Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-08 / 33. szám, csütörtök

A demokrácia útvesztői Időpont: 1990 január harmadik hete. Helyszín: Az Érsekújvári Gimná­zium szlovák és ma­gyar tagozatának közös tanári szobája. A tanári közös hirdetőtábláján új­ságcikkek vannak kitűzve. Ilyenek is, olyanok is, értelmesek is, provo­kálok is, de a leggyakoribbak az olyanok, amelyek igyekeznek fékez­ni, kordába szorítani ébredező nem­zetiségi öntudatunkat. A szlovák saj­tóban megjelent ilyen jellegű cikkek bizonyos részei (egyes kollégák ál­tal) pirossal aláhúzva, felkiáltójelek­kel ellátva hívják fel magukra a fi­gyelmet. A cikkeket elolvasva igen vegyes érzelmek vettek rajtam erőt: Igyekeztem úrrá lenni érzéseimen, mondván, ezek csak néhány szűk látókörű ember véleményei lehet­nek. De megdöbbentem, hiszen ezt én itt olvasom kiemelve, az Érsekúj­vári Gimnázium közös tanári szobá­jában. Ezek szerint? Ekkor lépett be a terembe néhány kollégám. Felhá­borodva kezdtek beszélgetni a cik­kekben érintett Dialógus tévéműsor­ról, amely nemzetiségi problémákkal foglalkozott. Megkérdőjelezték a műsorvezető reális hozzáállását. És zúdultak a megjegyzések: „Mit akar itt pár százezer magyar? Hi­szen, ha a cigányok külön nemzeti­séget fognak alkotni, akkor csak két­százezer magyar lesz Szlovákiá­ban-... Méghogy a Matica sloven­skának kell segítenie a magyaror­szági szlovákságnak...?" A követ­kező megjegyzést már kérdésként szegezte nekem az egyik kolléga­nőm: „Mondd csak, mi bajotok nek­tek, magyaroknak, miben érzitek ti magatokat jobban elnyomva, mint mi, szlovákok?" Csak néztem rá elképedve, s nem tudtam, mit vála­szoljak. Hirtelen annyi minden jutott az eszembe, de mire megszólaltam volna, rájöttem, hogy fölösleges. Egy ember, aki ezt megkérdezi tő­lem, annak úgyis hiába mondanám, úgysem fogja fel azt, hogy mi miért akarunk újfent önálló magyar gimná­ziumot. Miért szeretnénk, ha a lakó­telepek egyes szlovák iskoláiban, óvodáiban is nyílnának - az igé­nyeknek megfelelően - magyar osz­tályok, miért szeretnénk magyar egyetemet Komáromban? Hogy csak a jogainkkal szeretnénk élni... Az illető kollégák a tanítási órá­kon, hiszen ők is tanítanak magyar osztályokban, ezeket a kérdéseket feltették a diákoknak is. A fiatalok panaszkodnak: „Mit mondjunk, mit merjünk válaszolni ezeknek a taná­roknak? Lesz önálló magyar gimná-. ziumunk? A tanárnő hisz ebben?" - Hiszek, gyerekek. Talán még sohasem voltam ennyire optimista, mint most. Hiszek a demokráciá­ban! SZÁRAZ MAGDOLNA A Független Magyar Kezdemé­nyezés (FMK) losonci csoportjának legutóbbi összejövetelén az érdek­lődők kifejtették véleményüket a ma­gyar nyelvű oktatás jelenéről és jö­vőjéről. Duray Éva pedagógus vita­indító előadásában elemezte a vá­ros és a járás területén működő magyar óvodák és iskolák helyzetét. Az elöljárók az elmúlt évtizedekben, sajnos, nagyon keveset tettek a ma­gyar nyelvű oktatás fellendítéséért. Sőt, inkább az oktatási intézmények, a magyar nyelvű óvodák és iskolák felszámolására, az elmagyartalaní­tásra törekedtek. Jelenleg nincs ma­gyar óvoda még a járás nagyobb községeiben, így például Ragyolcon és Nagydarócon sem, a kisebb fal­vakról már nem is beszélve. Meg­szüntették a kisebb falvakban a ma­gyar alapiskolát is, így a gyerekek körzeti iskolákba kénytelenek járni, Losoncra, Fülekre vagy Ragyolcra. Ezen a felfogásmódon a jövőben mindenképpen változtatni kell. Visz­sza kell állítani az anyanyelvi okta­tást a falvakban és bővíteni kell a magyar középiskolák hálózatát is. A járás területén jelenleg nincs ma­gyar tanítási nyelvű középiskola. Mindössze három iskolában, a Füle­ki Gimnáziumban, a Losonci Építé­szeti Szakközépiskolában és az Óvónői Szakközépiskolában nyitnak magyar osztályokat a szlovák osztá­lyok mellett. A magyar nyelvű okta­tást viszont be lehetne vezetni az egészségügyi és az ipari szakközép­iskolákban is. Persze, ha lesz elég érdeklődő és elég pedagógus! A kérdéshez hozzászóltak a je­lenlévő szülők, pedagógusok és a nemzeti bizottságok képviselői is. Megtudtuk, hogy a magyar óvodai osztályt Losoncon a múlt évben kü­lön minisztériumi engedéllyel 8 gyer­mek számára nyitották meg a Vasúti utcai óvodában. Magyar pedagógust az utolsó pillanatban szereztek az illetők, szeptember 1-jén értesítet­ték, hogy már 4-én, hétfőn munkába kell állnia. A látszat az, hogy a ma­gyar nyelvű óvoda és alapiskola iránt Losoncon nagyon kevés az érdeklődő, de sajnos az épületek sem valami attraktívak, ahol a ma­gyar szülők elhelyezhetnék gyere­keiket. A magyar óvoda, alapiskola és az óvónőképző is a lakótelepektől távol, a belvárosban van, többnyire régi épületekben, amelyek átalakí­tásra, felújításra és modernizálásra szorulnak. így sok magyar szülő pusztán kényelemszeretetből in­kább a közeli szlovák tanítási nyel­vű, modern és jobban ellátott óvo­dákba és iskolákba adja a gyerekét. Viszont a nemzeti bizottságok okta­tási osztályának sem állt érdekében a magyar nyelvű oktatás támogatá­sa, propagálása. Sőt, még a szülő­ket is igyekeztek lebeszélni arról, hogy magyar óvodába, vagy iskolá­ba járassák gyerekeiket. Több szülő elmondta, hogy annak idején, amikor gyerekei óvodáskorú­ak voltak, nem volt választási lehe­tőségük. Olyan kevés volt az óvodai férőhely, hogy oda adták a gyereke­ket, ahová éppen bevették. Sok szü­lőnek ma sem áll módjában, hogy kilométereket utazgasson reggel csak azért, hogy gyermeke magyar nyelvű oktatásban részesüljön. Ha pedig a gyerek már kiskorában meg­tanult szlovákul, továbbra is szlovák iskolába járatták, abban a hiszem­ben, hogy az életben majd jobban érvényesül. Magyar nyelven ideha­za ugyanis csak a Nyitrai Pedagó­giai Főiskolán folytathatták tanulmá­nyaikat. Ha valamelyik cseh vagy szlovák egyetemre, főiskolára jártak, a nyelvtudás miatt sokszor keserve­sen, nehéz körülmények között ta­nultak. Jövőnk és létjogosultságunk ér­dekében tehát nagyon fontos a lehe­tőségek bővítése, s a szemléletvál­tás is nemcsak a szülők, a magyar lakosság, hanem a nemzeti bizott­ságok érdekképviselete részéről is. A nemzeti bizottságok magyar kép­viselői közül a járásban többen is visszaadják megbízatásukat azzal az indoklással, hogy elég volt a kép­viselőségből 5 év. A Független Ma­gyar Kezdeményezés támogatói szeretnék, ha a helyükbe olyan kép­viselők kerülnének, ákik odafigyel­nek gondjainkra, igyekeznek azokra megoldást találni és tesznek is vala­mit a magyarság fennmaradásá­ért TRESf ANSKÝ MÁRIA Az övéi között volt... (Gyökeres György felvétele) M ár csak elképzelni tudtam, hogyan állt volna ott a kiállí­tás megnyitójára egybegyűltektől körülvéve. Talán egy oszlopnak tá­maszkodva hordozta volna körbe ri­adt tekintetét, majd zavartan simo­gatta volna rövidre nyírt haját. Em­berfia meg nem tudja mondani, mit szólt volna, látva a képeit nézőket. Az övéi között volt azon az estén is, mert sokan jöttek a Felvidékről, még többen Budapestről olyanok, akiket a kificamított történelemben fosztot­tak meg szülőföldjüktől. Dúdor István képeinek - világá­nak - első igazi megmérettetése volt. Az eddigitől teljesen különböző közegben élőket szembesített mindazzal, amit az elmúlt hónapok­ban a történelem töménységének igen ritkán átélhető eseményei erő­sítettek fel. Nemcsak a rálátás, nem­csak a kötést adó testi és lelki szülő­földtől való eltávolodás tágította ki képeinek dimenzióit. Valamennyire megváltoztunk mi is. Közelebb ke­rültünk mindahhoz, amit oly erőtől duzzadó sietséggel festett. Ezek a képek már nem maradhatnak egy hatszázezres néptöredék szellemi közegében. Dúdor István képei most megmérettettek. Mindez minden­képpen mértéket kell adjon, amely bátorságot szül. Mert eljött az idő, amikor végre ki A VALÓSÁG LÁTOMÁSAI Dúdor István kiállítása a budai várban Dúdor István: Deresk kell állnunk a világ elé. Nemcsak Dúdor István képeivel, hanem má­sokéval is. Nemcsak képekkel, ha­nem irodalommal, zenével, színház­zal is. Ha azt akarjuk, hogy legyen valós mércénk, legyen rendíthetet­len önértékelésünk, mozdulnunk kell. A vidékiség bevallatlansága még nem jelenti azt, hogy gondolko­dásunk nem viseli magán a vidéki­ség bélyegét. Márpedig mindennek lényegére születésének közegében lehetetlen rádöbbenni. Dúdor István itt pusztult el közöt­tünk, s mi hagytuk, mert nem tudtuk megvédeni, mert önmagunkat sem tudjuk megvédeni. Ki így, ki úgy - ki szétrobbanva, ki lassú őrletésben kopik el. Mert itt vannak a többiek is, az élők, a gránitlelküek. Őket is koptatja a vidékiség egyformává őrlő malomköve, s nem tudhatja az em­ber, mikor hullik szét a lélek atomnyi méretű darabkákra. I( Megállítható-e ez a malom, IVI amely a mindent eltakaró, mozdulatlanságra kárhoztató port őrli az ember gránitleikéből? Vigyá­zat, ez nem az egyetemes idő malma, ez egy más, romlott közép­európai óraszerkezettel mért ellen­idő. Ez hinti szemünkbe a port, s ez nyugtat meg bennünket, hogy a szánkból kiköpött sár már küzdé­sünk aranya. Minő tévedés! Dúdor István képeit láttam a bu­dai várban, önmagunk sebeit néz­tem. Krisztus Viseli őket a testén. DUSZA ISTVÁN Még egyszer a Magyar Tanítóról Az Új Szó 1990. január 22-i szá­mában Magyar Tanító (A szlovákiai magyar oktatás szolgálatában) című cikk második hasábjának hatodik bekezdésében Gyömbér Béla ezt Komárom, 1944. november hó írja: „1931-től megváltozott a szer­kesztőség összetétele. Boross Géza lett a szerkesztő." A harmadik ha­sáb utolsó mondata pedig így szól:" ...a lap „1937-ben szűnt meg." Az igazság szemléltetése érdeké­ben közlöm a lap utolsó (valószínű­leg utolsó, mert többet már nem kaptunk) száma belső címoldalának a feliratát: XXIV. évfolyam, 11. szám MAGYAR TANÍTÓ Az Országos Általános Tanítóegyesület hivatalos lapja Felelős szerkesztő: Boros Béla Társszerkesztők: Szepesi Gyula, Mikoss Elek, Bocz Elek. Kotta szerkesztő: Gáspár János „A világ legszörnyűbb háborújá­nak hatodik esztendejében a Ma­gyar Tanító is a szegénység mezé­ben jelenik meg a tanítói porták kapujában. A papíranyaggazdálko­dással kapcsolatos takarékossági intézkedések következtében foko­zatosan összébb kellett húzódnunk, s ma, 1944. év őszének utolsó hó­napjában még jobban megsová­nyodva, minden külső dísz, köntös nélkül, immár puszta mellel állunk a körülöttünk zúgó történelmi vihar­zásban.(bb)" Az idézetből kiderül, hogy az utol­só szám a borító nélkül (tábla nél­kül) jelent meg. A felelős szerkesztő neve pedig nem Boross, hanem Bo­ros, az utóneve nem Géza, hanem Béla, s nem főszerkesztő, hanem felelős szerkesztő, a lap nem 37­ben, hanem 44-ben szűnt meg, s nem a XVII., hanem a XXIV. évfo­lyamával. Jó lenne, ha nem hasból írnák a cikkeket, hiszen már túl vagyunk 1989. november 17-én, s jó lenne, ha lapjukban valóban stílusváltás történne. Simonyi Lajos, Párkány Nem akarunk döntőbírák lenni és nem is tudjuk megállapítani, hogy Gyömbér Bélának, avagy Simonyi Lajosnak van-e. igaza. Tény, hogy a szerkesztőség általában nem szokta kétségbe vonni a külső mun­katársaktól vagy levelezőktől kapott írásokban szereplő nevek, adatok helyességét, különösen nem az ilyen jellegű cikkek esetében, amikor feltételezi, hogy a szerző hiteles, korabeli forrásokból merítette meg­állapításait. Lehet persze, hogy mindkettőjüknek igaza van. Gyöm­bér Béla ugyanis azt írja, hogy a Ma­gyar Tanító a szlovenszkói magyar tanítóság folyóirata volt, s a lap első száma 1921. január 25-én jelent meg, továbbá, hogy 1932-től meg­változott a szerkesztőség összetéte­le. A főszerkesztő Boross Géza lett, a társszerkesztők pedig Uhereczky Géza, Villand János és Szepesi György. Kárpátaljai munkatársak: Kormos Gerő, Mónus Gyula. Ezzel szemben Simonyi Lajos az 1944-es példányszámra hivatkozva azt állít­ja, hogy a folyóirat az Országos Általános Tanítóegyesület hivatalos lapja, felelős szerkesztője Boros Bé­la. Nem tudjuk, de könnyen elkép­zelhető, hogy 1932 és 1944 között változásokra került sor nemcsak a lap kiadóját, hanem a szerkesztő­ség összetételét tekintve is. Ha egy sajtótermék ugyanis más szervezet, egyesület, párt kiadói hatáskörébe kerül, az új lapgazda általában meg­változtatja a szerkesztőség vezető­ségét is. Gyömbér Béla írásában viszont csak 1937-ig méltatja a lap szerepét, jelentőségét. Ennyit Simonyi Lajos észrevéte­lével kapcsolatban, s ez talán válasz arra is, hogy ,,nem hasból" írjuk a cikkeket. S hogy 1989. november 17-én túl vagyunk, ez igaz. így csak sajnálattal vehetjük tudomásul, ha olvasónk nem vette észre, hogy la­punkban valóban stílusváltás tör­tént. Egyébként november 17-nek semmi köze a pontatlansághoz. Ha valóban pontatlanságról van szó. A szerkesztőség Óvoda is kell, Iskola is kell ÚJ szú 6 1990. II. 8.

Next

/
Oldalképek
Tartalom