Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-01 / 27. szám, csütörtök

Nagyon drága play back avagy a dunai vízlépcsőrendszer kulisszatitkai I. Mai és holnapi számunkban egy közérdeklődésre számot tartó írást közlünk dr. Juraj Holčíktól, a biológiai tudományok kandidátusától, a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építésének kulisszatitkairól. A szerző 1958 óta végez kutatómunkát. Több mint negyedszázada a Duna természeti és biológiai vizsgálatával foglalkozik. Jelenleg a pozsonyi Halászati és Hidrobiológiái Kutatóintézet dolgozója. Több ÚJ SZÚ 1990. II. 1. Az audiovizuális technikában play backnek nevezik azt az eljárást, melynél a külön-külön felvett hangot és képet úgy egyesítik, hogy azzal elérjék a kívánt hatást. Nálunk ezt a múltban nemcsak a szórakoztatóiparban, de az élet valamennyi területén alkalmazták. Az álproletariátus diktatúrájának országlása idején az elért eredmények szépítése, a nyilvánosságnak szánt tények manipulálása szinte mindenre - beleértve az oktatást, az egészségügyet, az ipart, a mezőgazdaságot, a bel- és külpolitikát - rányomta bélyegét. A glasznoszty meghirdetésekor úgy tűnt, ezeknek a praktikáknak befellegzett. Az átalakítás „bajnokai" azonban ezt másképp értelmezték! A „fejlett", illetve a létező szocializmus viszonyai között a play back egyik sikeres, gyakorlati példája volt a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer is. * A play backnek ez a formája azonban - ellentétben eredeti értelmével - nagyon drága, s ki tudja meddig drága lesz még a jövőben is, mivel jó néhány milliárdba kerül. Az építkezés befejezése, azaz e kétes helyzet megoldása -, melynek problémái nálunk is a felszínre kerültek és a magyar kormány álláspontja csak meggyorsította ezt a folyamatot -, bizonytalan, és további milliókat követel. Már csak azért is, mert az előkészületekből kizárták a nyilvánosságot, illetve mert a play tjack hatékonyan működött. Elég, ha csak fellapozzuk a Pravdát vagy a Rudé právot, ha visszaemlékszünk a televízió és a rádió műsoraira. A play back mindenütt megtette a magáét, és vörös vezérfonálként húzódik végig a vízlépcsőrendszer megvalósításának történetén. A magyar kormány tavalyi, márciusi bejelentése után azonban még dicstelenebbül tetőzött. A jelen, de főleg a jövő nemzedékének okulása érdekében ezért részletesebben kell vele foglalkoznunk. Ma is vannak polihisztorok... November 17-e előtt a hírközlő eszközöket szinte elárasztották a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer előnyeiről szóló tudósítások. Azzal foglalkoztak, hogy az energiatermelésen, a hajózáson kívül milyen előnyöket biztosít a mező- és erdőgazdaságnak, a turisztikának, az üdülésnek és általában a természet, a környezet számára. Röviden: a vízlépcsőrendszer nélkül az egész Duna mente, elsősorban azonban a Csallóköz csak nyomorogna, s nem érne egy lyukas garast sem, csak a vízi erőmű mentheti meg és virágoztathatja fel. Ha azonban a kampány követője jobban odafigyelt arra, kik azok, akik ezt a létesítményt egyhangúlag dicsérik, két érdekességet fedezhetett fel: - ezeket a véleményeket jobbára ugyanazok az emberek, csoportok hangoztatták; - beosztásuk, főleg azonban ! szakképzettségük, ha kétségeket ; nem is, de csodálkozást válthatott ki. Illetékesek-e vajon környezet- és természetvédelmi, erdő- és mezőgazdasági stb. kérdésekben nyilatkozni? A huszadik század végén az ember joggal elvárhatja, hogy egy adott szakterület kérdéseire profi természettudósoktól - botanikusoktól, zoológusoktól, ökológusoktól, eimnológusoktól (a tavak, állóvizek biológiájával, természeti viszonyaival foglalkozó kutatók), erdészektől, mezőgazdászoktól kapjon választ. De ámulj világ! Az átalakítás útjai igazán kifürkészhetetlenek voltak. Az ökológiáról - olyan részletkérdésekről is mint az oxigénháztartás - J. Binder építészmérnök, a Hydroconsult igazgatóhelyettese oktatott ki. A Duna mellékének - mely szerintük az erőmű nélkül nyomorgásra, közeli pusztulásra van ítélve - fényes jövőjét Vladimír Lokvenc építészmérnök vázolta fel hatásosan. Egy másik műszaki, Pavol Danišovič mérnök, a vízlépcsőrendszer szellemi atyja pedig az ártéri erdők keserű sorsáról, majd az első turbina beindítását követő fényes jövőjéről szónokolt. Mennyire tévedtünk hát mi egyszerű halandók, amikor azt hittük, hogy az Arisztotelészhez vagy Bél Mátyáshoz hasonló polihisztorok csak a múltban léteztek! Nem vonjuk kétségbe, hogy az említettek és sokan mások, a műszaki gárda - akik, beleértve J. Dunajovec publicistát is romantikus álmodozásnak tartották az ökológusok kétségeit, aggodalmait egyedülálló mérnöki művet tervezett és épített. Mi jogosította azonban fel őket arra, hogy olyan kérdésekben nyilatkozzanak, amellyel specifikus tudományágak foglalkoznak?! Amennyire ismeretes, ezek a „polihisztorok" csak műszaki képzettséggel rendelkeznek - kijelentéseik, nyilatkozataik, írásaik is ezt árulják el. Olyan szakterületeken mint az ökológia, az erdészet, a mezőgazdaság, a földrajz vagy urbanisztika egyikük sem dolgozott. melyik külföldi szervezet fizeti...?" Mint természettudósnak, aki hivatásos kutatóként a nagy folyók ökológiájával, limnológiával, ichtiológiávál (halbiológiávai), valamint a vízlépcsőrendszer hatásainak feltárásával, megítélésével csaknem a tervezési munkák kezdeteitől foglalkozik, és részt vesz a Duna-kutatásban is, ki kell jelentenem: az

ramit a nyilvánosságnak az említett s más „szakemberek" is feltaláltak, csalásnak minősíthető. Dicshimnuszaiknak ugyanis ellentmondanak a kutatóintézetek egész sorának eleinte ugyan jól, később viszont egyre rosszabbul eltitkolható elemzései, prognózisai. Ezek azt bizonyítják ugyanis, hogy a vízlépcsőrendszernek az erdő- és mezőgazdaságra, a halászatra, a vadgazdálkodásra, a Duna mellékének természeti viszonyaira kifejtett összhatása negatív les?! A vizsgálatok eredményeit ugyan fokozatosan az illetékesek elé terjesztették, de közzétenni nem lehetett azokat. A nyilvánosság tájékoztatására irányuló valamennyi törekvést ugyanis hatalmi eszközökkel keményen elfojtották. A tervezett vízlépcsőrendszer várható természeti következményeiről 1964-ben a Szlovák Nemzeti Múzeum, a pozsonyi halászati laboratórium és a Károly Egyetem Zoológiai Intézetének tudományos dolgozóival közösen egy tanulmányt készítettünk. Maga Ladislav Mňačko, a Kultúrny život akkori főszerkesztője támogatott minket, de nem járt sikerrel. Az SZLKP KB beavatkozásának köszönhetően a kiszedett szöveget megsemmisítették, a kefelenyomatokat bezúzták. 1973-ban a Smena vasárnapi kiadásának egy cikket írtam Bude Dunaj naozaj slúžiť? (Valóban szolgálni fog-e bennünket a Duna?) címen. A szerkesztőség ugyan hajlandó volt közölni, de az SZLKP KB utasítására nem tehette meg. Próbálkozásomnak azonban utóélete is lett. Az SZLKP Központi Bizottsága igazgatómmal együtt meghívott egy ,,beszélgetésre". J. Turoňnak, a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari osztály akkori titkárának első kérdése az volt: „Elvtárs, melyik külföldi szervezet fizeti és ad önnek instrukciókat?" A továbbiakban pedig ellenforradalmárnak minősített. Későbbi, például az 1982-ben a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer problémáival foglalkozó tv-műsorban tett kísérletem sem járt sikerrel, öt perccel az adás kezdete előtt a műsorvezető felsőbb parancsra hivatkozva erélyesen figyelmeztetett, hogy a témáról csak pozitívan beszélhetünk. A háló - főleg Szlovákiában - nagyon sűrű volt. Nem vették komolyan A kutatóintézetek zárójelentéseiben összefoglalt, negatív hatásokkal kapcsolatos adatok a nyilvánosság számára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek voltak. A hivatalos vonal képviselői pedig ignorálták, bagatellizálták vagy kiforgatták azokat. A már csaknem kész felvízcsatornás változat tervezetének megvédésére és elfogadtatására, később pedig építése érdekében kifejtett görcsös igyekezet 1989-ben, a magyar kormány márciusi bejelentése után volt a legnagyobb mértékű. Sajnálatos, hogy ebbe a Szlovák és a Csehszlovák Tudományos Akadémia több, a biológiai és mezőgazdasági tudományokat képviselő élvonalbeli tagja is hagyta magát belerángatni. Arról igyekeztek meggyőzni a nyilvánosságot, hogy a vízlépcsőrendszerrel minden rendben van. Valóban igaz volt ez? A műszaki tervekhez csak 1975-ben dolgozták ki az ún. biológiai tervezetet. Ez azonban tulajdonképpen nem is tervezet, hanem az ágazati intézetek és az SZTA minőségileg vegyes, többnyire csak a status quót - a fennálló viszonyokat - rögzítő eredményeinek összegzése volt. Ráadásul ez a tervezet az elfogadtatott felvízcsatornás változat esetében csak részmódosításokat javasolhatott. Tulajdonképpen csak álcázó szerepe volt, mivel a tervezők a kezdetektől fogva nem vették komolyan. Néhány negatív hatás minimalizálására irányuló részleges módosításokat ugyanis csak 1986 után, az SZTA beavatkozását követően, kezdtek el fontolgatni. Az akadémia ugyanis figyelmeztette az akkori kormányt, hogy a valóság nem olyan rózsaszínű, mint amilyenre azt a tervezők festik. A munkálatok akkoriban azonban már annyira előrehaladtak, hogy csak kisebb, utólagos változásokat lehetett eszközölni. Ez azonban nem akadályozta meg V. Barus akadémikust, a CSSZTA elnökhelyettesét az akadémiai bizottság elnökét, későbbiekben a Magyarországgal tárgyaló csehszlovák delegáció tagját abban, hogy televíziós nyilatkozatában kijelentse: az ökológiai követelményeket már a tervezés kezdetén is tekintetbe vették, a CSSZSZK ebben példaképül szolgálhat másoknak! (Az írás befejező részét holnap közöljük.) SZOVJET KŐOLAJVÁSÁRLÁS Miből és hogyan fizessünk? A KGST-országok szófiai tanácskozásán az a gondolat is felmerült, hogy az új együttműködési rendszer keretében célszerű lenne bevezetni a devizában való elszámolást, mégpedig 1991-tól kezdődően. Habár az ezzel kapcsolatos állásfoglalások tisztázására és a módosítással összefüggő gyakorlati kérdések megvitatására a tervezett budapesti közgyűlésen kerül sor, a kelet-európai tagországok közgazdászait már most is foglalkoztatja az a kérdés, hogy a jövőben miből és hogyan fizethetik ki a szovjet kőolajszállításokat. Sok a bizonytalanság Csehszlovákia esetében nemcsak a vásárolt kőolaj jelentős évi mennyisége növeli az új elszámolás bevezetésével kapcsolatos gondokat, hanem az is, hogy a hagyományos viszontszállítások módjában és összetételében elég sok a bizonytalanság. A problémát nem is annyira a devizában való elszámolás ténye jelenti, hanem inkább az a kérdés, hogy kik lesznek a konkrét partnereink a csehszlovák-szovjet kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében, milyen „kemény áruk" iránt mutatkozik majd érdeklődés a szovjet fél részéről, amelyek a jövőben is ellensúlyozhatják az onnan behozott kőolajat és egyéb nyersanyagokat. További jelentős kérdés az is, hogy megmarad-e valamilyen formában, illetve hogyan alakul át az államközi árucsere-forgalmi megállapodások eddigi kontingensrendszere a külkereskedelmi jogok fokozatos decentralizálódásának a folyamatában. Ebben a vonatkozásban nagyon sok függ attól, hogy a kilencvenes évek elején mi valósul meg a Szovjetunió külgazdasági kapcsolatainak 2005-ig előirányzott stratégiai fejlesztési tervéből. Ennek értelmében ugyanis a gazdálkodó szervezeteket, termelési egyesüléseket és vállalatokat is fel kell ruházni külkereskedelmi jogokkal, azt azonban ma még nem lehet tudni, hogy ez milyen mértékben vonatkozik majd a nyersanyagok kitermelésével foglalkozó szervezetekre. Kialakulhat például egy olyan helyzet, hogy a kőolaj-behozatal területén továbbra is a hagyományos szovjet külkereskedelmi szervezettel leszünk kapcsolatban, az oda irányuló kivitelünk számára viszont a külkereskedelmi tevékenységre is feljogosított gazdálkodó szervezeteknél, vagyis a versenyszférában kell keresnünk partnereket. A helyzet bonyolultságát ráadásul az a körülmény is fokozza, hogy a jövő év elején átfogó nagykereskedelmi árrendezésre kerül sor a Szovjetunióban. Az árrendezéssel összefüggésben a rubel szabad devizákhoz viszonyított árfolyamát úgy akarják módosítani, hogy megszűnhessen az alapárfolyam kiegyenlítésének jelenleg alkalmazott árszorzós rendszere. Mindez azt jelenti, hogy ha el is kezdenénk az új, perspektív partnerek keresését a kialakulóban levő versenyszférában, az üzleti kapcsolatok pénzügyi viszonyait csak az egy év múlva esedékes árrendezés után lehetne tisztázni. A haladás kerékkötője A Szovjetunióban előirányzott külgazdasági peresztrojka emellett számos vonatkozásban csak szándék jellegű, mert megvalósítása különböző objektív körülményektől függ. A kőolajexport állami monopóliumának fenntartását például a mezőgazdaságban és a közélelmezésben tapasztalható kritikus helyzet teszi szükségessé. Az ország ugyanis a kőolaj és a földgáz eladásából származó, s az árak csökkenése miatt egyre jobban beszűkülő dollármilliárdokat gabonafélék és más élelmiszer-ipari nyersanyagok Csallóközi csendélet az építkezés idejéből (Gyökeres György felvétele) vásárlására kénytelen fordítani. Arról nem is beszélve, hogy a vásárolt mennyiség egyes szakvélemények szerint lényegében a betakarítási, raktározási és egyéb veszteségek pótlására szolgál, vagyis a lakosság élelmiszer-ellátását belső forrásokból is fedezni lehetne. A szovjet kormány ezért sokféle módon próbálja mozgósítani a mezőgazdasági termelést. A haszonbérleti gazdálkodás ösztönzése mellett még attól sem riadt vissza, hogy dollárért vásárolja fel a terven felül értékesített szemes terményeket. Ebben abból a feltételezésből indult ki, hogy a kolhozok és a szovhozok ezt a devizabevételt korszerű gépek, terménytároló és feldolgozó berendezések, növényvédelmi éš egyéb anyagok beszerzésére, vagyis a termelés növelésére és hatékonyságának fokozására fordítják. Habár átmeneti jellegű, kísérleti intézkedésről van szó, s gyakorlati eredményeit még nem ismerjük, elméletileg elképzelhető lenne, hogy a szovjet mezőgazdasági vállalatok az így szerzett devizaforrásaikat az említett eszközök beszerzése céljából akár nálunk is hasznosítsák, amenynyiben világszínvonalú technikát és technológiát tudunk felkínálni. Húzó ágazat lesz a kőolajipar? Figyelmet érdemlő fejlemény az is, hogy a szovjet kőolajipar az eddiginél lényegesen nagyobb részesedésre tart igényt a kőolajexportból származó bevételekből. Az utóbbi évek folyamán ugyanis ezekből a bevételekből egyre kevesebb jutott a kitermelés műszaki feltételeinek fejlesztésére, s ez a szakágazat teljesítményének a növelését fokozódó mértékben fékezte. Olyan nézetek is vannak, hogy a dollárbevételeket a kitermelés technológiai színvonalának emelésén kívül főleg a hazai nyersanyagbázisra épülő vegyipari, petrolkémiai és más feldolgozóipari termelés fejlesztésére kellene fordítani, s ez képezhetné az ország egyik legjelentősebb húzó ágazatát. Bizonyára igazság van abban, hogy a devizát jobban megbecsüli az, aki kitermeli, mint az, aki az újraelosztás keretében tulajdonképpen érdemtelenül kapja. A kőolajipar autonóm, piaci mechanizmusra épülő fejlesztési koncepciója egyes közgazdasági szakemberek véleménye szerint jelentősen növelhetné a Szovjetunió világpiaci szerepét, s alátámaszthatná a rubel konvertibilitására irányuló törekvéséket. Az olajipari egyesülések így érdekeltebbek lennének az export növelésében is, vagyis az ország nagyobb devizabevételhez jutna. Az olajipari szakágazat fejlesztési célú megrendelései fellendíthetnék a termelést a népgazdaság más területein, főleg a gépiparban, s így a dollárbevételek is megoszlanának a fejlesztésekhez való hozzájárulás arányában. Az ilyen gazdálkodási rendszer a jelenleg létesülő vegyesvállalatok szempontjából is előnyös lenne, mert termelésük a szovjet gazdaság belső szükségleteit fedezhetné, s ugyanakkor a nyereség szabad devizában is képződhetne. Habár az utóbbi időben az ilyen érvelések kissé háttérbe szorultak a szovjet sajtóban, s azt sem lehet tudni, hogy a jelenlegi belpolitikai helyzetben milyen gazdaságpolitikai szemléletek kerekednek felül, Csehszlovákiából nézve bizonyára a fentiekben vázolt fejlődéssel is számolni lehet. Az a legvalószínűbb, hogy egy olyan kompromisszum alakul ki, melynek keretében a devizabevételek állami újraelosztása fokozatosan mérséklődni fog, s a termékeket exportáló vállalatok egyre több szabadon felhasználható devizához jutnak. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy gazdaságunk kőolaj-ellátásában fontos szerepe lehet a szovjet kőolajipari egyesülések fejlesztési programjaiban való közvetlen részvételnek, amihez elsősorban vegyipari gépgyártásunk fejlődő színvonala jelenthet megbízható alapot. MAKRAI MIKLÓS nemzetközi tudományos társaság és kormányon kívüli szervezet - a Nemzetközi Természetvédelmi Unió, az Európai Ichtiológiai Unió, a FAO mellett működö belföldi halászattal foglalkozó európai tanácsadó testületének - tagja. Dr. Holčík a közelmúltban a Szövetségi Gyűlés Nemzetek Kamarájának képviselője, a környezetvédelmi bizottság elnöke lett.