Új Szó, 1990. szeptember (43. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-17 / 218. szám, hétfő

Beszélhetünk-e MAGYARUL holnap is? ZÁSZLÓS GÁBOR, A SZLOVÁK KORMÁNY ALELNÖKE VÁZOLTA NEMRÉG A SZLOVÁK PARLAMENT ALKOTMÁNYJOGI BIZOTTSÁGÁBAN A NYELVTÖRVÉNNYEL KAPCSOLATOS LEHETŐSÉGEKET, AZAZ CSUPÁN HÁROM LEHETŐSÉGET: A PARLAMENT ELFOGADHAT OLYAN NYELVTÖRVÉNYT, AMELY ÁLTALÁNOSAN KÖTELEZŐVÉ TESZI A SZLOVÁK NYELV HASZNÁLATÁT, S AZ ORSZÁG VÁLLALJA ENNEK FELTEHETŐEN SÚLYOS NEMZETKÖZI KÖVETKEZMÉNYEIT. A MÁSODIK LEHETŐSÉG: A PARLAMENT A NEMZETKÖZI EMBERJOGI SZERZŐDÉSEKNEK ÉS AZ EURÓPAI GYAKORLATNAK MEGFELELŐEN NYELVTÖRVÉNYT FOGAD EL. A HARMADIK: A PARLAMENTNEK NEM IS KELL NYELVTÖRVÉNYT ALKOTNIA. A napokban tekintélyes, tudományos címekben bővelkedő jogászok, politikusok bizonyították, hogy nem ismerik az idevonatkozó nemzetközi szerződéseket, az egykori hazai és a jelenlegi külföldi törvényeket. Milan Čič akadémikus például a választások előtti utolsó sajtóértekezletén arról beszélt, hogy a nyelvhasználat kérdését alkotmánytörvénnyel kell majd szabályozni (mintha erre nem került volna sor 1968ban a 144. számú alkotmánytörvénnyel), és mély egyetértéssel szólt egyes csoportok azon követeléséről, hogy „úgy mint az USA-ban, Kanadában, s egyáltalán mindenütt", itt is kötelező legyen a hivatalos nyelv, azaz a szlovák nyelv ismerete. Mindenütt „kötelező"? Méghozzá a hivatalos nyelv „ismerete"? Vajon mivel büntetik e jogi kötelesség elmulasztásáért például a süketnémákat, esetleg miként büntetik Svájcban azt, aki az országban használatos négy hivatalos nyelv közül csak kettőt „ismer"? A jog kötelezővé teheti valaminek tanulását, de ismeretét aligha, ezért kérdéses, mennyire lenne jogszerű a nyelvismereti kötelességet állampolgári kötelességként törvényesíteni. A nyelvtörvény mindenképpen kell, hiszen Franciaországnak is van ilyen törvénye - érvelnek a szlovák nacionalisták, ám egy szót sem szólnak arról, milyen rendelkezéseket tartalmaz a francia nyelvtörvény. Nyelvtörvényi hagyományok A nyelvtörvény előkészítésével kapcsolatban nem véletlenül hangsúlyozta dr. Ján Čarnogurský, illetve már a kormányprogram is, a nemzetközi vonatkozásokat, a nyugati államok hasonló törvényei beszerzésének szükségességét. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a nyelvtörvény elfogadtatására irányuló kampány egyik legjellemzőbb vonása mégiscsak az, hogy egyesek tudatosan, mások pedig pusztán hozzá nem értésük folytán elfelejtik: Szlovákiában hagyománya van a nyelvtörvénynek, mégpedig olyan hagyománya, amely a demokráciák számára is követendő példa lehetett a múltban. Egy újabb nyelvtörvény megfogalmazásakor elsősorban ezekhez a hagyományokhoz kellene visszatérni, s nem a ki tudja honnan származó nyelvtörvények koncepcióit követni. Gondolok itt elsősorban az 1868. évi XLIV. számú törvényre, melyet Budapesten, a „nemzetiségek tömlöcének" nevezett Monarchia idején fogadott el a parlament. A 122 évvel ezelőtt elfogadott törvény, a bevezetőjében szögezi le az alapelvet: „az országban divatozó többféle nyelvek használatának egyenjogúsága csak annyiba eshet külön szabályok alá, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik". Mit jelent ez az alapelv konkrét szabályokra lebontva? „A törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban kiadandók" (1. paragrafus). „A törvényhatóságok jegyzőkönyvei az állam hivatalos nyelvén vitetnek, de vitethetnek e mellett mindazok nyelven is, a melyet a törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egy ötöd része jegyzőkönyvi nyelvül óhajt" (2. paragrafus). „Törvényhatósági gyűlésekben mindaz, a ki ott szólásjogával bír, akár magyarul szólhat, akár saját anyanyelvén, ha az nem magyar" (3. paragrafus). „A törvényhatóságok... egymás közti irataikban akár az állam nyelvét, akár pedig azon nyelvek egyikét használhatják, amely... jegyzőkönyveik vitelére elfogadtatott" (4. paragrafus). ,,A bíró ... a panaszt vagy kérelmet a panasz vagy kérelem nyelvén intézi el, ... a perek tárgyalási jegyzőkönyveit azonban azon a nyelven vezeti, melyet a perlekedő felek a törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelvei közül kölcsönös megegyezéssel választanak" (8. paragrafus). * „A községi gyűlések magok választják jegyzőkönyvük s ügyvitelók nyelvét. A jegyzőkönyv egyszersmind azon a nyelven is viendő, a melyen vitelét a szavazatképes tagoknak egy ötöde szükségesnek látja" (20. paragrafus). A magánszemélyek, egyházak, magántársulatok, magán tanintézetek stb. kormányhoz intézett beadványaira „hozott végzés eredeti magyar szövegéhez a beadvány nyelvén eszközölt hiteles fordítás is melléklendő" (25. paragrafus). „A hivatalok betöltésénél jövőre is egyedül a személyes képesség szolgálván irányadóul, valakinek nemzetisége ezután sem tekinthető az országban létező bármely hivatalra vagy méltóságra emelkedés akadályául. Sőt inkább az államkormány gondoskodni fog, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra,. s különösen a főispánságokra a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak" (27. paragrafus). Nyelvtörvénytelenség Ugyancsak rossz érzés alakul ki az emberben, ha ezt a 122 évvel ezelőtt megszavazott törvényt hasonlítja össze a Matica nyelvtörvénytervezetével, netalántán a szlovák parlament legújabb fegyvertényével: a községek rendszeréről szóló törvénnyel. A legutóbbi ugyanis nem szól a községi önkormányzat azon jogáról, hogy megválassza a jegyzőkönyv nyelvét, esetleg azon kötelességéről, hogy jegyzőkönyveit a községben kisebbségben lévő nemzetiségek nyelvén is vezesse. Kategorikus utasításként rögzíti azonban, hogy a jegyzőkönyvnek sem tekinthető községi krónikát szlovákul kell vezetni. Ugyanilyen messze áll az évszázados liberálisdemokratikus nyelvtörvény hagyományától a Demokrata Párt nyelvtörvénytervezete, amely maximális engedményként szögez le annyit, hogy a Csemadok a saját tagjaival folytatott levelezésben, a szlovák nyelv mellett használhatja a magyart is. Azaz, ha veszik a fáradságot, mellékelhetik a levél magyar nyelvű fordítását is. Persze, nem feledkezhetünk meg arról, hogy 122 évvel ezelőtt a magyar parlament a „nemzetiségi egyenjogúság" eszméit szem előtt tartva szabályozta az államnyelv és az anyanyelv használatát, ma viszont az egyenjogúságot mellőzve, csupán „az állami és hivatalos nyelvről" szükséges törvényt alkotni a nagysurányi Memorandum aláírói és más soviniszta csoportok szerint. Követelésükkel figyelmen kívül hagyják az emberi jogok egyenlőségének alapelvét, az anyanyelv használatának egyenjogúságát. Az elmondottak nyilván választ adnak arra a kérdésre, mi a nyelvtörvény és mi a nyelvtörvénytelenség. FEKETE MARIAN Vállalkozás = rugalmasság A Národná obroda napilap munkatársa interjút készített Jozef Kučerákkal, a szlovák kormány alelnökével. Az alábbiakban ezt a beszélgetést közöljük. • Vállalataink termelése évekig kelet felé irányult, manapság viszont az az érzésem, mintha eltűnt volna ez a világtáj. Vajon miért tértünk el ettől az iránytól és fordultunk nyugat felé, amelynek piaca egyébként is eléggé telített? - Az emberek számára talán furcsa, hogy inkább nyugat mint kelet felé orientálódunk. Úgy néz ki, mintha lemondanánk ez utóbbi szabad térségről. Két okból váltottunk irányt. Először is azért, mert a keleti piac puha piac volt. Azok a vállalatok, amelyek ide szállítottak, nem javították termékeik minőségét. Arra számítottak, hogy oda mindent kivihetnek. A másik tény pedig, hogy a szovjet gazdaság teljesen felborult, tipikus példáját adva vannak, hová jut valamennyi utasításos, központilag irányított gazdaság. Ebből következik, hogy az oda exportált termékekért nem tudtak mivel fizetni, közben dolgozóink bérének nem volt árufedezete. Ezt azonban a vállalatok nem látják, csupán a kormány látja mindezt. A Szovjetunióval szemben aktív a szaldónk, néhány milliárddal tartozik nekünk, s a további kereskedelemmel csak növekszik ez az adósság. • Tehát lemondunk erről a piacról? - Nem, az elmúlt napokban kissé megváltozott a helyzet. A jövő évben a keleti piacon is konvertibilis valutában kereskedünk majd, sőt a Szovjetunió adósságát is átszámítjuk. Viszont sem a hazai, sem a szovjet piacon nincs elegendő deviza. Ezért vállalatainknak. minden olyan, a szovjet piacra irányuló hatékony kivitelt támogatniuk kellene, amelyet szovjet importtal lehetne ellentételezni. A sokoldalú kompenzációs ügyleteket is bővíteni kell, sokat segíthetnénk ezzel néhány vállalat termelési programjának kialakításában. • A szovjet piac iránt a nyugati vállalkozók is meglehetősen érdeklődnek. - Érdeklődésük nyilvánvaló, ám a bürokratikus előírások a nem konvertibilis valutájukkal együtt komoly akadályt jelentenek. Ezért inkább azt fontolgatják" hogy nálunk fektetik be tőkéjüket, és távlatilag, miután a szovjet gazdaság áttér a piacgazdálkozásra, segítségünkkel jutnának el erre a piacra. • Milyen az együttműködés a többi kelet-európai országgal? - Hasonlóan aktív szaldóval zártunk Bulgáriával is. Sok a velünk szembeni adósságuk, s ezt a problémát meg kell oldani. Felajánlhatnák nekünk például tengerparti szállodai kapacitásuk egy részét, s ezt mi vállalkozásra használhatnánk fel. Rövid távon az is segítene, ha olyan országokra irányítanánk figyelmünket, amelyek gazdasága hasonló gondokkal küzd. Érdekes együttműködési ajánlatot kaptunk Szlovéniából és a Horvát Köztársaságból. Különféle akciókban vennénk részt, s a kölcsönösen érdekes termékek esetében kompenzációs ügyleteket bonyolítanánk le. • Az embereket meglehetősen bántja az a tény, hogy idáig mindig tudtuk, ki ez a kisember, aki valamit elrontott, viszont a kormánytagok rossz vagy meggondolatlan lépéseit figyelmen kívül hagytuk. Milyen lesz a kormánytagok személyi felelőssége? - A kormány tevékenységét a Szlovák Nemzeti Tanács hagyja jóvá, amely egyben azt is figyeli, hogy mit tesz a kabinet. Nemrég kaptuk meg a bizalmat, s nehéz megítélni, hogy mindig helyesen cselekedtünk-e. Végül is mindenki, aki dolgozik, követ el hibát. Nagy előny, hogy koalíciós kormányunk van, s majd bizonyára minden párt figyeli és bírálja a kormánytagok • helytelen lépéseit. A demokráciában gyakorlat, hogy ha valamelyik határozat hibás, a miniszter lemond. Úgy gondolom, ez nálunk is így lesz. • Idáig inkább az volt a szokás, ha az egyik funkcióban nem vált be, kapott egy másikat. - Természetesen ennek már nem szabadna megtörténnie, gondolom ilyen gyakorlatra nem kerül sor. S ha ez még sem így lesz, akkor még itt vannak önök, az újságírók. • Vajon mi a kormány feladata a munkanélküliség megoldásában? A kabinet lemond erről a területről, vagy gondoskodik a munkanélküliekről? - E tekintetben a kormánynak két feladata van. Egyrészt gondoskodik a szociális biztonságról a munkanélküliség ideje alatt; a munkanélküli fizetésének 70-90 százalékát kapja. Ez azonban már a végső lehetőség, vagyis következmény. A másik feladat a megelőzés. A kormány támogatni fogja a vállalkozás különböző formáit és a külföldi tőke beáramlását. Az olyan gazdaságban, amelyben lehet vállalkozni, valaki mindig kitalál valamilyen új teVméket, új technológiát, amelyhez új emberekre van szüksége. Segíteni fogunk az átképző hálózat fejlesztésében, a tanfolyamok megszervezésében, hogy megkönnyítsük a dolgozók vállalatok közti mozgását. Azonban újra szeretnék figyelmeztetni arra: ha korszerűsíteni szeretnénk gazdaságunkat, ha azt akarjuk, hogy új, jó minőségű és olcsóbb termékeket gyártsunk, számolnunk kell azzal, némelyek elveszítik munkájukat s majd át kell képezniük magukat. ÚJ SZÚ 1990. IX. 13. A

neveinket is elvették. A családneveinket és személyneveinket is. Megmásították - megnyújtották, megrövidítették, meglágyították, megkeményítették, egy más nyelv szabályai szerint. De nem csupán a szabályokra hivatkozva, mert akkor mégsem került volna például annyi ,,mekcseny" neveinkre, hanem inkább figyelmetlenségből, nemtörődömségből, és még inkább a személyiséget, az ember nevét nem tisztelő, alantas szándékoktól vezérelve, s e szándékot gyakran hangosan is kimondva: ha Szlovákiában élünk, a magyar név szlovákos köntösben jelenjék meg. És mi hagytuk. Tisztelet a kivételnek. Akik nem tűrték, hogy nevük apáik, őseik nevétől eltérő formában szerepeljen a személyazonossági igazolványban, igenis, visszamentek a rendőrségre, kérvekövetelve a helyreigazítást; akik vitába szálltak kórházi nővérekkel, anyakönyvvezetővel, tudván, létezik hatályos előírás, mely szerint ebben az országban bárki élhet, hivatalosan is, József és Erzsébet, János és Ilona, Zsolt és Emese néven. Hát igen. Ha valaki beleszületik valamibe, és abban a valamiben növekedik, olyképpen, hogy nem lát vagy nem láthat ki belőle, legalábbis messzebbre nem, azt hiszi, úgy van jól, ahogy van. Megvallom, sokáig engem sem izgatott, hogyan lettem Július, miért vagyok Július a személyazonossági igazolványomban meg mindenféle papírokon, sőt magam is automatikusan Júliust írtam borítékra, jelentkezési ívekre, ilyen-olyan nyomtatványokra, száz igazolványba, kivéve a Csemadokkönyvemet, szerelmesleveleimet meg később, amikor újságíró lettem, cikkeimet. Pedig szüleim nem Júliusban gondolkoztak negyvennyolc tavaszán, hanem Gyulában, Gyula lesz születendő gyermekünk neve, ha fiú lesz. így döntöttek. Mégis Július lettem, a családi, rokoni, baráti, diák- és munkatársi köreimen kívül. Ezen már nem is csodálkoznék, hisz olyan időben jegyeztek be, amikor a személyiség fennen hangoztatott védelme helyett a gyakorlatban éppen a személyiség elleni támadás kezdődött meg, az ember kifosztása mellett személyiségének megfosztása, egyedi jegyeitől, normálisabb országokban eleve adott jogaitól. Hanem azon már igen, hogy az esztendők múlásával nemzeti kisebbségünk mégiscsak bővülő jogai, éppen a névhasználat területén is, miként tudtak titokban maradni előttünk. Persze, értem én, hogyne érteném, különösen, ha arra gondolok, hogy az ország lakossága általában sem vizsgázott volna jelesre jogismeretből, még az alapvető jogok ismeretéből sem. Az állampolgár ugyanis gondosan ügyelt arra, nehogy a fejünkbe jussanak, mert még baj lehetne belőle, elég, ha a nemzetközi fórumokon Vesszük elő őket: íme, uraim, nézzék, jogállam vagyunk. Mi meg közben valójában csak egy jogot ismertünk igazán, ama munkához valót, melynek deklarálásával, mint hitték a végén már meglehetősen hervadó mosolyú vezetőink, sikerül csapást mérnünk a kapitalizmusra. r\ e vissza a nevemhez, neveinkhez. Sorozatgyártásban LJ készültek személyazonossági igazolványaink. Nem kérdeztek, csak parancsoltak. Ezt töltsétek ki, így töltsétek ki, Végre: Gyula így írjátok alá a neveteket, szlovákul. Igen, Andrej, Jozef, Caba, Zuzana. Szegény tizenöt éves gyerekek. Úgy, úgy, hát persze, ahogy a tanár elvtárs, ahogy a rendőr elvtárs mondja. Természetesen gyermekem, azt írhatod, hogy magyar nemzetiségű vagy: národnosť maďarská. Az vagy? Azt hiszem, apu egyszer mondott valami ilyesmit. Mi az, hogy azt hiszem? No jó. Kész, add ide. A jövő héten hozzuk az „obcsánszkikat", a jövő héttől ti is hazánk felnőtt polgárai közé tartoztok. így ment ez még 1959. október 1-je után is, amikor az én első személyazonossági igazolványom készült, valamikor hatvankettőben - hatvanháromban, holott akkor már nyugodtan lehettem volna hivatalosan is Gyula, hiszen a jelzett napon hatályba lépett egy rendelkezés, melynek értelmében ,,a nemzetiségek minden tagja - akiknek a nevét még 1959. október 1-je előtt vezették be a születési anyakönyvbe - szabadon kérheti, hogy személynevét az anyakönyvi kivonatban anyanyelvi alakváltozatban tüntessék fel". Csakhogy ki tudott erről? Szinte restellem bevallani, már régen újságíró voltam, amikor 1983-ban, az Irodalmi Szemle hatodik számában Gyönyör József A személynevek anyanyelvi változatának anyakönyvi bejegyzéséről című tanulmányát elolvasva (mely később A hűség nyelve című gyűjteményben is megjelent) aztán világossá vált számomra minden. Ennek a mindennek a lényege pedig: „a Csehszlovákiában élő nemzetiségek tagjainak személynevét ez idő szerint nemcsak az anyakönyvi kivonatokban szabad feltüntetni anyanyelvi változatban, hanem azt a születési anyakönyvekbe is be lehet jegyeztetni". Tessék. Es erre „már 1959. október 1. napjával mód nyílott". Egyébként ezért bonyolultabb azok nevének megváltoztatása, bár lehetőség van rá, akik e dátum után születtek. Ugyanis ^ jogszabály megvolt. Miért nem éltek, élünk vele tulajdonképpen ma sem? „Az eddig szerzett tapasztalatok azt tanúsítják - írja Gyönyör József - hogy a szülők eléggé ritkán élnek az anyanyelv használatának jogával, amikor gyermekeiknek nevet adnak. Ez a megállapítás elsősorban a magyar nemzetiségű szülőkre vonatkozik. Amikor pedig annak a tudatára ébrednek, hogy elszalasztották az alkalmat, és nem élték a jogszabály adta lehetőséggel, akkor gyakran és indokolatlanul sérelmesnek tartják az anyanyelv használatának jogi korlátozását, holott az utóbbiról már csaknem egy negyed évszázada szó sem lehet. Az én nézetem szerint az e téren mutatkozó hiányosságok leggyakoribb előidézője a tájékozatlanság, a jogszabály hiányos ismerete, esetleg valamifé^ félreértés, amely már a szülészeten is előfordulhat. így történhetett meg, hogy a szülők Gyöngyvérnek szólítják gyermeküket, holott az anyakönyvi kivonatban Perla szerepel." Tengem Gyulának szólítanak, és néhány hete már Gyula IZ vagyok az új személyazonossági igazolványomban is. Lejárta régi. Ha valahol, akár a cipésznél, magyarul diktálom majd a nevemet a rrubrikába, és mégis Júliusnak írnák, amint gyakran megtörtént, magyar közegben is, előhúzom igazolványom, nézze, uram: Gyula. Végre: Gyula. Nem érdem ez, nincs is benne semmi különös. Sőt, mondhatnám, szomorú, hogy e tájakon ilyesmivel is foglalkozni kell. Azért jólesik látnom a Gyulát, így, magyarul, itt, Csehszlovákiában, a személyemet azonosító igazolványban, annyi-annyi esztendő Júliusa után. A nevet, melyet szüleim adtak nekem, egy életre. BODNÁR GYULA