Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-16 / 164. szám, hétfő

Legyen az iskola az emberiesség műhelye Az Üj Szó számtalan tanulságos és érdekes írása közül április 17-én egy különösen érdekes írás keltette fel a figyelmemet. Valószínűleg azért, mert munkahelyi beosztásom­nál fogva magam is sokat töprengek hasonló problémákon, mint amilye­neket Csicsay Alajos A reform már kevés című cikke vet fel. Annak ellenére, hogy a cikk terjedelme nem kicsi, kimerítő feleletet a szerző nem adhatott és nem is adott a benne felvetett problémákra, hiszen külön­külön mindegyikről könyveket, tanul­mányokat írtak és írnak. Jómagam is csak néhány szerény megjegy­zést szeretnék fűzni ehhez az írás­hoz, respektálva az általam nagyra­becsült iskolaigazgató, Csicsay Ala­jos gondolatébresztő, elméleti és gyakorlati pedagógiai műveltségről és gondolkodásmódról tanúskodó észrevételeit. „Úgy tűnik fel, - írja a szerző - hogy a társadalom demokratikus átalakítása az iskolaügyet igencsak mellőzi." Vizsgáljuk meg, valóban így igaz-e ez az állítás. Ismereteim alapján egyértelműen mondhatom, hogy ez nincs így. Ha így volna, nagy mulasztás lenne ez az új politi­kai struktúra részéről, hiszen közis­mert az igazság, hogy aki az iskolát birtokolja, az a jövőt is birtokolja. Igaz, ez ideig nem sok minden jutott a megoldás olyan stádiumába, hogy az már az iskolákban is érezhető lenne. Formálódni kellene az iskolá­ban az eddigi demokratizációs folya­mat eredményeképpen egy újfajta tanító-tanuló, tanuló-tanuló, iskola -szülő közösség viszonynak, ami az új demokratikus átalakítást, az isko­lai élet új légkörét kellene hogy tük­rözze. Az iskolának mentesnek kel­lene lennie a politikai erők tevékeny­ségétől, helyette cselekvő tenni aka­rással az emberiség évezredes érté­keinek az oktató-nevelő munkába való adaptálására kellene koncent­rálnia. Fokozatosan teret kell enged­ni a pedagógus önállóságának, ami­vel párosulnia kell a nagyobb fele­lősségnek és szakmai kompetenciá­nak. Ezekre a kérdésekre kell első­sorban az iskolákban koncentrálni. Újjáalakult társadalmunkban egy olyan iskola kialakítása a cél, amely ÚJ SZÚ 1990. VII. 16. Peresztrojka és kultúra Amfora címmel új „összeurópai" folyóirat jelenik meg Hamarosan megjelenik az Amfora cí­mű új összeurópai folyóirat első száma. „A kultúra világa", a művészi értelmiség nemrég alapított egyesülete fogja kiadni; ennek tagjai a szovjet kultúra és egyház kiváló képviselői: D. Lihacsov, Sz. Averin­cev tudósok, A. Snyitke, E. Genyiszov, Sz. Gubajdulina zeneszerzők, Sz. Rich­ter, G. Rozsgyesztvenszkij, M. fíosztro­povics muzsikusok, F. Iszkandev, A. Bix­tov írók, J. Ljubimov rendező, Filaret minszki és belorusz metropolita és má­sok. Az egyesületnek külföldi tagjai is vannak: Wole Soyinka Nobel-díjas nigé­riai drámaíró, Van Cliburnamerikai muzsi­kus, Alberto Moravia olasz író, Graham Green angol író és mások. Az egyesület elnöke: Nyikolaj Szambeljan író. A folyóirat, amely elsősorban a politi­kai, kulturális és tudományos körök legki­válóbb képviselőihez szól, hat nyelven fog megjelenni. Az első szovjet-olasz kiad­vány szponzora az „Italstat" cég, amely a régi kulturális központok restaurálásá­val foglalkozik. Az Amfora folyóirathoz intézett üdvöz­letében Pityirim volokolamszki és jurjevi metropolita a következőket írta:,,Az olva­sók új folyóiratot kapnak, amely az ember lelkivilágához szól - ez az erkölcsi erő megnyilvánulásaiban, a kultúra tetteiben, anyagi emlékeiben valósítja meg önma­gát. Erre a lapra szükség van. Az európai keresztény civilizáció má­sodik évezredének végén különleges fi­gyelmet kell tanúsítanunk azon szellemi és anyagi értékek iránt, amelyet az embe­riség kialakulásának hosszú és nehéz útja során felhalmozott. Ezek a kincsek nagyok... Az ókori amfora kecses és törékeny. Egyetlen elóvigyázatlan moz­dulat is szétrombolhatja magát az edényt és megsemmisítheti azt, amit tartalmaz. Ilyen a mi világunk is: gyönyörű, de töré­keny. Az emberi lélek legkülönb tulajdon­ságainak: az észnek, a lelkiismeretnek, az érzéseknek és az akaratnak a szép szemlélése révén történő felébredése hadd irányuljon a kultúra kincseinek és magának az embernek a megőrzésé­re..." N AG YEZSDA KLE JMENOVA a tanulók képességeinek fejleszté­sét tűzi ki fő feladatául; gyerekköz­pontú iskolát akarunk, amelyben a pedagógus személyisége szakmai és emberi szempontból egyaránt biztosítéka a tanulók töretlen fejlő­désének. Ezeket a célokat kell szem előtt tartanunk már most, és ahol ez lehetséges, lépni kell e célok felé, felső parancs vagy utasítás nélkül is. Igaza van a cikk írójának, jelentős koncepcionális lépések megtételére készül iskolaügyünk. Az 1994/95-ös iskolai év kezdetéig el kell érni, hogy a 9. évfolyamot valamennyi tanuló az általános iskolában fejezze be. Ugyanakkor a kilencéves kötelező beiskolázás már 1990 szeptemberé­től életbe lép. Az átmenet tehát már az 1990/91-es iskolai évben meg­kezdődik, így mintegy 16 ezer tanu­lóval számolnak Szlovákia területén a 9. osztályban. Ezek számára új óratervet és tantervet kell kidolgozni, hogy ezeket a tanulókat a lehetősé­gekhez képest jól fel lehessen ké­szíteni a termelésbe való beilleszke­désre, de a különböző középiskolák­ban való továbbtanulásra is. Ez át­meneti helyzet lesz, amely abból adódik, hogy az új gazdasági me­chanizmus működése következté­ben egyrészt csökken az egyes szakmákban az utánpótlás szükség­lete, másrészt bizonyos szakmák el­sajátításához fizikailag és szellemi­leg is fejlettebb tanulókra van szük­ség. Sokunk előtt ismert az az álla­pot, amely ellen a szülők és a nyilvá­nosság is élesen tiltakozott. Túl fia­talon kerülnek otthonuktól távoli kol­légiumokba, s a 14 éves fiúk és lányok hetente sokszor több mint 100 kilométert utaznak - és az első évfolyamban fizikai fejlettségük kö­vetkeztében főleg általános művelt­séget nyújtó tantárgyakat tanulnak. A pályaválasztás 1 évvel való elha­lasztása véleményem szerint eooen a korban sokat jelent, különösen a műszaki pályák választásánál. összegezve az elmondottakat: a vitára bocsátott és azóta már elfo­gadott 29/1984-es Iskolai Törvény módosítása a kötelező iskolalátoga­tás időtartamát kilenc évben jelöli meg. Ennek elvégzésére ismét több lehetőséget kínál. A kilenc évet el lehet végezni az általános iskolában is, s utána vagy munkába kell lépni vagy pedig folytatni a tanulmányokat két-, három- vagy négyéves közép­iskolákban. A törvénymódosítás ér­telmében a gimnázium maximum nyolcosztályos lehet, s ebbe az isko­latípusba az alapiskola 5. osztályá­nak a sikeres elvégzése után nyer­hetnek felvételt a tanulók. A négy­osztályos gimnáziumba az alapis­kola 9. évfolyamának diákjai felvéte­lizhetnek. A törvénymódosítás lehetővé te­szi a 9 + 4, illetve 5 + 8 struktúrákon kívül, más általános iskola + gimná­zium struktúrának a létrehozását is, a szakiskolákban azonban csak az általános iskola időtartamának a meghosszabbításával módosul 9 + 2, 9 + 3, 9 + 4 esetleg 9 + 5 évnyi időtartamra a képzés. Meg kell jegyezni azonban, hogy a világban e területen végbemenő változások arra mutatnak rá, hogy a teljes középiskolai műveltség megszerzésére 12 év az optimális idő. így például 12 év alatt kell a teljes középiskolai műveltséget el­sajátítani az USA-ban, Japánban, Hollandiában, Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban és más országokban is, tehát a közép­iskolai műveltség megszerzése ide­jének kibővítése nem mondható po­zitív tendenciának, az anyagi több­letráfordításról már nem is beszélve. Az ifjúság már 18 éves korában is érett a főiskolai tanulmányokra. A közelmúlt külföldi iskolareform­jai az egységesség szempontját igyekszenek fokozottabban érvé­nyesíteni. Főleg a fejlett nyugati or­szágokban fejtenek ki nagy erőfe­szítéseket az úgynevezett kompre­henzív, vagy együttes iskolák meg­teremtésére. Igyekezetük legfőbb célja, hogy megszüntessék az isko­lai differenciálás előidézte társadal­mi szelekciót, amely hozzájárul a meglévő társadalmi különbségek és a munkaerő-struktúra konzervá­lásához. Az elért eredmények na­gyobbrészt azt mutatják, hogy az iskolai differenciálás felváltása a komprehenzív vagy együttes isko­lával nem hozta meg a várt ered­ményt. El kell gondolkodni a fent említett cikk szerzőjének afeletti aggodal­mán, hogy megint központi hivatalok íróasztalai mellett dől el oktatáspoli­tikánk sorsa. A végső döntéseknek az irányítási centrumban kell szület­niük, de egy demokratikus össznépi vita végeredményét kell, hogy tük­rözzék. Tény, hogy mindenkinek a nézete teljes egészében nem tük­röződhet egy központi döntésben, hiszen például Csicsay kolléga is beszél cikke elején arról, hogy „Mi­ért nem vesszük elő régi bevált mo­dellünket, melyet csak egy kicsit le kellene porolni és valamelyest kor­szerűsíteni?" A továbbiakban azon­ban javasolja a 6 + 6-os iskolaszer­kezetet, sőt egy olyan iskolaszerke­zetről is szól, ahol a hatosztályos általános iskola elvégzése után az iskolarendszer szétágazna reálgim­náziumi, szakközépiskolai, technikai (?) és szakmunkásképző ágakra. (Nehéz persze elképzelni, hogy egy 12 éves gyerek szakmát kezdene tanulni, hiszen sem fizikailag, sem szellemileg erre még nem érett.) Nyilván ezen a példán is látható, hogy egy központi döntés mindenkit sohasem elégíthet ki, ezért van olyan nagy szükség az iskolák és a pedagógusok önállóságára, hogy központi dokumentumokat saját kö­rülményeikre alkalmazhassák. Végezetül néhány gondolat az is­kola megújhodásáról. Mindnyájunk előtt nyilvánvaló, hogy mind a tartal­mi, mind a szerkezeti megújhodás a humanizáció, a tartós emberi érté­. kek, valamint a történelmileg kiala­kult és a világ által elfogadott erköl­csi normák jegyében kell, hogy tör­ténjen. Nem kell ezért sem reformot, sem forradalmat hangsúlyozni az is­kolában, csak őszinte és tisztessé­ges emberi törekvést a felnövekvő ifjú nemzedék teljes értékű nevelése érdekében. Ebből kiindulva elválik, mit, és hogyan kell cselekednünk. Dr. BÁLINT LAJOS kandidátus Szivárvány Mottó: „Gyereknek lenni azért rossz, mert igazán sehová nem tartozol." (Ingrid Sjöstrand) „... Ki adott nevet a dolgoknak legelőször? / Ki volt a Névadó? / Ki mutatott rá mindenre: / „Ez kő, ez fű, az fenyő"? / Talán a dolgokat nem is így hívják / igazában. (Brigitt G. Hallqvist) íme a felnőttek híres világa, a be­vehetetlen! Az a megközelíthetetlen! Az a makulátlan, hibátlan, meg amit csak akarsz! A kiváltságosoké - mert csak a felnőtteké! Hát „csak" ennyire sebezhető. Csak „ennyire" tökéletes. Ők már aztán igazán tud­ják. Ők, a gyerekek a megmondha­tói. Hiszen legalizált kirekesztettként állandó szenvedő alanyai, külső „megfigyelői". Ellenük (értük?) szőtt összeesküvések parányi áldozatai. Akiket nem ért (elvből nem érthet?) meg a felnőttek világa. Mert teli van mindenféle érthetetlen követeléssel, megszorítással, tiltással, fallal, meg­kötéssel. Hát milyen világ az ilyen? Meg - milyenek az olyan világ lakói, akik „csakazértis" olyan törvénye­ket csinálnak, és olyan világot for­málnak, ahol és ahogyan nekik nem Zhu Dan (Kína), 5 éves: Városom jó? Márpedig biztos, hogy nem jó. Mert hogy lehetne jó, ha sosem nevetnek, mindig csak rohannak, mindig csak sóhajtoznak, és idege­sek, meg kiabálnak, meg olyan igazi felnőtt módra fontosán morcosak és gondterheltek. Hát jó lehet egy ilyen, terhekkel teli terhes világ? Igazán érthetetlenek ezek a fel­nőttek. Mindig csak gügyögnek, ha gyereket látnak. „Aranyosak, enni­valók" - bizonyítja fényesen elnéző, megértő mosolyuk, miközben kajá­nul, sokatmondóan kacsintanak kö­telességszerűen össze a pöttömök feje fölött. Úgy tesznek, mintha min­dent értenének. Pedig mennyire nem értenek semmit! Érthetetlen. Nem? Hiszen állítólag ők is voltak gyerekek. Hol hagyták a varázsla­tot? S ezt mindenkinek el kell veszí­tenie? Ez á felnőtté válás követel­ménye? Minden gyerek egyszer szürke, unalmas felnőtt-figura lesz? Mindnyájan fantázia nélküli nagyok? Mi lenne, ha a felnőttek egyszer gondolnának egy merészet, s na­Tudom, nem illik a nemzetiségi oktatás­ügyünkkel kapcsolatos gondok fölött iro­nizálni, esetleg a szakma önérzetét sértő „kulisszatitkokat" a világ elé tárni, ám adódnak helyzetek, amikor a szemérmes célozgatások, a templomi áhítat, a szív­hez szóló „hegyi beszédek" már nem segítenek az előrejutásban. Múlt év decemberéhez térek vissza, mikor a forradalom hevében a Losonci járásban megalakítottuk a magyar peda­gógusok fórumát. Mivel sokak ellenére jött létre, ez akkoriban még tettnek számí­tott. Valamint az is, hogy szinte késede­lem nélkül sikerült bekapcsolódnunk az országosan megindult megújulási folya­matba. Az idő múlásával azonban kide­rült, hogy ebben a járásban nem lesznek forradalmi változások, és szinte tökéletes épségben megmarad a „normalizálódás" időszakában kialakult vezetői „garnitú­ra". Az is világossá vált, hogy ez a peda­gógusszövetség nem az ô szövetségük. Már azért sem azonosulhattak vele, mert ezt a szervezetet az általuk szocialista­ellenesnek titulált pedagógusok hozták létre. Ha nem is tiltották be a szervezke­dést, távolságtartó magatartásukkal, hű­vösségükkel, valamint azzal a vissza­visszatérő, mértékadó megjegyzéssel, hogy ez a szervezet önkéntes, nem köte­lező - azt sugallták beosztottjaiknak, hogy maradjanak nyugton, nem kell sem­mit elsietni. Tehát hozzáállásukra jellem­ző (egy-két kivételtől eltekintve), hogy semmilyen feladatot nem vállalnak, és előkelő idegenként távol tartják magukat a szövetségtől. Például a járás legna­gyobb magyar iskolájának igazgatója még egyetlen összejövetelen sem jelent meg. Ez a fajta tüntető érdektelenség a járás magyar oktatásának megújítása iránt annál inkább is érthetetlen, mert ez hivatali feladatuk is lenne, amiért a fize­tést kapják. S ha kedvük nincs is hozzá - bizony, nem mindannyian örülnek a dik­tatúra bukásának! -, munkakörükből adó­dóan foglalkozniuk kellene vele. Arról nem is szólva, hogy a szülők és a tantes­tületek tőlük várják - joggal - a kezdemé­nyezést. A szövetség ideiglenes vezetősége, a már vázolt körülmények miatt, csak iúnius utolsó napjaira hívta össze a ma­gyar pedagógusok első járási közgyűlé­sét. A több mint 180 bejegyzett tagból alig 50-en jöttek el, s a tapasztaltak alapján az a tanulság vonható le: derűlátásra nincs különösebb ok. Két-három általánossá­gokat érintő felszólalás után úgy került sor a járási 'választmány megválasztására, hogy szó sem esett a szövetség legfonto­sabb teendőiről: az egyes szekciók létre­hozásáról (ezt már a komáromi országos közgyűlésig meg kellett volna tenni), az új, magyar tanfelügyelő személyének ki­választásáról, a járási szen/ekkel való kapcsolatfelvételről, az irányítás össze­hangolásáról, arról, hogy mit is akar ez a szövetség. A hangulat érzékeltetésére egy felszólalásból idéznék, egy igazgató­helyettes szájából hangzott el, és híven tükrözi a helyzetet: „Nem tudunk semmit sem csinálni, mert felülről semmilyen uta­sítást nem kaptunk..."Ez van. Remény­kedjünk a vezetőkkel együtt, hátha a kö­vetkező iskolaévig megemberelik magu­kat a felsőbb szervek, s elküldik végre azokat a fránya utasításokat. Mert a pa­pír, az papír... ugyebár! LENDVAY TIBOR gyot, s gyerekek maradnának? Ha hintázna és homokozna az egész világ? Ha a hetedik emeletre felfutva másznák meg a Mount Everestet, s ha a mászóka tetejéről tudnák lepiszkálni a Napot. Mert már régi, s új kell helyébe. Mint a villanyégőt, ki kell cserélni, hogy szebben világít­son! Laing úr egyszer azt mondta: „a gyerekek éppoly fontos szerepet játszanak a felnőttek »növekedésé­ben és fejlődésében«, mint a felnőt­tek a gyerekekében. Magunk értése hallatlanul elsekélyesedik, ha nincs kapcsolatunk gyerekekkel". S bár a szavak biztosabban találnak meg­hallgatásra, hiszen szólnak, a képek is beszélnek. Néma nyelvükkel is harsányan kiáltják világgá a gyer­mektársadalom felnőttekről alkotott véleményét. Jobban oda kellene fi­gyelni a gyerekekre. Hátha megtud­hatnánk mit csinálunk rosszul? Ta­nulnunk kellene tőlük. Dunaszerdahelyen tanulhattak. A Csallóközi Múzeum a pozsonyi Magyar Kultúra közreműködésével a Zánkai Gyermekalkotások Galéri­ájának nemzetközi gyermek képző­és iparművészeti pályázati anyagá­ból összeállított elragadó kiállításon mutatott be egy metszetet a világ gyermekvilágából. Megérte. Ámulva állhattunk a képek, a kisplasztikák előtt. Textilbe szőtt álmok, vászonra vitt tündérvilág, batikkal elővarázsolt fél falnyi méretű kedvencek, önarc­képek, cicák, macskák, kakasok, fantázialények - és sajátságos ötle­tek lépten-nyomon. Gyermekalkotá­sok voltak - nekünk, felnőtteknek címezve. Négy-tizenöt éves gyere­kek szóltak házukról, otthonukról, szeretteikről, örömről s bánatról, és mindenekelőtt saját belső világukról. A megismerés szűk határait tágítot­ták a zabolátlan ábrándos képzelet ösztökélő erejével. Számomra az idézett svéd gye­rekversek szavakba foglalt vallomá­sai elevenedtek meg képi látásmód­ban. önmagukat tárták fel nekünk, nagyoknak. Színekben kiáltották vi­lággá fájdalmukat, hogy „mamának este nincs ideje / a gyerekekre, / és a papa, ó is rosszul áll idővel, / és a nővérem, - neki aztán semmi ideje taknyos kölykökre / ... Csak a ré­szeg, öreg bácsinak / a könyvtár előtt, / annak van ideje beszélgetni / a gyerekekkel. / Még jó, hogy a részeg öreg bácsira / nincs ideje senkinek se". (Ingrid Sjöstrand) El­suttogták titkos szerelmüket, hogy „Sten-Maíténak nagy, vörös és elál­ló / füle van. / Nekem tetszik / a nagy, vörös és elálló / fül." (Siv Widerberg) A meghallgatásra nem talált vágy most mindenkihez szólt: „Mónáéknál / úgy beszélnek a gye­rekkel, / mintha nagy volna. / ... Szeretném, ha Mónáéknál - / ná­lunk lenne." (S. W.) Szülőknek szóló elgondolkodtató jótanácsok. Kódolt jelek, lépten-nyomon. Csak olvas­nunk kellene bennük. Talán érthető­vé válna az érthetetlen. A durcás, a truccoló, a bömbölő, a szófogadat­lan gyerek. Pedig milyen egyszerű! Csak ennyi: „Meg ne próbáld! /mondja apa, /és nagyon szigorúan néz rám. / És egész testem reszket, / és már úgy érzem, gyáva vagyok, / ha meg nem próbálom." (I. S.) E világban nem lehet gond a di­menziók kérdése. Ha úgy tetszik, hónunk alá vehetjük a Napot, az ég nem biztos, hogy kék, a kozmosz pedig olyan, ahogyan „én" képze­lem. Aprócska kis „rajzművészek", „szobrászpalánták" döbbenetes és hihetetlenül igényes teljesítményét láthattuk. És tanulhattunk belőlük. Mert nyitott könyv volt az egész kiállítás. S talán hozzásegített ah­hoz, hogy néhanapján ismét meg legyen bennünk a képesség arra, hogy gyermeki rácsodálkozással nézzünk e nagy komor világra. „Titkos béketárgyalások - / ol­vastam az újságban. / Szerintem nem helyes, hogy / titkosak a béke­tárgyalások. /A háború bezzeg sose titkos. / Egy háború, ahol egy puska se dörrent! / Egy háború, ahol senki se halt meg! / Egy háború, amit észre se vett senki, / mert csak a háboristák mentek oda, / és ott csúnyákat gondoltak egymásról / ti­tokban: Titokban hahaha!" (I. S.) „Sietek. / Nem érek rá / leckét írni, / kivinni a szemetet, /kitakaríta­ni. / Be kell majszolnom az egész világot, / mint egy paradicsomot, / mielőtt megöregszem, / mielőtt meghalok." (I. S.) FÓNOD MARIANNA Szövetség vagy gittegylet?

Next

/
Oldalképek
Tartalom