Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-16 / 140. szám, szombat

Miért Havel, és miért éppen most? A cseh író két egyfelvonásosa a komáromi Jókai Színházban Nem szeretem az alkalmi dolgokat. Sem ételben, sem ruhában, sem versben, sem színházban. Márpedig az „alkalmiság" mindegyre eluralkodik életünkben. Ha a megállapítás általánosságát leszűkítem a szellemi szférára, ott tapasztalható, hogy azt át meg átszövi a politika, amelyet magánnézetemből végül is alkalmi gondolkodásnak tekintek. Értékét valójában az alkalom, a mindennapok történéseire való percrekész szakmai és erkölcsi reagálás adja. A politika negyven évig akarta uralni a művészetet, ezen belül a színházat. Most anélkül kezdi uralni, hogy valójában akarná. Sőt, kimondja: a kultúra, a művészet legyen mentes a politikai kényszerítésektől. Ez egyelőre aligha sikerül, tudjuk eldönteni, hogy a saját értékrend szerint élő Bedňchnek (Boldoghy Olivér), vagy a tárgykultuszuknak hódoló Vérának (Varga Szilvia) és Michalnak (Bocsárszky Attila) adjunk-e igazat. Persze Havel ebben is kalauzolja a nézőt, s rádöbbenti arra, hogy az értékrendeket senki sem tálalja fel aranytálcán. Havel nem didaktikus, Havel nem népnevelő. Havel író, aki drámát írt, amelyet ebben a komáromi előadásban a három fiatal színész a természetességnek azon a fokán prezentál, amelyen csak a finom lélekrajz és a rendező megformálta szituációk metakomunikációs elemei képesek működtetni a drámát. Varga Szilvia nem karikíroz, nem emeli át szerepét a komikum határán. Vérája Jelenet a Verniszázsból: Boldoghy Olivér, Varga Szilvia és Bocsárszky Attila hiszen oly nagy voit az ideológiai teher a művészeteken, hogy manapság az új oltóanyag kiváltotta immunreakció nyomán kisebbfajta „próbabetegséget" él át a művészeti szféra, (gy az sem véletlen, hogy az országban a színházak Havel-drámák dömpingjét indították el. Felmerül a kérdés: miért Havel, és miért éppen most? A drámaíró énje mostanában igencsak hadakozhat a köztársasági elnök énjével, hiszen az egyre növekvő színházi Havel-kultusz minden szándékos félremagyarázás nélkül is „gyanússá" teszi ezeket a színpadi produkciókat. Történik ez úgy, hogy közben a bemutatott Havel-drámák mindegyikének megvan a politika kínálta alkalmiságoň messze felül emelkedő szellemisége. Gondoljuk csak el: az 1976-ban Bécsben bemutatott Verniszázs és Audiencia című egyfelvonásosainak abszurd elemeit ismerve, mindkét egyfelvonásosban ott van az „örök emberi" erkölcsi tévelygéseket minősítő etika. Márpedig nem a haveli gondolatok, hanem a politika csapdáiban vergődő emberi sorsok erősítik fel újra és újra az író teremtette drámaiságot. A budapesti Színművészeti Főiskolán egy félévet tanuló pozsonyi fősikolásaink - Varga Szilvia, Bocsárszky Attila és Boldoghy Olivér - Iglódi István tanár úrnak, a Nemzeti Színház tagjának rendezésében Václav Havel Verniszázsát mutatták be Komáromban. (Mivel ellenkezne írásom szellemével, csupán a dokumentálás szándékával jegyzem meg: azon a napon, amikor a drámaíró köztársasági elnökként Komáromban járt.) Iglódi István szinte minden zavaró elemként megjelenő teatralitás lehetőségét igyekezett elkerülni. Ebben a felfogásban szinte csak a drámai szöveg öltött testet a színészek játékában. Minimálisra redukált díszletek között, mindennapi jelmezekben a három színinövendék lelki abszurditásokat játszott el, amelyekben a kommunikáció csődjén kívül az érzelmek, a kapcsolatok, a gondolkodás csődje is megjelent. Havel drámája nem olyan értelemben abszurd, ahogyan azt a nagy elődök - lonesco, Becket és a többiek - megtanították velünk. A Verniszázsban nem a világ történik velünk, s nem mi kerülünk minden elemében reális életünkben az abszurd történések sodrásába. A Verniszázs hőseiként mi vagyunk abszurd lelkek, s ez egy merőben más megközelítése a világnak és benne a létezésnek. Mondhatnám azt is, hogy mi hozzuk a világot abszurd helyzetbe, azzal, ahogyan létezni „tudunk". Ráadásul még azt sem idegtépően bornírt és érzéki; a magamfajta férfit már-már kétségbeejti az abszurditásig fokozott odaadásával, egyetértésével és szolgalelkűségével. Egyáltalán lehet egy ilyen nővel valami mást is kezdeni a szeretkezésen kívül? Bocsárszky Attila végeredményben nem tekinthető olyan értelemben kezdőnek, mint színésznövendék-társai. Figurájában egyetlen zavaró külsódlegességet leszámítva (a kis copfba fogott haját) a sekélyes életet élő, a feleségét viszontcsodáló, barkácsoló és antik tárgyakat gyűjtögető férjet teremtette meg. Játékából kiszüremkedett, hogy ez a „pasas" önmagát szereti a tárgyaiban és feleségében is, majd a vendégül látott barátban is ezt az önszeretetét akarja erősíteni. Boldoghy Olivér egy, színházainkban ritkán látható színészi erény birtokosa, s ha ezt nem fogja öncélú manírrá „fejleszteni", akkor figyelemreméltó színészegyéniséggé válhat. Van ebben a fiúban valami az önironikus tragikumból, a „mosolygok, pedig felháborodom"-szerű mentalitásból, s mindezt a színpadon prezentálja. Teszi ezt olyan szuverén módon, amely lefegyverzi az aggályoskodókat; mozdulataival, megszólalásaival, pillantásaival, nézésével, egy-egy elharapott félmondatával, félúton megszakított mozdulatával katartikus élményt nyújt. Az est második felében a Kassai Thália Színház két színésze - László Géza és Dudás Péter - Horváth Lajos rendezésében mutatta be Václav Havel Audiencia című egyfelvonásosát. Horváth rendezői felfogása pontosan megkülönböztethető Iglódinak a finom színészi lélekrajzra ösztönző felfogásától. Már a díszlet és a kellékek naturalizmusa is jelzi, hogy milyen fontosnak tartja a rendező a tárgyakkal megteremthető miliőt. A naturalizmus ilyetén való kultiválását bizonyítják olyan kellékek is, hogy cseh címkés sört isznak (amíg el nem fogy, aztán jó az ógyallai Aranyfácán is) a színészek, s a színpadon megépített játék- és nézőtér valójában egy sörgyári raktár szinte pontos másának tekinthető. Persze, mindezeken túl Horváth Lajos ezt a fajta sörivói és sörgyári naturalizmust hangsúlyozta színészvezetésévei is. László Géza játéka nagy visszatérés a színész pályáján. (Amikor erre gondolok, ismét eszembe jut, hogy, a darab rendezőjével együtt, László Géza is tagja volt annak a színészcsapatnak, amellyel Beke Sándor a Tháliát elindította.) Ezért nemcsak színházművészeti szempontok miatt fontos ez a produkció, hanem színháztörténeti hozadéka is van. László Géza ismét bebizonyította, hogy egy határozott elképzeléssel irányító rendező keze alatt, ha nem is bonyolult jellemek megformálására, de karakteres alakításokra hivatott. Bár mentségként sok minden külső, végeredményben nem színpadi tényezőt is fel lehet hozni, az alakításából a jellem árnyaltabb kidolgozása hiányzott. Pontosan tipizált figurát teremtett, akinek jól érzékeltette a szenvedését, de játékából hiányzott a mélység. Ez a lászlói Sörmester inkább elementárisán vadnak tetszett, mintsem elkeserítően szerencsétlennek és ostobának. Havel itt felállított egy tézist, mely szerint a sors nem lehet felelős az erkölcsünkért, de az erkölcsünk felelős a sorsunkért. Horváth Lajos ezt a színészvezetésben követett ellenpontozással igyekezett hangsúlyozni. Dudás Péter Vanékja valójában nem illeszkedik ebbe a sörszagú, vég nélkül vizelós, ládákkal körülbástyázott világba. Igen kézenfekvő rendezői eszköz a két embert kétféle színészi játékkal szembeállítani. így aztán Dudás játékfelfogása inkább az Iglódi-rendezés finom lélekrajzait idézte, s az ő, máskülönben pontosan megrajzolt Vanék-ja az előadás stílustörésének tetszett. Ha a Sörmester figurájának mélyebb árnyalatait is kibontva, a két színész játékfelfogását közelítette volna egymáshoz a rendező, az előadás így sem lebecsülendő hatását tovább fokozhatta volna. Az adósságainkat törleszteni kell, s úgy tetszik, hogy ezeket halaszthatatlanul megtesszük. Egy színház úgy és akkor válik önazonossá, amikor úgy kezd politizálni, hogy valójában nem politizál. Hogy Václav Havel drámaíró két egyfelvonásosának komáromi bemutatója mennyiben tekinthető (úgy vélem, sok mindenben) színpadi tettnek, arról már írtam. Van azonban ennek a színpadi tettnek egy igen fontos hozadéka, amely mind a színház, mind a közönség szemléletének a végérvényes megváltozásához vezethet. Azon a június 4-ei estén a komáromi és a kassai színházunk nézőjeként először ültem színpadon kialakított „nézőtéren". Olyan stúdióelőadásokat láttam, amelyek az új színházvezetés szemléletét is tükrözik. Sok minden egyéb ok mellett annak örülök a legjobban, hogy a kritikuson kívül (aki hivatásból utazik a színházművészet után) a rendszeres komáromi és nem komáromi néző is megismeri a színházművészet másfajta varázslatait. Valami új kezdődött a Komáromi Jókai Színházban és a Kassai Thália Színházban, s ezt százezreknek kellene látniuk. DUSZA ISTVÁN Két választás között Tanuljunk a tapasztalatokból A Sörmester és Vanék az Audienciában: László Géza és Dudás Péter (Varga Róbert és Bodnár Gábor felvételei) - Nekem ne számozzák meg a borítékomat. Választottam én már 1946-ban is. Tudom, amit tudok. Még egyszer nem ugratnak be. Tiszta borítékot kérek - háborgott egy idősebb úr alig néhány perccel a szavazóhelyiségek megnyitása után. A választási bizottság tagjai nem értették tiltakozását. Nyilván nem gondoltak arra, hogy a borítékokat a névjegyzék szerint megszámozzák, de arra sem, hogy ennek alapján vizsgálatot indítsanak, ki merészelt erre a mozgalomra vagy arra. a pártra szavazni. Mégsem volt helyénvaló az a rideg, hivatalos hangnem, amellyel az idősebb bzavazópolgárt rendreutasították anélkül, hogy megmagyarázták volna neki, a borítékokat nem számozzák, hanem a bizottág elnökének aláírásával látják el. Ez az apró, jelentéktelen epizód is igazolta, a négy évtizedes félelem nem tűnt el nyomtalanul, működnek még a múltbeli reflexek - olykor a funkcióba jutott bizottsági tagok magatartásában, hangnemében, de a kölcsönös bizalmatlanságban is. Persze, a választások előtti események és híresztelések nem járultak hozzá saját aggályaim semlegesítéséhez sem. Itt nemcsak az 5, illetve 3 százalékos szavazatküszöbre gondolok, de a választási törvények olyan különlegességeire is, hogy választójogot kaptak az évtizedek óta külföldön élő emigránsok, az ország bármely szavazóhelyiségében három képviselő-testületbe választhattak, ugyanakkor a Csehországban szolgáló délvidéki kiskatonák a választások napjára hazautazva választói igazolványukkal elvben csak a Népek Kamarájába választhattak volna, s a külföldi kiküldetésben levő csehszlovák állampolgároknak egyáltalán nem volt lehetőségük szavazni (a törvény nem számolt azzal, hogy teljes jogú állampolgárként ők is szavazni szeretnének, esetleg hazánk külföldi képviseletein). Csődöt mondott a központi lakossági nyilvántartás is (mint mondén túlcentralizált intézmény), melynek alapján összeállították a választói névjegyzékeket. Kezdetben 30 százalékosra becsülték a névjegyzékek hibaarányát. Később ez az arány 50-60 százalékra emelkedett. A nemzeti bizottságok reklamációs irodái előtt hetek alatt sem fogytak el a sorok, s mint utólag kiderült, még így sem került fel a névjegyzékekre minden választásra jogosult és szavazni kívánó állampolgár. Esetenként pedig nem is engedték szavazni őket. Ugyanúgy, mint a kórházakban létrehozott egyedi szavazókörökben azokat, akiknek állandó lakhelye nem abban a járásban volt, amely területén a kórház volt. Holott a választójog általánossága azt jelentené, az ország minden egyes állampolgára szavazhat. Számtalan panasz merült fel a szavazólapok kézbesítésével kapcsolatban. Többen panaszkodtak arra, hogy nem kaptak tizenkettes szavazólapot, egyesek az ötös szavazólapok valamelyikét hiányolták, s akadt, aki 44 helyett csupán 18 szavazólapot kapott. Érthető módon kíváncsi voltam a szavazások tényleges lefolyására. Nem volt éppen szívderítő látvány, amit a választások első óráiban tapasztaltam; hosszú sorok a szavazóhelyiségek előtt, amelyekben csak egy szavazófülke volt; helyenként kérték a személyi igazolványokat, másutt a törvény betűjéhez tartva magukat beérték a kikézbesített igazolólapokkal; ahány szavazóhelyiség volt, annyiféleképpen helyezték el a két urnát (a szavazóurnát és a fölösleges szavazólapok ládáját); olykor megfeledkeztek arról, hogy megkérdezzenek mindenkit, megvan-e minden szavazólapjuk; több szavazóhelyiségben feledkeztek meg arról, hogy kitegyék a visszalépett képviselők névsorát, s így az emberek esetenként olyan jelöltekre pazarolták elsőbbségi szavazatukat, akik már nem voltak képviselő-jelöltek... A választási statisztikákat lapozva meggyőződhettünk arról, hogy nem volt mellékes körülmény, hol helyezték el a fölösleges szavazólapok elhelyezésére szolgáló urnát. A szavazóurnákban ugyanis 3884gyel kevesebb boríték volt, mint amennyit a választási bizottságok kiadtak. Lehet, hogy akadt néhány választásra jogosult állampolgár, aki gyűjti a választásokkal kapcsolatos relikviákat, s a szavazólapokkal együtt eltették emlékbe a borítékokat is. Nem alaptalan azonban az a feltételezés sem, hogy a hiányzó hivatalos borítékok egy része a szemétbe került, pontosabban a fölösleges szavazólapok ládáiba. Ez főleg ott fordulhatott elő, ahol a választási bizottság - megtartva a törvény betűjét - a szavazófülkében helyezte el a fölösleges szavazólapok urnáját. A külföldi megfigyelők észrevételeiből főként kettőt érdemes kiemelni: a házastársak helyenként közösen vonultak be a szavazófülkébe (s így befolyásolhatták egymást, miközben a megfigyelők számára egyáltalán nem volt vitás, hogy ilyen esetben a feleség szavaz a férje helyett is); pozitívan értékelték viszont azt, hogy a nyugat-európai szokásokkal ellentétben nálunk két napig tartanak a választások. így demokratikusabbak voltak. Miként lehetne biztosítani, hogy a jövőben ne ismétlődjenek meg azok az esetek, melyek olvasóink panaszai szerint egyáltalán nem mentek ritkaságszámba, tudni illik, hogy nem kapták meg az összes szavazólapot? A választópolgárokat ugyanis aligha elégíti ki az olyan magyarázat, amelyet egyes, a választásokat szervező illetékesektől kaptunk: a szavazólapok kézbesítésére felvett diákok is kivehették a csomagokból a nekik nem tetsző pártok, mozgalmak szavazólapjait. Különös módon az ilyen esetekkel kapcsolatban nem merült fel a bűntett fogalma, a büntetéssel való fenyegetés, miközben a választások előkészítésének és lefolyásának durva akadályozása bűntettéért járó büntetéssel fenyegették azokat, akik netán két helyen kívántak volna szavazni. Az elmondottak ellenére hiszek a választások tisztaságában, meggyőződésem, hogy ki-ki arra a pártra adta szavazatát, teljesen szabadon, melyre kíivánta. Látni kell azonban, hogy negyven óv után ezek voltak az első szabad választások. A jövőben - talán már novemberben - aligha számolhatunk 95 százalékos részvétellel, a választók ekkora aktivitásával akár a választói névjegyzékek helyreigazításában, akár a választási lehetőségek iránti érdeklődésben. A demokráciát, a szabad választások mikéntjét egyelőre inkább csak tanuljuk, mint műveljük. Tanulni pedig lehet (és kell!) saját tapasztalatainkon is. FEKETE MARIANN Miért nem szavazhattam? Egyetemista lány tele izgalommal, dobogó szívvel, mosolyogva lépi át a királyhelmeci kórház épületében levő szavazóterem küszöbét. Egy erélyes, visszautasító, dörgő hang szólal meg: - Maga nem szavazhat, nincs a névsorban! Eltűnik a mosoly, szertefoszlanak az álmok. A teremből kifordulva a folyosón már könnyek jelennek meg a szemében. - Mondd anyuka, miért nem szavazhattam? Mi mindent tettünk a szabad választásokért! Érdemes volt? Kíváncsi lennék, az anyuka hogyan magyarázta meg lányának, hogy igenis érdemes volt. Ez az eset még egy diákkal megtörtént, s meg még ki tudja hánnyal, akikről nem tudunk. Csak egy kérdésem van: az illető hölgy, a választóbizottság elnöke, aki a szavazást megtiltotta, vajon eléggé szakképzett-e ahhoz, hogy a vnb-n ügyes-bajos dolgainkkal bizalommal fordulhassunk hozzá? Gondolom, őt annak idején, mikor először szavazott, nem ilyen szavakkal, hanem virágcsokorral fogadták. Bizony, akkoriban ez így volt szokás. Czompolyné Nagy Anna ÚJ SZÚ 5 1990. VI. Í6.