Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-02 / 52. szám, péntek

Kényszerházasság után - nehéz válás Felkorbácsolt indulatok a füleki gimnáziumban Furcsa helyzeteket és állapotokat teremtett az elmúlt negyven év alatt mindannyiunk „jótevője", a szocialista állam nevü kreatúra. Különösen a magyarlakta délvidéken, ahol olyan kényszerházasságok létrejöttét szentesítette és szorgalmazta, amelyekben mind a vőlegény, mind a menyasszony ugyancsak kényelmetlenül érezte magát, s feje fölött tudva az ásó-kapa-nagyharang ideológia internacionalistának deklarált, a beolvasztásra törekvő nemzetiségi politika súlyát, még mosolyognia is illett a szerencsétlen frigyhez. S miután a válás még a magánéletben sem szokott zökkenőmentesen zajlani, annál látványosabb gátszakadás áll be most, a kollektív indulatok felszínre kerülése során. Ez történt Füleken is a közelmúltban, ahol a gimnázium magyar tagozatának tanárai elhatározták, függetlenítik magukat, s külön válnak a szlovák tagozattól. Reményeikkel, s jogos szándékukkal, miszerint a különbözőség semmiképpen sem jelent ellenséges alapállást, azonban nem sejthették, hogy olajat öntenek a tűzre. Hisz látszólag itt soha nem volt tűz, de még lappangó szikra sem... Előjáték Tekintsünk el most a „mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás"-féle okfejtésektől, s szorítkozzunk a puszta tények ismertetésére. A füleki gimnáziumot, amelyet 1952-ben alapítottak, 1973-ban léptették frigyre a szlovák tagozattal, természetesen a felek megkérdezése és beleegyezése nélkül. (A szlovák tagozat 1956-ban alakult, s az egyik alapiskolában székelt az egyesítésig.) Mindenesetre a helybeliek megkérdezése nélkül, központi döntésre kerültek egy fedél alá, az egykor patinás, ma inkább kopottnak nevezhető, 1830-ban épült kastélyban, egy olyan épületben, amelyben korszerűen, nívósán, a kor szellemének és igényeinek megfelelően oktatni szinte elképzelhetetlen. A füleki gimnázium ennek ellenére mindig is közismerten jónevű intézmény volt, s szinte ontotta a jó tanulókat. Volt olyan évfolyamuk, amelyből egyetlen osztály 26 tanulója közül húszan végeztek egyetemi, illetve főiskolai tanulmányokat. Ki hitte volna (legalábbis a kívülálló szemével), hogy ebben az iskolában egyszer csak torzsalkodás kezdődik, s olyan hírek kapnak szárnyra, hogy a magyarok „kiverték" a szlovákokat az iskolából? S ki feltételezte volna, hogy szülők és diákok támadnak pedagógusokra, nacionalista jelzőket szórva a fejükre, hogy gyerekeket használnak fel tanárok ellen, a tisztázatlan szándékok kulisszái mögött? A szálak Nyitrára, pontosabban a nyitrai országos pedagógusfórumhoz vezetnek, ahol a januárban megalakult Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége felvetette - • i -ŕ i!,:. -J :> Molnár János: Cím nélkül azt az igényt, hogy az egybeolvasztott iskolák váljanak külön, s állítsák vissza a körzetesítés során felszámolt kisiskolákat. A novemberi szelíd forradalom kitisztult ege alatt a füleki magyar tanárok is felismerték a lehetőséget, hogy a negyvenéves kényszer után végre élhetnek jogaikkal. A szándék mögött azonban a helyi viszonyok olyan szövevényes gubanca található, amely nehezíti a dolgot, s most már Füleken is tisztában van vele mindenki: a különválás, bármilyen módon történjék is, fájdalmas lesz, mert a negyvenéves, nemzetiségi jogokat sorvasztó politika olyan beidegződéseket plántált az emberekbe, amelyeket nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni. Három pedagógus, Duray Éva, Fehér László és Kovács Sándor áII- „ tak elő a különválási javaslattal. Javaslatukat elküldték az oktatási minisztériumba, s ugyanezt a levelet, sokszorosítva, szétosztották a pedagógusok között is, hogy értesítsék a szülőket. Ezt követően kezdődött az a kampány, amelyet néhány szülő indított, s amelynek kicsúcsosodását az a szülői értekezlet jelentette, amelyre az érintett pedagógusokat, mintegy a vádlottak padjára, meghívták, s velük együtt a szlovák sajtót és a televíziót is. A „mítingen" részt vevő Duráy Évát és Fehér Lászlót szinte lerohanva, forrongó, érzelmek viharától súlyos gyűlést tartottak a szlovák tanulók szülei. Jellemző módon, a VPN helyi és járási képviselői jelen voltak, viszont az FMK képviselőit „elfelejtették" meghívni, a magyar sajtót szintúgy. A gyűlésen a szlovák szülők petíciót fogalmaztak meg, amelyben követelték a három tanár eltávolítását az iskolából, felszólítva Benko József igazgatót, hogy amennyiben követelésüknek nem tesz eleget, sztrájkot hirdetnek. A helyzet érzékeltetéséhez az is hozzátartozik, hogy ezt az ultimátumot még a gyűlés előtt fogalmazták és íratták alá a szülőkkel, s a gyűlés után sok szülő töröltette aláírását. A bujtogatok szándéka tehát világos, s részben eredményre is vezetett, hisz a Smer című középszlovákiai lapban Štefan Kati aláírással megjelent cikk, s a televízióban látott tudósítás látszólag őket igazolta. Más kérdés, s az újságírói etika területére tartozik, hogyan lehet egyoldalú és tendenciózus képet festeni egy problémáról, ha az érintett felek véleményének csak egyik oldalát tükrözi. Vélemények Benko József igazgató, aki két infarktus után félő, a harmadik „várományosa", ettől a naptól kezdve a villámhárító szerepét játssza. - Nyolcadikán, a kérdéses időpontban Besztercebányán voltam igazgatói gyűlésen. Mikor kilencedikén, pénteken hazajöttem, újságírók rohama várt, a telefonom egyfolytában csengett. Méhkaptárrá vált az iskola. Pedig a képlet látszólag egyszerű, s kínálkozik is megoldás, hisz a Kovosmalt szakmunkásképzőjében osztályok szabadultak fel, helyhiány tehát elvben nincs. Duray Éva, tanár: - Huszonnyolc éve tanítok a gimnáziumban, de ilyen még nem fordult elő. Elképesztő dolognak tartom, hogy egy diák az órán felugorjon, és" ezt kiabálja, miért vertük ki a szlovák kollégákat. Hogy ki vert ki kicsodát és honnan, máig tisztázatlan. Mindenesetre tény, hogy a szlovák tanárok kivonultak a tantestületi szobából, de erre a lépésre önként szánták el magukat. Természetesen, megkérdeztem a másik felet is. Elena Benčová igazgató-helyettessel, Šóš László, Peter Klein és Milan Antal tanárokkal beszélgetve az a benyomás alakulhat ki az emberben, mintha az idők kezdetétől a legnagyobb rend és nyugalom, felhőtlen testvériség uralkodott volna az iskolában, amelyet most a magyarok felrúgtak. Tényeket nem tudnak mondani, pusztán elvi megállapításokat, mint például Šóš tanár úr: -•,Ebben a kisvárosban arra kellene törekedni, ami összeköt, nem ami elválaszt. A feszültséget nem szítani kell, hanem keresni a megoldást, minden tanárnak erre kellene vigyáznia, hogy a diákok ne érezzék a bőrükön a feszültséget/' - Kérdésemre, hogy miért ellenzik a két tagozat különválását, azt válaszolják, hogy két gimnáziumnak nem lenne létjogosultsága egyetlen városban. Nézetük szerint ez idáig nem volt probléma sem a diákok, sem a nevelők között, ám az új helyzetben már ők is azt vallják, váljon külön a két tagozat, mert a mérgezett légkörben nem lehet tanítani. Ugyanakkor egységről beszélnek, amelyet nem szabadna megbontani, s arra apellálnak, hogy míg a magyar osztályokban 20-22 tanuló van, addig a szlovák osztályok létszáma 38-40. Ők is azt állítják, a megkérdezésük nélkül, a fejük fölött döntöttek annak idején a két tagozat egyesítéséről. Tények Hosszadalmas lenne részletekbe menően leírni a füleki vihar kronológiáját, egy viszont biztos: a magyar tanárok sem gyűlöletet szítani, sem nemzetiségi ellentétet éleszteni nem akartak, csupán azt szeretnék, ha pontot tehetnének a kényszerházasság végére. S az ellen a jogos követelésük ellen az a tény sem állja meg a helyét, miszerint fölösleges egy városban két gimnázium, hisz az egyik nem lehet meg a másik nélkül. A szlovák tagozat szempontjából ez biztos, hisz mindössze 7 tanáruk van, s a magyar tagozat 18 tanárának jó része az ő tagozatukon is tanít. Talán ez a legsúlyosabb ellenérvük a különválás ellen. Ami viszont érthetetlen, elvi kifogásaik vannak a magyar kollégáikkal szemben, ennek ellenére ragaszkodnak(tak) az együtt maradáshoz. Az osztálylétszám alakulásánál viszont ismét a tények a mérvadóak: míg a magyar tagozatra öt éve nem vehetnek fel diákokat sem a rimaszombati, sem a nagykürtösi járásból, de még a gömöralmágyi iskolából is csak szigorúan megszabott keret szerint (3 lány, 1 fiú), addig a szlovák tagozatra ilyen megszorítások nem vonatkoznak. Másfelől, a felvételi vizsga után, fellebbezés alapján felvehető tanulók számát a kerület globálisan szabta meg, így fordulhatott elő éveken keresztül, hogy míg a rendeletek és mesterségesen megállapított arányszámok útvesztője sorvasztotta a magyar tagozat osztályainak létszámát, a másik oldalon nem történt ilyen pallérozás. Egy biztos, ebben az épületben, ahol hiányoznak a szaktantermek, laboratóriumok, nyelvi osztályok, ahol a szűk folyosón tartják a tornaórát, nos, ebben az épületben aligha fér meg mindkét tagozat, különösen akkor nem, ha a magyar osztályok számát 7-ről 8-ra, a szlovákokét 4-ről 5-re kívánják emelni. A kardinális kérdés tehát: ki távozzon a „patinás" épületből? Ki volt itt előbb? Kinek van joga az épületre, amelyből, a józan ész logikája szerint, inkább menekülni lenne ésszerűbb? S miért hagyta a város vezetése, hogy idáig fajuljon a dolog? Miért nem épült új gimnázium Füleken? Igaz, a várost más gondok is szorítják, s immár létkérdéssé vált a Kovosmalt sorsa is. A végére csupán egy kérdés maradt. Mit szólna az a néhány elfogult szülő, aki felelős a füleki kútmérgezésért, ha javasolnám, ne csak a magyaroktól követeljenek megértést és türelmet, hanem üljenek le közös asztalhoz megbeszélni a dolgot? Egyébként: a szlovák diákok nagy része beszél magyarul, s ők a megmondhatói, ettől még nem váltak csökkent értékű emberekké. Arra már inkább ne térjünk ki, hogy sokan közülük éppen magyar szülők gyermekei, mint ahogyan a szlovák tanárokkal is magyarul beszélgettem. S van még egy gyanúm, amit nem hallgathatok el: Füleken' is nehezíti a helyzetet az az identitászavar, amely egyeseket egyfajta lekötelezettségre késztet, s nem tudnak nyíltan színt vallani, magyarok-e, vagy szlovákok? Az elmúlt negyven évben, a totalitárius rendszer színfalai mögött nemigen vált előnyére senkinek bevallani: magyar-e, néger-e, eszkimó-e. Ezt a rettenetes púpot hordozzák sokan a hátukon, s ezt a púpot simogatja néhány intoleráns egyén, minduntalan emlékeztetve a bizonytalankodókat, mi az előnyös számukra. KÖVESDI KÁROLY Népművelés helyett közművelődést Kisebb vagy nagyobb cselekvési szándékkal az elmúlt években is voltak a mi köreinkben egyének, csoportok, akik közvetve vagy közvetlenül az országban szerveződő alternatív és független kezdeményezésekhez kapcsolódtak. Ők pontosan tudták, hogy a csehszlovákiai magyarok szellemi életének egyik rákfenéje a vidékiség. Az a vidékiség, amelynek szennyezett forrásait a proletkult mindennemű kulturális hagyományokat tagadó téveszméjéből is merítve, a sztálinista majd posztsztálinista művelődéspolitika elnézéssel kezelt. Miért ne tette volna? A nemzeti kisebbség kultúrája valójában a vidéken - falvakban, kisvárosokban - kultivált amatőr művészetek művelőinek, jobbik esetben félhivatásos státusban alkotó iskolázott művészeknek vállán nyugodott. Kellőképpen ellenőrizve és beterelve a népművelésnek mondott kulturális csapdába. A mindent ellenőr-ző pártállam érdekeit képviselő helyi közigazgatás hatalmi hatáskörébe utalva vergődött a kijelölt bűvös körben. Népművelés - írtuk le, mondtuk el többször is ezt a valójában meghatározhatatlan fogalmat. Pedig elegendő egyetlen felkiáltójelet mellé tenni, s máris ott tudhatjuk, ahol a többi értelmetlen jelmondatot. Ezt az összetett szót a Magyar Értelmező Kéziszótár ,,A tömegek műveltségi szintjének emelésére hivatott tervszerű iskolán kívüli tevékenység'-ként magyarázza. Világos, elfogulatlan nyelvészeti meghatározás. Csakhogy a meghatározás politikai tartalmait kibontva, számos gondolat jut eszembe. Először is: a népet arctalan, egynemű tömegként kezelték. Híjával mindennemű differenciálásnak, helyismeretnek, szociológiai kutatásokkal feltárt szellemi igényszinteknek. A mindennapok kultúráját is szabványszerűen megtervező politikai hatalom nem azért tartotta fontosnak az ún. népművelést, mert lehetőséget kínált azoknak, akik a formális utakon (egyetemen, főiskolán, hivatásos művészként) nem tudtak vagy nem akartak a kultúra, a művelődés áramába bekapcsolódni. Éppen ellenkezőleg: ezzel a tömegmozgalommal is ellenőrzése, befolyása alá akarta vonni azt a maradék civil-kezdeményezést, amelyik szándékosan vagy véletlenül kicsúszott a kezéből. Másodszorra az jut eszünkbe, hogy ama tervszerű tömegmanipulálást szolgáló népműveléssel el akarták zárni azokat a csatornákat, amelyeken keresztül még tiszta vízhez, levegőhöz juthatott volna a hivatalosan terjesztett, szocialista jellegűnek mondott kultúrától, művelődéstől fulladozó ember. A népművelés teljes intézményrendszere volt hivatva arra, hogy meggátolja a csehszlovákiai magyarok esetében is olyannyira fontos civil-társadalom létrejöttét. Érdekeket, érdeklődést, szellemi igényszintet, egzisztenciális meghatározottságot, mindennapi kulturális szükségleteket figyelmen kívül hagytak. Előtérbe kerültek a tömegrendezvények, az amatőr művészeti bemutatók. A sokszínűség, a nyitottság, a kreativitás, a szellemi eredetiség helyett létrejött a közös tánc, a közös ének, a közös zene, a közös színjáték vagyis az egy és oszthatatlan népművelés. Csak a hatalmon lévő párt „kultúrateremtő" igyekezetét bizonyították ezek a kulturális fesztiválok. Anyagi támogatásuk mindennél elsőbb volt. A gombaszögihez, zselizihez, komáromihoz mért kisebb-nagyobb járási vagy városi „szocialista búcsúk" sorozatainak létrehozására fordított pénzösszegekből amatőrcsoportok százait lehetett volna szabad alkotásra serkenteni. A hatalom számára a dolog fonákja éppen abban mutatkozott meg, hogy az alig támogatott amatőr művészeti együttesek művelődési klubok egy részének alkotóközösségeibe olyanok jártak össze, akik megteremtették az alternatív gondolkodás műhelyeit. Napjainkban a változások függvényében is gondolkodó csehszlovákiai magyar számára nincs érdekesebb téma, mint a nemzeti kisebbségünk művelődése, kultúrája. Egyáltalán a létezését a jövőben meghatározó demokrácia születési folyamata. Amikor nemzeti kisebbségünk népművelésének múltját ismerve valamifajta vázlatos állapotrajzot készítünk, mindegyre a Csemadokra gondolunk. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális és Társadalmi Szövetsége ma már a tudatos átalakulás folyamatában van. Ez tény. Viszont az is tény, hogy eddig csupán a megállapítások, majdhogynem a politikai folklór szintjén nézett szembe azzal a múlttal, amelynek működési mechanizmusát az előbbiekben vázoltuk. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem a Független Magyar Kezdeményezés választási kampányában veszek részt. Amikor a népművelés nemzeti kisebbségi vetületeinek múltbeli mechanizmusait vázoltam, a Csemadok érdemei mellett elsősorban a tagságát manipuláló pártállam permanens beavatkozásait láttam. Ettől a szervezetnek ma már nem kell tartania. Attól viszont igen, amit a négy évtizedes beidegződések a csehszlovákiai magyarok kultúrájában, szellemi életében, töredékes tudományosságában jelentenek. Ezért is érthetőek a Független Magyar Kezdeményezés fenntartásai a Csemadokkal szemben. Értem őket, viszont az igencsak görcsös reflexeiket, reagálásaikat már nem tudom elfogadni. Igényes, szellemi építőköveit vizsgálva is megalapozott programnyilatkozatot adtak közre, s fontosnak tartják a falvainkban, kisvárosainkban élő emberek sokirányú szellemi világnézeti tagolódása szerinti helyi kultúrát, művelődést. Azt sem tagadják, hogy szükségünk van egy menedzseri tevékenységet folytató, politikától független, demokratikus szerkezetű kulturális szervezetre. Ezt figyelembe véve elfogadhatatlan számomra, hogy a működésében ehhez az ideális elképzeléshez közelítő Csemadokot mindeddig nem tartják vitapartnernek sem. Persze, más ellentmondás is feltűnik a nyilatkozat és az FMK tevékenységében. Fogalomhasználatukban jelen van az általam imént kifogásolt „népművelés" fogalom is. Ez is bizonyítja, hogy mennyire nehéz e kérdést és szüntelen figyelmet kíván mindanynyiunktól, hogy megszabaduljunk a pártállam ideológiájának politikai fogalomhasználatától. Mindenkinek be kellene látnia, hogy ez sem megy majd egyik napról a másikra. Mi lesz hát a „népműveléssel"? Meggyőződésem, hogy mind a gyakorlati összetevőit, mind a fogalmat el kell vetni. Helyette lehetőségként ott lenne a ,,közművelődés", amelyben az önigazgatás szellemében helyet kellene kapniuk a népfőiskoláknak, a szakköröknek, a politikai vitakluboknak, a gazdaköröknek, felekezeti egyleteknek, az amatőr és félhivatásos művészeti társaságoknak, s a mindezeket segítő állami és magánalapítványoknak, egyéni vagy csoportos kulturális vállalkozásoknak. Csakhát ehhez az új tartalomhoz sokak számára bizonyára a „közművelődés" fogalom sem lesz megfelelő. Szemrevételezhető a tartalom befedésére mondjuk a „helyi kultúra", az „alternatív művelődés", vagy a „felnőttnevelés". Befejezésül illik letenni a garast. Egy nyelvi játékkal támogatva közművelődés fogalmát és új tartalmát: Közjóra, közakaratra figyelő közművelődésre van szükségünk. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1990. III. 2.