Új Szó, 1990. július (43. évfolyam, 153-177. szám)

1990-07-23 / 170. szám, hétfő

Vietor Vasarely: PERSPEKTÍVATANULMÁNY (Anna Mičúchová reprodukciója Művészi geometria Victor Vasarely kiállítása Pozsonyban ÚJ szú 1990. VII. 23. Mióta tudtam, hogy lesz, úgy készültem erre a kiállításra, mintha a világ hetedik csodáját installálnák a Szlovák Nemzeti Galériában. Ha azt nem is, de szerte a világon ismert műremekeket, s a maga nemében - különösen pozsonyi viszonylatban - ez is szenzáció. Útban a kiállításra, olyan vibrálást éreztem a zsigereimben, mint még soha, noha azon szerencsések közé tartozom, akik látták már a Magyarországról elszármazott, pécsi születésű világhírű mester, Victor Vasarely munkáit. 1982-ben, a budapesti Szépművészeti Múzeumban rendezett reprezentatív kiállításon elégedettséggel töltött el a tudat, hogy korosztályos társaim legtöbbjével ellentétben, tudja fene miért és mivel, de rám hat, engem megérint a modern, az absztrakt képzőművészeti alkotás. Mégis szorongtam, mert bármennyire igyekeztem, nem tudtam szavakkal megmagyarázni egyegy Vasarely-kompozíció tartalmát. Az érzelmeimre sem hatottak különösebben. Egyszerűen csak jó volt rácsodálkozni a színek és a formák együttesére, jó volt együtt lenni velük, rövid időre együtt élni az alkotásokkal. Később megértettem, azt kaptam, amit kaphattam. A művész alkotásain hiába is keresném az elbeszélő tartalmat, mert nincs. Műveit nem a hagyományos műértelmezés szempontjai alapján kell elemezni. Nem is lehet, minthogy az absztrakt és a mozgás problémáját, különféle megjelenését kihasználó op-art révén szakít a tradicionális formákkal, s egyben elveti azt a felfogást, hogy az alkotás mindenkori velejárója egyfelől az emocionális-hangulati töltés, másfelől a kielemezhető életbölcselet. Vasarely nem fogalmaz üzeneteket, egyszerűen csak az ember plasztikai szép iránti természetes vágyát próbálja kielégíteni. Ilyeténképpen módosul a befogadói viszony is. Vasarely alkotásai nem az értelmi megismerés eszközei. Az intellektuális képzettség szintjétől független fiziológiai-optikai tapasztalást tesznek lehetővé. Ez pedig csak egy olyan kapcsolat esetén lehet igazán hatékony, amely a szem és a kép között állandóan megvan. De amíg az egyedi műtárgyra csupán egy-egy galériának vagy műgyűjtőnek van pénze, nehezen terjeszthető és hozzáférhető szélesebb körben. Vasarely pedig erősen hangsúlyozza a képzőművészeti alkotás - fiziológiai tapasztaláson, tartós kapcsolaton alapuló - szociológiai aspektusát. Ezért arra törekszik, hogy a műtárgy egyszeri előfordulásáról kialakult mítoszt tevőlegesen lerombolja. Ellentmond annak az elméletnek, hogy valamely kép, térbeli alakzat, dombormű egy időben egy helyütt létezhet csak. Igyekszik megteremteni annak a feltételét, hogy a művészi objektumok az élet minden területén hathassax nak, tartós jelleggel élet-, illetve tárgyi környezetünk szerves részét alkossák. Ennek érdekében sokszorosító eljárásokkal dolgozik. A prototípus alapján elkészített, s az azzal egyenlő értékű szeriográfiái lehetővé teszik a többszöri jelenvalóságot. A jövő polikróm városainak képét megformáló terveivel, architektonikus monumentális alkotásaival talán sikerül megalapoznia a művészi alkotás és az ember kapcsolatának tartós jellegét. Hadd említsek még egy érdekességet! Csepei Tibor budapesti zenepedagógus, a bemutatott anyag tulajdonosa a pozsonyi kiállítás megnyitója előtt egyebek között arról szólt, hogy a Vasarely-remekek a kromatikus hangsor hangjaival zenélnek. Úgy gondolom, a modern művészet mára természetessé és megszokottá tette a médiumok szintézisét. Jómagam azonban a képzőművészet közegében nem vagyok képes érzékelni a zenét. Jóllehet, ez csupán zenei műveletlenségem miatt van így. Bizonyára létezik elmélet, amely magyarázatot ad arra, hogy a képzőművészeti alkotás, jelesen a Vasarely-művek az említett hangsor alapján zenei érzetet keltenek. Az viszont elvitathatatlan - hiszen játékosan vibráló műtárgyain azonnal szembetűnik -, hogy Vasarely a mértani formák és a kolorit ritmizálásával emeli új, művészi relációkba a geometriát. Mivelhogy módszerében az ütem szerinti tagolás nyilvánvaló, alkotásainak van, s nem is elenyésző zenei vonatkozásuk. Közel hatszáz olyan mű jelent meg nyomtatásban különböző nyelveken, amely Vasarely életművét ismerteti, illetve méltatja. A mester maga is írt vagy százat. Tizennégy múzeuma van a világon; kettő Magyarországon (az egyik Óbudán, a Zichy-kastélyban, a másik Pécsett). Szégyenletes, hogy a bukott rendszer szemellenzős kultúrpolitikája mindvégig akadályozta, hogy e mostani bemutatót megelőzően, a világhírű mester teljességgel apolitikus művei átmeneti otthont kapjanak Szlovákia kiállítótermeiben. Holott Vasarely, vagyis Vásárhelyi Győző Trencsénben és Pöstyénben gyerekeskedett, járt iskolábjj. Csepei Tibor szerint még ma is emlékszik ezekre az évekre, sőt, ért és beszél szlovákul; esténként magyar és szlovák népdalokkal alszik el. Ámde ami késik, nem múlik. Megtört a jég. Victor Vasarely - alkotásaival - itt van Pozsonyban. Arra kérem az olvasót, ha már ennyit vártunk rá, ne betévedjen, készüljön erre a kiállításra. Adjon magának időt, hogy megnyíljanak előtte a formák! Érdemes. Eva Trojanová művészettörténész remek kiállítássá rendezte a kollekciót, amely - bár darabra elenyésző töredéke a Vasarely-életműnek - igen tág ölelésű, jól illusztrálja az alkotópálya korszakait. Láthatunk azok közül a korai kompozíciók közül, amelyeken a perspektívavonalak között helyet kaptak az emberalakok. (Vasarely később teljesen mellőzte a nem geometrikus figurákat.) Művészetén belül is unikumnak számítanak a zebrák - a fekete és a fehér kontrasztját használja ki formateremtésre. Ezekből is láthatunk néhányat. Egyetlen szeriográfia szemlélteti a művész úgynevezett kavics-korszakát - a természet esetleges kerekded formáit variálja. Zömmel azonban azok a szeriográfiái, kombinatív szerkesztésű forma-szín együttesei alkotják a\bemutatott anyagot, amelyek egyrészt a térbeli kiterjedés illúzióját, másrészt a mozgás (optikai) érzetét keltik. A galéria munkatársa ezeket is úgy rendezte el, hogy az alkotópálya fejlődésvonalát követve, megfigyelhessük annak egyes elkülönülő fejezeteit. Külön-külön akasztotta a falra azokat az alkotásokat, amelyeken kizárólag négyszögek, azokat, amelyeken csupán kerek formák alkalmazásával, s végül azokat, amelyeken a kettő szintézisével állította újszerű rendbe a geometria elemeit. Néhány térbeli mértani alakzat is szerepel a kiállításon. Ezek mindegyike statikus, azaz önmagában egyik sem mozgó objektum. Van azonban közöttük egy „zöld doboz", amelyen - nyugalmi állapota ellenére - nézőpontváltoztatással észlelni tudjuk a mozgást. Vasarely a szeriográfiát átlátszó plexiüveglapra nyomtatta. (Ez is a sokszorosítás egyik módja, amellyel a sokszorozás síkból térbe történik.) A mintázott lapokból, összeillesztve azokat, dobozt készít. Bármilyen szögből nézzük a dobozt - a plexiüveg átlátszósága miatt - nemcsak a hozzánk legközelebb lévő mintázott lapját látjuk, hanem a szemköztit is. A nézőpont megváltozásával változik a vizuális szituáció (a minták „elmozdulnak", másképp fedik egymást). Vasarely ennél is tovább fejlesztette a mozgás problémájának kihasználhatóságát a képzőművészeti ábrázolásban; valós dinamikán alapuló kinetikus műveket is alkotott. Noha Victor Vasarely az utóbbi tíz évben jórészt városképtervezéssel foglalkozik - a jövő városainak architektonikus terveit készíti -, nem fordított teljesen hátat a kisméretű szín-forma együtteseknek sem. Csepei Tibor gyűjteményéből itt Pozsonyban is láthatunk olyan szeriográfiákat, amelyeket a budapesti gyűjtő nálunk állított ki először. Az anyag a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában előreláthatóan augusztus 10-ig tekinthető meg. TALLÓSI BÉLA Úton-útszólen Kanyarok a paradicsom előtt A szocialista egészségügy is csak úgy nézett ki minálunk, akár a szocialista miegyéb. Vegyesfelvágott. Szocialista lecsó, szocialista orvosokkal és szocialista betegekkel. Ingyenes! Olyan is volt. Ekkora adókból? Mégsem futotta korszerű kórházakra, nővéri fizetésekre, emberhez méltó gondoskodásra. Nyilván, könnyű most erre tolni minden bajunk. S szinte tudathasadásos állapot ma is a rémtetteket sorolni, amelyeket a humánum transzparensei alatt követtek el a betegekkel. Mindenki tud egy csokorravalót: a szülő anyáról, akit szilveszter éjjelén hagytak lezuhanni az asztalról a pezsgőző orvosok, a rosszul begipszelt, s újra tört csontokról, a félrediagnosztizált egyszerű vakbélgyulladásról, amely utóbb bélcsavarodásnak minősült, a szimpla kötőhártya-gyulladásosnak vélt szemről, amely valami csoda folytán nem átallott kifolyni a beteg szemüregéből. Szállt a rémtett szájról szájra... Az ember inkább meghúzta magát, lapított, csak ne kelljen orvoshoz mennie, vagy ha már muszáj volt, legalább ismerőshöz. Az általános bizalmatlanság szövevénye pókhálózta be a legősibb hivatások egyikének viszonyrendszerét. Elég a családban körülnéznem. Nagyanyám, szegény, aki ekcémával került pár hétre kórházba, már a szökést latolgatta, miután senki nem állt vele szóba Petőfi nyelvén. Beste vénasszonya, hogyan mer beteg lenni, ha nem ismeri az állam nyelvét? Apámnak a gépekkel gyűlt meg a baja: háromszor járta meg a rozsnyói kórházat lába egyre szűkülő ereivel, dehát pechje volt, valahányszor hazaküldték, mondván, talán egy-két hét múlva jelentkezzék, s ha a gép is úgy akarja... Nem akarta úgy. Talán a lába ráment volna, ha le nem csalogatjuk a fővárosba, ismerős, jókezű orvoshoz. Anyámat valamilyen ellenőrzésről hozták haza mentövei, nyár volt, tűzött a nap piszkosul. Mentősék gondoltak egyet, elvitték fagylaltozni. Gondolhatni, hogy nem az ő kérésére. Falusi embernek ilyen passzió nem igen jutna eszébe. Az állam kocsiján, benzinjén - tízkilométeres kitérőt tenni? Fagylaltot azért ő is kapott. Igaz, színes tévé, japán ultrahangos masina, mint az egykori pártszanatórium betegeinek, az egyszerű szocialista embernek, adófizetőnek nem dukált. S míg az említett menhelyen egy-másfél óra alatt akár tízféle szakrendelésen is átesett a szegény pártfunkcis, a pórnép kilincselhetett hetekig ugyanazért. Na de hagyjuk a múltat. A jelen, az az igazi! Igaz, a szocialista jelleg marhabillogja még ott tündököl az egészségügy tomporán, de mennyivel másabb a helyzet! Most már öröm betegnek lenni. Vaskos blaszfémia, tudom. Az egész úgy kezdődött, hogy véget ért a keservem, lekerült törött bokámról a gipsz. Istenem, micsoda gyönyörűség! Mezítelen talpam újra érzi a szőnyeget, vége a vakarózásnak, háromhetes se faron, se háton, se lábQji állapotnak. Kis utókezelés, torna, s szökellhetek, akár a szarvas! Futhatok, akár a nyúl! (Bár azt hiszem, szakállas nyulat a legőrültebb génsebészek álma sem látott.) Hívom a szanitkát (a mentő Csehszlovákia magyar megfelelője), jöjjenek fél három előtt, akkor van jelenésem. Oké, de csak háromkor jöhetnek, akkor van szabad mentő. Meg is jönnek, negyed négykor. Oda is érünk fél négyre. Mivel a folyosót subickoló takarítónők nem vállalkoznak merev bokám szétmasszírozására, orvos viszont már nem lévén, kis áddigálás után megyek a rendelésre, kérdem, mi tévő legyek? Jöjjek két nap múlva, de hamarább, mentőt reggel kérjek, ne délben, addig tornászgassak odahaza. A szakállam nem kell levágni, fényképes életrajz se kell. Boldogan megyek a portára, kérek egy darab mentőt, ami hazavinne. Röpke háromnegyed óra várakozás után megjön az is, száguldunk hazafelé. Közben hallgatjuk (jómagam és egy idős néni) a sofőr és az ápoló ápolatlan, útszéli szövegét. „Nézd, ez a barom nem tudja, hogy ő van a főúton!" „A hülye!" Kanyargunk, hajunk lobog a huzatban, a néni öregecske Juliskából lassan vasorrú bábává inkarnálódik. Görcsösen kapaszkodik, szegény, le ne repüljön az ülésről. Na, most törik el a másik lábam is, ezek a motorizált henteslegények. Kanyar, rövidítés az útvonalon. Ahol még a madár se jár: bolt előtt, járdán, tülkölve, döbbent öregember, tekintete. „Mit bámulsz, te vén bal...sz?" „Mondtam, hogy itt nem tudunk átmenni, te ökör!" „Tudtam én, hogy ez a sok hülye mind a ház előtt parkol? Tolatás, káromkodások, elvillan egy választásokról ittmaradt falragasz: Velünk, Európába! Ezekkel? Inkább négykézláb, de egyedül. Végre a ház előtt. Kikászálódom. Foci, foci? - kérdi a tepsibajnok. Nem, mondom. Busz, busz. Be szép volt ez a délután! Igaz, semmi értelme sem volt, de eltöltekeztem az élet képeivel, válogatott emberi szóval a szobafogság után. Boldog mosollyal botozgatok mankóimon fölfelé a második emeletre, mert a lift, az természetesen elromlott, s arra gondolok, miféle kalandok várnak rám két nap múlva, ha ismét útra kelek. Miféle válogatott szórakozást kínálnak nekem azért, hogy az öreg kontinensen talán a legnagyobb adót fizetem. Bár, ha jól belegondolok, talán nem ártana az öngyógyításhoz folyamodni. Miért is ne? Szabad hazánkban most már szabadon kitanulhatok orvosnak, rehabilitációs nővérnek, mentősnek, hogy kibírjam valahogy azt a néhány évtizedet, míg elérjük a gyönyörű civilizáció paradicsomi állapotát. (kövi) F

üggetlenül másoktól, hetek óta foglalkoztat a Simonyi Alapítványnak elnevezett erkölcsi gesztus. Olyan gesztus ez, amelyet a csehszlovákiai magyarok egy csoportja a magyar pedagógusképzés fellendítésére tett. Nem tudom azonban, hogy az alapítványt életrehívók mélyen tisztelendő tettük mérlegelésekor gondoltak-e kihatásaira. Gondoltak-e arra, hogy ezzel éppen azoknak a politikai ellenfeleinknek azonban nem elsősorban gazdasági és pénzügyi vonatkozású. Az ilyen esetek a most formálódó demokráciát sújtják elsősorban, így a politizálás elvi és gyakorlati lényegét érintik: Ezzel kapcsolatban meg kell fogalmazni a kérdést: Milyen nemzeti kisebbségi érdekképviseletet képzelnek el mozgalmaink - az MKDM, az Együttélés, az FMK -, ha elnézik, sőt saját politikai terepükön segítik is az ilyen jellegű alapítványok létrejöta malmára hajtják a vizet, akik a demokráciát úgy képzelik el, hogy a nemzeti kisebbség magánadományokból támogassa a deklaráltan állami monopóliumként kezelt pedagógusképzést? Ha nem teszi, lelke rajta, hiszen maga ellen vét. Ezzel a gondolkodásmóddal ezek a politikusok álszent módon hallgatnak a magyar nemzetiségű állampolgárok adófizetői státuszáról, s az állampolgári kötelességeink teljesítése révén megszerzett jogainkat is leplezik. Márpedig nekünk elsősorban a közös asztalra letett javak és lélekszámunk arányában kellene részesednünk. Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy a szükséges 600 ezer korona összegyűlik. Ez a kérdés tét? Egyáltalán mikor interpellálnak ellenzéki pártokként vagy a kormánykoalícióban az ilyen állami kényszerítések ellen? Ki tagadhatja, hogy az alapítványt tevő tiszteletreméltó magyarok nem egy állami hivatal bürokratáinak packázása miatt kerültek kényszerhelyzetbe? Megérjük-e, hogy miközben képviselőink a kétségtelenül szükséges új aíkotmánytörvények kimunkálásán fáradoznak, napi feladatuknak tekintik majd a kormányhivatalnokok effajta gáncsvetése elleni szólást a parlamentekben? Mi az alapítványtevőkkel együtt lelkesek vagyunk. Lelkesek és áldozatkészek. Csakhogy ennek is van határa: a pénztárcánk feneke. Hány és hány olyan területe van nemzeti kisebbségi kultúránknak, tudományosságunknak, oktatásügyünknek, sajtónknak, irodalmunknak, amelyek előbb-utóbb alapítványozó kedvünkre lesznek utalva? Az ilyen jellegű gyűjtések segíthetnek egy-egy kutatási feladat elvégzésében egyéneket, csoportokat; támogathatnak a tanítás módszertani megújításán fáradozó pedagógusokat; ösztönözhetnek írókat, újságírókat önismeretünket elmélyítő irodalmi szociográfiák megírására; lehetővé tehetik történészeknek a tudatunkban még mindig fehér foltként meglévő múltunk sokirányú feldolgozását, tehetséges diákjainkat eljuttathatják nyugati országokba- pályázatokat írhatnak ki művészeti alkotások elkészítésére, irodalmi művek megalkotására, jutalmazhatnak agrár és műszaki szakembereket, orvosokat .. Mindez csupán töredéke az alapítványokkal támogatható szellemi tevékenységnek. Szükség lesz tehát koronáinkra, szükség lesz adományozó kedvünkre. Éppen ezért sokkal megnyugtatóbb lenne, ha parlamenti képviselőink nyomására a kormányzat állami pénzekből fedezné a Nyitrai Pedagógiai Kar magyar nyelvű pedagógusképzésének bővítésével járó bérköltségeket. DUSZA ISTVÁN Legyen ez a demokrácia próbája!