Új Szó, 1990. április (43. évfolyam, 78-101. szám)

1990-04-19 / 92. szám, csütörtök

Mélyutak rejtett ösvényein ÚJ szú 1990. IV. 19. L

enin elvtárs békésen dolgo-c zik dolgozószobájában, a Télii Palotában. Csönd van. Vidám gyerekkacaj hallik az ablaka alatt. Egyszerre egy labda csapódik be az ablakon, csörömpölve hull az üvegtörmelék. Lenin elvtárs békésen felemeli a fejét, az ablak felé fordul, lassan feláll, kezébe veszi a labdát, majd kinéz az ablakon. Riadt gyermekszemek merednek az ablakra. Lenin elvtárs gondolkodik egy kicsit, majd hopp!, egy mozdulattal visszadobja a labdát - holott agyon is lövethette volna a gyerekeket. Ez a klasszikus és szakállas vicc jutott eszembe Gál Sándor Mélyút, 1989. március 2. című írásának egyik megállapításáról, melyben arról ír, hogy különböző külső okok miatt a pártvezetés 1989 márciusában ahelyett, hogy eljárást indított volna a Harminchármak levelének szerzői ellen, az aláírókkal találkozót szervezett. Nem kívánom alábecsülni az akkori helyzet komolyságát, de mégiscsak visszásnak érzem azt a hangnemet, amellyel Gál Sándor írásomra (Együttlét; Nap, 1990. április 3.) reagál. Ráadásul nem a Nap hasábjain - ahol az írás megjelent -, hanem az Új Szóban (ápr. 13), de hát ez csak újságírói etika kérdése. Gál Sándor súlyosabb erkölcsi problémákat vet fel: elhallgatással, féligazságok kimondásával vádol engem, mintha ón valamivel megsértettem volna őt. Pedig ha figyelmesebben elolvasta volna az írásomat, beláthatta volna, hogy én véletlenül sem minősítettem a harminchármak levelének aláíróit. Eszembe se jutott. Megtette ezt helyettem a pártvezetés, amikor az általa „érdemesnek" tartottakat hívta meg arra a bizonyos találkozóra. Tisztelt Gál Sándor, nem én neveztem a meghívottakat ,,legjobbaknak", hanem a párt vezérei! Igazolták ezt leírásodnak azon részei, amelyekben šaling bevezető szavait idézed. Hát pontosan erre gondoltam: „Kommunisták vagyunk és ennek értelmében fogunk tanácskozni". De még ez sem minősíti a meghívottakat, legfeljebb a pártvezetés vakságáról tanúskodik (ha már egyszer valaki, akár párttagként is, aláírt valamit, hogy gondolhatták, hogy egy beszélgetés az ellenkező oldalra állítsa őket). De hát a múlt év elején a pártvezetés még ilyen volt. Sőt, még ennél is ilyenebb. Ebben az időben Prágában a párt vezérei épp az előzőnek homlokegyenest ellentétes döntést hoztak, nem tárgyalni hívták meg Václav Havelt magukhoz, hanem bebörtönözték. Feltehetőleg ugyanannak a Jakešnak a beleegyezésével, aki letelefonált Pozsonyba, hogy márpedig a memorandumot az aláírókkal meg kell tárgyalni. Ilyen volt ez a rendszer, önkényes. Ahogy a fenti Lenin-vicc is híven rávilágít erre. Gál Sándor felindultságtól csöppet sem mentes bevezetője azt sugallja, mintha egy újabb támadásnak lennének kitéve valakik, most épp a „felelős gondolkozású ellenzékiek" (kik is?: Duba Gyula, Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Sziegl Ferenc, Zalabal Zsigmond, Ozsvald Árpád, Varga Erzsébet, Keszeli Ferenc és Gál Sándor). Remélem, Gál Sándor nem gondolja komolyan, én ezt magam nagyon elhamarkodottnak érzem. Csak tisztelni tudom azt a magatartást, amely valakivel szemben (jelen esetben épp velem szemben) mások becsületének védelmére kel. Ez azonban meglehetősen acélpont mellé trafált. Kedves Gál Sándor, hidd el, nem tőlem kell megvédeni ezeket az embereket. Bármennyire úgy van, ahogy ez az írásodból is kitűnik, hogy mai aktuálpolitikai meggondolások visszamenőleg átértékelnek régi történéseket és egyéneket, én sose vetemednék arra, hogy bizonyos magatartásformákat és folyamatokat az egyéni ambíciók és ellentétek nyelvére fordítsak le. Azt, amit az Együttlét című írásomban megírtam, megtettem már a múlt év májusi kritikai szakbizottsági ülésen az 1988-as prózai irodalmi termés kapcsán (Irodalmi Szemle, 1989(7.), vagy az íródiát értékelő írásomban (Unió, I. évf. 5-6., 1989 december) - igaz, akkor arra senki sem figyelt oda. Most kissé kiélezettebben merülnek fel ezek a problémák, s sok-sok szerecsenmosdatás bonyolítja is a képet, de a lényeg ugyanaz maradt: szembe nézni önmagunkkal! Azt hiszem itt húzhatók meg a határvonalak. Mivel nem a Harminchármak leveléről írtam, egyszerűen sértőnek tartom azt a megállapítást, hogy az anyagismeretem féloldalas lenne, vagy a „valóság szándékos el ferdítéséről" lenne szó. Természetesen tudok arról a megbeszélésről, amely az említett találkozót megelőzte. Egy helyzetfelmérésről volt ott szó, a pártvezetés tisztában akart lenni tárgyalási lehetőségeivel, azzal, hogy az apparátus alsóbb szintjén (járási szinten) hogyan vélekednek a problémákról. Néhány felszólalás egyértelművé tette, hogy a pártapparátus sem követi mindenben a legfelsőbb pártvezetés instrukcióit, s ez a tény erősítette a harminchármak aláíróinak tárgyalási pozícióit. Mégis Gál Sándor levelét (az indulatos bevezetőn túl) nagyon értékesnek tartom, hiszen először világított rá a széles nyilvánosság előtt annak a bizonyos megbeszélésnek a részleteire, mintegy utat nyitva a közelmúlt történéseinek feltárása előtt. Ehhez a szándékhoz csatlakozva szeretnék kitérni azokra az előzményekre, amelyek a Harminchármak levelének megszületését megelőzték, hiszen csak ezek tudatában formálhatunk képet arról a megélénkült aktivitásról, amely az 1988-as év derekán kisebbségi társadalmunkban kezdetét vette. Az 1989-es év első hónapjainak memorandumait (több volt ugyanis belőlük, tudomásom szerint négy) még az 1988-ban megelőzte egy, a Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma 1988 című, amely szándékában, megfogalmazásaiban, kimondott alapelveiben akár november 17-én is elvi alapul szolgálhatott volna az itt élő magyarságnak. Első ízben mondta ki ugyanis a rendszerváltás szükségességét. Miközben már akkor is, és azóta is, mindenki a gorbacsovi európai házba kívánt bevándorolni, ez a dokumentum gondosan kerülte e fából vaskarika fogalmat, s helyette európai integrálódásról (egyesülésről) beszélt, amely a dolog lényegét tekintve nem ugyanaz. kezdjük az elején. Sokan Lemlékeznek arra, hogy a romániai falurombolási terv menynyire felborzolta a csehszlovákiai magyarság kedélyét 1988 tavaszánnyarán. Aláírásgyűjtések indultak be, tiltakozások fogalmazódtak meg. Megszületett az elmúlt húsz év legnagyobb aláírásgyűjtési akciója a csehszlovákiai magyarok körében, hála annak a sok száz aláírásgyűjtőnek, akik napokon keresztül járták a családokat. A Balla Kálmán és. általam fogalmazott „Felhívás" szövegét 3150-en írták alá (1988 szeptember-október). A memorandumok ennek a megélénkült közéleti aktivitásnak voltak köszönhetőek. Duray Miklós, mielőtt elutazott volna az USA-ba, papírra vetett egy Memorandum-tervezetet, amelyet a jogvédő bizottság néhány tagjának és a Dobos László körül kialakult szellemi körnek kellett volna véglegesítenie és aláírnia, mintegy kifejezésre juttatva, hogy a jogvédő bizottság és a Dobos által képviselt vonal kölcsönösen felvállalja egymást. A dokumentum Csehszlovákia megalakulásnak 70. és az Alkotmánytörvény 144. cikkelye megszületésének 20. évfordulójára íródott volna (1988. október 28.). A jogvédő bizottság részéről azonnal munkába kezdtünk. Fontos szerepe volt a memorandum kidolgozásában Varga Sándornak, Ollós Lászlónak, Ďurdík Lászlónak. Az október 28-i időpont nagyon sürgetett, hiszen még az aláírásokat is össze kellett gyűjteni. A Dobosékkal folytatott egyeztető megbeszéléseken (részünkről Varga Sándor vett részt) hamar kiderült, hogy a szöveg szerkezetét és néhány nagyon fontos elvi megfogalmazást illetően eltérőek az álláspontok. A szöveg többszöri átdolgozása (finomítása) után sem sikerült közelíteni az álláspontokat. Dobosék az egyik ilyen megbeszélés után egy másik változat megfogalmazásába kezdtek, s mivel október 28-a előtt nem készültek el vele, szövegünket szétküldtük barátainknak, hogy kezdjék el az aláírások gyűjtését. A dokumentum nagyon jó visszhangra talált, alig telt el két-három hét s a remélt tucatnyi aláírás helyett az aláírók száma kétszáz fölé emelkedett, pedig szinte csak a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásban gyűjtötték azokat. December közepe táján leállítottuk a gyűjtést, hogy még 1988-ban postázni tudjuk a dokumentumot. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy két memorandum születik. Karácsony előtt felkerestem Dobos Lászlót, hogy elbeszélgessek vele erről. Arra kértem őt, hogy ha már ők nem is írják alá a memorandumot (szembenállásunkat elkendőzendő) az övékét „Memorandum 1989 címen hozzák nyilvánosságra, s néhányan mi is aláírjuk majd azt is. Dobos László ebbe beleegyezett. I'gy született meg januárban a másik memorandum, amelyet ma Harminchármak leveleként szokás emlegetni. A „Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma 1988" című dokumentumot 1988 végén a két ünnep között adtuk postára a szövetségi kormánynak és a Szövetségi Gyűlésnek címezve. Érdekes módon válasz is érkezett rá, melyben tudatták velünk, hogy a beadványt a megfelelő helyre továbbították. A Jogvédő Bizottság részérő! Sándor Eleonóra, Duray Miklós és én írtuk alá a memorandumot, egyébként 265 aláírás szerepelt a szöveg alatt, sajnos sok csehszlovákiai magyar író és szellemi ember hiányzott a névsorból. Ezzel a dokumentum megszűnt a Jogvédő Bizottság dokumentuma lenni, s tisztán állampolgári kezdeményezésként értelmezhető. Hadd tegyem mindehhez hozzá, hogy Gá! Sándor, akivel akkor telefonon beszéltem, gondolkozás nélkül nevét adta a szöveghez. (A Csehszlovákiai Magyarok Memoramduma 1988 című dokumentum a Hitel 1989/6. számában, illetve Duray Miklós által összeállított és az USA-ban kiadott Kettős elnyomásban című kötetben olvasható, ez utóbbi az aláírók névsorát is közli. Hadd jegyezzem meg itt, hogy a kötet közlése téves, mint az eddigiekből is kiderült, nem az „országos méretű rendőri terror" miatt késett a dokumentum.) Ez tehát a Harminchármak levelének előtörténete. Az utótörténetét Gál Sándor részben felvázolta. Ehhez talán még hozzá tartozik az is, hogy a megindult mozgás hatására 1989 januárjában a Csemadok vezetése is összeállított egy néhány oldalas beadványt (ez sajnos máig nem jutott a kezembe), majd a Sziegl Ferenc vezette nemzetiségi titkárság is Ivan Knotek elvtárs asztalára tett egy dokumentumot. Lépett az írószövetség Magyar Tagozata is, egy terjedelmes dokumentumban foglalta össze sérelmeinket és javaslatainkat. A Szlovákiai írószövetség vezetősége e beadvány után találkozott a magyar tagozat vezetésével és konkrét megegyezések is születtek. Például az, hogy szeptemberig a kultúra egyes területeiről részletes javaslatokat juttatnak el Peter Andruška elvtárshoz, aki ezeket a kulturális minisztériumnak továbbítja majd. Sajnos csak a tudományos élet intézményrendszerére vonatkozó rész készült el, amelyet az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztőbizottságában dolgoztunk ki 1989 április végére. Az ebben a munkában részt vevő tudományos dolgozók lelkiismeretes munkáját dicséri, hogy elveit és gyakorlati megoldásait tekintve ez a dokumentum ma is megállja a helyét. (Megjelenik: Új Mindenes Gyűjtemény 9. kötet). Mind az öt dokumentum a maga nemében komoly teljesítménynek nevezhető. Első ízben hívta fel ilyen széleskörűen (egyéni és intézményi kezdeményezés szintjén) az államés pártvezetés figyelmét a húsz év alatt felhalmozódott kisebbségi gondokra. TÓTH KÁROLY Karol Wojtyta, a drámaíró Egy pápa, aki ifjú korában színházat szervez, ír, játszik - felkelti az érdeklődést. Karol Wojtyta drámaírói és költői munkássága - minőség és mennyiség tekintetében - egy „hivatásos" írónak is a becsületére válna. Sajnos a magyar olvasók 90 százaléka (s vonatkozik ez a szomszédos országok többségére) csak hírből ismerik Wojtyta esszéit, verseit, csak az utóbbi hónapok eseményeinek - s mindenekelőtt a látogatásnak - köszönhetően jelennek meg versei, irodalmi munkásságát méltatni próbáló elemzések. Kivétel ez alól Lengyelország, ahol rendszeresen publikált, a verseit Andrzej Jawieň néven jelentette meg (de az 1983-ban kiadott válogatott költeményeket már a saját nevén), s ahol a lengyel pápa drámáit évek óta játsszák. (Azokban az években is, amikor a Szolidaritás illegalitásba kényszerült). Wojtyta húszévesen írta első drámáit, a JóboX, amelyet ő maga „ótestamentumi drámának" nevezett és a Jeremiást - amely „nemzeti dráma három felvonásban". A kritika az Aranyműves boltját tartja a legjelentősebb drámájának. Mindkettő igényes darab - a közelmúltban a varsói Nemzeti Színház Kisszínpadán bemutatott „nem színpadi" dráma, az Istenünk testvére című sem ígér könnyű szórakozást - ennek ellenére szép siker az Albert barát (Adam Chimelowski festő) életét feldolgozó történet, aki a „nagyobb szabadságot választotta". Aibert barát a katolikus egyház, a lengyelek nemzeti szentje, II. János Pál pápa avatta először boldoggá, majd szentté. Wojtyta költészete sokrétű: haza ós Isten - a leggyakoribb témái, de sok szép, lírai hangulatú verset írt az édesanyjáról, a kőbányáról és apró emberi gondokról, sorsokról. K. Cs. T Tét héttel nagypéntek előtt fy - az utóbbi hónapok szo* kása szerint itt, Pozsonyban, megvettem az osztrák Kurier című napilap pénteki számát. Eleddig a piros-sárga sapkába és mezbe öltöztetett rikkancsok e lapot, színesnyomatú tévé- és rádióműsor-mellékletével együtt, öt koronáért árusították. Ezen a pénteken a bécsi, újság szerkesztősége nem csekély számú vevőkörének bejelentette: itt, Csehszlovákiában, a rákövetkező péntektől száz százalékkal, tehát öt koronáról tíz koronára emeli a lap árát. Már akkor sokan morogtak, brummogtak, csóválgatták fejüket - micsoda dolog ez -, de a többség tudomásul vette a tényeket. Úgy mondták: „Ez van, ennyit kell leszurkolni!" Ám mekkora lett a szisszenés, a felháborodás, amikor az osztrák lapkiadó rákövetkező pénteki számát, újfent száz százalékkal, most már húsz koronára emelte fel. Hirtelenjében - mert én azért a nagyon kíváncsi férfiak sorába tartozom - csináltam egy kis közvéleménykutatást, s a lap rikkancsai olybá informáltak: „Lesz ez még drágább is, de a mi keresetünket ez a dolog nem tangálja, jutalékunk az eladási ár 10 százaléka! Megemelik a lap árát, automatikusan megemelődik keresetünk koronában kifejezett értéke is." Ezt követően árgus szemekkel már azt figyeltem, ki s mi fajtákból sorakozódik az autóbusz-pályaudvaron működő újságárusok vevőgárdája. Nos, ahogy számolgattam: tíz közül öt-hat csallóközi magyar ajkú honpolgártársam volt! Azt tudtam, az osztrák tévéadó hatósugara alapján kell a „kuncsaftokat" számbavennem, hisz otthonukban, a távolabbra utazók aligha tudják élvezni a bécsi l-es és 2-es műsort. Amikor mindezt magamban elkönyveltem - hát mit tagadjam -, elfogott a keserűség! Milyenek vagyunk mi? Nem mondom, dicséretes dolog: a sógor nyelvében való jártasságra törekvés, de annak óhaja is, hogy pénzecskéjüket az osztrák tévé láthatása érdekében a Kurrierra fordítják, szép anyanyelvemet magukénak valló társaim. Ám, van itt valami bökkenő. Ugyanis mostanság sok szó esik arról, hogy nem jut majd állami támogatás, vagy legalább is az Állam Atya csökkenteni fogja a hazai magyar sajtó számára szükségesnekmutatkozó dotációt. Magyarán mondva, vagy az igazság hangján szólva, azért nekünk is illene, hogy hóna alá nyúljunk, hogy anyagice is, fogékonyabban támogassuk a szlovákiai magyar sajtót. Vásárolni kellene saját lapjainkat. Persze, ha jók, érdekesek. Hogy is mondjam csak? Ez is, kötelességünk közé tartozna! Szeretném már hallani, hogy a „Hajrá DAC!", vagy más effajta buzdítása mellett végre Dél-Szlovákia-szerte a kisebbségi tudat és helytállás oda vezetne, hogy falvaink, városaink népessége sportfanatizmusa mellett anyagilag hatékonyabban támogatná a magyar sajtót: az Irodalmi Szemlét, a Hetet, a Napot, az Új Szót, s nemcsak „hajrájával" bizonygatná kisebbségi identitását, mert az anyagi megsegítésHiányában könnyen elhalhat ez a mi kisebbségi sajtónk! - Nagypéntek Közbeszólás reggelén, hogy a húsz koronás Kurier mellett besorakoztam a Napért és a Vasárnapért (tehát az Új Szó hét végi magazinjáért), bizony itt is, ott is az érthetetlenség visszhangját kellett hallanom: „Micsoda dolog - mondták egyesek zúgolódva a Nap beígérte, hogy napilap lesz, most meg egyelőre másként döntöttek, az Új Szó meg a Vasárnapot két koronáért adja, pedig csökkentette oldalainak számát, igaz, csak kéthetenként." Horribile dictu - szólt a panasztevés! Felmerült bennem a jogos kérdés: ugyan hányan is vagyunk itt Szlovákiában a követelődzők, a manna-hullásra vágyók, az áldozatvállalásra alig kapható magyarok? Több mint félmilliónyian? Akkor hogy lehet, hogy a Hét mindössze 25 000 példányban - sem fogy el? Ki tartsa el a csehszlovákiai magyar sajtót, ha nem mi magunk? Ki felelős azért, hogy ez a sajtó ne játssza tovább a mostoha gyermek szerepét. - Mi mindenre jut pénzünk -, még abból a kevésből is -, alkoholra, cigarettára, virágra, cukorkára, kölnire, púderre, „zsuvacskára" és sorolhatnám tovább! CSAK?!... Csak a hazai, csak a mi sajtónkra, csak a mi könyveinkre, csak a mi színházunkra nem vagyunk hajlandók áldozni, avagy csak kísértetiesen zsugori módon, tisztelet a kivételnek. Vágjuk végre sutba ezt a ránk jellemző, önmagunk becsületétfeladómagatartást! Álljunkvégre sorba, sorakozzunk fel a magunk ügye mellett! Magunk, gyermekeink, unokáink közös ügyéért! Mert, ez aztán, az! Meg aztánazértis,hogy ne kelljen a világ előtt pirulnunk! Szervezzen már valaki, vagy valakik, egy amolyan igazi, célra vezető előfizetési akciót, alapítványokat! Támogassuk becsülettel magunkért, a jövőnkért hazai lapjainkat! (Pozsony, 1990húsvétvasárnapján) Spectator