Új Szó, 1990. augusztus (43. évfolyam, 178-204. szám)
1990-08-24 / 198. szám, péntek
Újabb élelmiszerdrágulás? Valószínűleg villámcsapásként hatott több. olvasóra Milan Kubát, cseh mezőgazdasági miniszter kijelentése a Cseh-Morva Földművesszövetkezetek Szövetségének ülésén. Szó szerint ezt mondta: ,, Klaus miniszter úr gazdasági reformmodelljének elfogadása lényegében azt jelenti, hogy január elsejétől az élelmiszerek 30 százalékkal megdrágulnak." Valóban meglepő ez a hír? Nem tudtunk róla? Már többször szóba hoztuk: ha megszüntetjük az élelmiszerek kiskereskedelmi ártámogatását, amint az július 9-én meg is történt, még nem hagyjuk magunk mögött az árgondokat. Ez csak az első lépés volt a készülő árreform felé. A többi - jóval bonyolultabb, s bennünket, a lakosságot jobban sújtó - csak ezután következik. Annak eredményeként, hogy a mezőgazdaság, amely költségeinek 70 százalékát más ágazatok árai szabják meg, nem kerülheti el az importált nyers-, alap- és tüzelőanyag, valamint az energia árának január 1 -jétől várható rohamos növekedését. Ezt a növekedést számos tényező befolyásolhatja: feltételezhetően ilyen lesz a korona dollárhoz viszonyított további leértékelése, amely a kormány elképzelései szerint lehetővé tenné a korona ún. belső átválthatóságának bevezetését. Ugyanide sorolható az időszerű világpiaci árakra való áttérés, a KGST-tagállamok közti szabad valutás kereskedelem, az itthoni tüzelőanyagok és energia -árának emelése, valamint a behozatali illetékek és vámok alkalmazása. Hogy mennyivel emelkednek majd ezek a tételek, arról egyelőre csak becsléseket lehetne mondani, mivel a korona dollárban kifejezett árfolyamáról és a többi említett dologról még nem döntött a kormány végérvényesen. Mindenesetre érzékenyen érintenek majd bennünket. Például, ha egy dollár 24 koronába kerülne, akkor a behozatali árfolyam 208 milliárd koronával emelkedne. S ha ehhez hozzáadjuk a 65 milliárd koronás behozatali illetéket (a vámmal együtt), akkor a belépő hatások értéke megduplázódhat. Ez természetesen a késztermékek nagykereskedelmi árát is megemeli. S milyen hatással lesz a földművesekre? Hogy ne kerüljenek padlóra, feltétel nélkül emelkedniük kell a felvásárlási áraknak, (amelyért az állam megveszi tőlük az élelmiszert), és ugyanilyen mértékben szükséges az üzleti árak növelése, ha nem dotálnák őket. Becslések szerint a mostani árfolyam mellett (egy dollárért 17 korona) a felvásárlási árak 6 százalékkal (7 milliárd koronával) emelkednének, dolláronként 20 koronás árfolyamnál 10,5 százalékkal (12 milliárd korona), 24 koronásnál pedig 18 százalékkal (22 milliárd korona). Feltételezhető, hogy nagyjából ennek megfelelően növekednének a kiskereskedelmi árak. Csak összehasonlításképpen: a július 9-i kiskereskedelmi áremelkedés 27 milliárd korona értékben átlagosan 24,6 százalékos volt. Kubát miniszter említett adata magasabb ennél, de valószíňúleg a teljes árszínvonalat érinti, nem csak az élelmiszerekét. Szükséges megjegyezni: léteznek még ennél magasabb áremelkedési becslések is. Ezek ráadásul figyelembe veszik az árak felszabadítását, ami a piacgazdaság szintén elkerülhetetlen feltétele. Egyes számítások szerint, a január 1-jétől teljes liberalizálás lép életbe, akkor a mai helyzethez viszonyítva a felvásárlási árak 55 százalékos (62 milliárd koronányi) emelkedése várható. Ez pedig azt jelentené, hogy az élelmiszerek ára kétszer annyival emelkedne, mint legutóbb. Ám ezzel az adattal is csínján kell bánni, hiszen az élelmiszerek ára sem növekedhet korlátlanul, hanem csak a keresletnek megfelelően. Ennek bizonyítéka manapság, hogy a magas áron kínált marhahús eladhatatlan. Várható tehát újabb élelmiszerdrágulás? Úgy vélem, igen. De hogy pontosan mennyivel mennek majd fel az árak, azt most maguk a miniszterek sem tudják. Nekik azonban ezt a helyzetet hozzáértőén kellene megmagyarázniuk a közvélemény előtt, beleértve azzal, hogy mit kíván tenni a kormány az esetleges szociális megrázkódtatások megakadályozására. A kommentár nélkül közreadott számokkal a reform és összefüggéseinek megértésére aligha nyerik meg az embereket. .akran veszem kezembe VJy a Prácát, mert magam is tagja voltam és vagyok a szakszervezetnek. Ennek az újságnak már az indulásakor - tekintet nélkül a nemzetiségi hovatartozásra - a tagok érdekeinek a szószólójává kellett volna válnia. Nem vált azzá és - szerényen ítélve - most sem áll feladata magaslatán. A szlovákiai szakszervezetek napilapja ugyanis olyan írásokat közöl, amelyek semmiképpen sem szolgálják az emberek közötti megbékélést. A közelmúltban olyan, a magyarországi szlovákokat és az itteni magyarokat érintő cikket közölt, amely tudatosan tendenciózus beállítottságú volt. A Práca 1990. augusztus 17-én megjelent számában szintén olyan kiemelt cikk olvasható, amely nem egy heterogén összetételű tömegszervezet újságának a címlapjára való. A Kurdok után románok? című Végre egyszer nem a magyarokat marasztalják el - mondhatnám magamban -, merthogy most nem ők akarnak „Déőínben" egyetemet alapítani, hanem a románok. A „Komáromhoz" kapcsolható analógia kedvéért azonban érdemesnek látszott kitalálni egy tanító célzatú „mesét", amelyet valószínűleg nem csupán a magyar olvasók értettek meg. íme, rébuszokban is lehet viszályra ingerelni. Mindenesetre nem ilyen és ehhez hasonló szövegeket várnak a magyar olvasók a szlovák tollforgatóktól! Ennek a cikknek a hatására nekem is eszembe jutott valami. Még a diákok által kezdeményezett forradalom első szakaszában történt, hogy iskolánkat felkereste éppen a Práca egyik szerkesztője. Délután jött Szencre. A tanári szobában már csak a szlovák szakos kolléganőnket találta. Néhány rutinszerű kérdés Meddig még? (Rudé právo) írásában Marcel Samuhelt először a kurdok sokkolták, akik határállomásainkon rekedtek. De ez a baj - szerinte - gyorsan elmúlt, mert ... a kurdok egy szép napon összecsomagoltak és eltűntek". Igen ám, csakhogy újabb veszély fenyegetett. Olyan román menekültek kezdtek letelepedni nálunk, akiket a németek küldözgettek vissza á határátkelőhelyekről. „ Ismét mi leszünk a gondozók?" - teszi fel a cikkíró csípősen a kérdést. Időközben nyilván elfelejtette, hogy nem is olyan régen az e hazából menekülő polgártársainknak is jólesett, ha valahol befogadták őket.,,Mi elől futnak Romániából? - folytatja tovább a csodálkozást színlelő kérdezgetést - ..., hiszen az országban szabad választások voltak, vallásszabadság is van, úgyhogy csupán gazdasági okaik lehetnek." A nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos problémákat ekkor még - taktikusan - nem érinti. Az oldalvágást a végére hagyja. Előtte azonban még azon kesereg, hogy Európában sehol, csak nálunk adnak gazdasági menedékjogot a „Balkánról" menekülő románoknak. Végül mégiscsak kibújik a szög a zsákból: „Nem, nem vagyok nacionalista.. nem akarom az ördögöt a falra festeni - de lehet, hogy gazdagabbak lettünk egy újabb nemzetiséggel?" Az ironikus hangból kiérezhető, hogy a kurdok után a románok sem kellenek! Pedig őket a magyarok is befogadták. Ezt olvasva, még sokat látott szememnek sem akartam hinni. Marcel Samuhel úr ugyanis aggódást színlelve, attól tart, hogy esetleg néhány év múlva „...a román nemzeti kisebbség Déčínben román tanítási nyelvű egyetem felállítását fogja követelni". után rátért a lényegre. Azt akarta megtudni, hogy magyar gimnáziumban érettségizett-e Ján Budaj, aki akkor még népszerűségének tetőfokán volt. A fiatal kolléganő nem tudott felvilágosítást adni, mert Budajt nem tanította. Végül ott kapta meg a választ, ahova először kellett volna mennie. Pedig micsoda sztori lett volna, ha a szerkesztőnő bebizonyítja, hogy Budaj magyar iskolába járt. Budaj deheroizálására azonban később, más adott okot... Azokra a gyakran elhangzó vádakra, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban alacsony színvonalú a szlovák nyelv oktatása, a tanulók rosszul beszélik a szlovák nyelvet, szlovák szakos - szlovák anyanyelvű - kolléganőnk írásban válaszolt. Cikkét azonban nem közölték, még válaszra sem méltatták. Pedig szlovák lapnak, szlovák nyelven írta. Az egyoldalú közeledés visszautasításának tekinthető, hogy Szencen augusztus 19-én meggyalázták az első és második világháborúban elesett katonák emlékművét, amelyet a nagy világégés vérzivatarában elhunyt magyar, szlovák és más nemzetiségű katonák emlékének tiszteletére emelt a vegyes lakosságú város. Sokat segítene a problémák tisztázásában, ha a szlovák sajtóban - legalább kivonatosan - ismertetnék azokat a hazai, magyar nyelven megjelénő írásokat, amelyek egymás megértésének szükségességét sugallják. A jelenünkben végbemenő - burkolt vagy nyílt - nemzetiségi ellentétek arról tanúskodnak, hogy még nagyon erősek azok az előítéletek, amelyeket mindkét félnek - egyidejűleg - fel kell számolnia. Mielőbb szót kell értenünk egymással, mert félő, hogy az eddig megértésben élő, jószándékú szlovák és magyar emberek is hinni fognak a rágalmaknak. Ugyanis a sokszor hangoztatott hazugságok vagy féligazságok végül „igazsággá" minősülhetnek. Általában a legkisebb ellentéteket is olyan erők aknázzák ki, amelyeknek érdekében áll az állandó feszültség fenntartása. Pedig mind a többségi, mind a kisebbségi népcsoportoknak az az igazi érdeke, hogy becsületes munkával megteremtsük mindnyájunk békéjének és jólétének a feltételeit. A törvény szigorával kellene fellépni azokkal a szélsőséges egyénekkel szemben, akik mizantróp magatartásukkal az egész társadalomnak ártanak. A vitás kérdéseinkben az országvezetők, a sajtó, a rádió, a televízió munkatársai és mi, mindnyájan a közös forradalmunkban meghirdetett demokrácia szellemében fogunk eljárni, akkor hozzákezdhetünk azoknak a problémáknak a elszámolásához, amelyeknek az elodázása miatt Európa egyre messzebb kerül tőlünk. PÁRKÁNY ANTAL A biztonságosabb kerékpározásért Megalakult a Ciklounió Kovács György magánvállalkozó és Máday Ferenc technikus kezdeményezésére Kassán orvosok, műszaki értelmiségiek, környezetvédők és diákok megalakították a kerékpározók szervezetét, a Ciklouniót. Erre a szervezetre kétségtelenül nagy szükség van, hiszen a városban és környékén szinte lehetetlenné vált a biciklizés, minthogy az utóbbi évtizedekben a várostervezők - más egyéb mellett - a kerékpárutak építéséről is megfeledkeztek. - Próbáltunk mi már régebben is tenni valamit, de a nemzeti bizottságon meg sem hallgattak bennünket - mondja Mándy Ferenc. - Az az ^fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSf, v//////////////////////////////^^^ / spfiiNnn M LlWllL ÚJ szú „ 6 1990. VIII. 24. Jónevű képzőművész ismerősöm tizennégy éves leánya meglehetősen feldúltan rontott be városszéli családi házuk kertjébe, ahol a szüleivel és további tizenévessel beszélgettünk, akik már türelmetlenül várták a most betoppant leányzót. Ö néhány pillanatig némán nyelte a torkát fojtogató könnyeket, aztán nagy nehezen összeállt a történet: a strandról hazafelé jövet, Pozsony kellős közepén egy üzletben, jól elbántak vele és a barátnőjével. No, nem verték meg - bár úgy érzi: ami történt, rosszabb volt mint egy arculütés. Egyszerűen becsapták, megalázták őket. Elmondta, hogy a pult mögött álló üzletasszony szélsebesen igyekezett kiszolgálni a vevőket. Láthatóan idegesítette a hőség és a hosszú sor, ezért több emberrel is foglalkozott egyszerre. Ám a nagy kapkodásban valahogy összekeverte a visszajáró pénzösszegeket. Ismerősöm kislányának és barátnőjének húsz korona helyett csak kettőt adott. A lányok kérték a hiányzó összeget, de az elárusítón* "" rom bán rájuk főm.;- már m; g* ü aptá k t^yszer, menjenek hát Isten hírével. Persze, ők magyarázták, bizonygatták igazukat, eleinte nem tágítottak, de az eladónő hajthatatlan volt. A mögöttük várakozók pedig egyre türelmetlenebbül hallgatták a két lányt. Csakhamar morgolódtak is: miért tartják fel a sort, biztosan régen eltették a pénzt, vagy ha nem ők, hát egy hozzájuk tartozó harmadik, aki már bizonyára kiosont az üzletből. Néhány pillanat alatt szinte lincselési hangulat támadt a boltban; a lányoknak pedig végül is úgy kellett remegve, égő fülekkel elkotródniuk, mintha tolvajok, csalók lennének. Piti ügy - vélekedett a történetről az egyik tinédzser korú fültanú. Hozzáfűzte még azon véleményét is, mely szerint egy „húszkoronás igazság" nem érdemli meg, hogy az ember összetörje magát az elismerPiti ügy? tetéséért. Aztán a többi bakfis meg kamasz is bizonygatni kezdte, hogy az embernek a mai világban okosabbnak kell lennie. Meg kell tanulnia megalkudni és felismerni, hogy kivel szemben s egyáltalán mikor érdemes érvényt *£;; z n, a z ; ga z_ carv „Srácok, ötven fillérért is érdemes..." - bizonygattuk mi hárman felnőttek, de bizony szánalmasan nevetségesnek éreztük magunkat a hajlékony jelleműre formált tizenévesek között. A történet szenvedő alanya pedig egyre elárvultabban hallgatta a vitát. Könnyeiben ott bujkált a legszörnyűbb érzés: a tehetetlenség dühe; mintha a szemünk előtt erősödött volna benne a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet. Kis ügy - mondhatnám jómagam is, hiszen az eset annyira szokványosán sekélyes, hogy említést sem érdemel. Kinek nincsenek közülünk kellemetlen tapasztalatai lelkiismeretlen eladókról; pénzéhes, ám hanyag mesteremberekről; pályaalkalmatlan tanárról; emberséges ügyintézésre képtelen hivatali tisztviselőről. Nem titok: folytathatnám e sort. Ezért érdemes hát foglalkozni az ilyen „húszkoronás" üggyel, amikor gazdasági gondok sokasága nyomja az országot, amikor társadalmi méretekben illenék javítani a munkamorált, amikor a kultúra, a művelődés, az oktatás területén is számos ellentmondás kínálkozik tollvégre?l... Szerintem: nagyon is érdemes. Ezeknek a soha vissza nem kapott húszkoronásoknak, a lenyeli gorombaságoknak, a kisebb-nagyobb „hatalmasságok" okozta megaláztatásoknak ugyanis közük van és egyre több közük lesz az egész társadalom eredményeihez, erkölcsi tartásához. Ijeszt"*"**" ' K0 moly társa^-; jelensé g7" hog y d mai kamaszok többségét sok ilyen és ehhez hasonló élmény formálja - eleve a megalkuvás irányába taszítva őket. A gyerekek úgy nőnek fel, hogy megtanulják: nemigen érdemes harcolniuk az igazukért. Rájönnek, hogy csak akkor boldogulnak könnyen, ha nem riadoznak egy kis vitától, ha megtanulják a „dörgést", ha helyezkednek és célirányosan válogatják meg barátaikat s kapcsolataikat, ha nem törődnek a menet közbeni jellempróbákkal. Előbb-utóbb pedig rádöbbennek, hogy mai, anyagiasodó világunkban a jellem nemegyszer bizony túlságosan nagy luxus. E helyzetet a szocializmuson nevelkedett felnőtt társadalom teremtette meg. Például azzal, hogy sokan érvényesülési vágyuktól hajtva, mások anyagi kényszerből, de mindenképpen a gyerekek figyelő szeme előtt elfogadtak bizonyos megalázó, de kifizetődő kompromisszumokat. És azzal is, hogy a pénzt, a vagyont, a szerzést állították csemetéik elé legfőbb ideálként; miközben eltűrték a belső, emberi jótulajdonságok térvesztését és értékcsökkenését, s azt is, hogy sokszor a „gumigerincűség" volt a követendő példa... Csoda hát, ha az ilyenfajta mintákon felnövekvő nemzedék tagjai zömének értékrendjében - a haszonszerzés árnyékában - kisebb hangsúlyt kap ä tisztesség, az emberség. És nem nehéz kitalálni, hogy csakhamar ők lesznek » lé'^mézesm^; j ef eié""viszont agresszív boltosok, hivatalnokok, történelemferdítő tanárok és így tovább. A tanulság mindebből kézenfekvő: ha gyermekeinket tizenévesen, kamaszkori jellempróbáikon nem segítjük jogos igazságuk megvédésében, akkor öregkorunkban - ha odacsoszogunk a pulthoz vagy a pénztárhoz és ott türelmetlenül sürgetve valaki(k) ránk kiált(anak) - hiába kérjük majd magunk számára a korrekt tiszteletet, vagy a panaszkönyvet. igazság, hogy a bicikliseket lenézik. Akik hivatalból tehetnének valamit, azok ugye saját autójukon kívül szolgálati kocsival is rendelkeznek, tehát számukra feljesen idegen a mi gondunk. Most, úgy éreztük, itt az ideje, hogy a közlekédéskultúra kérdése is napirendre kerüljön, s hogy a kerékpározás feltételeit a nyugateurópai országokhoz hasonlóan megteremtsük mi is. A Ciklouniót azért alakítottuk, hogy igényeinket együttesen terjesszük az illetékes szervek elé. Természetesen a problémák megoldásában mi magunk is hajlandók vagyunk részt vállalni. - Hogyan próbálják meg felhívni a figyelmet a tennivalókra? - Az első nyilvános akciónk egy tüntetés volt, melyet a Föld napja alkalmából rendeztünk. Hatvananhetvenen gázálarcban, zöld zászlókat tartva ültünk a kerékpárokra, s végig jártuk a belvárosi utcákat. Tisztább levegőért, biztonságosabb közlekedésért tüntettünk. - Sikeresnek bizonyult ez az akció? - Felkeltettük a figyelmet. Minden bizonnyal hozzá járult ahhoz, hogy második bejelentett tüntetésünk előtt a város vezetősége fogadta küldöttségünket és leültünk tárgyalni. - Milyen eredménnyel? -A legfontosabb, hogy megalakult egy munkacsoport, melynek az a feladata, hogy Kassán minél előbb elkezdjék a kerékpárutak kiépítését. -Ez az egyik napról a másikra nyilván nem oldható men mi is tudjuk, de lépni kell. Jó jel, hogy a kassai Mélyépítő Vállalat erre a célra máris felajánlott ötvenezer koronát. Az ügyet az állami biztosító is hajlandó anyagilag támogatni. Szeretnénk megoldani azt is, hogy a Kassa-környéki erdőkben a kerékpárosoknak is legyenek túraútjaik. A Metropol sportegyesület fontolgatja egy kerékpárkölcsönző megnyitását a Csermely-völgyi üdülőtelepen. Nem tagadom, szimpatikus nekem a kassai „kerekezók" lelkesedése. Ha polgármestereink - Kassán, és más nagyvárosokban - szeretnének kerékpározni, akkor talán bízvást várhatnánk, hogy a Ciklounió jogos követeléseit - mindnyájunk örömére - rövid időn belül megoldják. (szaszák)
