Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-10 / 186. szám, péntek

Nyílt levél Antall Józsefnek, a Magyar Köztársaság miniszterelnökének, történésznek Miniszterelnök Úr! Soha eszembe nem jutott, hogy levelet írjak Magyarország vagy bármelyik más or. szág kormánya elnökének. Hogy most mégis ezt teszem, az akkor kezdett bennem körvonalazódni, amikor az újságok hírül adták, hogy ön a miniszterelnöki pozíció elfoglalásakor kijelentette: „Tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam". Tovább szilárdult az elhatározom, hogy sajtó útján kifejtem a véleményem, amikor hírül vettem, hogy Miniszterelnök Úr javasolta a magyar törvényhozásnak: ne a republikánus Kossuthcímer legyen a Magyar Köztársaság jelképe, hanem a Szent István koronával ékesített. Midőn pedig arról is értesültem, hogy a parlament megfontolás tárgyává teszi, vármegyének nevezzék-e Magyarországon a nagyobb közigazgatási egységeket, illetve, hogy főispán álljon-e a vármegyék élén, már visszavonhatatlanul elhatároztam, megfogalmazom a véleményem, és azt Nagyméltóságod, illetve a magyar közönség elé tárom. Engedelmével, hadd legyek teljesen őszinte, hogy ezzel is kifejezzem nagyrabecsülésemet, egyúttal pedig hozzájáruljak a magyarországi politikai vezetők árnyaltabb tájékoztatásához. Nincs olyan ország kerek e világon, amelynek vezetői és állampolgárai ne rökönyödnének meg, ha egy másik ország kormányfője kijelenti: az adott állam alattvalóinak egy részét is polgárainak tekinti. Persze, más az, ha egy ilyen megállapítás valamely távoli országban élőkre vonatkozik, és egészen más, ha az utalás egyértelműen a szomszédokat készteti tűnődésre. Én a Cseh-Szlovák Köztársaság állampolgára vagyok, és ilyen minőségben érint az ön által kilátásba helyezett felkarolás. Hazánkban, Cseh-Szlovákiában az összes többi kárpát-medencei országgal együtt úgy alakult a helyzet, hogy a demokratikus szellemű, meggyőződésem szerint számbeli és szellemi többséget alkotó Európába készülők mellett még olyan nacionalista erők is vannak nem csekély számban, amelyek kétségbe vonják a más anyanyelven beszélők egyéni és kollektív jogait. Ezek az erők leplezetlenül, vagy alig leplezve uszítanak, megfeledkezve arról, hogy azt a jogot vonják kétségbe, amelyért a Monarchia időszakában a szlovákok legjobbjai harcoltak, többnyire - sajnos - csekély eredménnyel. Semmi közöm ezekhez az erőkhöz, remélem, továbbra is kisebbségben maradnak. Én egyértelműen és nem alaptalanul bizakodva azoknak a szlovákoknak a barátja és küzdőtársa vagyok, akik civilizáltan, kontinensünk és a Cseh-Szlovák Köztársaság leghumánusabb hagyományai szellemében törekednek rendezni a szlovákok és a köztársaság déli részén élő magyarok viszonyát. Ha csak tíz igaz européer lenne a szlovákok között, a többi pedig mind egy szálig magyarfaló lenne, én akkor is azzal a tízzel tartanék. De nem tízen vannak, hanem milliónyian, köztük igen sok mértékadó entelektüel. És most elnézését kérem, hogy egészen nyersen őszinte leszek. Ahogy elnézem a magyarországi politikai helyzetet, továbbá az ön pártja, a Magyar Demokrata Fórum szilárdnak éppen nem mondható helyzetét, és értékelni próbálom az ön által kilátásba helyezett kisebbség-felkarolást, az a benyomásom, hogy nem is annyira a cseh-szlovákiai magyarságnak van szüksége Nagyméltóságod támogatására, hanem fordítva, önnek van szüksége ránk, ön kíván politikai tőkét kovácsolni azzal, hogy kijelenti, 15 millió magyar szószólójának tekinti magát. Próbáljuk a kérdést a gyakorlat, illetve a precedensek oldaláról megközelíteni. Előfordult már a 20. században, hogy külső nyomásra sikerült javítani valamely nemzeti kisebbség helyzetét? Egyszer előfordult, de nem volt benne köszönet. A segítségnyújtót úgy hívták, hogy Adolf Hitler, az általa boldogított kisebbség pedig a Szudétaföldön élt. Tudjuk, mi lett a segítségnyújtás következménye. Még az irántuk legnagyobb jóindulattal viseltető csehek és szlovákok is csak a fejüket csóválták, amikor hírül vették a miniszterelnök úr kijelentését. A szélsőséges nacionalisták viszont kimondottan örülnek, mert eggyel több magyarellenes érvet sorakoztathatnak fel, miközben csökken azok pozitív érvelési lehetősége, akik úgy látják, hogy csak egyetlen tisztességes megoldás létezik: a magyarok és a szlovákok barátságos együttélése. Két nappal az ön megnyilatkozása után, akkoriban, amikor még nem dőlt el a címerkérdés, ezzel a szónoki kérdéssel fordult hozzám egy szlovák falusi történelemtanár: Szerkesztő úr, hallott már valamit a Szent Korona-tanról? Akkor még így válaszoltam a kérdésre: biztosra veszem, hogy a magyarországi republikánusoknak elég jó lesz a Kossuthcímer. Nem tudom, mit válaszolnék ma ennek a nacionalista iskolamesternek, ha megismételné a néhány hete feltett, teljesen egyértelműen célzott kérdését. Mit gondoljak arról, hogy javasolták: vezessék be a főispánok intézményét? Banális, de az embernek erről a intézményről a főispánok jutnak az eszébe. Meg a vármegyék, meg a kakastollas csendőrök, meg a nagybirtokrendszer, egyszóval: a feudalizmus. Ne csak azt tekintsük bukottnak, diszkreditálódottnak, elavultnak, ami egy éve bukott meg, hanem azt is, amiről már nagyszüleink és dédapáink életében kiderült, hogy tarthatatlan, hogy anakronizmus. Mit gondoljak arról, hogy az egyik magyar honatya felvetette: esetleg vissza kell állítani a leventeintézményt? Azt gondolom az ilyen ötletről, amit 1943-ban leventeségem első napján tizenkétévesen tapasztaltam. A parancsnok - később megtudtam, hogy hadvezéri babérokra pályázó kiugrott tanító volt - minden előzmény nélkül bőrkesztyűsen dagadtra pofozott bennünket, és csak ennyit fűzött hozzá: „Csakhogy megtanuljátok a rendet, piszkos felvidéki kommunisták". Ezek a dolgok jutnak az eszembe némely közelmúlti magyarországi jelenségről, Miniszterelnök Úr. Mert feudális rekvizitumok leporolásáról, a feudalizmus jelképének rehabilitálásáról csak az évtizedekkel korábban letűnt rendszer visszaállítására irányuló törekvés jut az ember eszébe. ön azzal tudna leginkább segíteni a csehszlovákiai magyarságnak, ha minél kevesebb érvet szolgáltatna a szélsőséges szlovák nacionalista erőknek. Úgy látom, elég erős lesz nálunk a demokrácia ahhoz, hogy a legjobb szlovák és cseh szellemeknek se kelljen pironkodniuk a nemzetiségi kérdés megoldatlansága miatt, mi itteni magyar nemzetiségűek pedig remélhetően a Demokrácia intézményeinek és a szlovákok, illetve a magyarok jó emberi kapcsolatainak köszönhetően tisztességes viszonyok között élhetünk. Van azonban egy területe a magyar-szlovák viszonynak, amelynek fejlesztése kimondottan jót tenne mind a hivatalos kapcsolatoknak, mind a két nemzet fiai kölcsönös viszonya alakításának. Fontos, a cseh-szlovákiai magyarok ellen is irányuló érvtől fosztaná meg a magyar állam a szlovák nacionalistákat, ha legalább egy olyan alapiskolát és egy olyan középiskolát építenének, nagyvonalúan berendeznének a Magyarországon élő szlovákok számára, amelyben teljesen szlovák nyelven folyik a tanítás. Az is egy további érvtől fosztaná meg a szlovák nacionalistákat, ha Nagyméltóságod kezdeményezné a magyarországi szlovák kisebbség teljes kulturális infrastruktúrájának mielőbbi létrehozását - igényeikkel arányosan. E vonatkozásban nem érdemes arról vitatkozni, hogy milyen nemzetiség-lélekszámtól kezdve érdemes felépíteni egy iskolát, működtetni egy nemzetiségi kulturális intézményt. Az ilyen befektetés többet ér a más országokban élő magyarajkúak szempontjából minden bizonytalan ígérgetésnél, minden látványos, csak a politikában tapasztalatlanokra, a kisebbségi viszonyokat nem ismerőkre ható látványos kinyilatkoztatásnál. Ugyanakkor határozottan ellenzem, hogy a kisebbségi jogok kodifikálásában és gyakorlati érvényesítésében a reciprocitás elve érvényesüljön. Cseh-szlovák állampolgárként joggal követelhetem államunktól, hogy olyan viszonyokat alakítson ki, amelyek között szociális szempontból is, de a nemzeti kisebbségemből eredő igényeim kielégítése szempontjából is - nem lesz rosáz a közérzetem. Mindazonáltal tény, hogy a magyarországi szlovákok oktatási és kulturális igényeinek nagyvonalú kielégítése olyan gesztus lenne, amely a mi helyzetünket is könnyítené. ön engem, miniszterelnök úr, a már idézett kijelentésével pártfogásba vett, noha én ezt így nem igényeltem. E körülmény feljogosít arra, hogy bizonyos magyarországi jelenségekről véleményt nyilvánítsak. Megtettem. Mindent összevetve: tartok attól, hogy az ön által kormányzott ország nemcsak a polgári társadalom felé halad. Félő, megérjük még, hogy a budapesti kormány díszmagyarban fotografáltatja le magát a Parlament előtt. Őszinteségemért elnézést kérve maradok tisztelettel: TÓTH MIHÁLY, cseh-szlovákiai magyar publicista Ne szítsuk a szenvedélyeket Levelemhez mellékelve küldöm a „Szlovákiát a szlovákoknak, a magyarokat a gázkamrába" felirat fényképét. Naponta ott járok a felirat körül, amely már fél esztendeje ott éktelenkedik a forgalmas patronkai autóbuszmegállónál. Senkinek nem jut eszébe eltüntetni. Hasonló feliratot többet is láttam Pozsonyban. Azért küldöm a fényképet, hogy a lapban elrettentő példaként közöljék. Elrettentő példa ez arra, hogy hova jutunk, ha a kisebbségek rovására rendszeresen közzétesznek az újságok különböző nem hitelesített híreket, elfogult cikkeket. Még most is jól emlékszem arra, amikor a negyvenes évek elején szülőföldemen - a Záhorieban - számos kiváló zsidó embert rabszállító kocsival hurcoltak el, és azt üvöltötték: „A csehek pedig takarodjanak Prágába". A háború után számos magyart lágerbe zártak, Ligetfalun is működött egy, meg a Szudétákba vitték őket, a családokat szétszakították, pedig nem volt mindenki fasiszta, hanem a többség tisztességes paraszt volt, szorgos kőműves, dolgozó ember... Az elmúlt évszázad magyarizálására nincs mentség, azonban ne okoljuk ezért a Csallóköz mostani lakosságát, és kétszeresen helytelen lenne őket kollektíven elmarasztalni. A svájciaknak sem számít, hogy iskoláikban különböző nyelven folyik a tanítás, Spanyolországban sem gond, hogy a baszkoknak van főiskolájuk. Tessék felkutatni az egykori újságcikkeket; a Szlovák A két levelet a Národná obroda című napilappal egy időben közöljük. Állam idején egyetlen képviselő szavazott a zsidótörvények ellen. Ez az ember a magyar kisebbség pártjának az elnöke volt. Arra kérem önöket, az újságban adjanak helyet az igazság tárgyilagosabb megmagyarázására, ne szítsuk a szenvedélyeket, legyünk nagyvonalúbbak, türelmesebbek, ragaszkodjunk az igazsághoz, és ne féljünk az igazságtól. Segítsük a kisebbségieket sajátos gondjaik leküzdésében, és ugyanakkor ne féljünk megmondani, melyikünk miért nem érezte jól magát, miért nem járt sikerrel a Csallóközben. Vajon csak azért volt-e az úgy, mert valaki szlovákul vagy csehül beszélt? Én még mindig szót tudtam érteni itt is az emberekkel, pedig gyakran jártam Komáromban és Érsekújvárban. Miért kell azon fennakadni, ha kétnyelvű feliratot helyeznek el egy bolton? Pozsonyban egykor háromnyelvű feliratok voltak, és semmi se történt emiatt. Most rosszul esik egyeseknek, hogy azokban a falvakban, amelyeknek a lakossága túlnyomórészt magyarul beszél, kétnyelvű cégtáblát helyeznek el. A határokat senki sem akarja megváltoztatni. Ma már más világban élünk. Ne a múlton rágódjunk, hanem munkálkodjunk közös hazánk boldogulásáért és foglalkozzunk az ország komolyabb ügyeivel. TIBOR JAVOR docens, mérnök, a tudományok doktora (Teljes cím a szerkesztőségben) Méry Gábor felvétele ÚJ SZÚ 1990. VIII. 10. A múlt esztendő tavaszán vagy f \ nyarán, nem emlékszem pontosan, azt meg végképp nem tudom, kinek köszönhetem - kérdőívek érkeztek otthoni címemre nagy borítékban. A kísérőlevél szerint valami olyasféle lett volna a feladatom, hosszabb távon, alanyaként egy reprezenta t ív közvélemény-kuta fásnak, hogy időről időre postázzam észrevételeimet a Csehszlovák Televízió műsorairól, arról, hogy mi nem tetszett, mit látnék szívesen, hogyan kellene másképpen meg ilyesmi, merthogy a nézők igényei szerint szeretnék alakítani a programot. Nem érdekelt a dolog. Különben, két oknál fogva sem tudtam volna eleget tenni a felkérésnek. Az egyik: nem néztem a csehszlovák tévét, pontosabban, nem a csehszlovák tévét néztem, legfeljebb itt-ott, egyegy sportközvetítést, filmet, vagy akkor, ha úgy éreztem, hogy alacsony a vérnyomásom, fel kellene emelni valamivel (erre legalkalmasabbnak a tévéhíradót találtam, olyannyira, Kép, ernyő és a valóság hogy elég volt belőle öt perc). A másik: írhattam volna én bármit, a hoz- , zám hasonlóan kiszemelt néhány száz ,,reprezentatív" társammal, ajánlhattunk volna olyan tartalmat, formát, műsorszerkezetet, hogy amerikai tévétársaságok hozzánk járnak tanulni - úgysem valósult volna meg semmi, hiszen a ,,nép hangja" helyett úgyis mindenkor a „párt szava" döntött, illetve határozta meg minden földi és égi dolgok menetét. Mellesleg, a televízió esetében egyszerre cselekedhetett így „pártunk és kormányunk" földön és égen, ugyanis az utóbbin, ha láthatatlanul is, folytatódott, talán egészen a csillagokig érve a berlini fal, a szögesdrótkerítés, nehogy bizonyos televíziós műholdak elektromágneses hullámai áthatoljanak a fönti határokon. Szóval, az egészből, legalábbis részemről, nem lett semmi. A Csehszlovák Televízió műsora mégis hamarosan megváltozott. Azonban nem az emlegetett közvéleménykutatás eredményeinek köszönhetően, ha egyáltalán születtek valamilyen eredmények. Más, valami nagyobb tett kellett ahhoz. Forradalom, rendszerváltás. Azt hiszem, nagyon sok csehszlovákiai magyar honfitársam nevében mondhatom, november 17-e óta mi is nézői vagyunk már - mindenesetre az elmúlt évekhez képest gyakrabban - a prágai és a pozsonyi tévének. A cseh és a szlovák televíziósok szinte egyik napról a másikra eljutottak az emberig, a valóságig, kameráik látnak és láttatnak, kutatnak és bírálnak, arról ,, beszélnek'', ami mindenkit érdekel, közvetve-közvetlenül érint e hazában. Persze, a műsor egészében véve még korántsem jó, korántsem európai színvonalú, ahhoz kell még egy s más: egy csomó tehetséges ember, sok-sok pénz, korszerű technika, strukturális változások az intézményen belül. És hát az egykori televíziós vezérkar hatalmának megdöntése után az évtizedes beidegződéseket, azaz a szokás hatalmát szintén le kell győzni, a szerkesztésre gyakorolt hatásának következtében manapság is sok műsor, még a legőszintébb emberi megnyilatkozásokat tartalmazó is merevvé, rideggé válik. A Al csehszlovákiai magyarok IVII

j pedig külön hiányoljuk azt a reális képet, melyet nemzeti kisebbségünkről, a velünk élő szlovákokról, a szlováksághoz fűződő viszonyunkról adhatna a honi televízió. A valósághoz, az igazsághoz hű - pártok, nacionalista-soviniszta körök befolyásának ellenálló - szuverén televíziós magatartással. Ha így cselekedne - ha, mondjuk, ezekben a nyári napokban elmennének munkatársai a magyarlakta vidékek üdülőközpontjaiba, termálvizeinek, tavainak környékére forgatni, beszélgetni szlovák és cseh nyaralókkal, miként érzik magukat, igaz-e, hogy nem szolgálják ki őket az üzletekben, igaz-e, hogy valóban nem tudnak kommunikálni a helyi magyar lakosokkal, igaz-e, hogy sértegetik, bántják, uram bocsá' verik őket - akár ki is foghatnák a szelet azok vitorláiból, legalábbis megfontoltabb magatartásra késztetné azokat, akik a tények elhallgatásával vagy kiforgatásával a szlovák sajtóban szinte naponta oly vehemensen folytatnak ellenünk rágalom- és mindenféle hadjáratot. Persze, lehet, hogy a tévések épp ezért kerülik e területen a realitást, közvetítését reális képeknek. Vagy talán félelmek munkálnak bennük, nehogy rájuk is rájuk süssék a ,,szlovák nemzet ellenségei, árulói" bélyeget? Vagy e tekintetben még oly erősen hatnának a régi mechanizmusok? De meddig? (bodnár)