Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-31 / 77. szám, szombat

M ár az előző tanévben is jár­tam a közös igazgatású Csábi Alapiskolában, de hiába faggattam az akkori magyar nemzetiségű igazgatóhelyettest, mondaná meg, mi a magyarázata annak, hogy a zömmel magyarok lakta faluban ötszáztizennyolc tanu­lója van a szlovák s mindössze het­ven a magyar osztályoknak. Zavar­tan, az okok mélyebb boncolgatásá­ra tett kísérletemet elhárítva, rám kényszerítette, vegyem tudomásul, hogy a szülők joga, rájuk tartozik, milyen tanítási nyelvű iskolába írat­ják gyermeküket, s mintegy beletö­rődéssel nyugtázva, hozzátette, eb­be nem lehet beleszólni. Hogy még­is bele lehetett szólni, s meglehető­sen visszatetszőnek tűnő módon bele is szóltak, s az a gyöngéd forradalom után derült ki, amikor újra ellátogat­tam a csábi magyar pedagógusok közé. Köntörfalazás nélkül bevallot­ták, hogy az igazgató a beíratás napján elküldte a szülőt, ha magyar osztályba kívánta íratni iskolaköte­les gyermekét, mondván, gondoljon az apróság jövőjére, mérlegeljen új­ból. A pedagógusoknak pedig mi­heztartás végett tavaly tanúk előtt kijelentette, ne próbáljanak agitálni a szülők között, figyelmeztetve őket arra, hogy annak a tanárnak, aki megteszi, nem lesz helye a csábi iskolában. Valljuk be, abban az időben ülhe­tett volna bárki az igazgatóhelyettesi székben, aligha vállalta volna, hogy a nagy nyilvánosság elé tárja az iskolavezetés álláspontját, az irányí­tás esetleges visszásságait, a fel­sőbb szervek elvárásainak értelmé­ben tett ilyen vagy olyan intézkedé­seket, vagy a helyi tabukat, mint ahogy aligha lett volna újság, amely akkor közöl(het)te volna az igaz­ságot! Pedig valamennyien tudtuk, miért csökkent évről évre a tanulók száma a magyar tanítási nyelvű alapiskolákban, különösen a közös igazgatású iskolák magyar osztá­lyaiban, ahol, amiként Csábon is, az összevonást követően fokozatosan felszaporodott a szlovák tagozaton tanuló gyerekek száma, ugyanakkor a magyar tagozaton ez a szám szép lassan megcsappant. Volt iskolai év, amikor a csábi oktatási intézmény­ben negyvenhét tanulójuk volt a ma­gyar osztályoknak, illetőleg hogy a magyar tagozaton egyetlen gyerek kezdett elsőben. Mindez pedig egy, csábi szemmel és elmével fel nem ismert tévhit hódításának, s egyfajta túlbecsült magatartásnak az eredménye. Csá­bon ugyanis, amiként Csala László, a bizalmi szavazással megválasztott új helyettes látja, egyszerűen divat lett, hogy a munkásszülők legtöbbje szlovák iskolába írassa gyermekét. Sokat ártott az iskolának, hogy ezt a „divatot" magyar alapiskolából in­dult, s középiskolát végzett szülök is terjesztették. Köztük a magyar ne­velési nyelvű óvodai osztály óvónője (vajon miként nevelheti a magyar nyelv, anyanyelvük szeretetére a fa­lu legkisebbjeit?), aki gondolt egyet, kivette gyermekét a magyar iskolá­ból és szlovákba íratta át. Kérdez­tem töle, miért, vállvonogatva azt válaszolta, nem is tudom mi lett az oka, hogy szlovákba ment, nem is tudom... talán hogy jobban érvé­nyesüljön. Hát igen! A fiúból azon­ban így sem lett miniszter. Tanulmá­nyait középfokon fejezte be. Erre, én úgy hiszem, magyar iskolában szer­zett tudásból is futotta volna. Tanácsolnám, a szlovák iskolától vakon remélt jószerencse várása helyett, inkább az esélyeken, az eredményeken kellene elgondolkoz­ni. A csábi magyar pedagógusok ugyanis meggyőződéssel állítják, hogy ha összevetnék azoknak a ma­Képesek-e csodákra Csábon? fSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS. gyar nemzetiségű tanulóknak a szá­mát, akik szlovák tagozatról közép­fokon továbbtanulnak, azokéval, akik az alacsony létszámú magyar osztályokból jelentkeznek, s nyer­nek felvételt különböző középisko­lákba, akkor az ó felükre billenne a mérleg nyelve. Adódik ez abból, hogy nehezebb eredményt elérni azokkal a magyar gyerekekkel, akik harmadikig a nyelvet tanulják, be­szélni tanulnak. Sőt, mivel évekig együtt tartottuk az osztályzókonfe­renciákat- mondta Balázs Éva ma­gyar szakos hallhattuk, milyen gyakran panaszkodtak a tanárok, amiért a magyar tanulók túlnyomó része a szlovák tagozaton még nyol­cadik osztályban sem képes össze­függően beszélni, igennel, nemmel válaszol a feltett kérdésekre. Erről a jelenségről szólt Berec Valéria is, aki mindkét tagozaton tanít, s nap mint nap tapasztalja, hogy szlovák osztályokban a magyar gyerekek a felelésnél kérdésre várnak, nem tudják magukat kifejezni. Tőmonda­tokban beszélve, jobb esetben be­magolják az új anyagról készített vázlatot. El kell fogadnom a tanárok megállapítását, véleményét, hogy ilyenképpen felszínesek maradnak azok az ismereteik a gyerekeknek, amelyekre később középiskolákban építeni kell. Balázs Éva szerint hiba volt, hogy ezt eddig nem merték kimondani Csábon és valószínű má­sutt sem. Bizakodással és büszkeséggel tölthették volna el a csábiakat a ma­gyar tagozaton elért szép eredmé­nyek. A tanulók rendszeresen az élmezőnyben szerepelnek a Duna Menti Tavaszon, sót országos he­lyezettje is van az iskolának. Orvosi, tanári, mérnöki diplomát szereztek a magyar osztályokból indult fiatalok közül többen és nemcsak házai, kül­földi felsőoktatási intézményekben is. Holott igencsak nehéz körülmé­nyek között folyik az oktató-nevelő munka a csábi összevont osztályok­ban: nem hat, tizenkét órát tanít a tanár, s ugyanennyit figyel végig a tanuló naponta. S még eme pokol­ra kívánt megszorító helyzet is az anyanyelvi oktatás létét veszélyez­teti, hiszen ahogy a helyettes el­mondta, a szülő is látja, hogy a szlo­vák tagozaton, ahol nincsenek összevont osztályok, lényegesen jobbak a körülmények, s ez is befo­lyásolja a döntését. A jelenlegi hely­zet úgy változhatna (talán, hozzá kell tennem, kezdetben csak vala­melyest), ha különválhatna, önálló iskola lehetne a magyar tagozat. Ma már a szülők közül is sokan szeret­nék ezt. Nehéz lenne megmondani, vajon felnőtt korukra milyenné formálódik a szlovák osztályokban tanuló csábi magyar anyanyelvű gyerekek nem­zeti hovatartozástudata. Annyi azonban bizonyos, hogy amíg isko­lába járnak, szlovák könyveket köl­csönöznek a helyi könyvtárból, de később már magyar regényeket visznek, mondta Jakab Ilona könyv­tárosnó. Az sem titok, amit a tanárok oly értetlenkedve konstatálnak, hogy az iskola ugyan szlovákul kell a csá­biaknak, de a polgári szertartásokat magyarul tartják a faluban, a teme­téseken, az esküvőkön magyar ver­seket szavalnak az iskolások. A kü­lönféle kulturális és ismeretterjesztő előadásokon is magyar szónak tap­sol a faluközösség, nemkülönben a Csemadok színjátszó csoportjá­nak bemutatóin. Ez nagy gondja volt a népművelőnek is, hiszen a faluban magyar műsor kell, a járásnak meg szlovák kellett, panaszolta az előző látogatásomkor. M erő optimizmussal jöttem el Csábról, annak ellenére, hogy Zat'ko Mária tanárnő megérkezésemkor kesernyés száj-' ízzel fogadott, mondván, mi már megfogadtuk, hogy soha többet nem nyilatkozunk újságírónak, mert több­ször írtak rólunk hazai és magyaror­szági lapok, de mindig minden ma­radt a régiben, semmi se változott körülöttünk. Nos, ugye ön is tudja, kedves tanárnő, s tudják mások is, hogy valamely hányatott sorsú isko­la gondjait nem oldhatja meg egy újságcikk, az új, önálló igazgatású iskola alapjait kitartással maguknak az oktatási intézmény pedagógusai­nak kell lerakniuk. Az iskola sorsát illetően én sem ígérhetek csodákat. De talán majd a csábiak! TALLÓSI BÉLA Ha megújul, csak jobb lehet A Szlovákiai Kertbarátok Szövetségének rendkívüli kongresszusa elé Az utóbbi hetekben-hónapokban minden társadalmi szervezet újraér­tékelte eddigi tevékenységét-, vá­lasztott szerveinek és tisztségviselő­inek múltbeli munkáját. Nem kivétel ez alól a kertbarátokat ós szerződé­ses háztáji árutermelést folytató kis­kertészeket tömörítő Szlovákiai Kertbarátok Szövetsége sem, mely­nél a megújulási törekvések végre a legégetőbb problémákra terelték a figyelmet. A folyamat irányításával és a szövetség rendkívüli kongresz­szusának előkészítésével megbízott akcióbizottság nyíltan kimondta, a társadalmi szervezetet igazi ér­dekvédelmi szövetséggé akarja ala­kítani. A kertbarátokhoz intézett fel­hívását, melyben alulról jövő javas­latokat és ötleteket kért az új prog­ram és alapszabály kidolgozásához, lapunk is közölte. Mint bizonyára sokan tudják, az akcióbizottság mára hívta össze a szövetség rendkívüli kongresszu­sát. Vajon mit várnak, mit remélhet­nek e tanácskozástól a kertbarátok? Röviden úgy lehetne fogalmazni, gyökeres változást, alapvető szem­léletváltást és főleg a termelői biz­tonság megteremtésére tett ígéretet. Személy szerint legalábbis erre kö­vetkeztetek az akcióbizottság felhí­vására szerkesztőségünkbe érke­zett válaszokból, valamint a kertba­rátokkal folytatott beszélgetésekből. A karvai Csollár Petronella a kis­termelói vállalkozás kockázatáról és az adóterhek nagyságáról beszélt. - Aki jártas a mezőgazdaságban, tudja milyen kockázattal jár a ker­tészkedés. Megkötjük a szerződést, de nem tudjuk, milyen lesz a felvá­sárlás és az ár, s főleg az időjárás. Tavaly a jég vitte el a nyereséget, az idén a szél tette tönkre egymás után többször is a fóliasátrakat, s persze a növényzetet is. Sokba kerül, ha a kiesést pótolni akarjuk. Márpedig muszáj pótolni, mert a partner és a piac várja az árut, s nekünk is kell a pénz az újabb vállalkozáshoz. Eb­ből könnyen kikövetkeztethető, a rendkívüli kongresszustól a szö­vetségi élet rendezésén, megújítá­sán túl leginkább azt várom, hogy ígéretet tesz a termelői biztonság növelésére. Beleértve a háztáji ter­mésbiztosítás feltételeinek megte­remtését, a nagyüzemekéhez ha­sonló feltételekkel. Véleményem szerint újra kellene értékelni a kister­melöket sújtó elvonási rendszert* el kellene ismerni a háztáji kertészke­dők nyugdíjjogosultságát. Tudom, mindez nem tartozik a szövetség hatáskörébe, de közvetve, mondjuk valamelyik párt közvetítésével sür­getheti az említett problémák megol­dását. Az Érsekújvári járásban Szűcs Gábor és társai komplex javaslatban foglalták össze a kertbarátszövetség megújításával kapcsolatos elképze­léseiket. Független és nyitott érdek­védelmi szövetséget szeretnének, a piacgazdaság feltételeinek meg­felelő ár- és adópolitikát, nyugdíjjo­gosultságot, rugalmas felvásárlást és monopóliumoktól mentes, terme­lói egyenrangúságot kérnek. Java­solják a kétlépcsős irányítás érvé­nyesítését a szövetség keretén be­lül, mégpedig a központi bizottság és az alapszervezetek egyenrangú­sága alapján. Szerintük újra kell ér­tékelni a kertészeti szolgáltató válla­latok szerkezeti felépítését és tevé­kenységét, a járási bizottságok he­lyett pedig amolyan koordinációs munkacsoportot kell kialakítani, melyben valamennyi alapszervezet képviseltetheti magát. A pati Zámbó házaspár azt fájlalja leginkább, hogy az előző rendszer nem tette lehetővé a szerződéses árutermeléssel foglalkozóknak, hogy megszerezzék a nyugdíjjogo­sultságot. Irma néni végiggürcölte az életét a háztájiban, évente 8-10 ezer korona adót fizetett, mégsem kaphat egy fillér nyugdíjat sem. Rácz Éva bakai kertbarát egyebek között szintén a progresszív adózta­tást kifogásolja. Érthető, hisz a kor­mánynyilatkozatban, a sajtótájékoz­tatókon és különböző szintű tanács­kozásokon egyre azt olvassuk és halljuk, vállalkozásra ösztönző gaz­daságpolitikát kell folytatni. A háztáji termelőkkel szemben érvényesített alapállás valahogy nem tükrözi ezt az elvet, tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy a kertbarátok várják, a szövetség rendkívüli kongresszu­sa legalább ígéretet tesz, közbenjár az ügyben. Felsorolni is hosszadalmas lenne, mi mindenről beszéltek kérdésünk kapcsán a kertbarátok, ezért vége­zetül csupán két dolgot szeretnék megemlíteni. Többen felvetették, végre egyeztetni kellene a nézete­ket, hogy a kertbarátok kegyeit kere­ső, a választási kampány hevében oly sok szépet és jót ígérő pártok és politikai mozgalmak közül melyiknek a programja a legelfogadhatóbb, melyiknek a szekerét kellene segíte­ni. Főleg a Galántai és Komáromi járásban a háztáji termelőket az a kérdés is foglalkoztatja, vajon ké­pes lesz-e megfelelően képviselni a szövetség két eleve eltérő érdek­lődésű csoport, a kedvtelésből ker­tészkedők és a szerződéses áruter­meléssel foglalkozók érdekeit? S ha nem, akkor mi a megoldás: szakosí­tott albizottságok, alapszervezetek, netán párhuzamosan működő, de egymástól független szövetségek létrehozása? A mai rendkívüli kong­resszus feladata, hogy megvála­szolja a szövetség tagjait foglalkoz­tató kérdéseket. KÁDEK GÁBOR SZEMBENÉZÉS ÚJ SZÚ 1990. III. 29. N em először van alkalmunk olvasni olyan dokumentumokat, mint az Učiteľské noviny idei 11. számában közzétett oktatási, ifjúsági és testnevelési minisztériumi alapelvek a nemzeti leg vegyesen lakott területek elképzelt oktatáspolitikájá­ról. Látszólag toleranciát, egyenlő jogokat és köte­lességeket hirdetnek benne, s ugyanakkor finom átmenetekkel vagy meredek logikai csavarokkal korlátoznának is bennünket. Pontosan meghatáro­zott helyeken jelölik ki azt az ösvényt, amelyen az „egységes oktatási politika" széles terepén a nem­zeti kisebbségek iskoláinak járniuk lehetne és kel­lene. Az első szembetűnő csúsztatást jelzi, hogy mi­közben a dokumentum nyolc fő alapelvet rögzít (ezeket március 22-i számunk 5. oldalán már közöl­tük), amelyek közül a harmadik az egységes okta­táspolitika megvalósítását tűzi ki célul, ezen az egységen belül nyomban korlátokat is felállít. Hiszen mi másnak tekinthető önmagában a dokumentum, ha nem az egység alól való korlátozott kivétel megteremtésének. Mi valóban szeretnénk egységes és egyenlő iskolákat, ugyanolyan jogokkal és köte­lességekkel, mint a cseh vagy a szlovák iskolák. Éppen ezért aligha megmagyarázható, hogy az „egység" nevében eleve különbségeket tesz a mi­nisztérium a vegyeslakosságú területek, illetve a köztársaságban általában érvényes iskolapolitikai elvek között. Igen, vannak és lesznek specifikus feladatok, de ezek között aligha szerepelhet az, amit a hazafias nevelésről a minisztérium leszögez. Kí­váncsivá tesz, hogy az írásom születésének percei­ben az országunk elnevezéséről igencsak szigorú elvi vitát folytató parlamenti honatyák és honanyák, miként vélekednének az 5. alapelvről. Jó lenne ismerni a Matica slovenská véleményét is, amelynek Kit mire köteleznek? törekvéseivel valójában ellentétes a minisztérium elvárása! De nemcsak azokkal a törekvésekkel, hanem minden modern államelmélettel is. A nemzeti öntudatra nevelés nem rendelhető alá a cseh­szlovák hazafiasságra nevelésnek. Ebberi a kérdés­ben a nemzeti öntudat ápolásának lehetősége mind az államalkotó nemzetekben, mind az államalkotó nemzeti kisebbségekben a hazafias érzést erősíti. Ez olyan egyszerű, mint a légzés. Elvégre milyen hatásfokú lehet a hazafiasságra nevelés egy olyan országban, ahol mondjuk az állam létét fölé helyezik a nemzeti öntudat érvényesülésének? Márpedig ha jól tudom: a parlamenti viták éppen a szlovák nemzet teljes egyenjogúságát követelve folytak, az oly sokszor elkárhoztatott „csehszlovakizmussal" szemben. » Érdekes a 6. alapelv is, amelyet olvasva óhatat­lanul megfogalmazódik a provokatív kérdés: Az a kanadai vagy amerikai szlovák, aki mondjuk alma mater-ének vagy szülőfaluja iskolájának építésére, illetve felújítására komoly dollárezreket hajlandó áldozni, szó nélkül eltűrné, hogy mondjuk a rőcei gimnáziumnak szánt pénzt egyenlő arányban elosz­szák a szlovák és a magyar iskolák között? Úgy vélem, ezt a minisztérium sem gondolja komolyan. Persze, ha az igazságos elosztás csak akkor érvé­nyes, ha egy Amerikában élő volt csehszlovákiai magyar adakozik, akkor viszont hol érvényesül ama egyenlőség. Mellesleg, az meg aligha bizonyítható komoly eszközökkel, hogy az így adakozó beavat­kozik hazánk belügyeibe. Az meg egyenesen a piacgazdálkodás alapelvei­nek a „nacionalizálása" lenne, ha a gazdasági prosperitás feltételeként kezelnénk a nemzeti ki­sebbségek cseh vagy szlovák nyelvtudását. Márpe­dig a hazánkon belüli tökéletes kommunikálást lehe­tővé tevő nyelveket a piacgazdaság kényszerítő erejének engedve, minden olyan kisebbségi megta­nulja, aki prosperáló magánvállalkozást akar. Bár, egy csipetnyi cinizmussal azt is mondhatnám, hogy a cégtulajdonos jól megfizet egy csehül vagy szlová­kul kiválóan beszélő, író, magyarul is tudó szlovák vagy cseh nemzetiségű alkalmazottat. Ezer ilyen példát tudnék sorolni New York kínai, olasz vagy spanyol negyedeiből, esetleg azt a torontói magyar kertészt is emlegethetném, aki haláláig nem tanult meg angolul, s nem éhen, hanem virágai között végelgyengülésben halt meg. Sajnos, nem engem tett meg örököséül. Csak félve merem megjegyezni, hogy az amerikai angol valójában nem is egyféle. Van belőle olasz, spanyol, német stb. akcentussal beszélt. Persze az is igaz, hogy ott az egyenlőséget nem Shakespeare nyelve szerint szabják, hanem a tudáshoz, a tehetséghez, a vállalkozókedvhez és bizony - ha tetszik, ha nem - a pénzhez is. Mivel gyerekeinknek pénze egyhamar aligha lesz, nem marad más hátra, mint igenis megtanulni a cseh vagy a szlovák nyelvet. Ellenkező esetben reggeltől estig szánthatnak, vethetnek egy világszínvonalon termelő, tisztességes ellátást biztosító mezőgazda­ságban. Ez sem lesz akármi, feltéve, hogy lesznek magyar szakiskolák. Elszomorító, hogy a minisztérium szakemberei - pontosabban fogalmazva: a dokumentumot szer­kesztő szakemberek - még mindig hisznek az „internacionalista nevelésben", igaz ezt a fogalmat kínosan ügyelve megkerülik. Viszont a 8. pontban leszögezik, hogy a nemzeti kisebbségek iskoláiban a nevelésnek „ki kell alakítania az egyenjogúság és a közös mű létrehozásában való részvétel tudatát". Ismét ott vagyunk, ahol negyven évig toporogtunk. Ha nincs valós egyenjogúság, majd kialakítja annak tudatát a kisebbségi iskola. Ráadásul még mindig nem veszünk részt a „közös mű" megalkotásában, mert zavaros a tudatunk. T isztelt minisztériumi urak! Megmagyaráznák szegény zavaros tudatú, nemzeti kisebbség­hez tartozó, olykor szlovákul is írogató újságírónak, hogy a „közös mű" a következő tíz évben mi lesz? Mert a szocializmust közösen sem építettük fel, pedig diktatórikusán internacionalizmusra és szo­cialista hazafiságra neveltek bennünket. Remélem, nem sértődnek meg, ha azt a nevelési formát elutasítom. Helyette szívesebben látnék a nemzeti kisebbségek iskoláiban a szlovák vagy a cseh nyelv megtanulását intenzíven segítő audiovizuális beren­dezéseket, az angol és más világnyelvek tanításá­ban igencsak bevált módszereket - stílusosan fo­galmazva: projekteket. Mindezt a múlt századi, irodalom- és nyelvtancentrikus porosz módszerek helyett kívánom nemzeti kisebbségeink iskoláiba. Mert arról igen drámai hangon beszélünk, hogy néhány ezer hatvanévesnél öregebb magyar alig, rosszul vagy hibásan beszél szlovákul, viszont azt már nem hangoztatjuk, hogy negyven éven át szor­galmasan dolgozó parasztok, munkások, gyerekeit, unokáit milyen módszerekkel tanították szlovákul. Remélem, az idegennyelvek tanításának nagysza­bású programjaira szánt pénzből jut a magyar és az ukrán iskoláknak is! DUSZA ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom