Új Szó, 1990. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1990-05-11 / 110. szám, péntek

Svoboda elnök lánya emlékezik Az ország sorsa forgott kockán II. Tegnapi számunkban közöltük Zoja Klusáková-Svobodovának Ludvík Svoboda lánya visszaemlékezéseinek első részét az 1968. augusztusi eseményekre. A visszaemlékezés első részében az 1968-75 közötti köztársasági elnök lánya közvetlenül az augusztusi tragédia előzményei és a Varsói Szerződés tagállamai katonai erőinek bejövetelét követő órákat eleveníti fel. Mai számunkban azokra a momentumokra emlékezik, amelyek azt követően következtek, amikor világossá vált, hogy a helyzet visszafordíthatatlan. • Azt beszélték, hogy a köztársasági elnök azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. - Ilyen kifejezést, mint katona, apám biztosan nem használt. Persze, a további tárgyalásokon, ahol ismételten felvetették a munkás-paraszt kormány kérdését felindultan mondta, hogy életében már elég vért látott, s inkább pisztolyt fog, mintsem ezt megtegye. Az apám akkor nagyon zaklatott volt. Tudatosítani kell, hogy már 73. életévében járt. Tudta, hogy nagy felelősség előtt áll, ismerte a határt, melyet nem tud és nem akar átlépni. Nagyon jól tudta, hogy az ország sorsa forog kockán. Tapasztalatból tudta, az egyik dolog az egyén személyes gesztusa, s egészen más dolog a döntés, melyért a népnek, a nemzetnek kell megfizetni, amelynek tovább kell élnie. Ez a tudat vezette ót a megoldás kereséséhez. • Beszéltek még ezután a munkás-paraszt kormányról? - - Amennyire tudom, ez a javaslat ismét elhangzott a várban az augusztus 22-i tanácskozáson, melyen részt vett Pillér, Indra, Bil'ak, Lenárt, Kolder, továbbá Pavlovský és Mlynár, valamint a legális kormány képviselői: Štrougal, Hamouz, Machačová, s talán mások is, pontosan már nem tudom. A köztársasági elnök ismét egyértelműen elutasította ezt a tervet, s közvetlen tárgyalásokat javasolt a Szovjetunió képviselőivel. Megegyeztek, hogy a legális csehszlovák szervek továbbra is teljesítik alkotmányos tisztségüket. Megkezdték a tárgyalást a Moszkvába repülő delegáció összetételéről. A köztársasági elnök még éjjel a várba hívta Cservonyenko szovjet nagykövetet, s bejelentette neki, hogy visszautasítja a munkás-paraszt kormány megalakításának javáslatát, s felkérte, hogy tárgyaljon Moszkvával a csehszlovák delegáció fogadásáról, melyet ő maga vezet majd. • Milyen elképzeléssel repült Ludvík Svoboda Moszkvába? - Mindenekelőtt azt akarta, s azért is repült Moszkvába, hogy visszakerüljön tisztségébe Dubček, Černík, Smrkovský és a többi internált politikus. Azt mondta, addig még azok letartóztatásban vannak, semmiről sem tárgyal. Mi mást tehetett az adott helyzetben? Mint katonának idegen volt számára a kapitulálás, vagy a várakozás ölbe tett kézzel. Moszkvában akart meggyőződni arról, mik a tervek, s továbbra is védelmezni a nép érdekeit, akik a reformok mellett álltak. Az alkotmányos helyzet felújításában látta a vérontás megakadályozásának okvetlenül szükséges lépését és a lehetőséget a reformok folytatásának keresztülvitelére. Moszkvába semmi esetre sem ment azzal a szándékkal, hogy ott valamilyen dokumentumot tárgyal meg vagy ír alá. Mindenekelőtt az internált politikusok szabadon eresztését akarta. Nem akarta, hogy a helyzet megoldásáról, főleg a jövőt illetően, az internált képviselők nélkül döntsön. Nem engedhette meg, hogy a tárgyalásokon a szovjet vezetőkkel szemben egyedül álljon, csak annak a csoportnak a képviselőivel, akik a munkás-paraszt kórmány létrehozását javasolták. Ezért már a tárgyalás kezdetén vele voltak a legális kormány tagjai, Gustáv Husák, a kormány alelnöke és Bohuslav Kučera, valamint Martin Dzúr miniszterek. És ez bevált. Husák mindjárt az elnök álláspontját támogatta. A Moszkvába érkezett delegációt nagyon meglepte az ünnepélyes fogadtatás, minden úgy történt, mintha hivatalos látogatáson lennének. Ennek megfelelő volt a szovjet vezetés viselkedése és magának a tárgyalásnak a jellege is. Brezsnyev üdvözlő beszéde után mindjárt az elnök kapott szót, akinek első és egyetlen dolga volt az internált elvtársak szabadon engedése, és a csehszlovák delegációhoz való csatlakozása. A szovjet küldöttséget ez meglepte és felháborította, de végül is az internált képviselők még aznap este a delegációhoz csatlakozhattak. Ezáltal a párt- és állami vezetés az augusztus 21-e előtti összetételben megújult, amit Moszkva feltehetőleg nem tételezett fel. Az elnök felhasználta az internált államképviselők visszatérését, s rögtön bekapcsolta őket a delegáció tevékenységébe. Tudatában volt, hogy mint elnöknek a rendkívüli helyzetre való tekintettel a delegáció élén kell állnia. De nem akarta átvállalni tevékenységükért az összes felelősséget. Azt az alkotmány értelmében a megfelelő párt- és állami képviselőkre hagyta. Ezért a belső tárgyalásaikat is, konkrétan a szovjet fél által kért dokumentum előkészítését černík és Dubček vezette. A moszkvai tárgyalások lényegesen tovább tartottak, mint ahogy azt a delegáció feltételezte. Az elnöki irodából naponta telefonon informáltuk az elnököt a csehszlovákiai helyzetről. Ezek főleg a feszült helyzetről szóló hírek voltak, melyek napról napra fokozódtak. Azon a napon, amikor a küldöttség visszatérésének bejelentését visszavonták, az emberek a repülőtértől egészen a Lenin sugárútig álltak s a feszültség rendkívüli volt, ekkor maga Cservonyenko nagykövet idegesen javasolta, hogy a nép megnyugtatására autóról hangosbeszélón közöljék, hogy a küldöttség tovább tárgyal, s nincs ok a nyugtalanságra. A javaslatot viszszautasítottuk. A nagykövettel azokban a napokban néhány éles vitánk volt. Amikor láttuk, hogy Prága néhány kerületében már lőnek, hatékony intézkedést kértünk. • A további fejleményekről milyen elképzeléssel tért vissza Moszkvából az elnök? -Tudatában volt, hogy hazánkban az elkövetkező időszak nagyon nehéz és bonyolult lesz, tele különféle veszélyekkel. Mindenekelőtt azon fáradozott, hogy hazánkban a demokratikus szocializmus építésének gondolata és a gazdasági reform alapvető lépései, melyeket már nagyjából elfogadtak, ne legyenek visszautasítva. Megvolt győződve, hogy ilyen bonyolult helyzetben az idegen hadsereg és a katonai parancsnokság nyomása ellenére hazánkban az alapvető demokratikus változásokat meg lehet védeni. Röviden: január utáni irányzatot nem lehet visszafordítani. Mlynár könyve „A fagy a Kremlből érkezik" is ezt bizonyítja, hogy hasonlóan vélekedett nálunk a többi ember is. A katonaság többsége még ősszel távozott hazánkból, a katonai parancsnokságot fokozatosan megszüntették, de a dolgok úgy fejlődtek, hogy egy év múlva minden egész más irányzatot vett. De ez már egy más fejezet. Feldolgozta: -tgá„A harcnak nincs vége" Beszélgetés Gombik Róbert plébánossal, a Charta 77 első csehszlovákiai magyar aláírójáva^Az 1977 január elején működését megkezdő Charta '77 főleg a cseh értelmiség körében talált támogatókra. Aláírói, szimpatizánsai között azonban akadt néhány magyar nemzetiségű is. Az első csehszlovákiai magyar, aki ellátta kézjegyével a dokumentumot és több mint tizenkét éven keresztül vállalta a párt és állami hatalmasságokkal vívott szélmalomharcot, Gombík Róbert katolikus plébános volt, aki jelenleg egy Garam menti község, Kisgyarmat lelkipásztora. • A hetvenes években az államhatalmi szervek nem kedvelték különösebben az igehirdetőket, főleg azokat, akik nem voltak hajlandók kiszolgálni a rendszert. Ha jól tudom, ön a Charta '77 első nyilatkozatának kibocsájtása után kapcsolatba lépett a társadalom „legnagyobb ellenségeivel". Miként lett a „megtúrt" lelkipásztorból „felbujtó"? - Miután a chartások közreadták nyilatkozatukat a hazai hírközlő szervek hisztérikus kampányt indítottak az aláírók ellen. Az egyik ilyen tévéműsorban undorító módon bemocskolták az általam nagyra becsült cseh gondolkodót, Pavel Kohoutot, kinek címét - bizonyára véletlenül - a műsor végén közölték. Marián Zajíček lelkész barátommal még azon az estén kocsiba ültünk, és felkerestük prágai otthonában a cseh dráma- és prózaírót. • Tehát egy rossz televíziósfogásnak köszönhető, hogy a két fiatal káplán ellenzéki lett? - Akkor egyikünk sem tudta, hogy ez milyen következményekkel jár majd. Gondoltuk, hogy a hatalom képviselőinek cselekedetünk nem fog tetszeni, számoltunk is az esetleges megfigyelésekkel, ám nem olyan szörnyű megtorlással, mint amiben társaimnak és nekem részünk volt. Lehallgatták telefonjainkat, felbontották leveleinket, megfigyeltek, rendszeresen kihallgattak... Nem tudtam otthonról úgy kimozdulni, hogy valaki, valakik ne követtek volna. Az Amnesty Internationalnak, dr. Jan čarnogurský ügyvédnek, aki mellesleg Zajíček és miattam vesztette el ügyvédi megbíMérték és hitelesítés Az erdélyi Korunk harmadik újrakezdése ÚJ SZÚ 5 1990. V. 11. Megszokottá vált, hogy az utóbbi években többhónapos késéssel hagyják el a nyomdát a romániai Korunk számai. Az okot illetően a szomszéd országok kisebbségi közegében sem kellett sejtésekre hagyatkozni. A többszörös cenzúra alighanem a lehetséges határon túli címzettek részéről „fenyegető veszélyt" is figyelembe vette. Az egyik leghivatottabb, a szerkesztő Herédi Gusztáv írja: „Nagyjából úgy jártunk, mint az a földműves, akit - miután vetett, amit szükségesnek látott - kényszerítenek, hogy a zsendülő vetést szántsa ki, vessen helyébe mást, majd amikor már aratásra készülne, ismét szántsa ki, s egyebet vessen." Tavaly decemberben viszont a késéssel mégis szerencséje volt a szerkesztőségnek. A kongresszust és a Ceausescu uralmat dicsőítő ünnepi szám már nem került el a nyomdába. A szerkesztők az 1989 november-december jelzetű duplaszámot azokból az írásokból állították össze, amelyek a cenzúra jóvoltából évek hosszú során az íróasztalfiókokban halmozódtak fel. A munkatársak egyfajta elégtételként is értelmezték, hogy némi képet adhattak arról, milyen eredeti szándékokkal is készült a nyolcvanas évek Korunkja. A szerkesztőségi bevezető egyébként jelezte, hogy ezzel az évfolyammal valami végleg lezárult. A Fórum című rovat pedig érzékeltette az elhatárolódás csomópontjait és az új csapások körvonalait. Megszólaltatta Balogh Edgárt, az 1957-ben indult második folyam egyik megalapozóját és a már említett Herédi Gusztávot, aki tördelő szerkesztőből a hatvanas évek folyamán tekintélyes személyiséggé vált. Balogh Edgárnak az újra kezdést köszöntő esszéje Hegyi beszéd címmel jelent meg. Ez egyébként kissé megtévesztő. Lehet, hogy csak az írás végén szereplő bibliai áldásra utal. A nemesveretú történelmi visszapillantás és előretekintés ugyanis inkább vallomás, mely úgy hat, mintha azt Balogh Edgár - mint egykor a Sarló „önfeloszlatásáról" készült jelentést - szinte önvérével írta volna, önkéntelenül is közel kerül a sarlós múlthoz, minthogy úgy látja; a kisebbséggé válás létkérdéseiben történelmi ismétlődés mutatkozik. S ehhez keresi az új fogalomtárat. A fasizmusba torkollt „államnemzet" hagyományainak újraértelmezését sürgeti. A szabad és csonkítatlan nemzetek élő nemzetközisége mellett tesz hitet. Mintha csak újraéledne az egykori ^ sarlós program, annak nyelvi leleményével együtt. Ók a „sértetlen" kelet-európai nemzetek szövetségéről álmodoztak. Ezen a nyomvonalon haladva kell a Korunknak - Balogh Edgár szerint - „a honiságból Duna völgyi-Kárpát medencei, egy magyar-románszláv regionális összefonódáson át összeurópaivá, a világtörténelmi Egész új »itt és most« fórumává válnia. "Kitudja, vajon számolt-e vele Balogh Edgár, hogy a helyzet majd a fejlemények most is erősen illuzórikussá . teszik a tisztességes szándékokat. Más szempontot érvényesít Herédi Gusztáv már címével is - Szakítás - kifejező írásában. Az ötvenes évek üldöztetéseinek szenvedő alanyaként és megbélyegzettjeként a mindennapi élet észérvei alapján mond ítéletet az elmúlt negyven évről. S arra a végső konklúzióra jut, hogy a Korunknak véglegesen szakítania kell a szocialista irányvétellel. Szót emel viszont a világnézeti nyitottság, a pluralista demokrácia szolgálata és a magyarságtudat erősítése mellett. Úgy tűnik, az észrevételek mindkét szemszöge és iránya érződik a Korunk harmadik folyamának koncepciójában, melyet Kántor Lajos főszerkesztő fogalmazott meg a folyóirat idei első, a napokban megjelent számában. Persze, ezek nem közvetlen alkotóelemként vannak jelen, hanem inkább a lehetséges pólusokat jelezve. Egyaránt szolgálnak ösztönzésül, illetve váltanak ki - olykor rejtve maradt - fenntartásokat, kételyeket. Az Európához történő csatlakozást tartja irányadónak Kántor Lajos, amint azt márciusban a magyarországi sajtó hasábjain is hírül adta. Ehhez igazodva igyekszik a szerkesztőség meríteni a Korunk hagyományaiból. Dehát milyen is maga a szerkesztési elképzelés, melyet nemzetiség és társadalomszemléleti megközelítések és a Korunk teremtette hagyomány értékelésének hangsúlyai árnyalhattak. Dialógusképes folyóirat megteremtése a cél - hangsúlyozza a főszerkesztő. „Az újrainduló párbeszédben, mindazokra számítunk, akik a gondolat rangját az erkölcs tisztaságát őrizték, őrizni igyekeztek, illetve akik képesnek bizonyulnak a megújulásra"- olvasható a beköszöntőben. Felfigyeltető a közreműködők körének erkölcs- és ugyanakkor ^rtékközpontú, értékfelszabadító megvonása. Érezhető, hogy a szerkesztőség számára maga az alkotói táborszervezés az elsődleges. Egy, földrajzi korlátok nélküli szerzői közösség megteremtése jelenti az európai magyar nyelvű szellemi horizontot. Nem eleve kialakított szellemi spektrumhoz akarják felkelteni a szerzői kurázsit. Gyaníthatóan úgy vélik, hogy az alkotói szabadság gyöngyözi majd ki magából ezt a színképet. Nincs tehát szó valamiféle sajátos kelet-európai - feladatvállalásról. De nyilvánvaló, hogy eszmék és gondolatok szabad áramlása eleve nem zárja ki egy kelet-európai kisebbségi szellemi erőtér létrehozását. S itt kapcsolható az újrainduló Korunk elszánásához a Fábry Zoltán-i örökség. Könnyű lenne élni a közvetlen párhuzamok lehetőségével, a Korunkhoz kötődő Fábry-i kinyilatkoztatások „állandósult időszerűségével". Hisz Diehes László prospektusa 1925 őszén Fábry Zoltán támogatását és közreműködését annak a kultúrkapcsolatnak a kiépítéséhez kérte, amely az utódállamok magyarságát a nagy európai kultúrközösséghez fűzi. Fábry Zoltán e ma új erőre kapó Európa-birtokbavételnek a Korunk-beli előfutára. De meg lehetne ragadni a Korunkat puszta kisebbségszolgálatra szűkítő, a tágabb Fábry-i összefüggésekből kieső szentenciáknál is. Éppen ezért a Korunk mostani irányvétele alighanem a Fábry-i gondolatrendszer egészére, egyetemessé tágulására vethet fénysugarakat. E szellemi teljesítmény kijegecesító mozzanatának is tekinthető, amikor 1954-ben a Gaál Gáborról írt nekrológjában az Új Szó hasábjain úgy jellemezte az egykori Korunkat, hogy-fórum volt, mértékés hitelesítés. Olyan időszakban mondta ezt, amikor még álomnak tűnhetett az 1940-ben betiltott Korunk - háború után sem kívánatos - újraindulása. Az internacionalizmus leple alatt a szellemi életben is eluralkodott áz öncsonkító autarkia. Ez idő tájt állami szinten is elhangzott, hogy a székelyföld ma „kultúrgettó" azok számára, akik ott élnek. A Fábry-i jellemzés így egyszerre volt múltba tekintő értékítélet és kiutat mutató eszmény. S* alighanem ma a Korunk harmadik folyamát csak a szellemi igényesség jegyében, ennek meg is felelve, eleget téve gazdagíthatja újból - mint a két világháború között - a szlovákiai magyarság is. KISS JÓZSEF zatását, valamint néhány barátnak köszönhetem, hogy esetemben nem került sor tettleges megtorlásra, és hogy mindössze négy napig voltam börtönben. • Mennyiben tanúsítottak megértést egyházi felettesei? - Az akkori püspökünk eléggé durva eszközökkel próbált megfékezni bennünket. Az elmúlt tizenhárom évben több mint három esztendőt nem voltam munkaviszonyban, mert számomra sehoknem akadt munka. Megtiltották, hogy papi hivatásomat gyakoroljam. Hiába is próbáltam volna valamit elhallgatni, civil és egyenruhás „őrangyalaim" révén (Gyökeres György felvétele) a személyzeti osztály mindig időben értesült arról, hogy a munkáért folyamodó pap veszélyes „bűnöző", akitől ajánlatos mihamarabb megszabadulni. • Mégsem adta fel elveit... -A félelem bennünk lakolt, de a meghátrálás eszünkbe sem jutott. Talán épp azért lettünk elszántabbak, mert társainkat durván bántalmazták. A félelem ma sem szűnt meg teljesen, sót talán most még erősebb mint akkor. Azoktól félek, akik nincsenek itt, az állambiztonságiaktól, akik ki tudja mikor próbálnak majd újra szervezkedni. Gépkocsimat november végén, tehát a forradalom után valaki, valakik fényes nappal „megfürösztötték" a Dunában ... • Ez az oka annak, hogy kerüli az újságírókat? - Decembertől tíz kilót lefogytam, de azelőtt sem volt nagy súlyfeleslegem. Állandó gyomorbántalmaim vannak és fáradt vagyok. Rengeteg a munkám és sokan keresnek fel otthonomban. Azok is, akik akkor értelmetlennek tartották tevékenységemet. Ami a politikai élettől való visszavonulást illeti, nem vagyok karrierista. • Ha nem lett volna a Charta '77, ma aligha készülhetnénk az első szabad választásokra. Mi a véleménye, mint a Charta aláírójának a mai belpolitikai helyzetről? -Annak idején csak néhányan mertek az igaz ügyért szót emelni. Ma a helyzet fordított: sok a szájhős, a figyelmet magára felhívni akaró, és kevés az olyan, aki a nemes célokért kíván valamit tenni. Nem indulok semmilyen párt jelöltjeként a választásokon. De támogatok minden kezdeményezést, melynek nem a széthúzás, a nemzetek, nemzetiségek közti ellenszenv szítása a célja. Csupán néhány ember képviseli ezt a szélsőséges irányzatot, ám ha véleményeik helyet kapnak a nemzeti médiákban és az írott sajtóban, akkor az emberekben újra éled a nacionalizmus és a sovinizmus. Csehszlovákiában nem ismeretlen a demokrácia. Bár chartás barátaimmal megszakadt a kapcsolatom, illetve az új pártok, politikai mozgalmak alakulása miatt már nem találkozhatunk oly gyakran, mint régen, bízom abban: nálunk mindig lesz elegendő ember és erő ahhoz, hogy egy újabb totalitárius rendszer létrehozását megfékezzük. Az igazi harcnak még nincs vége, mondhatnám csak most kezdődik... GÁGYOR ALÍZ