Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)

1990-08-29 / 202. szám, szerda

Hol van Kurdisztán? Vannak olyan nemzetközi problémák, amelyekbe időnként mintha beleunna a világ. A háttérbe, árnyékba kerülnek. Megfeledkezünk róluk, csak itt-ott bukkannak fel ismét, a figyelem előtérébe került események uszályában. Ilyen a kurd kérdés is. Miután Irak lerohanta a kis Kuvaitot és azzal fenyegetőzött, hogy akár a „szegények atombombáját", a vegyi fegyvereket is beveti, akkor kezdték a katonai szakértők, a politikusok és az újságírók ismét emlegetni a kurdokat. Tragédiájukat bizonyítékként hozták fel arra, hogy az elvakult Szaddam Husszein fenyegetőzéseit komolyan kell venni, hiszen ez az ember nemcsak az Irán elleni háborúban vetette be a vegyi fegyvereket, hanem saját népe, az iraki kurdok ellen is. Ennek a népnek a tragikus sorsáról, Kurdisztánróf szól az alábbi írás. Szerzője jövendőbeli kurd újságírónő, akinek a legutóbbi események után talán még kevesebb reménye van arra, hogy nemcsak Kurdisztánról, hanem Kurdisztánban is írhat. Úgy tűnik, más népek függetlenségi törekvéseitől eltérően, a kurdok küzdelméről nem nagyon tudnak az emberek. Pedig fontos lenne. A huszadik században élünk, s mégis nagyon sokan kérdezik tőlünk: egyáltalán, hol van Kurdisztán? Igaz, Kurdisztán nincs a térképeken, de talán majd lesz, talán egyszer majd siker koronázza a kurdok igazságos harcát. öt állam - Törökország, Irak, Irán, Szíria és a Szovjetunió - területén található Kurdisztán egy-egy töredéke. Vad szépségű, változatos vidék. Magas, járhatatlan hegyek, erdők, tavak, gyógyvízforrások és kopár sivatagok. S nemcsak szép, gazdag is ez a vidék: olajat, szenét, aranyat bányásznak itt, hogy csak a három legfontosabb ásványkincset említsem. A mezőgazdaság pedig főleg az iraki részen virágzik, egyes területek óriási gyümölcsöskertek. A harc elkezdődik Valóságos földi paradicsom lehetne ez a vidék, de Kurdisztán történelme, sajnos, egyelőre szörnyű harcok, felkelések, háborúk sorozata. Csak az első világháború idején 1 millió kurd vesztette életét, közvetlenül a harcokban vagy a háborúval együtt járó éhség és betegségek miatt. Ezrek emigráltak az ősök földjéről, és sokan közülük már el is felejtették, honnan származnak. Még a múlt század végén, 1880ban kezdődött az első nemzeti felszabadító küzdelem, s az azóta eltelt 110 év alatt 25 kisebb-nagyobb felkelés volt Kurdisztán függetlenségéért, az elnyomás és az embertelenség ellen. Közülük a legnagyobb 1961-ben kezdődött az iraki Kurdisztánban - s tart máig. Partizánháború és nyílt katonai hadműveletek, politikai tárgyalások és tűzszünetek váltogatják egymást. Az évtizedek óta tartó elkeseredett küzdelemnek eddig mindössze annyi haszna volt, hogy a világ néha-néha odafigyel a kurdok helyzetére, egyáltalán tudomást szerez létezésükről. Sajnos, népünk harcát nem mindig és nem mindenki ismeri el nemzeti problémának, sokan nacionalista mozgalomnak tekintik. Szerencsére a világon sokhelyütt, így Csehszlovákiában is sokan emlékeznek még a második világháború borzalmaira, tudják, egy háborúban nemcsak a katonák szenvednek, hanem az öregek, az asszonyok, a gyerekek is. Igaz, Kurdisztánban azért más ez a háború: hol fellángol, hol elcsitul. Az örökös bizonytalanság, a rossz gazdasági helyzet csak tetézi a bajt. Az iraki kormányzó köröknek pedig nem áll érdekében problémáik megoldása. Nacionalizmussal vádolják a kurdokat, akik pedig nem akarnak mást, csak egyenjogúságot és autonómiát. Nem névlegeset, hanem valóságosat. S hogy mit akar Bagdad? „Végleges" megoldást. Hogy ezt Szaddam Husszein elnök hogyan képzeli el, arra példa Halabdzsa tragédiája. 1988 márciusában ebben a kurd városban ötezer ember pusztult el és további ezrek szenvedtek tartós károsodást a vegyi fegyverektől, melyeket az elnök először saját alattvalóin próbált ki, aztán bevetett az iráni fronton. Nemzeti front Különböző mozgalmak küzdenek Kurdisztánban a függetlenségért. Arra is volt példa, hogy egymás ellen fordultak - vagy egymás ellen fordították őket. Hogy ki tudják védeni a bagdadi politikai boszorkánykonyhán kifőzött terveket, a nyolcvanas évek közepén a mozgalmak nemzeti frontban egyesültek. A front fő célkitűzései: 1. az, iraki embertelen, fasiszta rezsim likvidálása; 2. valamennyi kurd politikai párt és mozgalom szabad működésének biztosítása; 3. a testvérháborúk megakadályozása, az egymás elleni propaganda beszüntetése. Gyakorlatilag az összes jelentős kurdisztáni mozgalom belépett a frontba - Kurdisztán Demokratikus Pártja, Kurdisztán Hazafias Egységpártja, a Kurd Szocialista Párt és az Iraki Kommunista Párt kurdisztáni szárnya is. Az egyesülés rövidesen meghozta az első eredményeket: a kurd mozgalom jelentős területeket, számos falvat és kisvárost szabadított fel, majd következett az igazi nagy győzelem, a sikeres felkelés Halabdzsáb,an és Harireben, 1987 augusztusában. Ezekre az érzékeny veszteségekre Bagdad barbár módon válaszolt: vegyi fegyverekkel bombázta ezeket a területeket. 150 ezer kurd menekülni kényszerült, sokan közülük azóta is törökországi menekülttáborokban tengetik életüket. Szaddam Husszein amnesztiát hirdetett számukra, ezzel is cáfolni akarta a vegyi fegyverek kurdisztáni bevetéséről csakhamar elterjedt híreket. Csak kevesen hallgattak rá, de valójában sokan visszatértek. Illegálisan, s azonnal bekapcsolódtak az újult erővel fellángolt partizánharcokba. Iraknak új háborúja van. A „régit", az Irán ellenit is csak azután zárta le, hogy már lerohanta Kuvaitot. A világ Kuvait sorsára figyel. A kurdok keserveire ki figyelne ilyenkor? De ez a probléma van, már több mint egy évszázada. És lesz is - de remélhetőleg már nem ilyen sokáig, nem egy újabb évszázadig. El kell jönnie a napnak, amikor a világ megtanulja, hol van Kurdisztán PERSANG KAKAIE Halabdzsa, 1988 márciusa A vegyi fegyverek nem tettek különbséget felnőtt és csecsemő között {Archívumi felvételek) NACIONALISTÁK VAGYUNK? Megrögzött nacionalista vagyok - legalábbis Milan Čič akadémikus „rövidlátóknak vagy megrögzött nacionalistáknak" minősíti azokat, akik keményfejűen ragaszkodnak ahhoz, hogy az óvodától az egyetemig csak anyanyelvi képzésben részesülhessenek és csak anyanyelvüket használhassák. „Természetesen" kizárólag magyar anyanyelvű emberekről lehet itt szó. Az akadémikus ugyan leszögezi, hogy minden embert - nemzetiségére való tekintet nélkül - egyenlő jogok és kötelességek illetnek meg, ám az interjú további részéből kiderült, hogy a masaryki demokrácia romjain talán már éledező demokráciánkban még ugyancsak tisztázatlan a jogegyenlőség értelmezése. A nemzetiségi állampolgárokat ugyanis egyenlő jogok és kötelességek mellett nézete szerint „további, alkotmányosan rögzített specifikus jogok illetik meg". A „további specifikus jogokról" szóló állításával mintegy igazolja azt a számtalanszor fejünkre olvasott, vádat, hogy a szlovákok kárára privilegizáltak, ruháztak fel előjogokkal minket. Ilyen privilégiumunk lenne az anyanyelvi művelődéshez való jog, az anyanyelv használatának joga a hivatalos érintkezésben a nemzetiség lakta területen stb. De ha már a jogegyenlőség mértékét meghaladó „specifikus jogként" említette ezeket a jogokat az egykori szlovák kormányfő, annyit még hozzátehetett volna: alaptalanul állítja a szlovákiai nacionalista propaganda, hogy e jogokból következően szlovákoknak kötelességük magyarul, ukránul... tanulniuk. E jogok ugyanis csak annyiban specifikusak, hogy az általános állampolgári és emberi jogok gyakorlását specifikus korlátozásokkal (pl. a nemzetiséglakta területen) lehetővé teszi a kisebbség számára. Specifikusak e jogok abban is, hogy a szlovák nyelvhasználat jogát anélkül is érvényesíteni lehet, hogy erről az alkotmány külön rendelkezne, míg a kisebbségi nyelv használatának jogát alkotmányba kellett iktatni, hogy legalább korlátozott mértékben érvényesülhessen. Persze, hálásák vagyunk, hogy a Prágai Tavasz legalább ennyi „korlátozott" jogot rögzített számunkra, habár tudjuk azt is, hogy a normálisan működő demokráciákban a kisebbségek jogai nemegyszer hatékonyabb mechanizmusokkal érvényesülnek, és nem feltétlenül szükséges alkotmánytörvényt hozni arról, hogy a kisebbséget is megilletik az általános állampolgári jogok. Nyilván meghökkentő, de Milan Čič szerint éleve helytelenül (szubjektívan) értelmezzük az anyanyelvünkön való művelődés jogát, ha úgy véljük, jogunk van csak magyar nyelven művelődni, tanulni az óvodától a főiskoláig. Mit jelent akkor a jogegyenlőség, az anyanyelvi művelődéshez való alkotmányos jog? Helytelenül értelmezem ezt a jogot, ha magyar anyától születtem, s objektívan értelmezi az, aki szlováknak született? Egyáltalán, milyen jogegyenlőség, demokrácia az, amely a művelődéshez való jog gátjait az ember származásával szabja meg? Az „objektív" értelmezés talán csak nem arra irányul, hogy bürokratikus módon meghatározzák, mely tantárgyak taníthatóak magyarul az iskolákban, s mit kell majd szlovákul tanulni? Az ember az anyanyelvén gondolkodik, s ha ragaszkodunk az anyanyelven való művelődés jogához, csak azért tesszük, hogy gondolkodva tanulhassunk, művelődhessünk. Milan Čič akadémikus feltehetőleg ezt sem tudatosította, amikor elítélően szólt arról, hogy „egyesek" idegen nyelvnek tekintik a szlovák nyelvet. Egyáltalán nem jogi, politikai vagy ideológiai kérdés, kinek, mi az „idegen nyelv". Ez ténykérés, amelyet a szlovákok feltehetőleg nehezen tudnak megérteni. Idegen nyelvnek tekintik a csehet, holott tanulás nélkül is megértik. Alapiskolán, középiskolán, esetleg főiskolán is tanulták az oroszt - idegen világnyelvként, habár a szláv nyelvcsaládhoz tartozik. Aligha érthetik meg, milyen óriási különbségek lehetnek a különböző nyelvcsaládokhoz tartozó nyelvek között. Igaz, nemzeti elfogultságuk megfékezésével legalább annyit tudatosíthatnának, többségük oroszul sem tud beszélni, idegen számukra e nyelv, bár egy évtizedig tanulták. Számunkra viszont a szlovák olyan idegén nyelv, amelyet jobban vagy rosszabbul, de valamennyien megértünk, sőt beszélünk. Illetve sokan közülünk beszélnék, ha nem gúnyolnák magyar akcentusáért, nyelvbotlásaiért. No, de mqgis mi vagyunk a nacionalisták, s nem a magyar akcentuson gúnyolódó polgárok. Mi vagyunk a nacionalisták, ha ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, s nem azok, akik attól a jogunktól akarnak megfosztani minket (esetleg korlátozni abban), hogy anyanyelvünket nyilvánosan is használhassuk. Ha ez nacionalizmus, vállalnom kell vádját, másként nem tehetek, hiszen nyelvében él a nemzet. A nacionalizmus fogalmát viszont egészen másként kell alkalmazni a cseh és szlovák viszonyra. A szlovák exkormányfő ugyanis elítélendő „csechoszlovakizmusnak" (a cseh nacionalizmus szinonimája) minősíti, ha az egyik nemzetet kizárólagos jog illeti meg abban, megadja-e a másik nemzetnek azokat a jogokat, amelyektől nem fosztható meg, s elítéli azt is, ha nacionalizmusként bélyegzik meg egy nemzet ragaszkodását azon értékeihez, melyek nélkül a nemzet nem létezhet. Hát nem furcsa? A csehek nacionalizmussal vádolják a szlovákokat, ha azok nemzeti jogaikat próbálják érvényesíteni. Milan Čič pedig magyar nacionalizmusnak tartja azt, ha a magyarság az alkotmányos jogaihoz ragaszkodik. Manapság nem divat kommunista klasszikusokat Idézni. Milan Čič azonban oly sokat idézte őket, hogy ezúttal talán mi is idézhetnénk Lenint: „Különbséget kell tennünk az elnyomó nemzet nacionalizmusa s az elnyomott nemzet nacionalizmusa, a nagy nemzet nacionalizmusa és a kis nemzet nacionalizmusa között." A kommunista párttal szakítva, Milan Čič ezzel a (nemcsak a kommunistáktól származó) megszívlelendő tanulsággal is szakított. Kár. FEKETE MARIAN {Irrermekkoromban imádtam páterJ noszterezni. Négykézláb osontam el majd minden nap tanítás után a kassai Kohóépítő Vállalat portásfülkéje előtt - utólag visszatekintve ez .fölöslegesnek tűnik, hiszen a fülkében üldögélő öregúr többnyire bóbiskolt, s csupán az erőteljesebb cipősarokkopogásra riadj fel; ilyenkor hatalmasat szalutált vaksi hunyorgások közepette, majd újra elszunyókált. Egyszólván ártalmatlan, a légynek sem ártó öreg bútordarab volt, az oldalán azonban egy pisztoly lógott, s én biztos voltam benne, hogy ha észrevenné illetéktelen behatolásom (ma már tudom, így nevezik), egy pillanatig sem habozna használni -, majd egérként egészen az első sarokig, mely mögött nagyokat döccenve ott nyikorgott az, ami miatt az iskolában déltől már csak fészkelődtem a padban: a páternoszter. Ártatlan játékom eltartott néhány évig, valamikor alapiskolás éveim vége felé hagytam fel vele, szálltam ki belőle, akkor azt hittem, végleg. Hogy a tudatomba milyen mélyen beleette magát a gyermekkori élmény, az csupán később, közép- és főiskolás koromban derült ki, amikor megpróbáltak megetetni a Nagy Szocialista Páternoszter (saját terminus) maszlaggal. Azt állították, hogy én személy szerint 1965. június 18-án szálltam be (de - természetesen - mindnyájan benne vagyunk), s azóta egyfolytában emelkedem. Valami lehet benne, morfondíroztam magamban, ez első hallásra nagyon igaznak tűnik, hiszen én valóban hatvanöt júniusának tizennyolcadik napján születtem, „öreg", s avatott páternoszterezőként azonban csakhamar keresni - lásd hatvannyyolc - egészség- és iskolaügyünk, sőt - legyen - az iparunk is párját ritkította, csak éppen...) és micsoda jövőnk! Ekkor már majdnem biztos voltam benne: a Nagy Szocialista Páternoszter már nagyonnagyon régen bedöglött, valószínűleg még a születésein előtt, s valóban párját ritkító egészség- és iskolaügye, remek iparcikkei Páternoszter kezdtem az

r emelkedés jegyeit, és döbbenten konstatáltam, hogy ez az én esetemben a születésem óta eltelt majd' húsz év alatt csak abban nyilvánul meg, hogy szűkebb famíliámmal a második emeleti (kétszobás) lakásunkból felköltöztünk az ötödikre (szintén kétszobásba). Szédületes tempóban emelkedünk, olvashattam az újságokban naponta, a nyugati brómokat már évekkel ezelőtt, s mérföldekkel lehagytuk, a nagy pomogácsoknak pedig maholnap ott lihegünk a sarkában. Remek iparunk van, párját ritkító egészség- és iskolaügyünk, segítőkész barátaink (igaz, igaz: barátaink valóban segítőkészeknek bizonyultak csak azoknak vannak, akik a bedöglés pillanatában éppen fent voltak. Ha egyáltalán megmozdult ez az ócskaság valamikor is, gondoltam elkeseredetten. Mozgott fiam, legalább is úgy tűnt, hogy mozog, válaszolt félhangosan kételyeimre az általam guruként tisztelt A. bácsi készségesen, valamikor a negyvenes évek vége felé azt hittük, hogy mozog, s talán emelkedett is egy félemeletnyit. Csakhogy aztán... Suttogva folytatta, s amit mondott, azt ma már az újságokban bárki elolvashatja. Anélkül, hogy állandóan körbe kellene pislognia. Az elmúlt év novemberében ugyanis nyikorogni kezdtek a Nagy Szocialista Páternoszter eresztékei. Csak nyikorogni. Lehet, hogy az egyes szinteken végigáramló friss, egészségesebbnek tűnő levegő teszi. Fent mindenesetre már kicserélődtek az utasok. A pozíciójukkal járó kedvezmények ellen nem kapálóztak különösebben. Ók is emelkedést ígérnek... A napokban megint páternoszterezni szottyant kedvem, s mivel munkám Pozsonyhoz köt, itt voltam kénytelen körülnézni. Valami még kiskoromban félig-meddig elhalt, homályos ösztön vezérelt el a pénzügyminisztérium épületéhez. Új trükkel bár, de sikérült bejutnom. (Ha nem árul el, s önnek is gyengéje a páternoszterezés, elmondom, hogyan hódolhat ebben az épületben közös szenvedélyünknek. A bevezetőben leírt négykézlábas módszer esett, a páternoszter ugyanis pont a portásfülkével szemben van. Halálosan komoly ábrázattal odalép a portáshoz, előad valami jó zavaros pénzügyi problémát, a portás kiállít egy belépőcédulát, és már kezdődhet is a játék; amennyiben képes magába fojtani örömét, nem visong majd gyerekesen lépten-nyomon, és nem felejti el valami hivatalnokkal láttamoztatni a belépőjét, akkor a lebukás ki van zárva. Ha van mersze hozzá, próbálja ki. Én megtettem.) Ugyanazt a mámort éreztem, amit gyermekkorom óta soha. Az emelkedés mámorát. KLUKA JÓZSEF ÚJ SZÚ 4 1990. VIII. 23.