Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-16 / 40. szám, péntek

A pedagógusképzéstől a tehetséggondozásig Magyar kisebbségi oktatásügyünk problémái (I.) 1. Napjaink talán legnézettebb televíziós műsora az elmúlt hetek forradalmi vívmányaként népszerűvé vált kerekasztal-beszélgetés, közkeletű nevén: dialógus. S mert a műsorvezetők eltökélten arra törekednek - bölcsen -, hogy e sokszereplős beszélgetés ne váljék teljesen parttalanná, óhatatlanul kimaradnak belőle lényeges kérdések is, legföljebb csak érintve vannak. Nem történhetett ez másképp a pozsonyi televízió január 3-i kerekasztal-beszélgetése során sem, amikor is a nemzeti kisebbséget érintő kérdések kerültek terítékre. Csak dicséret illeti 'á szerkesztőket a témaválasztásért csakúgy, mint a csapatösszeállításért. Az utóbbit - s ez nem meglepő - már másnap kifogásolták... Magam azonban úgy vélem, a magyarok és ruszinok számbeli túlsúlya azt jelentette, hogy a pozsonyi televízió szóban forgó műsorának szerkesztői - Keszeli Bélával az élen - elsőként szakítottak a múlt „rólunk, de nélkülünk" diktatórikus gyakorlatával. Elvégre ki tudhatja nálunk jobban, hol szorít a cipő. Persze, örvendetes lenne, ha bajaink orvoslását a többségi nemzet fiai kezdeményeznék, abban a meggyőződésében, hogy a közös haza valamennyi etnikumához tartozó gyermekét egyforma karéj kenyér illeti meg. Ma még itt nem tartunk, ám a holnap eszményeit, céljait a lehető legsürgősebben fogalmazzuk meg, tudatosítván, hogy a nemzeti kisebbség, helyzeténél fogva, a szabadság a jogegyenlőség és a demokrácia elkötelezettje, szó? szólója és védelmezője, mert enélkül nemcsak hogy nem gyarapodhat, hanem még léte is veszélybe került. Ezzel egyidejűleg világosan látnunk kell azt is, hogy demokratikus rendszerünk minősége leginkább azon mérhető majd le, hogy e rendszer a nemzeti kisebbség számára képes-e biztosítani azokat a jogokat - az önrendelkezésen alapuló jogegyenlőséget -, amelyeket az államalkotó többség számára, mondván: nincs többségi és kisebbségi demokrácia, csak demokrácia van, mely egy és oszthatatlan. Ez a történelmi pillanat most elérkezett, miután a szlovák nemzet (a cseh nemzettel s a nemzeti kisebbségekkel karöltve) az elmúlt hetek békés forradalmában kivívta szabadságát. Mert ne feledjük: csak egy szabad nemzet lehet szolidáris a másik nemzettel, csak a szabad szlovák nemzet biztosíthatja számunkra az övékkel egyenlő jogokat, tehát olyan alkotmánytörvényt, melyben az egyéni állampolgári jogokon kívül benne foglaltatnak a nemzeti kisebbségek kollektív jogai is. És ne tévesszük szem elől azt sem; a nemzeti kisebbség életének kiteljesítése, sokszínű gazdagsága nemcsak a deklarált jogegyenlőségeken múlik, hanem elsősorban ennek gyakorlati megvalósításán, azaz: a magunk állhatatos és kitartó küzdelmén. 2. Mostanában gyakran hangoztatjuk: haladéktalanul át kell értékelnünk a kisebbségi nevelés-oktatás valamennyi területét, melynek olyan akut problémái is vannak, mint a magyar nyelvű óvodai csoportok, szakmunkásképzők és szakközépiskolák hiánya; az alap- és középiskolában oktatandó idegen nyelvek (angol, német) elsorvasztása, alagsori szintre süllyesztése; az esztétikai nevelést leginkább prezentáló két tantárgynak - ének-zene, képzőművészet - a középiskolából való száműzése stb. Ezek orvoslása valóban sürgető feladat, ám ahhoz, hogy az oktatás sokrétű kérdéskörében előbbre léphessünk, egyidejűleg fel kell térképeznünk kulturális életünk ama területeit is - könyvtárak, szaklapok, színházak, múzeumok, kutatóintézetek -, melyek többé vagy kevésbé kapcsolódnak az iskola munkájához, s amelyek nélkül ma aligha képzelhető el korszerű oktatás. Mint tudjuk, a hefyzet itt még az iskolákénál is aggasztóbb. Nincs tudományos könyvtárunk, információs és dokumentációs intézetünk, nyelv-, irodalom- és történettudományi, etnográfiai és folklór kutatásokat felvállaló intézetünk, nincs egyetlen tudományos folyóiratunk, s a Matesz? - mindkét színpada évtizedek óta nyomorog. Éppen ezért nyilvánvaló, e nincstelen helyzetünkben mi nem követhetjük a „szerves növekedés elvét" - mely szerint minden új csak a már meglevőből születhet -, mert jelenleg nincsenek olyan intézményeink, melyeket a követelményeknek megfelelően továbbfejleszthetnénk. Marad tehát az egyetlen lehetséges megoldás: a nemzetiségi oktatás, a kulturális és tudományos életet irányító és szolgáló intézményrendszer konstituálása. 3. Az oktatásnak, mint egésznek, sajátos és meghatározó területe - minden korban - a pedagógusképzés. Meghatározó - mert képzett tanító és tanár nélkül nem létezhet szervezett iskolai nevelés-oktatás - s ezért tervezettnek, folyamatosnak és perspektivikusnak kell lennie. Vajon ilyen-e a mai magyar kisebbségi pedagógusképzésünk? Sajnos, nem ilyen: koncepciótlan, kapkodó, esetleges és távlattalan. Különben aligha ugrott volna ki egyszerre - s ez korántsem végleges számadat - az az 1300-1500-as hiány, mármint hogy az ezredfordulóig ennyi pedagógus-utánpótlásra lesz szükségük a magyar iskoláknak. Hogy miért következett be ez az áldatlan helyzet? Az ok-okozat világos és egyértelmű - mondtuk, leírtuk nemegyszer, de a sajtó nem közölte: a pedagógusképzés tudatos sorvasztásával a hatalom bizonyos körei a magyar iskolák mielőbbi felszámolására törekedtek. Persze, a szöveget másképp fogalmazták. Közvetlenül hatvannyolc-hatvankilenc után a legszerényebb kérés vagy igénybejelentés is nacionalizmusnak minősült; később, az úgynevezett konszolidációs évek idején, a gazdasági nehézségekkel érvelve s hazafias öntudatunkat számonkérve intettek türelemre; majd a hetvenes évek közepétől a tanárképzésben bekövetkezett szerkezeti változásokra, a nyolcvanas évek elején meg a rossz emlékű oktatási törvényjavaslatra s a mind dühödtebben hangoztatott kétnyelvű oktatásra, mint követelményre hivatkozva utasították el a magyar nyelvű tanárképzésre vonatkozó követeléseinket. A következmény - megrendítő. a) A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán: A hatvanas évek végére teljesen megszűnt a magyar nyelvű tanárképzés; az utóbbi három évben ugyan történtek óvatos kísérletek visszaállítására, nyílt is néhány tanári szak, ám hamarosan kiderült, hogy lent is, fent is hiányzik a tisztességes szándék és jóakarat. Bár a tanítóképzés (az alapiskola alsó tagozatára, az 1-4. osztályokra való felkészítés) töretlen maradt, de oly alacsonyra szabták a felveendő hallgatók számát, hogy az évi mintegy 20 végzőssel képtelenség volt pótolni a mind tömegesebb méreteket öltő nyugdíjba vonulás nyomán megüresedett tanítói helyeket. S ami még elviselhetetlenebbé vált: a magyar nyelv és irodalom tantárgyain kívül a hallgatók hovatovább jobbára szlovák nyelvű képzésben részesültek. Olyan esetek is előfordultak, hogy a korábban magyarul oktató tanárok - a hatalom parancsára - tudományszakjukat egyik napról a másikra szlovák nyelven kényszerültek előadni. Az elmúlt 10-15 év során az alábbi tanszékek szűntek meg: a kémia, a biológia, a történelem, az angol, a német, s így nem lévén mód a kívánatos szakpárok létrehozására (kémia-biológia, matematika-kémia, magyar-német stb.): a magyar nyelvű közép- és alapiskolai tanárképzés - a korábban létező tagozati rendszerben - eleve kilátástalanná vált. (Ez az ostoba - vagy nagyon is - számító?- intézkedés nyilvánvalóan a szlovákokat is sújtotta, ám ők, a nyitrain kívül, 7 pedagógusképző intézet közül választhattak.) Pár éves működés után, 1975ben, felszámoltatott a Kísérleti Módszertani Kabinet, noha feladatkörébe olyan kutatási területek tartoztak, mint a szlovák nyelv tanításának közép- és alapiskolai módszere, amely a magyar iskolának mindmáig egyik megoldandó problémája. Micsoda kaján cinizmus! Az egyik kéz ostort suhogtat a „szlováknemtudásunk" miatt, a másik kéz meg ugyanakkor éppen azt veszi vissza, ami az előbbi előmenetelét volna hivatva előmozdítani. 1968 és 1988 között a fentebb vázolt okok és tendenciák miatt a magyar nyelven oktató tanári állomány a korábbinak mintegy az egyharmadára csökkent. (Zárójelben jegyezzük meg: ugyanez a sors érte a nyitrai járás magyar iskoláit is, ugyanis az elmúlt 20 év alatt hasonlóképpen egyharmadra fogyatkozott mind az iskolák és osztályok, mind a tanulók száma, magyar nyelvű óvodai csoport pedig hivatalosan csak egyetlenegy van. Apropó: magyar iskola - úgy hiszem -, így egyenesebb, igazabb és tartalmasabb. Tegnapig ugyebár a „magyar tanítási nyelvű iskola" járta, nehogy az istenért valakinek is eszébe jusson, hogy gyermekeinknek nemcsak a nyelvük-beszédük magyar, hanem egész lényük, habitusuk, szívük és lelkük.) b) A pozsonyi Bölcsészettudományi Karon ugyan folyamatos a magyar szakos tanárképzés, ám a magyar-angol és a magyar-német szakok, évtizedes szünet után, csak az utóbbi három-négy esztendőben nyíltak meg ismét, pedig közismert, hogy jó ideje éppen az angol- és némettanárok iránt mutatkozik a legnagyobb kereslet. Nos, e tényeken alapuló fejtegetéseinkből egyértelműen következik, hogy a konstituálandó magyar kisebbségi intézményrendszer legfontosabb és legsürgetőbben létrehozandó intézményének egy több karral működő egyetemi intézetnek kell lennie. Ebben a felsőoktatási komplexumban - csak néhány szakterületet említve - helyet kaphatna a tanító- és a tanárképzésen kívül a könyvtárosok, a népművelők, az etnográfusok stb. képzése; vagyis mindazok a tudományszakok, amelyek az anyanyelvi kultúrához, illetve az anyanyelvű műveltséghez, képzettséghez kötődnek. A pedagógushiányról fentebb már szóltam. Még nagyobb a hiány - évtizedek óta! - a kulturális élet oly fontos őrhelyein, mint a népművelés és a könyvtár. Pontosabban, itt nem az ideálishoz viszonyított kisebb vagy nagyobb hiányról van szó, hanem arról, hogy Pozsonytól Ágcsernyőig talán egyetlen egyetemi végzettségű könyvtárosunk és népművelőnk sincs. Honnan iš lennének? Hiszen az illetékesek szemében az ilyesféle kisebbségi igény már nem kis maximalizmusnak, hanem tömény nacionalizmusnak minősült, melyet rögvest a szőnyeg alá söpörtek, s örülhetett a jámbor szószóló, ha nem bélyegezték izgága renitenskedőnek. Pedig illett volna tudniuk, hogy a szabad idő növekedésével menynyire megnőtt a népművelő és a könyvtáros hivatásbeli szerepe, s hogy e két, napjainkban felértékelődött szakma, mily szorosan kötődik az anyanyelvi műveltséghez. Szeretnénk hinni, hogy a ma és a holnap illetékesei ebbéli igényeinket is elvárásainkkal összhangban fogják kielégíteni. RÉVÉSZ BERTALAN (A cikk befejező részét lapunk holnapi számában közöljük.) Szobrok és margaréták Búcsúsorok Löffler Béla fejfájára Hadd mondjam el, hogy aki tiszta érdeklődéssel, jó szándékkal szólított meg, akár ismeretlenül is, az előtt mindenkor nyitott voltál. Igaz figyelemmel hallgattál és ki is tárulkoztál, mert tudtad: rendkívül nagy adottság és érték az emberi szó. Meggyőződéssel vallottad, hogy ismereteinket, tapasztalatainkat csak szóval adhatjuk át a legpontosabban, de azt is tudtad - tapasztaltad is hogy a szóval vissza is lehet élni. Te ezt sohasem tetted. Te mindenkivel szót akartál érteni, még azokkal is, akik nem beszélték anyanyelvedet. Megtanultál németül, szlovákul, franciául, angolul, oroszul, Ausztriától kezdve Görögországon, Németországon át Angliáig, a Szovjetuniótól Egyiptomon, Indián át Amerikáig csaknem az egész világot bebarangoltad. Szót érteni, látni, tanulni mentél, mert tudtad: nem elég az, amit Kassa, Budapest és Prága adott. És tudtad, hogy a szó sem. elég, mert értelmünk-érzelmünk egyes tartományait csak a jó zene vagy a jó képzőművészeti alkotás képes termékenyítően megérinteni. Nem csodálkozom azon, hogy Párizsban képes voltál nyolc napig koplalni azért, hogy jegyet vehess hangversenyre, hogy meghallgathasd Beethoven IX. szimfóniáját Toscanini vezényletével. Érzékeny lelkületed, tehetséged szerint akár zenész vagy költő is lehettél volna, de aligha véletlen, hogy mégis szobrász lettél. Teremteni, alkotni akartál, újjáformálni, ha nem is az egész világot, legalább az embereket. Hittél a szép iránti érzék megerősíthetóségében. Ezért dolgoztál fáradhatatlanul, még nyolcvanon túl is. Kilencszázharminchétben nagy lánggal érkeztél Párizsba, de a francia művészeti törekvéseket mégsem vetted át. Ezen mások is, én is sokat csodálkoztam. Ma már tudom, hogy az „izmusokat" azzal az ösztönösséggel és tudatossággal kerülted ki, mely soha nem engedte, hogy művészeted tévutakra kerüljön. Hogy mindvégig megmaradtál a realisztikus ábrázolásmódnál - bevallásod szerint - athéni tartózkodásod egyik meghatározó felismerésének köszönheted. Itt bűvölt meg Pheidiász, akinek szobraiból nem hiányzik az egyensúly, a harmónia, a tisztaság, a nyugalom. Prakszitelesz, aki megmozgatta a figurát, már manierista, és azok is, akik a klasszikus elemek tudatos rombolását tűzik ki célul - hajtogattad vitáink során mély meggyőződéssel, olykor azt is kifejtve, bizonygatva, hogy mennyi beteges dolog van a művészetben, milyen rossz irányba halad a világ, az emberiség. Mindezt pedig úgy tetted, hogy saját magadat egy pillanatig sem kívántad előtérbe helyezni, sót te voltál az, aki engem is állandóan arra ösztönöztél, hogy minél több alkotóval ismerkedjem meg. Most is a fülemben cseng, ahogy egyszer viccelődve, de mégis szerényen megjegyezted: „Milyen lenne a kassai művészet, ha csak az én szobraim lennének itt, milyen lenne a rét, ha csak margaréták lennének rajta?" Tudom, hogy a kérdésedre nem vártál választ, most mégis hadd mondjak csak annyit: azt tudom, azt tudjuk, hogy akkor milyen lenne Kassa képzőművészete, ha alkotásaid nem készültek volna el. Az a tudat, hogy értékes szobraid itt vannak és biztonságban vannak, és hogy láthatók - megnyugtató. De valami mégis hiányozni fog. A hangod, Béla bácsi, a szavaid, vitáink - nem utolsósorban biztatáNagy László felvétele sod. És nem csak nekem. Meg kell kérdeznem: ki fogja ezután bátorítani, felkarolni a fiatal kassai művészeket? Ki fogja támogatni a nagykaposiakat, a királyhelmecieket, a rozsnyóiakat? Ki megy el művészeink közül a tornagörgői, a nagyidai kisiskolásokhoz, ki ajándékozza meg őket alkotásaival? Kihez lehet majd bekopogtatni műtermi beszélgetésre Csemadok-tagokkal? És meg millió a kérdés. Két hete, amikor a bécsi, pozsonyi, kassai művészek közös kezdeményezésére rendezett tárlat megnyitóján találkoztunk, még tervekről beszéltél. Ma is nehéz felfognom, hogy az az ottani kézfogásunk volt az utolsó. Ott is, akkor is, olyan voltál, mint régen. Nem tolakodtál az első sorba. Leültünk oldalt és beszélgettünk. Mondtad, hogy tavasszal készülsz megint Stószra, mert ott gyönyörű az újraéledés, ott jó dolgozni, de hát még addig sok mindent el akarsz végezni itthon. Amonnal, az ókori egyiptomiak fóistenével küzdői - árultad el. A tornai határban talált és ajándékba kapott mamutcsontba vésve akarod megmutatni a minden földi és mennyei dolgok teremtőjét, az örökkévalóság urát, a végtelenség megalkotóját. Már majdnem kész - mondottad, és valamilyen titokzatos mosoly jelent meg a szád sarkában. Ekkor fogtunk kezet - és én még csak nem is sejtettem, hogy a túlsó part félelmetes követe már ott ólálkodik körülötted. Lehetséges, hogy ezt te sem tudtad, vagy hogy mindezt Amon akarta így? Kitől kérdezzük meg? Vagy mindez nem-is igaz? Kérlek, szólj már! Mondd, hogy majd folytatjuk a beszélgetést, ott, Stószon, ahol a réten margaréták is nyílnak. Béla bácsi, szólj, ne vidd el a hangod. SZASZÁK GYÖRGY Sirató helyett Szerencsésnek mondhatom magam, mert személyesen ismertem Illyés Gyulát, Fábry Zoltánt, és - most már sajnos, ezt is múlt időben kell írnom - Löffler Bélát, a kassai szobrászt. Amikor felröppent a szomorú hír, hogy csaknem nyolcvannégy évesen ó is örökre eltávozott, siratni lett volna hangulatom, de aztán eszembe villantak találkozásainkvisszahallottam bölcs szavait: „A halál sohasem foglalkoztatott. Mindegyikünknek el kell mennie, nincs mód elkerülnie ezt a sorsot, ostobaság volna tehát már életünkben töprengeni rajta. Én az elmúlás fájdalma helyett a mindennapos, sőt mindenórás munka örömére összpontosítok - egyedül ennek látom értelmét". Béla bácsi azon kevesek közé tartozott, kiknek világismerete inkább a jövő évezred embereit jellemzi majd. Több tízezer információval dolgozott, s ezeket mind felhasználta munkássága során. Bejárta csaknem az egész földet, vagy mint katona, vagy mint utazó. Németből lett magyarrá - e két nyelven kívül természetesen szlovákul, de angolul is beszélt -, mégsem magyarnak érzem öt elsősorban, hanem embernek. Sok-sok szeretet halmozódott fel benne - boldog volt, ha ajándékozhatott. Tavaly a tornagörgói alapiskola kapott tőle felbecsülhetetlen értékű ajándékot - kisplasztikákat és egy önportrét ólomból, de ugyanilyen becses volt a gesztus, hogy feleségével, Schönherz Klárával együtt ellátogatott a tanítók és tanulók közé, s eltöltött velük néhány örömteli órát. A legalaposabb és legsokoldalúbb művészek egyike volt - félévszázadon át gyűjtötte például azokat az újságkivágásokat, melyeken politikusok fogtak kezet. Érdekelte, hányféle kézfogás létezik, „mert abból is kielemezhető a jellem", s mert mindig az ábrázolás pontosságára törekedett. Az utolsó pillanatig dolgozott - állandó kísérletezés volt az élete. Főműve a négy-öt éve alkotott Káosz (egy elefántagyarba faragott kompozíció), de az a szorgalmas munkálkodás is, amely végül saját galériájának megteremtését eredményezte. Itt sem ó lesz azonban a főszereplő: Béla bácsi megmintázott mindenkit, aki Kassa, és általában KeletSzlovákia képzőművészetének felvirágozásáért tett valamit, természetesen nemzetiségre való tekintet nélkül. A jövő századból került 1906-ban közénk, ebbe a lőporfüstös, könnyel és vérrel áztatott huszadikba, örülök, hogy közelről ismerhettem. B A TTA G YÖRG Y ÚJ SZÚ 1990. II. 16.