Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-12 / 10. szám, péntek

Nem keseredtem meg... Születésnapi beszélgetés Tóth Elemérrel Tóth Eleméra „háborús" generá­ció tagjaként született abban a gö­möri községben, amelynek nevét Tompa Mihály- tette ismertté az egyetemes magyar irodalomban. Kár, hogy lapunk terjedelmi behatá­roltsága nem ad teret ennek az ér­dekes párhuzamnak a kibontására, másrészt napjaink eseményei más, ha úgy tetszik „aktuálisabb" össze­függések feltárására késztetik az embert, az írót is. Ezért a nyolcköte­tes költőt, prózaírót, ifjúsági lapszer­kesztőt, akit az elmúlt közel húsz évben elsősorban gyermekvers-köl­tőként tarthattunk számon, s aki a napokban tölti be ötvenedik életé­vét, inkább a húszévnyi szembené­zés felől kérdeztük. - Azért engedd meg, hogy mégis egy személyes élménnyel, ha úgy tetszik, emlékkel kezdjem. Röviddel harmadik köteted megjelenése után (Kérgek, 1969) jártatok Tornaiján író-olvasó találkozón a gimnázium­ban, Batta Györggyel. Én gimnazis­taként akkor láttam először hús-vér költőket, dedikált kötetedet azóta is őrzöm... S máig előttem van akkori derűs arcod. - Nekem is van ilyen élményem. Szintén Tornaiján, csak akkor még a vasút-utcai gimnáziumban, talál­koztunk Fecsó Pállal, Tőzsér Árpád­dal, Cselényi Lászlóval és Veres Jánossal. Én már akkoriban írogat­tam, s talán a „földi" jogán, vettem a bátorságot, és odasündörögtem Cselényihez a verseimmel. Biztat­tak, bátorítottak, s amikor később, 1958-ban felkerültem Pozsonyba, Cselényi és Tőzsér fölkaroltak. Első versem az Új Ifjúságban jelent meg, majd 1960-ban mutatott be az Iro­dalmi Szemle. Egy ideig a Szabad Földművesnél dolgoztam, innen ke­rültfem az Új Ifjúsághoz, ahol, mint afféle parasztgyerekre, a mezőgaz­dasági rovatot bízták. S mikor Cse­lényi Laci kiment Párizsba, én vet­tem át a kultúrálisrovat vezetését. -Ha jól tudom, akkortájt jelent meg első köteted, A halak a mély­ben úsznak... - Igen, de inkább szólnék az ak­kori szerkesztésről, ami számomra nagyon sokat jelentett. Fő elvem az volt mindig, hogy a lapba behozzam az egész csehszlovákiai magyar iro­dalmat. Igyekeztem jómagam is egyengetni a tehetségek útját, de az idősebbekkel is állandó volt a kap­csolatom. Ez idő tájt jegyezte meg Dénes Gyuri bácsi, hogy az „Ifjú­ság" a legjobb irodalmi lap nálunk. Csak egy példát: akkor kezdett pub­likálni Tóth Laci, Varga Imre, Kulcsár Feri. - Három kötettel, úgy tűnt, töret­len pályát futsz be, hisz verseid kritikai fogadtatása is jó volt. - Nézd, a kritikával mindig is úgy álltam, hogy nem figyeltem rá túlzot­tan soha. Egyrészt, azt is emberek írják, s amit én érzek, nekem sikerül megfogalmaznom, azt a kritikus nem teheti jobbá. A kritika talán abban nyújthat segítséget, ha felhív­ja az író figyelmét, mit nem kellett volna tennie. Különben minden vala­mirevaló tollforgató azzal a szán­dékkal ül le, hogy túltesz mindenkin, olyat ír, ami nagyon fontos. Ha nem sikerül, mindig az ember belső tarta­lékain múlik, s hiába magyarázza a kritika így vagy úgy, ha az én élményanyagom másféle, mint a kri­tikusé. Nem kérhet számon rajtam olyat, ami tőlem idegen. A kritikus­nak az író világát kellene kibontania, s nem a saját elvárásait deklarálni. Én soha nem sértődtem meg a kriti­kától, csak nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Egyébként va­lóban kedvező kritikákat kaptam ak­koriban, a Ketten-re is, a Kérgek-re is. Hadd jegyzem meg, sokat kö­szönhetek Zalabai Zsigmondnak, aki később, főleg a nehéz időkben, a gyerekverseim kapcsán, igyeke­zett megerősíteni hitemben, hogy a gyerekeknek nem gügyögni kell, játékosságot, nyelvi mélységet kell nekik adni... - Térjünk vissza talán a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére, hisz akkor kezdődött számodra is a kálvária. - Egy cikkel kezdődött; az Új Szóban megjelent egy mocskolódó irás ellenem egy „mindenre kapható János" tollából. Egy krokival vála­szoltam, amire Bábi és Balázs felro­hantak a pártközpontba... De volt ennek előzménye, kezdjük ott. Do­bos után Bábi vette át a magyar szekció vezetését az írószövetség­ben, én voltam a titkár. Csakhogy én nem voltam hajlandó Bábiékkal együtt dolgozni. Látva az Új Szó­ban megkezdődött piszkolódást, ki­szálltam. Ez volt az oka az ellenem írt cikknek. - Hatvannyolcnál tartunk... - Igen, hatvannyolcat írtunk. Jöt­tek a tavaszi események, a magya­rokat érő első atrocitások, amelyek mélységesen felháborítottak, em­berségemben aláztak meg. Ahol csak tehettem, ennek hangot is ad­tam. Elvittek például minket a ma­gyar lakta járásokba egy körútra, akkor írtam a Tiszta vizet a pohárba! című sorozatomat, de egyébként is igyekeztem reagálni minden magyarellenes dologra, amilyeneket Okáliék, Olšinskyék és mások írtak például a Kultúrny životban. Mit mondjak? Naiv voltam, azt hittem, az embert nem a nyelve, hanem a munkája szerint kell becsülni. Az­tán jött augusztus, a bevonulás, né­hány dologban való részvételem - én is terjesztettem például a külön­Hetet, miután az Új Ifjúságot betiltot­ták. Amikor újra beindult, írtam tovább. Glosszákat, mindenfélét. Sok támadás ért, főleg Bodnár Béla, Héger Károly, de legfőképpen Varga János részéről. Azzal vádoltak, hogy felforgató tevékenységet folytatok, s nem vették jó néven még azt sem, ha történetesen a Csemadokot véd­ve, azt írtam, hogy a Csemadok egyedül szlovák nyelvkurzusokat és tánckurzusokat szervezhet. S annak ellenére, hogy az Új Ifjúság párt­szervezete átigazolt, igaz, harmad­fokú pártbüntetéssel, jött Varga Já­nos és a Körzetnél (négy lépcsőfo­kot átugorva, az elemi játékszabá­lyokat felrúgva) kirúgatott a pártból. Ekkor már főszerkesztő-helyttes voltam a lapnál. Hetvenegyben le­váltottak. Akkori főszerkesztőm, aki mellesleg a legbuzgóbb volt a szov­jetellenes tárcák írásában, össze­fogva a két gyereklap főszerkesztő­jével, úgy döntött, én még kihever­hetem a bukást, tehát kizárhatnak. Keserves dolgok ezek. így, utólag belegondolva, 14 év után az sem vigasztal, hogy a mi általunk elért 26 600-as példányszámot azóta 16 000-re „sikerült" csökkenteni­ük... Azért a huszonhatezer példá­nyért meg kellett dolgozni! Egy ideig még kultúrrovat-vezető maradtam, de ez sem volt elég, jött egy huszon­négy oldalas beadvány, hogy elnyo­mom a fiatal párttagokat. Ez aztán betetézte a művet. A vállalat vezeté­se értékelte annyira a munkámat, hogy „csak" áthelyeztek a Tábor­tűzhöz, igaz, olyan titkos záradék­kal, hogy ott majd kinyír az akkori főszerkesztő. S bár annak ellenére, hogy a Tábortüzet mind formai, mind tartalmi téren megújítottam, sok öt­letet megvalósítottam, állandóan éreznem kellett az aknamunkát elle­nem. 76-78 körül például a főszer­kesztő megvádolt, hogy irodalom­központúvá teszem a lapot. Nem adtam föl. Jártam az iskolákat, ripor­tokat írtam, mondtam a dolgaimat a gyerekeknek. A hetvenes évek végétől a főnököm szinte naponta feljelentett. Nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól, védekeztem, s végső soron a munkám igazolt, nem volt nehéz védekezni. 1980­ban új főszerkesztőt kaptunk, akinek a személyében olyan vezetőt ültet­tek a nyakunkba, aki alig tudott ma­gyarul, lezüllesztette volna a lapot, ha nem harcoljuk meg a magunk kis harcát naponta. Tudod, a tehetség­telen emberek nem bírják elviselni a mások hozzáértését, s azt a tényt, hogy valakinek van hátországa, va­lakinek nincs. S mivel minden aljas­ságra érzékeny vagyok, kénytelen voltam felvenni a kesztyűt. De min­dig a lap érdekében. Néha már olyan trükkökhöz kellett folyamodni, hogy egy-egy ötletet, jó elképzelést megvalósíthassak, hogy a saját ötle­temet is úgy adtam be neki, mintha az övé lenne. Talán elég a helyzet illusztrálására, az az elképzelése, hogy egyesíteni kellene a két gye­reklapunkat... Én mondom, hanem jön november tizenhetedike, már az utcán lennék. -Az Új Szóban sem publikál­hattál... - Ott sem, de másutt sem láttak szívesen, hisz a főnökeimnek akad­tak támogatóik felsőbb szinten is. Egyszer például Szilvássy Jóska kért tőlem az sznf-évfordulóra vers­fordításokat. Csináltam egy csokrot, ám a megjelenés után azonnal jött Gerstner elvtárs telefonja az Új Szó­ba, hogyan képzelik, velem ünne­peltetnek? Mikor visszahívtam az illetőt, azt vágta a fejemhez, hogy „örüljek, ha száraz kenyeret ehetek ebben az országban". Szegény, nem tudhatta, hogy én, mint paraszt­ivadék, végtelenül tisztelem a ke­nyeret és megbecsülöm a kenyérke­reső tisztességes munkát. Nekem úgy is kenyér, ha száraz. De ugyan­ez volt a helyzet a Hétben, a rádió­ban - ha írást hoztam, szívták a fo­gukat, hozzak igazolást a párttól... - Mindezek közt a csatározások közt az a benyomása az embernek, hogy lemondtál az irodalomról. - Nem mondtam le semmiről. Fordítottam, mert a Madách könyv­kiadó megadta ezt a lehetőséget, s állíthatom, hogy a fordításhoz is úgy álltam hozzá, mint az alkotás­hoz. Talán ennek köszönhetem a Madách-díjat. S persze, megjelent közben novelláskötetem, gyermek­versköteteim. Sajnos, a volt baráta­im is elfordultak tőlem, így tizennégy évig még a gyerekversek publikálá­sa is akadályokba ütközött. Minden­nek " ellenére nem tartom magam megkeseredettnek, mert együtt le­hettem a gyerekekkel, s ezek a talál­kozások riportútjaim során mindig erőt adtak az ostobák és lelketlen emberek elviseléséhez. - Terveid? - Remélem, a Madáchban szere­tettel veszik, ha egy-egy gyerek­verskötettel, novellával, verssel je­lentkezem. Vannak kézirataim a fió­kokban, de azt hiszem, előbb belül­ről is konszolidálódnom kell, hogy újra értelmét lássam az írásnak. Mert eddig az a szellem, amely elu­ralkodott ebben az országban, meg­undorított attól, hogy nyilvánosan „énekeljek". Remélem, most már a világ is naposabb arcával fordul felénk és visszatér a nyomdafesték­szagot áhítozó kedvem. József Atti­lával szólva: „én dolgozni akarok". Megbocsátottam... mindenkinek, de a húsz év kínlódását és kínjait soha­sem feledem. Elvárnám egyes em­berektől, hogy tudatosítsák, szintén József Attilát idézve: „a múltat be kell vallani", mert ha nem teszik meg, az idő ellenük fordul. - Tehát bizakodva nézel a jövő­be? Netán szkepszissel? -Azt hiszem, most már bé kell következnie a józanodásnak, a nemzetek közötti viszonyban is, bennünk is. Nem vagyok keserű, mert a könyvek mindig vigaszt nyúj­tottak számomra. S bár Zrínyi Miklós sorai jutnak eszembe: „azt láttam a világon, hogy nem a gyorsaké a pálya, nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a harctér, nem a tudósoké a gazdagság, hanem mindenben az idő és a véletlen ha­tároz", s ez ugyan végtelenül keserű vallomás, de ha lehet csekély viga­szom, mióta a világ világ, mindig is voltak helyzetek, amikor a jellemte­lenség, a gerinctelenség volt az uralkodó erény. Remélem^ hogy ilyen helyzetnek a végén járunk mostanában. KÖVESDI KÁROLY Az anyag es a forma igezeteben Ladislav Snopek nemzeti művész hetvenéves Ladislav Snopek műterme: a fala­kon éremtervek, plakettek, dombor­múrészletek, a zsúfolt polcokon, ál­ványokon portrészobrok, tanulmá­nyok, torzók, szoborkompozíciók ki­csinyített mása. Mindez bepillantást nyújt a művész munkamódszerébe is: rajzok, vázlatok helyett, inkább térbeli alakzatokban mintázza meg elképzeléseit. A műterem sarkaiban néhány nagyobb szobor: anya gyer­mekével, fekvő női alak. A látottak a művész újra és újra megújuló invencióját, óriási munkabírását és nem utolsósorban sokoldalúságát tanúsítják. Ezt azért is hangsúlyozni kell, mert Ladislav Snopek elsősor­ban úgy él a köztudatban, mint ha­zánk történelmi eseményeit ábrázo­ló monumentális emlékművek alko­tója. - Műtermem az elmúlt hetekben meglehetősen kiürült - tájékoztat a művész. - Sok alkotás - portrék, kisplasztikák, szoborcsoportok, reli­efek, érmek és plakettek - előbb a Nyitrán rendezett kiállításon vol­tak, most pedig Nagyszombatban a Nyugat-szlovákiai Múzeumban te­kinthetők meg. Ladislav Snopek 1919-ben Mara­ticében, hatgyermekes családban született. Apja kerékgyártóműhelyé­ben már korán megismerkedhetett a formálható anyag szépségével, és beléje vésődött a pontos, szakszerű munka tiszteleté. Nagyszombatban járt elemibe, majd egy helybeli mes­ternél sajátította el a kőfaragás alap­jait. Tanulmányait a Móricéi Állami Szobrászati és Kőfaragó Szakisko­lában folytatta. Itt érte a fasiszta megszállás. Az iskola növendékeit németországi kényszermunkára vitték. A felszabadulás után, a kőfaragás fortélyainak birtokában, beiratkozik a prágai Képzőművészeti Akadémi­ára. A kiváló szobrász és pedagó­gus, Otakar Španiel, osztályában megismerkedett a fémek megmun­kálásának, domborművek, érmek készítésének módjával is. Az akadé­mia elvégzése után még egy évig Španiel asszisztense, de amikor Po­zsonyban is megalakul a Képzőmű­vészeti Főiskola, Snopek, mivel ott kevés a szakképzett oktató, vissza­tér Szlovákiába. A pedagógiai munka mellett - kezdetben Fraňo Štefunko asz­szisztense, később az általános szobrászat tanára volt - tevékenyen bekapcsolódik a művészeti életbe. Monumentális alkotások tervei fog­lalkoztatják. Tartós inspiráció szá­mára a szlovák nemzeti felkelés. Vallotta, és vallja ma is, hogy minden műnek gondolati tartalom­mal, bizonyos céllal kell megszület­nie, különben nem más, mint puszta dekoráció. A múltba tekintve, lát­nunk kell, hogy minden igazi alkotás elkötelezett volt, nem keletkezett légüres térben, hanem az adott tár­sadalmi feltételeket tükrözte. Snopek minden szobrához rend­kívüli gondossággal, tanulmányok, modellek készítésével fog hozzá. Tartózkodik a szoboralakok, az áb­rázolt események patetikus megfo­galmazásától. Erről már első emlék­művei (Štrbské Pleso, Mladoňov­Lazy pod Makytou, Topolčany) alap­ján meggyőződhetünk. Ezt testesítik meg a pozsonyi Slavín bejárati falát díszítő dombormű természetessé­get, férfiasságot, egyben lelki emel­kedettséget kifejező alakjai. Művészetében egyre inkább elő­térbe kerül az architektúrával való szoros kapcsolat. Snopek ebben a törekvésében kitűnő munkatársra talált a közelmúltban elhunyt Ladi­slav Besetzer személyében. Az ő közreműködésével született meg 1960-ban az ostredoki Ján Šverma emlékmű, amellyel Snopek a szlo­vákiai monumentális szobrászat él­vonalába került. Ennek az együtt­működésnek az eredménye többek között a francia partizánok emlék­műve Strečnóban (1956), amelyen a műépítészeti elemek dominálnak. Ezeknek az alkotásoknak a sorába tartozik az iglói Felszabadulási em­lékmű, amelynek körbefutó reliefje időrendi sorrendben vázolja a felke­léstől felszabadulásig vezető utat. A felkelés szimbolikája egyébként Snopek sok más szobrán is megta­lálható. A monumentális szobrászat mel­lett Snopeket az örök emberi témák is foglalkoztatják: a család, az anya­ság, az emberi kapcsolatok; mindaz, ami a társadalom etikai értékeit hir­deti. Jóformán minden anyaggal dol­gozik; kővel, márvánnyal, fával, fém­mel. Realista szemléletét a modern szobrászat kifejezési eszközeivel párosítja. Szobrainak többségét - például Dušan Jurkovič pozsonyi emlékműve, az Ifjúság című szoüor­csoport Kassa egyik lakónegyedé­ben, az Ellenállás című szobor a po­zsonyi Partizánréten, Bartók Béla emléktáblája - a köztérre szánta, de nem idegen tőle a kamaraszobrá­szat sem, a nyitrai és a nagyszom­bati kiállításon például sok változa­tos témájú kisplasztikája is látható. A hatvanas évek derekától Sno­pek művészetében fontos szerepe van az éremkészítésnek. Az érmek, plakettek többsége évfordulókhoz, jelentősebb eseményekhez kötődik. Többnek témája a szlovák főváros és a művész ifjúságának városa, Nagyszombat. Említést érdemel az öntött, aranyozott bronzból készített főpolgármesteri lánc, vagy a főiskolai inszigniák, amelyek kifejezik a mű­szaki haladással lépést tartó okta­tást. További tervei? A tél a műterem négy fala közé kényszeríti a szob­rászt. A művész a középen álló, jó kétméteres farönkre mutat. - Ebbe próbálok életet lehelni. Női alak lesz, olyan ébredező Vé­nusz-féle. A nő számomra mindig az életnek a halál fölötti győzelmét jel­képezi. Változó időket élünk; nemcsak az ekológiai hatások károsítják a szob­rokat, de változnak az értékkritériu­mok is. Az igazi alkotások azonban mindig átmentenek valamit jele­nünkből az utókorra. Ilyenek Ladi­slav Snopek nemzeti művész emlék­művei, szobrai is. DELMÁR GÁBOR Újabb pedagógusfórum alakult Nagykürtösön megalakult a járás ma­gyar pedagógusainak fóruma. Feladata, hogy a nemzetiségi iskolák speciális kér­déseivel foglalkozzék, figyelemmel kísér­je az anyanyelvi oktatás és képzés hely­zetét a járásban, védje a pedagógusok érdekeit stb. Tennivaló akad hát bőven, hisz az utóbbi húsz év alatt területünkön is súlyos sérelmek érték iskoláinkat - nemzetiségi intézményeinket különö­sen. Anyanyelvi iskoláink és óvodáink egész sorát szüntették meg az integráció ürügyén. 1969-ben a járásban még 19 kisiskola működött. 1989-re ebből csak kettő ma­radt. A magyar nemzetiségű tanulók nagy része így nem tanulhat saját falujában. Jól működő iskolákat is megszűntettek vagy elsorvasztottak. Szécsénkén szinte máról holnapra felszámolták a nyolcosztályos alapiskolát, amelynek akkor 140 tanulója volt. Csábon és Bussán közös igazgatás alá vonták a magyar iskolát a szlovákkal. A magyar nemzetiségű tanulók százait késztették így arra, hogy más tanítási nyelvű iskolába járjanak. Szomorú bizo­nyítéka ennek az a tény, hogy amíg 1969­ben 2003 tanuló látogatta a járás magyar iskoláinak 77 osztályát, addig ma csupán 745 gyerek jár a magyar iskolák 33 osztá­lyába. Nagykürtösön, ahol a legutóbbi nép­számlálás adatai szerint is közel hétszáz magyar nemzetiségű lakos él, a szülők kérése ellenére nem nyitottak egyetlen osztályt sem. Baj van a magyar óvodai osztályokkal is. Nagycsalomiján, ahol a falu lakosainak 70 százaléka magyar nemzetiségű, megszüntették a magyar óvodai osztályt. Hasonló a helyzet Luka­nényében is, ahol a járás két kisiskolája közül az egyik működik. Az iskolaügyet is sújtó bürokrácia és diktatúra, a túlzott ideologizálás sok-sok pedagógust hozott megalázó és kiszol­gáltatott helyzetbe. Esetenként nem egy tanítót hívattak be a járási pártbizottságra, hogy megfenyítsék őket „nacionalizmu­sukért". Az iskolák elveszítették autonómiáju­kat, a párt alaptalan és inkorrekt támadá­sainak célpontjaivá váltak. A lényeget nem az oktatásra, hanem az ideológiai munkára és az ateizmusra helyezték. A propagandamunka eszköze a pedagó­gus lett, aki ezért elveszítette tekintélyét és a szülők bizalmát. Az újonnan alakult ppdagógusfórum az érintett kérdések megoldásában is szeretne közremű­ködni. CSÁKY KÁROLY ÚJ szú 6 1990. I. 11.

Next

/
Oldalképek
Tartalom