Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-25 / 147. szám, hétfő

„És elültethetem a fát" Egy magyar író Puerto Ricóban Ferdinándy György Puerto Ricóban élő magyar író, a humán tudományok tanára az ottani egyetemen. Magyarországról húszéves korában, 1956ban távozott. Előbb Franciaországban, Strasbourg-ban, majd Dijon-ban élt és tanult, majd mint a Ford Művek alkalmazottja, Kölnbe került. Németországból 1964-ben kapott meghívást a Puerto Ricó-i egyetemre. Az egyetem ösztöndíjasaként visszatért Strasbourgba, ahol 1969-ben doktorált. Disszertációjának témájául Remenyik Zsigmond munkásságát választatta. Mielőtt visszatért volna Puerto Ricóba, Spanyolországban - Malagában - próbált gyökeret ereszteni, de nem sikerült. Noha Ferdinándy Györgynek az utóbbi három évtizedben magyar és francia nyelven több regénye, novellás- és verseskötete jelent meg, a mi olvasóink előtt mégis ismeretlen, hiszen a régiónkból elköltözött írók munkáit a nemrég levitézlett állampárt lapjainkban nem engedte publikálni. Ferdinándy Györgytől 1990-ben először a Kassán megjelenő Keleti Napló, majd utána, május 18-án lapunk magazinja, a Vasárnap közölt egy-egy novellát. A minap a neves író Kassára látogatott, ahol nyilatkozott az Új Szónak. ÚJ SZÚ 1990. VI. 25. - Úgy tudom, ön kötődik tájainkhoz. Ez motiválja a mostani látogatását is? - Anyámék és apámék családja Kassáról került fel Pestre. Kassán azonban nem ismerték egymást. A szüleim Budapesten találkoztak. Én eddig csak egyszer, öt-hatéves koromban, a negyvenes évek elején, jártam Kassán. Anyám hozott el, keresztlevelekért jött, ugyanis akkor mindenkinek bizonyítania kellett kereszténységét. Az akkori látogatásunkról csak homályos emlékeim maradtak. Tudtam, hogy itt van a dóm. Körülötte volt egy tér, és egy szállodának is kellett valahol lennie, mert abban laktunk. Kassáról egyébként nálunk mindig sok szó esett, úgyhogy e várost magam is afféle kiindulópontnak tekintem. - Igazából viszont csak most látta először? - Igen, és ilyennek is képzeltem el, noha sokan mondták, ne jöjjek, mert nagy csalódás lesz. Meg kell, hogy mondjam, a belvárost, a dóm környékét nagyon szépnek találtam. .Azzal próbáltak elriasztani, hogy nagy új negyedekkel, óriási lakótelepekkel van körülvéve a régi város. Nos, ez igaz, de minden szép középkori francia kisvárosra is ugyanez jellemző. - Egyik írótársa úgy fogalmazott: ,,Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne", ön végül is hol talált otthonra? - Budán a Sas-hegy és a Farkasréti temető között, a Németvölgyi úton volt a házunk. Ott születtem. Ezt érzem szűkebb pátriámnak. Ha az ember új hazát választ magának, ahhoz valamiképpen megpróbál erősebben ragaszkodni. Én is így próbáltam meg ragaszkodni Franciaországhoz. Francia feleségem lett, három gyerekünk született. Voltam kőműves, sofőr, egyetemi hallgató, utazó vigéc, akkumulátortöltögető - minden, amit csak el tud képzelni. De a francia életbe sehogy sem sikerült beilleszkednem. Legalább is nem azon a szinten, ahogy az én feleségem elvárta volna tőlem. Ez nagyon hosszú, mintegy nyolcéves keserves próbálkozás volt - közben franciául megírtam első könyveimet, tehát még francia író is lett belőlem. De abból sem lehetett megélni... - Miért franciául kezdett írni? - Azért, mert az akkori magyar emigráns irodalmat nem szerettem, dilettánsnak, érdektelennek tartottam. Azt ugyanis még a régi, háborús és nyilas emigráció képviselői művelték. - Mi volt az első könyve? - Novellák, rövid elbeszélések - kizárólag magyar tárgyúak. - Milyen meghatározó élmény indította el az írói pályán? - Az ember önmagával foglalkozik, saját élményeit próbálja megérteni. Én gyermekkorom óta próbáltam mindenfélét írni, de komoly elszántsággal igazán csak akkor vágtam bele, amikor már Franciaországban éltem, s a sorsom úgy fordult, hogy olyan környezetbe és helyzetbe kerültem, melyet tulajdonképpen soha nem akartam. Mivel visszaút nem volt, szinte menekülésszerűen nyúltam az íráshoz. Azóta is így írok, aztán legfeljebb lefordítom munkáimat, vagy újraírom őket franciául. Párizsban franciául is megjelenik minden könyvem. - Valamilyen felismerés ösztökélte a visszatéréshez, mármint ahhoz, hogy anyanyelvén írjon? - Igazán csak az anyanyelvén tud megszólalni az ember. Akik feladják az anyanyelvüket, ázok felszínességre ítélik magukat. Számukra a nyelvnek semmiféle érzelmi töltete nincs, tehát csupán nyersanyag, amit variálnak, mint például a zseniális román író, lonescu, aki a franciát kitűnően variálja, de minden érzelmi töltet nélkül, ugyanis a gyermekkori emlékei románok. Ha az ember egy kicsit valóban mélyebbre akar ásni, azt csak az anyanyelvén teheti meg. - Miben látja a nyugati magyar irodalom szerepét? - A sokszínűség gazdagságot és rendkívüli erőt ad az irodalomnak. A magyar irodalom nagy szerencséje, hogy van erdélyi magyar irodalom, ahol azt a gyönyörű, romlatlan magyar beszédet még újra is lehet tanulniuk azoknak, akikből már kikopott - például egyes budapesti íróknak. Valószínűleg az is nagy szerencse, hogy van egy párizsi avantgárd, akik végigpróbálják magyar nyelven azt, amit a franciák ötven éve próbálnak. Nincs ugyan nagy véleményem róluk, de ez is egy út. Mi, nyugaton élő magyar írók, egyrészt megtehetjük, hogy a nagyvilágot, mint „madárlátta kenyerei" ajándékként elhozhatjuk a hazai olvasónak, másrészt a mi dolgainkról, tehát magunkról is úgy tudunk szólni, hogy azt a nyugati polgár azonnal mégérti. A nyugati írók tehát nagyon hasznos ablaknyitogatók mind a két irányba. -Milyennek látja a kortárs magyar próza helyzetét? - Nekünk most rendkívül erős és gazdag írógárdánk van. Jól ismerem a mai perui, venezuelai s az egész karib-szigetvilági irodalmat, és mást nem mondhatok, a miénkkel egy napon említeni sem lehet őket. Debrecenben vagy Pécsett több egészen kitűnő író él, mint egy átlag latin-amerikai ország egészében. - Miből adódhat ez? - Azt hiszem, a mi népünkben van valami görcsös igyekezet, valami bizonyítaniakarás, tehát megmutatni a világnak, hogy nem érdemeltük meg, amit velünk műveltek. És ez nemcsak az irodalomra, más művészeti ágakra, sőt a tudományos életre is ugyanúgy vonatkoztatható. Az is köztudott, hogy Amerikában például az atomtudósok egymás között magyarul beszélnek... - A hetvenes években ön a Szabad Európa Rádió irodalomkritikusaként is dolgozott. Milyen volt az az időszak? - Számomra rendkívül érdekes és tanulságos, jóllehet én nem Münchenben dolgoztam. A rádió Puerto Ricóba küldte el nekem a könyveket, melyeket elolvastam és megírtam róluk a recenzióimat. A problémát számomra az jelentette, hogy Puerto Ricóban, ezen az amerikai gyarmaton az én tanítványaim rendkívül szenvedtek az angol nyelv és az észak-amerikai kultúra nyomásától. Mint egyetemi tanárt, engem a foglalkozásom kötelezett és kötelez arra, hogy tanítványaimat védjem az amerikai kultúrimperializmus ellen - ha szabad ilyen csúnya szót használni. Kifejezetten amerikabarátnak soha nem is éreztem magam, jóllehet tisztában voltam azzal, hogy a Szabad Európa Rádió amerikai pénzen sugározza műsorait KözépKelet-Európa felé. A problémát valahogy meg tudtam úgy oldani, hogy mindez összeegyeztethető volt a lelkiismeretemmel. - Volt valaha nagyon kiszolgáltatott helyzetben? - Főleg otthon, az ötvenes években. A mai napig is valószínűleg azért félek a nyomortól, a kiszolgáltatottságtól. De Franciaországban is voltak nehéz pillanatok, hiszen három kisgyerekkel nyargalásztuk ke-> resztül-kasul a világot. - Embert gyűlölt valaha? - Nem. Én túlságosan érzékeny vagyok, és hogy meg tudjam magam őrizni, ahhoz sürgősen el kell felejtenem a olyan dolgokat, melyeket nem tudok elviselni. A gyors és radikális felejtés művészetét nagy tökélyre fejlesztettem, olyannyira, hogy néha már rám támadnak, mondván, neked nincsenek rossz emlékeid?! - Mit válaszol erre? -Azon kívül, amelyek a könyveimben benne vannak, nekem nincsenek rossz emlékeim. - Értem. És van-e valamilyen hiányérzete? - Igen, van! Az egyik bölcs mondás szerint akkor lehet teljes egy férfi élete, ha nemzett egy fiúgyermeket, megírt egy könyvet és elültetett egy fát. Az én hiányérzetem abból táplálkozik, hogy nem ültettem el a fát! Huszonhét éve élek egy olyan trópusi szigeten, ahol nem találtam meg a helyemet, ahol várom a napot, amikor elmehetek onnan. Jövőre nyugdíjaznak. Most is reménykedem, végre megtalálom a helyem - és elültethetem a fát! - Itthon? - Lehet. Most kialakult egy gyönyörűszép, új dolog. Egy héttel ezelőtt Budapesten a Vörösmarty téren, a könyvhét megnyitóján, az egyik asztalnál Kányádi Sándor ült Erdélyből, a szomszéd asztalnál Határ Győző Londonból, a harmadik asztalnál ott volt Balia D. Károly Ungvárról, s ott lehettem én is Puerto Ricóból. íme ez az, ami nekünk egy fél évszázadon át olyan fájdalmasan hiányzott. SZASZÁK GYÖRGY E

gon Krenzről mindenki tudta, hogy nem akárki, de hogy író, sőt gyorsíró - nos, ezt kevesen sejtették. Pedig az. A Német Szocialista Egységpárt utolsó és egyben legrövidebb ideig posztoló főtitkára mindenkit megelőzött. (Hiába, már a keletnémet pártgerontokráciában is a süvölvények közé tartozott.) Április elején piacra dobta visszaemlékezéseinek -vaskos kötetét, nem sokkal azután, hogy tapasztalatainak és élményeinek egy részét folytatásokban közreadta a Bild Zeitung hasábjain. A nyugatnémet Paul Neff kiadó gondozásában megjelent 248 oldal terjedelmű és 40 dekát nyomó mű címe Amikor a falak leomlanak. A forradalomra utaló alcím különösen vonzó: nem kevesebbet ígér, mint hogy az abszolút kívülálló bennfentessé léphet elő. A szenzációs forradalmi intimitásokra éhes olvasónak mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ha közelebbről is meg akar ismerkedni a német történelem ezen izgalmas periódusának autentikus - krenzi - verziójával. A keményfedeles könyvritkaság kemény 34 nyugatnémet márkát kóstál. Ez pillanatnyilag a legkedvezőbb feketepiaci árfolyamon is csaknem 100 keletnémet márka. Az NDK békés forradalmának átlagos részvevője havi átAmit megír, már mások is megírták vagy elbeszélték. Ö pedig inkább mellébeszél, ködösít, mint tette a főtitkári poszton is. A pekingi diáklázadás vérbe fojtását igazolni igyekvő egykori nyilatkozatával kapcsolatban például azt írja most: a nyugati médiumok torzítva adták vissza véleményét. A választási csalásokról (amelyed az első szikrát jelentették a társadalmi elégedetlenség fellobbanásához tavaly tavasszal, és amelyekhez az országos választási bizottság vezetőjeként enyhén szólva volt némi köze) az jut eszébe, hogy a rendszer és a szokás hatalma volt a hibás, nem pedig az ő néven nevezhető személye. Különben is, sokkal fontosabb az, hogy - úgymond - neki köszönhető: az október 7-i és 9-i tüntetések békésen végződtek. Neki, aki - tudhatja meg az olvasó - titokban Gorbacsov mélységes tisztelője volt, reformokról álmodott, álmatlan éjszakáin pedig azon gyötrődött, miként ajándékozhatná meg az NDK népét egy kis német glasznoszttyal és peresztrojkával. Ezek után nem is csoda, hogy Erich Honecker - aki nyilván gondolatolvasó (is) volt-megharagudott rá, és megvonta tőle a bizalmat. Legalábbis azt sugallja a mű, hogy Egon Egy könyv és két pofon Egon Krenz mint író lagfizetésének csaknem egytizede ez. A rosszmájú berlini könyvítészek szerint Moncsicsi (lelohaszthatatlan, sajátos mosolyával szerezte magának ezt a becenevet a szerző) azért csapott fel írónak, mert rá akart cáfolni Wolf Biermanra, a népszerű politikai dalnokra, aki az NDK színeiben megvalósult szocializmust fricskázó szavaival úgy magára haragította az NSZEP hatalmasait, hogy szépen kiebrudalták az első német munkás-paraszt állam területéről. Nos, ez az elfajzott ellenzéki bárd azt a próféciát kockáztatta meg az 50 napig trónon volt Krenzcel kapcsolatban, hogy legfejlebb „borostyánba zárt légyként" őrzi meg őt a történelem. Nem tudni, a borostyánnal, avagy a rovarral volt-e baja az expártfőtitkár-államfőnek, aki Honecker kedvenceként sokáig az FDJ (az időközben megszűnt ifjúsági szövetség) kékingeseinek vezetője, majd a politikai bizottság benjáminjaként a mindenható állambiztonsági szervezet, a Stasi felügyelője volt. Elég az hozzá, Egon többre vágyott annál, hogy - mint írja - „kiállítási tárgyként bezárják" és megfosszák a lehetőségtől, hogy visszabeszéljen bíráinak, s zokszó nélkül fogadja el az ítéleteket, amelyeket róla és „érájáról" hoznak. A tiszteletre méltó igyekezet mindazonáltal sovány eredményt produkált. Krenz ugyanis még annyi újdonsággal sem szolgál könyvében, mint mondjuk elv-, pálya-, korés sorstársa, Günter Schabowski, aki legalább utólag elismeri: a politikai bizottságban ülő elvtársaknak fogalmuk sem volt, hogy valójában mi zajlik az országban. Krenz már a volt vezetők korrupciós ügyeinek kivizsgálása során folytatott meghallgatások idején tőle kérdezte meg: - Mondd, Günter, mekkora is valójában egy cella? Egyszóval Egon Krenz nem szolgál semmiféle érdekes vagy értékes adalékkal a hatalom belső köreiről. kis híján ellenállóvá vált. Hogy miért mégsem? Nem volt hozzá bátorsága. Becsületére legyen mondva, Krenz ezt.

4el is ismeri. Helyenként önmarcangolásba csap át, és az érzékenyebb olvasó már-már félteni kezdi. „Fel kell tennem magamnak a kérdést, miért hagytuk figyelmen kívül a történelem figyelmeztetéseit?" Válasz: a kor és a pálya ismeretében nem is csoda, hogy a kevésbé bátrak közé tartozott. Ehhez képest elég nagy bátorságra vall, hogy a szerző elvállalta: felolvasó- és dedikálókörutat tesz kiadója szervezésében az NSZK nagyvárosaiban. Hamburg, Düsseldorf, Köln, Karlsruhe. Csupa szép hely. S Krenz szeret utazgatni. Meg különben is, most már neki is a piac törvényei diktálnak, és a reklám az üzlethez tartozik. Aztán meg diadalmenetre számított. (A kiadó erre készítette fel.) De tévedtek: bekiabálás, időnként nyomdafestéket nem tűrő megjegyzések tarkították az „író-olvasó" találkozókat. Karlsruhéban pedig elcsattant két pofon is. Krenz, kiszállva gépkocsijából, épp a dedikálóhelyiség felé tartott, amikor áttelepült honfitársai kisebb csoportjába ütközött. Az egyik tüntető, se szó, se beszéd, lekent neki két nyaklevest. A rendőrség szerencsére a helyén volt, így a verekedőt előállították, és Krenz megtarthatta az élménybeszámolót. Könyve kiegészítéseként pedig elmondhatta még: a berlini falat azért mégiscsak ö bontotta le. Mások más verziót ismernek, de hát nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Egon Krenz megkapta az ISSN-számot, és bevonult - ha nem is a történelembe, de legalább - a könyvtárakba. Bankszámlája pedig nyilván szép summával gyarapodott. Hogy pontosan mennyivel, arról mélyen hallgat a nyugatnémet kiadó, csak annyit árul el: a szakmában szokásos honoráriumot utalták át Krenznek. A két pofon amolyan olvasói ráadás lehetett - semmi esetre sem mélyenszántó kritika. LÉDERER PÁL