Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)
1990-07-02 / 153. szám, hétfő
A mióta oktatáspolitikánk, azon belül az egységes iskolarendszer csődje mindenki számára nyilvánvalóvá vált, szakembereink munkacsoportokba tömörülve, erejüket megfeszítve keresik azokat a követésre alkalmas oktatási modelleket, melyek a mind erőteljesebben körvonalazódó társadalmi elvárásoknak is megfelelnek. A legfőbb teendőkkel szinte mindenki egyetért: az irányítás decentralizálásával, a tantervek liberalizálásával, nem utolsósorban a pedagógusok és az iskolák önállóságának a helyreállításával. Ehhez természetesen jó és lehetőleg kipróbált modellek kellenének, melyek nemcsak elindítanák, de mederben is tartanák a jövőnket, az ország sorsát is meghatározó oktatási reformfolyamatot. ezzel a módszerrel a kommunikációs készség fejlesztésében is ugrásszerű eredmények érhetők el. Természetesen, mint minden új módszernek, ennek is akadt ellenzője. Sokan támadták a szakemberek közül, pedagógusok, nyelvészek is. Különösen azok, akik szerint a kisiskolás olyan játékos természetű lény, aki szellemileg nem képes elsajátítani és feldolgozni a valóságot. Ez a pedagógiai szemlélet a múlt században alakult ki, amikor nem volt társadalmi érdek, hogy a végzett diák nagyon művelt legyen, így a népiskolák nem is támasztottak különösebb igényeket a gyermekekkel szemben. A nyelvészek szintén inkább a hagyományos módszerek mellett álltak ki, nem támogatták, hogy a kommunikációkuA jövö iskolája? EGY LEHETSÉGES ÚT A sajtóban már találkoztunk néhány, követésre ajánlott modellel, közéjük tartozik a magyarországi Törökbálinti Általános Iskolában kikísérletezett, sok vihart kavart nyelvi irodalmi és kommunikációs program. A köztudatban Zsolnai-programként ismert koncepció tulajdonképpen nem új, a hatvanas években született, amikor Magyarországon - elsősorban a pedagógusok nyomására - kísérletek kezdődtek az oktatás megújítására. A kísérletek arra irányultak, hogy az Országos Pedagógiai Intézet által előírt dogmatikus módszertant korrigálják. Különösen az alkotó pedagógusok viselték el nehezen, hogy a tanterveken semmiféle változást nem lehetett végrehajtani. A tanterv ugyanis törvény volt, melyet az igazgatókkal együtt tanfelügyelők serege ellenőrzött. Zsolnai a kísérletezés tehetőségét kihasználva, olyan pedagógiai koncepciót dolgozott ki, mely a hagyományoktól eltérően arra az alapelvre épül, hogy a kultúra közvetítése teljes egészében az anyanyelven keresztül történik. A központi tantervekkel szemben, melyek az ismeretszerzést és a memóriafejlesztést tartották szem előtt, ez a program az értékközvetítést vállalta fel. Az értékközvetítést és a személyiség fejlesztését. Zsolnainak a koncepció elfogadtatásáért kemény harcokat kellett megvívnia. A tíz év alatt, míg módszerét teljes egészében kifejlesztette, kiderült, hogy az anyanyelvre építés elve rendkívül hasznos és hatékony, mert I. a nagyon hátrányos helyzetben lévő gyermek is - ha birtokolja az anyanyelvet - rendkívüli teljesítményekre képes, 2. ezzel a módszerrel a tehetséges gyermek intelligenciája, kreativitása mérhetetlenül finomodik. A kommunikációs program egyik legfontosabb eleme a beszédtechnika fejlesztése. Ennek keretén belül a tanulók olyan foglalkozásokon vesznek részt, melyek valójában mozgással járó, játékos nyelvi gyakorlatok, és nagyon hasonlítanak a színész- és bemondóképzósben alkalmazott beszédtechnikai foglalkozásokra. A gyakorlatokat speciálisan felkészített pedagógusok vezetik. Minthogy az iskoláskor kezdetén a gyermekek rendkívül fogékonyak, tatás eredményei bekerüljenek a tankönyvbe. Ennek egyébként az a dogma állt a hátterében, hogy az iskolában csak a lehiggadt, tudományos eredményeket szabad közvetíteni. A kommunikációs program nyelvi része, a már említett beszédtechnikai képzésen kívül, szinte az egész nyelvtudományt felöleli. Foglalkozik a nyelvtörténettel, a nelvjárásokkal, a nyelvhasználattal, az élő beszéddel, a szókinccsel, még a szótárkészítéssel is. Zsolnai programja olyan nyelvészeti ismereteket foglal magába, melyekkel eddig csak magyar szakos hallgatók találkozhattak főiskolai, egyetemi tanulmányaik során. A program irodalmi része is eltér a hagyományos szerkezettől. Mivel a magyar iridalom tanítása az ötödik helyett már az első osztályban megkezdődik, nincs szükség szelektálásra, s lehetőség nyílik egy szélesebb alapú irodalom bemutatására, megismerésére. A módszer nem tagadja az irodalomesztétika és az irodalomtudomány fontosságát, eredményeiket beépíti a műelemzésbe, ugyanakkor abból indul ki, hogy az irodalom fontos szerepet töltött be a magyar történelemben, elősegítője volt a magyar eszmélésnek, pótolta a filozófiát, bizonyos korszakokban sorsdöntő politikai gondolatokat fogalmazott meg. A nyelvi, irodalmi és kommunikációs program harmadik összetevője, a kommunikáció kiemelt szerephez jut Zsolnai modelljében. Jelentőségét a szerző így foglalja össze: „A kommunikáció összeköti az embereket. Akik kommunikálni tudnak, azok figyelnek egymásra, azaz toleránsak egymással; akik toleránsak, azok meghallgatják mások nézeteit. Általánosítva: a demokrácia feltétele a kommunikációs kultúra. A kommunikáló ember nem magányosodik el. De van a kommunikációnak egy politikai vetülete is, dadogó, önkifejezésre képtelen emberekkel nem lehet demokráciát építeni. Magyarországon ennek nincs hagyománya. Az iskolába is rettenetesen nehéz beemelni, mert nagyon sok a rosszul kommunikáló pedagógus. A kommunikációnak ugyanakkor van etikája, esztétikája, illetve módszertana is. Ezeket nagyon nehéz elsajátítani, holott gyakorlatilag az egész pedagógiát erre kell építeni. A gyereket tudomásul kell venni, mint partnert..." Vagyis Zsolnai partnerként tartja számon a gyermeket az iskolai kommunikációban, ellentétben a hagyományos rendszerrel, ahol a tanár ós a diák között alá- és fölérendeltségi viszony van. E viszony legfőbb jellemzője, hogy fent található a mindent tudó és mindent értékelő tanár, lent pedig a gyanús és bizonyára felkészületlen diák. A tanár-diák kapcsolat kialakításában, e viszony demokratikusabbá tótelében fontos szerepet kap a metakommunikáció. Csak az a tanár tud ezzel a módszerrel eredményesen dolgozni, aki nem erőszakos, és aki hajlandó a gyerekekkel partneri kapcsolatot kialakítani. A sikertelen tanárok tulajdonképpen metakommunikációs okok miatt buknak meg. Hiába állítja például valaki, hogy ó nem gúnyolódik, ha tekintetéből, lekicsinylő megjegyzéseiből éppen az ellenkezője derül ki. Zsolnai értékközpontú koncepciója a személyiség egészének a fejlesztését veszi célba. Nem szelektál, nem kizárólag a társadalmilag helyesnek ítélt feladatokat vállalta fel. Szembesíti a személyiséget a kultúrával, annak valamennyi létezési formájával: az anyagi kultúrával, a szellemi kultúrával, a történeti kultúrával, az intézményi kultúrával stb. A hagyományos iskola a kultúra közvetítésének jelentős részét a családra bízza, vagy átteszi a szakképzés területére. A kommunikációs program olyan nevelést próbál a gyakorlatban megvalósíta T ni, melynek eddig tömegméretekben nem volt hagyománya. A kultúra egészét akarja közvetíteni olyan, személyhez forduló nevelési módszerrel, mely rendkívüli terheket ró a pedagógusokra. A Törökbálinti Általános Iskolában meghonosított Zsolnai-módszer teljes koncentrációt követel a pedagógustól. Nem ritka, hogy egy tanítási órához három óra felkészülési idő is szükséges. A modell tökéletes működtetéséhez elsősorban olyan pedagógus-személyiségekre lenne szükség, akik puszta létükkel, példájukkal hatást fejtenek ki a környezetükre. Az ilyen személyiségek hiányában elképzelhetetlen, hogy rövid idő alatt ez a nyelvi, irodalmi és kommunikációs program szélesebb körben elterjedjen. Magyarországon is - a szülők egyértelműen pozitív fogadtatása ellenére - viszonylag kevés iskola működik ilyen rendszerrel. Ám a nehézségek ellenére is tapasztalható némi előrelépés. Nemrégen értesülhettünk ugyanis arról, hogy Zsolnai József vezetésévei egy szervezet jött létre, melynek az lesz a feladata, hogy a módszert terjessze. Szlovákiai meghonosítása egyelőre még bizonytalan, a cél azonban, melyet Zsolnai az anyanyelvre épülő koncepciójával el akar érni, számunkra is vonzó: „Az egész programmal arra keressük a választ, hogy a kisiskolás kortól kezdődően, hogyan lehetne olyan művelt magyarokat felnevelni, akiknek úgy van identitásuk, tartásuk, hogy egyszersmind tárgyalóképesek, alkotóképesek az európai és más kultúrákban". LENDVAY TIBOR ÚJ SZÚ 5 1990. VII. 2. na? & v -i, '"ilff"iMMW rlMIMl | lii " * HRSSSl^ *"* ^láBp^PtjjfíS^i j! ÉÄ&ľ^ 1 I Y* 1 jdE^sBMPír* ' * ľj/ffTB KMR" ¥ WKjmkr^ ,, WMmm BSV jmÉ^Z: f•. "®nt ** ' WW P ^RíN ÜMp^j'Á m i JBBmJÍ K - t mm ' SrtirWĽ ܧ W B S KM IM HHHMNHHHMmmHHh fe «B u* iS^JH! Q> & U "S <Jz I (3 Családot a gyermeknek! Az anyai hivatást is tanulni kell • Több a sérült gyerek • A szoptatást semmi sem pótolja örzsik ödön, a dunaszerdahelyi kórház gyermekorvosa immár 32 éve gyógyítja a gyermekeket. A tapasztalt, nagy gyakorlattal rendelkező orvostól arra kerestem választ, vajon mennyire vannak felkészülve a kismamák a gyermeknevelésre. Beszélgetésünk azonban nem korlátozódott csupán erre a kérdésre, szóba kerültek más témák is. - Egyértelműen nem lehet meghatározni, hányan készültek fel az anyaságra és hányan nem. A kismamák többsége áttanulmányozza a szakirodalmat, a szülészeten is kapnak tanácsokat és a gyermeknővér is meglátogatja őket. Ennek ellenére néhányan még az alapvető dolgokkal sincsenek tisztában. Ez általában a nem várt gyermekek és a rossz szociális körülmények között élő családok esetében jellemző. Mi is igyekszünk legalább az alapvető tudnivalókkal megismertetni a fiatal anyákat, hiszen ha csak a kismama 10-20 százaléka nincs felkészülve, már az is nagy szám, figyelmeztetés, hogy még van mit tennünk - mondta bevezetésként örzsik Ödön. - Valamennyi mesterségre, hivatásra fel kell készülni és ez vonatkozik az anyaságra is, bár erre vonatkozóan konkrét szabályok nincsenek. Pedig ezt is meg kell, meg kellene tanulni! Szerencsére ma már több, anyasággal, gyermekgondozással és -neveléssel foglalkozó könyvet ajánlhatunk a kezdő szülőknek. Ezeket tanácsos minden anyaságra készülő nőnek elolvasnia. -Milyen negatív jelenségekkel találkozik munkája során az utóbbi időben? - Elsősorban azzal, hogy nagyon kevés anya szoptat, és ha szoptat is, csupán 2-3 hétig, pedig legalább 5-6 hónapig ajánlatos. Ennek okát egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hiszen az édesanya egy pótolhatatlan dolgot von meg ezzel gyermekétől. Nemcsak fizikailag fontos a szoptatás, hanem egy olyan lelki kapocs kialakulását is jelenti, amely az anya és gyermeke egész életére kihat. Úgy látszik, nem hangsúlyozzuk eleget ennek jelentőségét. A másik kérdés a gyermekkel való foglalkozás. Tekintélyes szakemberek bizonyították például, mennyire fontos, hogy az anya gyermekét csecsemőkorban a keblén tartsa. Az anya szívverése elandalítja, megnyugtatja a babát. Korunk nagy hibája, hogy az édesanyának nincs ideje a gyermekére, hiszen az élete állandó hajsza. Már a 6-8 hónapos csecsemőt kiszakítják a családból, bölcsődére, idegenekre bízzák. Ennek az embertelen bánásmódnak véget kell vetni! A család szeretetének, melegségének hiánya egy egész életen át végigkíséri az embert. - ön szerint hogyan lehetne ezen változtatni? - Sok a hiba a nevelésben. A gyermeknek családban kell felnőnie. A nevelési koncepciót is meg kell változtatni, mert ugyan kiváló fizikusokat, matematikusokat és más szakembereket nevelt az előző rendszer, de a humánumról, a becsületről, a tisztességről megfeledkezett. A példakép, a vallás hiánya rányomta bélyegét egy egész generációra. Hosszú út áll még előttünk, hogy a lemaradást behozzuk... - Hogyan ítéli meg a szülő-orvos kapcsolatot? - Először az emberek közötti kapcsolatot kellene megváltoztatni, tartalmasabbá, értékesebbé tenni. Hogy el tudjuk viselni, meg tudjuk érteni a másságot. A szülő-orvos kapcsolatnak a kölcsönös bizalmon kellene alapulnia, hiszen mindkettőnek a gyermek érdekében kell cselekednie. Egy betegség kivizsgálása során azonban több orvosi véleménnyel is találkozik a szülő, s ezek gyakran ellentmondóak. Ez viszont nem jelenti, hogy az első diagnózist megállapító orvos megbízhatatlan. Éppen ezért van szükség több szakvéleményre, hogy megtaláljuk a betegség igazi okát és a hatékony gyógymódot. Ezt pedig nem mindig értik meg. Az utóbbi időben a szülők egyre inkább azt hiszik, az ő felelősségüket is át kell vállalnunk. Többet követelnek tőlünk, mint amennyire képesek vagyunk, míg ők saját kötelességeiket elhanyagolják. Úgy érzem csorba esett az orvos tekintélyén, de az ember tekintélyén is. - Melyek a leggyakrabban előforduló betegségek? -A felső légutak betegségei és az allergiás megbetegedések. Ritkábbak a hasmenések, a keléses és a fertőző gyermekbetegségek, ami a higiénia lényeges javulásának és a védőoltásoknak köszönhető. Az utóbbi időben úgy tűnik, több a sérült gyermek: törésekkel, zúzódásokkal, égési sebekkel jönnek hozzánk. Mintha az édesanyák levették volna őrző tekintetüket a gyerekeikről... Hangsúlyozom, ez csupán az én tapasztalatom. - S végül mi a véleménye a magánorvosi praxisról? - Nálunk egyelőre még nem tartom megvalósíthatónak. PÓDA ERZSÉBET
