Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-09 / 158. szám, hétfő

E gy verse magyarul is megje­lent. Az ő verse? 1954-ben látott napvilágot a grúz klasszikus, Sota Rusztaveli A tirgisbőrös lovag című eposzának magyar szövege, Weöres Sándor átültetésében. Ez volt Rusztaveli hóskölteményének második magyar fordítása, az első Vikár Béla munkájaként jelent meg, az grúz eredetiből készült: Vikár, a Kalevala halhatatlan érdemű fordí­tója az első világháborús, Magyaror­szágon fogvatartott grúz hadifog­lyoktól sajátította el a nyelvet. Weö­res Sándor számára viszont Salva Nucubidze professzor 1941-ben ki­adott orosz nyelvű fordításából ké­szítettek nyersszöveget. Nem is két­séges, hogy akkor - minden más létező orosz fordítást, például Nyiko­laj Zabolockijét megelőzve - ez lát­szott a leghitelesebbnek. Nem azért, mintha az agg tbiliszi professzor kü­lönös költői erényekkel tűnt volna ki. Viszont köztudomású volt, hogy mű­vét maga Sztálin nézte át és egy ponton ki is javította. A 1416. strófát saját kezűleg írta át: A korbácsok felcsattantak, lovak előre-rohantak, jajgatás harsant a várban, a paripák besuhantak, háromfelől három osztag, kurjantva szelet sodortak, hangzik dühe támadásnak, dübörgése üstdoboknak. Nem kétséges, hogy Sztálinban az ifjúkor emlékei támadtak fel, ami­kor erre a feladatra vállalkozott. Tizenhat esztendős papnöven­dék, amikor felkeresi az Iveria című lap szerkesztőjét, a neves költőt, Hja Csavcsavadzét. (Csavcsavadze 1837 és 1907 között élt, s voltakép­pen a modern grúz irodalom meg­alapítója. Kalász Márton Az éji lovas címmel néhány poémáját magyarul is tolmácsolta.) Csav­csavadzénak megtet­szettek a fiatal szemi­narista költeményei, s ekként 1895. június 10-én, lapjának első oldalán tette közzé a következő művet. A vers - Mamana Szaladze nyersfordítása nyomán, Györe Imre magyar átköltésében - így hangzik: „Rózsa és duzzadó rügyei/ hajoltak az ibolyára, / nőszirom szemét dör­zsöli, / szellő késztette hajlásra. / Felhő hívta a pacsirtát / kis dalát ott fenn zengeni, / gyöngéd csalo­gány inkább / bokrában ismételgeti: / „ Virágozz, gyönyörű hazám, / vi­gadozz föld, te, iveri, / bölcse ha­zádnak, igazán, / az légy, te, geor­giai." A vers aláírása: I. Dzs-asvili. Később még több verse megjelent az Iveria hasábjain, ám ekkor már a Szoszelo (Kis loszif) álnevet hasz­nálja. (Egyébként a Szovjet Irodalom idei júliusi száma a sztálinizmust bemutatva, kuriózum gyanánt közöl­ni fogja Sztálin hat versének magyar fordítását is.) Különösebb jelentősége nem volt ezeknek a költeményeknek Sztálin további pályafutásán. Amennyire nyomon követhető, maga sem sze­rette túlságosan, ha ezekre a ver­sekre emlékeztetik. Mindenesetre több anekdota ke­ring arról, hogy el is hárította versei orosz fordítására tett kísérleteket. (Grúzul a Mnatobi című folyóirat 1937-ben hat fiatalkori versét közzé­tette.) Az egyik anekdota így szól. Már a háború után történt, valószínűleg hetvenedik születésnapjának ün­neplésére készülődve, hogy közeli környezete elhatározta: mégiscsak meg kellene ajándékozni a szovjet népet ezekkel a költeményekkel. Az akciót az a Szergej Kavtaradze szervezte, aki még Grúziából ismer­te Sztálint, de 1927-től 1940-ig, mint trockista a mellőztetés legdurvább formáit szenvedte el, beleértve a börtönt, a lágert is, de akkor Sztá­lin megkegyelmezett neki, diploma­tává tette, s így lett 1944 után a Szovjetunió bukaresti nagykövete. Kavtaradze egyébként bölcsészként végezte el egykor a petrográdi egye­temet, tehát elvben még a szüksé­ges szakismerettel is rendelkezett. Először a két neves szovjet költő­műfordítót, Szemjon Lipkintés Pavel Antokolszkijt kérték fel a megtisztelő feladat megoldására. A két költő halálosan megrémült. Fordítottak ők már nehezebb verseket is, tehát nem a művészi nehézségek ijesztet­ték meg őket. Jól sejtették, ha a munkájuk netán nem nyerné el Sztálin tetszését, a honoráriumot súlyos években, ha nem ólomban fogják fizetni. De nem kevésbé ret­tegtek a sikertől is: amennyiben az séges memoárirodalommal rendel­kezünk: hogyan és mikor szólt bele irodalmi problémák megoldásába. Kezdve a szocialista realizmus meg­határozásának megfogalmazásától egészen évenként ismétlődően a Sztálin-díjak odaítéléséig. Ebből a krónikából talán egyetlen, de jel­lemző epizódot említenék. 1946­ban, közvetlenül a Zvezda és a Le­ningrád című folyóiratokról szóló ha­tározat megjelenése után, amelyek - mint ismeretes - többek között kárhozatra ítélték Mihail Zoscsenkót és Anna Ahmatovát, a Zvezda kö­zölte a szovjet háborús irodalom egyik első remekét, Viktor Nyekra­szov regényét, amely Fordul a kerék címmel jelent meg magyarul. A re­gényt, Sztálin személyes utasításá­ra Sztálin-díjjal tüntették ki, ami annál feltűnőbb volt, mivel - a kor szoká­saival ellentétben - az író mindösz­sze kétszer említette szövegében Sztálin nevét, noha maga a regény a sztálingrádi ütközetről szólt. A foly­tatás még váratlanabb. Viktor Nyek­raszovot Sztálin-díjjal tüntették ki, a regényét közlő folyóirat főszer­kesztőjét, Vszevolod Visnyevszkijt, Ki volt a „Kis loszif" Sztálin, a költő eredeti szerzője a fordítást jobbnak találná, mint saját verseit - a követ­kezmények abban az esetben sem ígértek semmi biztatót. Nagy nehe­zen, betegségre hivatkozva, kitértek a megtiszteltetés elől. Kavtaradze azonban nem adta fel ötletét. Arszenyij Tarkovszkij (a film­rendező Tarkovszkij édesapja) lett a következő jelölt. Néki nem sikerült semmilyen alkalmas, vagy hihető ürügyet kitalálnia, hogy elhárítsa a megbízást, amelyet már nem is Kavtaradze, hanem Sztálin titkársá­gának vezetője, Poszkrjobisev ter­jesztett eléje, hangsúlyozva nem csupán a feladat megtisztelő mivol­tát, de sürgősségét is. Tarkovszkij mit tehetett mást, elkészítette a ver­sek fordítását. Ide tartozik, hogy a fordítást különleges körülmények között végezte, a belügyminiszté­rium épületében, „vendégként". Amikor a fordítások elkészültek, ha­zaengedték. Egy idő után újra hivat­ták, a lelkére kötötték a titoktartást majd közölték, hogy Sztálin elvtárs „szerénysége" okán elhárította a közlést. Hálából egy krokodilbőr aktatáskát kapott a költő, tele pénz­zel. Eddig az anekdoták. Az viszont hiteles tény, hogy ami­kor 1943-ban döntés született a Szovjetunió himnuszának megírá­sára (addig az Internacionálé volt a himnusz), Sztálin személyesen is részt vett a munkálatokban. A szö­veg írásával két viszonylag fiatal és egyáltalán nem jelentős költőt bíztak meg: Szergej Mihalkovot és El-Re­gisztánt. (Persze, önmagában kép­telenség egy vers megírásával két embert megbízni, de hát ez más kérdés...) Hamarosan jelentkezett a harmadik szerző. Mert Sztálin sze­mélyesen lektorálta az elkészült ver­set, s legalább négy sort személye­sen javított ki, költött hozzá. Ezúttal már oroszul, ugyanúgy, mint Rusz­taveli esetében. Nem Sztálin irodalmi nézeteiről írok. Sajnos, erről meglehetősen bő­az Optimista tragédia szerzőjét pe­dig leváltották. Sztálin irodalmi nézeteinek vizs­gálata azonban más téma. Ugyancsak kuriózumként hadd jegyezzem meg, hogy Sztálin kör­nyezetében akadt még egy ember, aki fiatal korában verseket tett köz­zé: Vjacseszlav Molotov. Mólotov igazi neve Szkrjabin, s távoli rokon­ság kötötte az ismert zeneszerző­höz. Talán ezeknek a családi hagyo­mányoknak köszönhetően, ifjúkorá­ban még zenét is tanult. 1917-ben ó volt a Pravda szerkesztője, 1919­ben pedig Nyizsnyij-Novgorodban a Volga vidék párt- és állami vezető­jeként tevékenykedett. Itt, Makszim Gorkij szülővárosában nyomtatta ki verseinek vékonyka füzetét. És ami­kor 1920-ban az összoroszországi Végrehajtó Bizottság - ekként ne­vezték abban az időben a szovjet parlamentet - soron következő ülésszakára érkezett, a küldöttek között osztogatta ezt a füzetet, és szégyenlősen figyelte: belelapoz­nak-e, olvassák-e a megajándéko­zottak. Két év múlva a központi bizottság titkára lett, s ettől az időtől kezdve nincs hírünk arról, hogy akárcsak érdeklődött volna az iroda­lom iránt. Illetve azt azért tudjuk, hogy jóval nyolcvanadik életévén túl, kegyvesztett nyugdíjasként, megírta emlékiratait, amelyet Borisz Polevoj­nak, a legnagyobb példányszámú szovjet irodalmi folyóirat, a Junoszty főszerkesztőjének ajánlotta fel köz­lésre. Polevoj azonban nem vállalta a közlést és hűvösen azt ajánlotta a szerzőnek - Polevojt ismerve, bizonyára konzultációk után -, hogy kéziratát juttassa el a Marxizmus­-Leninizmus Intézetbe. Megfogad­ta-e Molotov a tanácsot, ez már nem tudható. I me, két adalék az emberiség históriájának vaskorszakából. Egyébként - Szergej Hruscsov emlékezései szerint - Brezsnyev is írt verseket. E. FEHÉR PÁL Új cseh hetilap a nőknek NORA címmel május végén új hetilap került az olvasók kezébe. Elsősor­ban nőknek, de nemcsak nekik szól. Egyelőre csak Prágában lehet kapni, azonban az érdeklődés és a lap címére érkezett levelek azt tanúsítják, hogy az olvasók a csehszlovák fővároson kívül is kézhez szeretnék kapni az új kiadványt. A Nora főszerkesztője egyúttal a lap kiadója is. Dr. MONIKA KEMMLEROVÁ magánvállalkozó. Magánkiadásról van tehát szó. ÚJ SZÚ 1990. VII. 9. Vakáció'90 (Méry Gábor felvétele) • Milyen a tartalma az új, független női hetilapnak? -A választ a legegyszerűbben így lehetne megfogalmazni: a nők életével, érdeklődési körével kapcsolatos kérdése­ket, témaköröket tárgyalja az újság. Tehát beszélgetéseket közöl érdekes szemé­lyekkel, elsősorban nőkkel, vagy híres, ismert emberek feleségeivel. A pszicholó­gus és a jogász tanácsaival szintén talál­kozhatunk a lap hasábjain, csakúgy, mint a háztartás vezetésével kapcsolatos problémákkal. Mint újságíró, több helyen is dolgoztam, elsősorban a kultúrával kapcsolatos eseményekről, témákról ír­tam. A vágyam mindig az volt, hogy egy olyan újságnál dolgozzam, ahol érdeke­sen feldolgozott, ún. női témákkal foglal­koznak. Ezeknek széles az olvasótábora. • összehasonlítható régi munkaköre jelenlegi feladataival, amikor egy sze­mélyben magánvállalkozó és újságíró? -Talán az a válasz a legkézenfek­vőbb, hogy ezelőtt rendszeresen bejár­tam ugyan munkahelyemre, azonban most sokkal többet dolgozom, hiszen az újságíráson kívül több minden a felada­tom. Mégis, most sokkal jobban érzem magam, az az érzésem, hogy a mostani munkám során sokkal jobban sikerül az, amit úgy hívnak, hogy önmegvalósítás. • Milyen tervei vannak a hetilappal kapcsolatban? -Eddig ötvenezer példányszámban jelenik meg a lap, és ami szerintem fon­tos, csak 1 koronába kerül. Az a célunk, hogy az ár ne legyen akadálya a megvá­sárlásának. Igyekszünk olyan írásokat, riportokat közölni, olyan tanácsokat adni, amelyek kielégítik olvasótáborunk széles igényeit. KUBÁN ÉVA A gyermekversektől a gyökerekig Beszélgetés SZABÓ ILDIKÓ egyetemistával A Duna Menti Tavasz és a Jókai Napok közönségéből sokan emlé­keznek egy versmondó kislányra, akiből időközben egyetemista felnőtt lett. ötször volt győztese és három­szor helyezettje a versmondóver­senynek. Ez akár élettörténetének vázlata is lehetne, hiszen egy húsz­éves fiatal nő számára valójában most teljesedik ki a világ. Mostanára alakult ki határozott nézete önmagá­ról, a választott hivatásról, arról az érzelmi és szellemi többletről, ame­lyek nélkül hiábavalóság lenne egy majdani pedagógus élete. Szabó Ildikó az idei Duna Menti Tavaszon már nem versmondóként, hanem a dunaszerdahelyi Mókázók kisszínpad rendezőjeként vett részt. - Hogyan emlékszel vissza a kezdetek Duna Menti Tavaszaira? -Nagy-nagy nosztalgiával. Bár lehet, hogy az idő szépítette meg azokat, de úgy érzem, igazi fesztivá­lok voltak. Magának az egésznek fesztelenebb hangulata volt. Zsibon­gás, móka. Igazából nem is tudom megfogalmazni. A gyermekvilág je­lent meg Dunaszerdahelyen, átvál­tozott a város, és amikor elérkeztem a művelődési ház közelébe, már a környéke is ezzel a fesztivállal élt együtt. Lehet, csak az idő szépíti meg azokat a napokat, de a játék, a közös gyermekjátékok felejthetet­len élményt jelentenek. Ma már csak a pedagógiai bábjátéknál van ilyen. Enélkül hangulatából veszített a ren­dezvény. - Ez az élmény, ez az emlék miként változott benned az évek során? Mióta látod mindezeket más­képpen, tudatosabban? - Először a tizedik Duna Menti Tavaszon töprengtem efölött. Tehát öt éve foglalkoztat ennyire konkré­tan. Akkor mint régi szereplőt felkér­tek, írjak valamifajta visszaemléke­zést az elmúlt fesztiválokról. Akkor gondoltam vissza, milyen is volt. Pedig akkor még szerepeltem, mert én konferáltam a műsort, s együttél­tem a történésekkel, a gyerekekkel. Bevallom, akkor is ugyanezt érez­tem. Talán a hetedik vagy a nyolca­dik Tavasz lehetett az, amikor még igazi fesztiválhangulat volt, s utána évről-évre változott, halványult az egész, csökkent a színvonal. Nem a versenyműsorok színvonala, ha­nem a kísérő programoké. Azoké, amelyek a résztvevő gyermekeket összekapcsolhatnák a néző gyer­mekekkel. A tábori műsorok is olya­nok voltak, hogy jó volt oda elmenni. Akkoriba még a szervezők, a zsűri­tagok sem különültek el. Nagy foci­meccseket játszottak a gyerekekkel. Újságírók fociztak a zsűrivel, majd a Csemadok dolgozóival, s a legjobb gyermekcsapat egyenként velük. Mintha több időnk jutott volna egy­másra, és a felnőtteknek a gyerme­kekre. - Mit lehetne ennek érdekében még tenni? - Azt hiszem, manapság már ne­héz ezt megszervezni. Nem is tu­dom... Bennünk lenne a hiba? Ta­valy is próbálkoztam besegíteni a tá­bori műsor szervezésében... Vagy időközben a gyermekeket rontották volna meg a felnőttek? Mások len­nének, mint mi voltunk? Ezen hosz­szasan el kellene gondolkodni. Még­is valahogyan vissza kellene lopni azt a varázst, azt a hangulatot, mert enélkül nincs gyermekkor. - Egyáltalán milyennek láttad az idei versmondó versenyt, ha már felnőttként nem indulhattál? - Nagyon sajnálom, de vizsgáz­tam az egyetemen, jgy nem hallot­tam egyetlen gyermeket sem. A Co­menius Egyetem harmadéves ma­gyar-szlovák szakos hallgatója va­gyok. - Nem akadályoz a tanulás ab­ban, hogy gyermekekkel foglalkozz, hogy belekóstolj a drámapedagó­giába? - Bevallom, kezdetben féltem, de mivel nagyon szeretem a gyereke­ket - különben minek választottam volna a pedagógusi hivatást -, elfo­gadtam az ötletet. Tudtam, rossz nem sülhet ki belőle. Tavaly óta dolgozunk. Akkor úgy kezdtem ve­lük, hogy körbeültünk, s mindenféle kommunikációs gyakorlatokat vé­geztünk. A foglalkozásaink, a próbá­ink szerves része a mesélés. Olyan formában, hogy az első gyermek mond egy mondatot. Igyekszik úgy megfogalmazni, hogy valahová utal­ja a történetet, majd a többiek sor­ban kibővítik, így a végére kerek egész történet szülessen. Ez első­sorban a beleérzés készségét, a másokra való figyelést, a mások iránti toleranciát, a társakhoz való alkalmazkodás készségét fejleszti. Később verseket, dalokat tanultunk, s ezeket igyekeztünk etűdszerűen megjeleníteni. Először némajáték­kal, majd dramatizált változatban is. Ezzel is igyekeztem rávezetni a gyermekeket, hogy a kommuniká­ció nemcsak beszédből áll, hanem ennél sokkal gazdagabb arcjátékból, gesztusokból, testtartásból. - Ezt hallgatva, úgy vélem, hogy hű vagy azokhoz az elvekhez, gya­korlati módszerekhez, amelyeket ezen a fesztiválon Debreczeni Tibor, Debreczeni Vilma és Gabnai Katalin honosítottak meg. Tanfolyamaikon több tucatnyi pedagógus vett részt, mégis kevesen dolgoznak hozzád hasonló tudatossággal. - Igen. Résztvettem a Duna­szerdahelyi Járási Népművelési Központ rendezte tanfolyamon, ahol ók adtak elő. Nemcsak előadók, de gyakorlatvezetők is. Az ó módszer­tani útmutatásaik alapján dolgozom, s ezt tapasztalatból tudom, hogy bevált, szeretik a gyerekek. Sokszor már a gondolataimat is kitalálják, hiszen ezek a gyakorlatok egymásra épülnek. Nem is akartunk idén részt­venni, de miután nyilvánosság előtt is bemutatkoztunk, nagy unszolásra mégis eljöttünk. - Véleményed szerint ez a mun­ka, ez a kis csapat hová fejlődhet? - Szeretném, ha eljutnának a me­se-dramatizációhoz, amelyet az ed­dig megismert módszerek alapján hoznánk létre. -Van annyi érdeklődés a mun­kád iránt, hogy ez a csoport meg tudjon maradni a jövőben is? - Bizonyos vagyok benne, hiszen a gyerekek szívesen jönnek, öröm­mel játszanak együtt. Nekem pedig hivatásom lesz a pedagógia. Mást nem tudok elképzelni a magam szá­mára. Ha nem is mindenben segít az egyetem légköre, a cél érdekében mindent megteszek. - Válaszaidat hallva határozott egyéniségnek tűnsz. Éppen ezért kérdezem meg tőled, milyennek lá­tod a saját jövődet? Egyáltalán ez a tudatosság, ami benned van, mennyire szembesít olykor a talán mindennek ellentmondó való­sággal? - Naponta szembesülök. Fontos, hogy a gyermekek már ebben a kor­ban megszeressék anyanyelvüket, s fejlődjön érzelmi világuk. Nem is mindig a beszélt nyelvre gondolok, hanem a szavak mögött rejtező vi­lágra, érzelmekre, a kimondatlan, ám mégis közölt gondolatokra. Tud­janak énekelni, ne egyetlen népdalt, hanem sokat, amelyeket majd a sa­ját gyerekeiknek is énekelhetnek. Ugyanez érvényes a versekre is. Elmondok egy történetet, amely a csoportunkban esett meg. Jelent­kezett egy kisfiú, aki szlovák alapis­kolába jár. Természetesen nem küldtem el, hiszen ő nem tehet arról, hogy szülei meggondolatlanok vol­tak. Nagyon boldog vagyok, hogy megtalált bennünket, mert szülei egy picit talán eltévedhettek, hiszen a nővére magyar iskolába jár. így legalább visszahajlik az anyanyelvé­hez, a gyökereihez. - Köszönöm a beszélgetést. DUSZA ISTVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom