal, a szlovákokkal szemben - végezzék el a szovjetek. „Egész Szlovákia egy nagy klán, ahol mindenki fedezi a másikat: egy testvér Londonban él, a másik Szlovákiában. Ha a Szövetségesek ügye rosszra fordul, a Szlovákiában élő testvér a külföldi szlovákot menti meg. Fordított esetben pedig a külföldön élő fedezi testvérét a hazában" - mondotta Sztálinnak és Molotovnak. Beneš következtetése: „Biztos akarok lenni, hogy senki se mondhassa: a csehek törvényt ülnek a szlovákok felett. Ezért kérem az önök segítségét. Amit a szlovákok velünk tettek, az szinte megbocsáthatatlan." Molotov azonban ezúttal lehűti az elnököt: „nem dughatjuk a szlovákokat ugyanabba a zsákba, amelyben a németek vagy a magyarok vannak". A szlovák nemzeti felkelés pedig majd tovább módosítja a szovjet álláspontot, ezért Benešnek is engednie kell. Viszont abban Benešnek mindenképpen igaza volt, amikor Tiso, Tuka, Mach személyes felelősségrevonását követelte. 3. A tények fontos és makacs dolgok. A tények azonban különféle módon értékelhetők. Gosztonyi Péternek rendkívül fontos szerep jutott sok tény felderítésében. Kommentárjaival időnként nem értek egyet. Könyvei így is izgalmas, fontos olvasmányok. E. FEHÉR PÁL TÜRELMETESSÉG ÉS VÁLTOZÁS Deregnyöi szombat délután Meg kell érkezni. Ezen múlik minden. A legelőkészítetlenebb utazásról is kiderül, hogy az ember valamikor már elhatározta. Aztán csak megy az úton, amely a riportírás kezdetét jelenti. Éppen ezért vágyom arra, hogy úgy érkezzem meg, mintha soha nem távoznék. A találkozás így mindig telítettebb, adakozóbb. Kézfogása tartós meleget lop a tenyérbe. így a megérkezés mindig feladat, s a feladatok elnehezítik a lelket... Most is. Romák jobbról, romák balról. Családok szedik az almát a Vajánból Deregnyőig vezető út mentén. Nem igen vizsgálják, menynyi egy-egy almában az ólom, a higany, a kén. Sem mással, sem magukkal nem törődnek. Pedig a gyümölcsből vagy ecet, vagy almabor lesz. Mi a különbség? Semmi. Mindkettőt kóstoltam már. Az aszály szorongatta fák alatt olyan ez az árokpart, mint az államhatárok közötti senkiföldje. Persze békésebb, mert katonák helyett maguk az emberek járják be. Almát szednek a senki fáiról. Nem újkeletű ez a „senkié, hát mindenkié" szemlélet. így néztünk a vajáni hőerőmű kéményére is. Füstöl? Nem nekünk baj. Hitték egyesek. Rossznyelvek és okos tudósok szérint valahol az Alföld keleti felén száll alá a hamu. Jó magas a kémény. Huzatos a senkiföldje. A szél átjárja a határokat. A nyelvhatárokat is? Csorna László református lelkész szerint: igen. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy deregnyöi református lelkész. Ennek a helyhatározós szerkezetnek Koncsol László önéletírásos vallomásai adtak csengést. Az író édesapja deregnyöi pap volt, szülőföldjének ezt a falut tekinti. Csorna tiszteletes úrnak ez az egyik iránytűje. A gyengéd forradalomban komoly részt vállalt. Határozott véleményt képvisel a magyarság dolgaiban is. A változtatásban is a türelmetességet tartja elsődlegesnek. Nemzeti és vallási türelmet egyformán. Példát mutat. Tehetne-e másképpen? Minden bizonnyal, hiszen vannak ellenkező példák is. A deregnyöi udvarokban kassai rendszámú autók állnak. Ennek a tájnak a sorsát az elvándorlás pecsételte meg. így van ez a Bodrog jobb partjától a Tiszáig, a Laborcig. Mi más tarthatná hát meg itt az embereket, mint a szeretet szava, a korlátokat döntögető türelem, a hit kötelékei? Abból, ahogyan visszaköszönnek, vagy előre köszönnek Csorna Lászlónak, a bizalmas viszonyt sejtem ki... - Ne kérdezze, tiszteletes úr, hová indulok - kiált vissza a falu főutcájának innenső oldaláról egy gumicsizmás fiatalember. Áviájának hátulján igazgat valamit. Félszavakból, szemvillanásokból megértik egymást. Meg aztán a vadászszenvedély Deregnyőn is szedi „áldozatait". Egy idősebb ember a háza előtt egyengeti a földet, s bádoglemezből készített szellőző aknát igazgat. Ismét a bizalom állít meg bennünket. Elmagyarázza a tárgy funkcióját, a használatát. Elégedett és vidám. A napi feladatot letudta, s gyarapodott az élete. Nemcsak a tárggyal, hanem egy jóérzéssel. A deregnyöi református paphoz naponta érkeznek a levelek. Igazságtalanul elhurcolt, becsapott erryberek vagy családtagjaik írnak a „málenkij robot" pokláról, a lágerek embertelenségeiről. Remélnek. Legalább lelket felszabadító jószót, s talán néhány korona támogatást a nyugdíj mellé. Több ezer ember adatának a birtokában van, s a levéláradatnak nincs vége. Sokan aprólékosan leírják 1944-ben történt megcsalattatásuk történetét. Sokan meghaltak. Szerencsésebbek azok, akik két-három év múlva hazakerültek, az életben maradottak némelyike öt-hat évet is eltöltött a kényszermunkatáborokban. Ártatlanul. A németeket üldöző szovjet csapatok katonáit a civil életben pótolni akarták. Két-három napra toborozták a férfiakat, akiknek egy részét éppen a deregnyöi Lónyay-birtokon létesített ideiglenes lágerben gyűjtötték össze. Sokukat itt látták utoljára az ide még vizet, élelmet, ruhát hozó családtagok... A deregnyöi parókiára érkező levelek a történelem igazságtalanságairól tanúskodnak. Ha nem is anyagi, de mindenképpen erkölcsi jóvátételre várva még mindig félnek. A levelek írói kérik a tiszteletes urat, ne adja ki kezéből a leveleket, mert a szenvedésből elegük volt. Nem akarnának újabb bajba keveredni. A bizalom kötelez. Papot, újságírót, meg azokat is, akik nyegle ügyködéseikkel politikai tőkét akarnak kovácsolni az emberek sorscsapásainak orvoslásából. Félelem köt féket az emberek nyelvére, s tartja zárva a lelket idegen előtt. A Csorna Lászlóba vetett bizakodás, papi hivatásának kötelező esküje, meg a naponta megújuló együttlét avatja a fiatal lelkészt a széles környék meghurcoltjainak bizalmasává. - Čalfa vagyok - nyújtja kezét a felújított kápolna lépcsőjén az egyik férfi. - Csodálkozásomra válaszul így folytatja: - Nem véletlenül lehet ismerős a név, a kormány elnökének a nagybácsija vagyok. Jó szlovák a jó magyarok között - teszi még hozzá. Erről fölösleges tovább beszélgetni. Čalfa úr megszenvedte a háborút, ugyanúgy, mint magyar polgártársai. A katolikus kápolnát vasárnap szenteli fel Gábor Bertalan nagykaposi esperes úr. Asszonyok, férfiak mezítláb óvatoskodnak a makulátlan tisztaságú szőnyegeken. A Lónyayak családi kriptájából a helyi katolikusok kápolnája lesz. - Valami nincs rendben a harmóniummal. Tiszteletes úr, maga biztosan ért hozzá - fordul egyikük Csorna Lászlóhoz. A református prédikátorok deregnyöi utóda leveszi cipőjét, s beül a harmónium padjába. Amikor pillanatok alatt kiderül a hiba, amit csak szakember tud elhárítani, már igazolva látom sejtéseimet, megérzéseimet. így aztán végképp nem lep meg, hogy Deregnyő szlovák és magyar katolikusai nekünk újságolják, hogy a kápolnából kívülrekedőknek tévéképernyőn közvetítik a kápolnaszentelés szertartását. A kápolna homlokzatát tartó két hatalmas oszlop márványvolutáit nézem. Talán ennyi idézi még a klasszicista építményt. Előtte már felállították az egyik Lónyay-ős sírjától idehelyezett Szent Ilona szobrot. A nőalak felmutatja Jézus Krisztus mégtalált keresztjét. Nagy Konstantin császár anyjának szobra díszíti a deregnyöi katolikus kápolna előterét. Ha egy falunak műemlékei vannak, történelmi tárgyiasulása közvetlenebbül hat az idegenekre. A Lónyayak kastélya a letűnt rendszer álszent félemásságának bizonyítéka. A hatalmas épület fele szinte már leomlik, míg az iskolának helyt adó épületszárny teteje viszonylag új. Felnézve a valamikor még művelődési háznak is szolgáló épület hatalmas teraszának-omladozó kőkorlátaira, szomorúság lesz úrrá az emberen. Meg reménykedés. A katolikus kápolna után talán a kastélyra is sor kerül. A Lónyayak fészke és a klasszicista stílusban épült református templom között egy, valamikor gondozott park maradványait találjuk. A múltjukhoz ragaszkodó deregnyőiek ezt a parkot is fel szeretnék újítani. Méltó környezetet adna a református templomnak és a kápolnának. Hatása alá von a klasszicista építmény. A templom meghatározó színei a fehér árnyalataihoz tartoznak. Feltűnik a padok közötti folyosó padlójának csatornaszerű mélyedése. Deregnyöi emberek csizmáinak vasalásai koptatták ki. Ezerszer ezer lépés az otthonoktól az Istennel való találkozásig vezető úton. Ősök lábnyoma a köveken. Nehéz léptű parasztemberek, lebegő járású lányok, hetyke léptű legények emlékét őrzi a kőpadló. Meg az itt élők. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1990. IX. 3.