Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-20 / 67. szám, kedd

Tűzszünet az iskolaháborúban Gömör déli végein hetek óta szikrázó szócsaták közepette folyik az iskolaháború. Újbást és Gömöralmágy vitájában - melyről lapunk olvasói két pedagógusközösség leveléből is értesülhettek - immár nemcsak a falvak vezetői és pedagógusai vesznek részt, hanem az érintett medvesaljai községek lakói, sőt tanulói is. Mint ismeretes, az Újbásti Helyi Nemzeti Bizottság, a Független Magyar Kezdeményezés helyi csoportja és a helyi pedagógusok fóruma még az elmúlt év végén közös beadványban követelték a nyolcosztályos alapiskola visszaállítását. A Rimaszombati Jnb oktatási osztálya elfogadta érveiket, s úgy határozott, hogy a szükséges műszaki feltételek megteremtése után engedélyezi (sokak szerint kissé talán elhamarkodottan) az újbásti iskola felső tagozatának visszaállítását. A döntés elsősorban az almágyi alapiskola pedagógusai körében váltott ki nagy visszatetszést, hiszen egy csaknem új, tizennyolc tantermes iskola további létét látták veszélyeztetve a Medvesaljáról bejáró száztizenöt tanuló kiválásával. Feltehetően persze önös érdekek is közrejátszottak a pedagógusok hangos véleménynyilvánításában, hiszen többségük már évek óta Gömöralmágyon él, kényelmes pedagóguslakásban, mint ahogyan a különválást szorgalmazókat is sokféle vád éri. Az Újbásti Nemzeti Bizottság vezetőiről például azt tartják, hogy a régi rendszer képviselői, s most a falvak közötti ellentétek szításával, lokálpatriotizmusuk fitogtatásával akarják menteni bőrüket. Mi mindenesetre nem az efféle szóbeszédekre alapozva próbáltuk keresni az igazságot a palócok földjén, Gömöralmágyon és Újbáston. Hol másutt kezdhettük is volna a „forró" téma körüljárását, mint Bencsík Jánosnak, az Újbásti Hnb elnökének dolgozószobájában: - Az iskola leépítésének-felépítésének kérdése nálunk nem új keletű, ez szinte minden korábbi tanácsülésen és -falugyűlésen a napirenden szerepelt - mondotta az utóbbi hetek csatározásaitól kissé megfáradt faluvezető. - Le szeretném szögezni, hogy a felső tagozat megszüntetésével soha nem értettünk egyet, az ügyben persze nem kérték sem a vezetésnek, sem a falu népének a véleményét. Döntöttek rólunk - nélkülünk. ígéreteket természetesen kaptunk szép számmal, ám ezek közül a legelemibbet, a gyerekek bejárását sem sikerült évek óta megoldani. Sajnos, gyermekeink délutánonként a közutak vándoraivá váltak, nehéz táskájukkal a vállukon olykor négy-öt kilométert is gyalc^ goltak, mert a kora délutáni autóbuszról lemaradtak, az estire pedig órákat kellett volna várniuk. Akik nem vállalták a gyalogtúrát, azok néha fél napokat csellengtek, nemritkán a helybeli kocsmában várakoztak, ott enyhítették qhségüket és szomjúságukat, mert a nagy és modern iskolában nem volt büfé sem. Döntsenek az illetékesek Meg aztán ismeretekben, tudásban sem kapták azt, amit joggal várhattak volna el a jól felszerelt, jól ellátott oktatási intézménytől. És akkor még említést sem tettem az iskola felső tagozatának megszűnését követően beállt szellemi vákuumról. Sok kisgyerekes család az elköltözés gondolatával foglalkozott, s azt is tapasztaltuk, hogy ezek a gyerekek már nem éreznek olyan vonzódást szülőfalujuk iránt, mint a korábbi nemzedék. Lépnünk kellett, mert úgy éreztük, hogy már a huszonnegyedik órában vagyunk. Kellene /, néhány millió A falu vezetőinek kezében a felsoroltakon kívül van még egy, s nem is akármilyen adu: a régi iskolaépület mellett csaknem felépült már egy új, korszerű létesítmény, mely az eredeti elképzelések szerint száz, szellemileg fogyatékos gyermek képzését szolgálta volna, természetesen bentlakásos formában. Igen ám, csakhogy ehhez kollégiumra is szükség lenne, ennek építése viszont meg sem kezdődött, s pénzhiány miatt egyelőre nem is szerepel napirenden. Persze, az új iskolaépület és konyha befejezéséhez, valamint a tőszomszédságában lévő régi épület központi fűtésének beszereléséhez is kellene néhány millió. Reisz Gyula, az 1-4. osztályos helyi alapiskola igazgatója talán emiatt is fogalmazott kissé óvatosan, amikor az új iskola átadásának időpontját hoztam szóba. -Természetesen, mi is nagyon szeretnénk, ha mielőbb pont kerülne az iskolavita végére, s a felső tagozaton is megkezdődhetne a tanítás, ám látnunk kell a problémákat is, hiszen a új épület átalakításához is engedélyek, tervek és persze pénz kell, de tudomásom szerint egyelőre csupán az eredeti tervek megvalósításához van meg a szükséges anyagi fedezet. Aztán kissé az is elbizonytalanít bennünket, hogy körzetünkből az óbástiak nem akarják az elszakadást, sőt újabban a helyiek részéről is hallani hangokat a különválás ellen. Új vezetés a gömöralmágyi iskola élén Nem kizárt, sőt valószínű, hogy a falvak között hónapok óta fennálló fagyos viszonyban némi felmelegedés következhet be azáltal, hogy a közelmúltban új vezetők kerültek a gömöralmágyi iskola élére. Ádám Zita igazgató a járási pedagógiai központban vállalt kötelezettségei miatt munkaidejének egyelőre csupán a felét töltheti az iskolában, ám eddigi intézkedései is jelzik, hogy nem az elődök által kitaposott ösvényen kíván haladni. Helyettesének, Szókovács Katalinnak is a közelmúltban szavazott bizalmat a pedagógusközösség; rá szintúgy nem jellemző a megnyugvás és az önelégültség. - Legelső dolgunk az volt, hogy :Ú J M F I L MEKI - bár senki nem hívott - elmentünk az újbástiak fórumára - idézi fel hivatalba lépésének kezdetét a helyettesnő. - Szomorúsággal töltöttek el bennünket az elhangzottak. Nem azért, mert főként rajtunk, az iskola pedagógusain verték el a port, hanem azért, mert szinte mindenben igazuk volt. Ezek után határoztuk el, hogy a továbbiakban mi nem is foglalkozunk a különválás kérdésével, inkább saját sorainkat rendezzük, s az új idők szelleméhez híven tanítunk. Ugy vélem, az eltelt egy hónap alatt már tettünk ez irányban egyet s mást. Legelőször is szülői értekezleteket tartottunk, éspedig nem helyben, hanem körzetünk falvaiban. Meghallgattuk a szülők véleményét, sérelmeit és panaszait, s vázoltuk terveinket és elképzeléseinket. Azt hiszem, a kapcsolatteremtés sikerült, kölcsönös megértésben váltunk el, s ez erőt, lendületet adott további munkánkhoz. A pedagógusközösségben most mindenekelőtt az új, teljesítményorientált gondolkodásmódnak kell érvényt szereznünk. Tudjuk persze, hogy ez nem megy máról holnapra, de azt hiszem, kollégáink már tudatosították, hogy ami tegnap elég volt, az ma már nagyon kevés, a holnapnak pedig jobb, ha neki sem vágunk ennyivel. Sajnos, olykor egészen piti dolgokkal is foglalkoznunk kell: a takarítónők, a pedellus és a konyhai személyzet kötelességeivel: merthogy nálunk a múltban ^ismeretlen fogalom volt a számonkérés. Most éppen a leltár átvétele került napirendre. Tíz év alatt itt egyetlen padot, egyetlen széket sem selejteztek ki, következésképpen: papíron kitűnő a felszereltségünk, csak éppen gyermekeink nem tudnak mire leülni. Színes televízió viszont van vagy tizenhét, működik is belőlük talán háromnégy. Mindezt nem panaszképpen mondom, csupán érzékeltetni szeretném az itteni állapotokat. Mi került a kívánságdobozba? Az iskola egyik újdonsült vezetője aztán elmondotta, hogy a bejáró tanulók néhány jogos kívánságát máris teljesítették. Tízóraiért és uzsonnáért már nem kell a faluba járniuk a gyerekeknek, mert délelőtt és délután is egy-egy órára kinyit az iskolai büfé. Módosítani lehetett az ebédidőt és az órarendet is, így a Medvesalja irányába utazó tanulók hetente kétszer is elérik a kora délutáni autóbuszjáratot. Ideiglenesen megoldották az angol és a német nyelv oktatását, megkezdte működését a számítástechnikai szakkör, melynek vezetésével az újbásti szövetkezet egyik szakemberét, Nagy Andrást bízták meg. Többek kívánságára elkezdődött a zeneoktatás. Megmozdult tehát az állóvíz, s ebben részük van az iskola tanulóinak is. Számukra ugyanis egy urnaszerű dobozt készítettek a pedagógusok, amelybe névvel vagy névtelenül leadhatták javaslataikat. A papírcetliken bizony sok megszívlelendőt találtak az iskola vezetői: legyen ízletesebb, kiadósabb az ebéd, lehessen délutánonként videózni, alakuljon csillagászati szakkör, írjanak ki viselkedési versenyt az osztályok között, lehessen a szünetben focizni, ne vegyék el a gyerekektől a labdát és a pingpongütőket, ne kaszálónak használják a pedagógusok a futballpálya területét, ne zárják be a tornatermet délutánonként, pótolják a hiányzó villanyégőket, szervezzenek több iskolai kirándulást, legyenek zenei délutánok. A dobozba került egy levél is, az alábbi szöveggel: Kedves Zita néni! Kérésünk a következő lenne: szeretnénk megkérni arra, hogy tessék megtenni mindent annak érdekében, hogy továbbra is az almágyi alapiskola tanulói lehessünk. Nem szeretnénk az újbásti iskolába járni. Ezt aláírásunkkal is igazoljuk. Alatta huszonnyolc aláírás az ötödik A és B osztályból. - Elképzelhető, hogy végül is a gyerekek és szüleik döntik majd el az iskolaháború ma még megjósolhatatlan kimenetelét? - kérdeztem végül az iskola igazgatóhelyettesétől. - Nem kizárt, hogy így lesz, hiszen erre ők a legilletékesebbek. HACSI ATTILA Taburomboló mú, szokatlanul nyers hangvételű dráma A kis Vera; olyan világot tár elénk, mely hosszú időn át szinte teljesen hiányzott a szovjet filmművészet ^térképéről". E korszakalkotó jelentőségű munka a társadalmi és egyéni lét riasztó bizonytalanságait mutatja be, keserű kiábrándultsággal ábrázolja a személyiség drámáit, dokumentáris pontossággal jeleníti meg a pótcselekvéseket, a közösségek szétesését, a reménytelennek látszó kitörési kísérleteket. Vaszilij Picsul kontinenseket diadallal megjárt alkotása az utóbbi esztendők talán legeredetibb, legfigyelemreméltóbb, legfrissebb munkája. S nem a világsztárrá lett, az amerikai Playboy címlapján is föltűnt Natalja Nyegoda, a Verocskát alakító szabálytalan arcú, tehetséges színésznő miatt, aki időnként pucéran mászkál a kamerák előtt (meztelenséggel ma már nem lehet elementáris hatást gyakorolni a nézőkre). Az érdeklődés (s a montreali és velencei fesztiváldíj) valószínűleg másnak szól: a megejtő hitelességnek, a könyörtelen igazmondásnak, a kritikai szellemiségnek, a művészi megformálás erejének. Annak az új hangnak, mellyel a pályakezdő rendező a szovjet fiatalokról, családokról, a lumpenvilágról, a kilátástalan vegetálásról, az ellene való céltalan lázadozásról beszél. Voltaképpen nincs semmi különös ebben az olajfoltos, bűzös tenger melletti városban, semmi különös ebben a családban, hiszen tagjai maguk is olyanok akarnak lenni, mint mindenki más. A sofőr apa, aki a befőttesüvegben hazahordótt vodkától részeg mindennap, éppúgy nem akar kilógni a sorból, mint a ruhagyárban dolgozó, mindent eltűrő anya, vagy Viktor, a báty, aki Moszkvába menekül a családi sárbaragadtság elől. Látszólag ő lenne az, aki kilóg a sorból, ám viselkedése, a problémák előli pánikszerű menekülése annyira jellegzetes, hogy épp ezzel válik ő is egy „másik sor" szürke tagjává. Marad tehát Vera - a kis Vera -, aki kamaszlelkének minden hevével lázad valami ellen. Dacból és kilátástalanságból táplálkozó lázadása azonban céltalanságba fuló. A „menekülni innen, mindegy, hogy milyen áron" mentalitás a felismerésnek csak az első fele; Vera sem tud többet kezdeni vele, mint azt, hogy összefekszik az első alkalmasnak tűnő fiúval. Talán dacból, s kétségbeesett szeretetéhségből. A diákszálló rozoga ágyán a lepusztult lakótelepi szoba riasztóan elhanyagolt falai között gyakori szeretkezés a szovjet filmművészetben valószínűleg az első ilyen födetlenül vállalt jelenet, amelynek nem a szexuális tartalma jelenti az igazi újdonságot, hanem kilátástalansága, sivársága. A lepusztult fal, az ócska diákszálló is rettenetet áraszt. S ez az igazi újdonság A kis Ve[ában. Hősei Jelenet a szovjet filmből. Natalja Nyegoda hitelesen, sokszínűen alakítja Verát; partnere Andrej Szokolov. ügynök halála Arthur Miller ma már klasszikus értékű drámájának tévé-, illetve moziváltozata amerikai-nyugatnémet közös vállalkozásban készült. Az 1949-ben keletkezett mélyreható társadalmi tanulmány szerzője páratlan precizitással ábrázolja a nagy amerikai álom illúziójának szertefoszlását. A mű főhőse, az olcsó, önámító hazugságokkal üzletelő utazó - az annyira, de annyira amerikai kisember - élete alkonyán ébred rá, hogy vágyai, s az az igyekezete, hogy családjának a legjobb életszínvonalat biztosítsa - kudarcot vallott. Hiszen semmire sem vitte, s feltehetőleg fiai sem viszik sokra. A nagy ábránd teljes szertefoszlását öngyilkossággal próbálja meggátolni, hogy feláldozva önmagát, a család megkaphassa életbiztosítását. Az ember és az amerikai társadalom viszonyát is feltáró lélektani drámát először 1951-ben filmesítették meg. E változattal a darab szerzője nem volt megelégedve, s így 1985ben - miután Dustin Hoffman a Broadway színpadán óriási sikerrel eljátszotta Willy Lomant, a talán legtökéletesebb Arthur Miller-teremtményt - a drámaíró és a színész felkérték Volker Schlöndorff nyugatnémet rendezőt, hogy a Brodvyay-előadást vigye filmre. Schlöndorff munkájában szándékosan hangsúlyozza a dráma színpadiasságát, s bár megbízatásának a tőle megszokott magas színvonalon tett eleget, Az ügynök halálát Dustin Hoffman produkciója avatja igazi élménnyé s teszi emlékezetessé. Talán mert Hoffman ma is a zsigereiben hordozza a hajdani európai kivándorlók szorongását. Mondhat akármit, önámító hazugságot avagy valóságot - keze, ideges, kapkodó mozgása, lúdtalpas, csoszogó járása, nehéz bőröndöktől görnyedt háta az amerikai kisember tökéletes szorongásáról árulkodik. Willy Lomanje egyszerűen csodálatos. Mint hírlik, az eddigi legizgalmasabb „ügynök". -ymiiiiiimiiiimiimiiiiiiiimimmimiiiiiiimi ÚJ szú 20 1990. I

II. 17. - lányok, fiúk egyaránt - már semmiben sem emlékeztetnek a régi szovjet filmek hőseire. Ezek a tizenévesek már nem hisznek az apák, anyák szavaiban. Mert túl sok a szenny, a reménytelenség és a hazugság körülöttük. Ezek a gyerekek talán már élni sem akarnak. Vagy ha igen, akkor másként akarnak élni, mint szüleik. De nem lehet. Sorsuk behatárolt. Kicsi Vera is, bár lassú felfogású, közönyös, nemtörődöm, mégis pontosan tudja; az élete azonos lesz a többiekével... Vera és Szergej szerelme hétköznapi, szürke, olykor unalmas - akár az élet. S reménytelenül egyhangú. A család - s kicsi Vera - tragédiája is szinte magától értetődően következik be: a kiszemelt vőlegény hasba késelése, Vera öngyilkossági kísérlete után a folyamat a lakótelepi hátrányos helyzet szürke tónusú szintjén állapodik meg. Nincs tovább, nincs följebb... Vaszilij Picsul rendezőt és Marija Hmelik forgatókönyvírót a perifériára szorult kis Vera életében a sodródás okai és körülményei érdeklik. Az 1988-ban készült alkotás szakít azokkal a hagyományokkal, melyeket a szovjet film sokáig követett. S bizonyosnak látszik: e jelentős szovjet film után nem lehet a régi beidegződéseket követve szólni a vásznon fiatalokról, eszményekről, perspektívákról. A kis Vera