Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám, kedd

A jó pedagógus csodákra képes Felkelteni a gyermek tudás iránti vágyát, okos szóval, intő példákkal egyengetni útját a felnőtté válás kezdeti szakaszában - ez a feladata és hivatása minden tanárnak. Petőfi, Vörösmarty életét idézve nevelni hazaszeretetre, József Attila verseit ismertetve a tiszta szenvedélyre, Tolsztoj művein át rámutatni az emberi bölcsesség s hit erejére. Camus szavával élve ,,A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálnunk talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta." Schick Károly közel harminc éven át tanított irodalmat és magyar nyelvet a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Mezőgazdasági Szakközépiskolában. Most e három évtized távolából beszél az indulásról, pályájáról, tanári és emberi hitvallásáról.. - Kezdjük iskolás éveivel, amelyek még az első köztársaság idejébe nyúlnak vissza. A háború előtti évek iskolarendszere miben különbözött a maitól? - Amikor kitört a második világháború, a családommal Budapestre költöztünk. Ott folytattam tanulmányaimat. Akkoriban még a négy elemi befejezése után a tanuló vagy elvégezte a nyolc gimnáziumi osztályt, vagy elment polgári iskolába. Ha nem akart továbbtanulni, kijárta a nyolc elemit. Mivel én kitüntetett tanuló voltam, szüleim értelmét látták továbbtanulásomnak, és beírattak a gimnáziumba. Az akkori felvételi vizsgák persze különböztek a maiaktól. A tanárokat nem a tárgyi tudásunk érdekelte, inkább a beszédkészségünkre, általános műveltségünkre voltak kíváncsiak. Szinte mindenkit felvettek, de akiről később bebizonyosodott, hogy képtelen megfelelni a követelményeknek, azt könyörtelenül eltanácsolták. Én klasszikus gimnáziumba kerültem, ahol mindennap tanítottak latint, nagy hangsúlyt helyeztek a történelemre és általában a humán tantárgyakra. A latin nyelven kívül a harmadik osztálytól németet is tanultunk, majd az ötödikben francia és angol nyelv közül kellett választani. De akkor én már Pozsonyban jártam iskolába, mivel 1945-ben hazatértünk. - Tehát a három, többé-kevésbé jól beszélt nyelven kívül, egy negyediket is meg kellett tanulnia. - Igen, hiszen Pozsonyban és másutt is szlovák nyelven folyt az oktatás. Meg aztán akkortájt nem is volt tanácsos magyarul beszélni az utcán, erős volt a nacionalizmus. Bizony, meg kellett küzdenem a nyelvi nehézségekkel, emiatt még osztályt is ismételtem. Szerencsére egy évvel később már Dunaszerdahelyen is megnyitották a gimnáziumot, ahol, lévén a diákok többsége magyar, elnézőbbek voltak a tanárok. A hatodik osztálytól ismét kitüntetett lettem. - A gimnázium befejezése után egyetemre jelentkezett... - Igen, 1952-ben ismét Pozsonyba kerültem, ahol a Komenský Egyetemen már működött a magyar tanszék. Nagyon jó tanárok oktattak bennünket. Ok voltak azok, akik a régi magyar kultúrát átmentették a negyvennyolcat követő időszakba. Hogy néhány nevet említsek: Orbán Gábor tanította a nyelvtant, Sas Andor az irodalmat. Vagy ott volt Tóth Ferenc, aki a régi idők gimnáziumában görögöt, latint és magyar nyelvet oktatott. Nagy tudású emberek voltak, akik nemcsak műveltségüket adták át nekünk, hanem emberségre is tanítottak. - Mi jellemezte azokban a nehéz időkben a diákokat? - Elsősorban az idealizmus. Tele voltunk ambíciókkal, elképzelésekkel. A negyvenes-ötvenes évek idealista filmjeit ma már megmosolyogják a fiatalok, pedig a bennük ábrázolt légkör valós volt. Jómagam is ott voltam az Ifjúsági Vasút építésénél, vagy a Barátság Vasútvonalánál. De eljártunk falvakba is segédkezni, a munka után műsoros esteket készítettünk, így próbáltuk terjeszteni a kultúrát. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, mindenki szívvel-lélekkel csinálta. Mivel a kort egyfajta egyengondolkodás jellemezte, nem volt tanácsos a másság, az elhajlás. Voltak, akik a lelkesedést mímelték csupán, tetteiket az érdekeknek vetették alá. A tanulást illetően azonban szabadság volt. Az előadások látogatására nem köteleztek minket, persze elmaradni sem volt tanácsos. És létezett ún. akadémiai szabadság is. Ennek értelmében, ha mondjuk a hallgató elkövetett valamiféle kihágást az utcán, de betért az egyetem épületébe, oda nem követhette a közbiztonsági szerv embere. Ilyen tisztelet övezte az egyetemet. Természetesen, ha a helyszínen fülöncsípték a tettest, nyugodtan megbünthették. -Az egyetemi évek után pedig következett a tűzkeresztség ideje. A kötelező gyakorlat letöltése után hol volt az első állomás? -1957-ben végeztem, s ugyanabban az évben már az ipolysági (Šahy) gimnáziumban tanítottam. Ebből az időszakból nagyon szép emlékeket őriztem meg. Nem csak azért, mert a fiatalságomhoz kapcsolódnak, hanem azért is, mert kitűnő osztályt kaptam. Csupa érdeklődő, figyelmes, nagyrészt kiemelkedő képességű diákot. Ahogy visszahallom, némelyik mérnök lett, mások orvosok, van, aki tanár... Ott történt meg velem egy alkalommal, hogy húsz koronát levontak a fizetésemből. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mígnem az igazgatóhelyettesem, Krneť tanár úr meg nem kérdezett, sejtem-e, hogy miért büntetett meg. Értetlenül ráztam a fejem. Ekkor ő előszedette velem a kijavított dolgozatokat. Kiderült, hogy az egyik diák lefelejtette az i betűről a pontot és ez elkerülte a figyelmemet. Ezért a gondatlanságért tíz korona levonás járt. A másik tízesem egy kettőspontra ment rá, ahova történetesen vessző illett volna. Később csak dicsérhettem felettesem szigorát, mivel megtanított a következetességre. - Ipolyság után Dunaszerdahelyre került. Milyen ambíciókkal tért haza szűkebb pátriájába? - Én a tanítást olyan hivatásnak tekintettem, amely felemeli az embert. Az én ambícióm - ha ez ambh ciónak nevezhető egyáltalán - az volt, hogy ezt a szép hivatást minél magasabb szinten műveljem, valahogy a Gárdonyi mondat értelmében, mely rátapint szerepünk lényegére: ,,A tanító olyan, mint a lámpás, minél többet világít, annyira használja el önmagát". Ennek alapján szerettem volna tanítani. Hogy mennyire sikerült? Úgy hiszem, volt diákjaim jobban meg tudnák ítélni. Sokan szigorúnak tartottak és nem is alaptalanul. Viszont én csupán azt kértem számon, amit átadtam nekik. De nemcsak azt tanítottam, ami a tankönyvben állt. Hiszen Mikszáthról, József Attiláról olyan keveset tudni, szégyen. Ami a könyvben állt, azt feladtam házi feladatra, és a rendelkezésemre álló negyvenöt perc alatt igyekeztem velük megszerettetni az adott írót vagy költőt. Művein keresztül az életéről is beszéltem, így próbáltam őt közelebb hozni a diákokhoz. De bevallom, nem maradt annyi időm a tanításra, amennyit szerettem volna. Ugyanis 1960-tól egészen 1986-ig az igazgatóhelyettesi funkciót is be kellett töltenem. Ez különféle adminisztratív megterhelésekkel járt. Mindamellett felkészületlenül soha nem mentem be az órára. - Emlékszem, sokszor panaszkodott a színvonal romlására. Pár évvel ezelőtt pedig komoran mondta: hovatovább rosszabb. - A véleményemet ma is fenntartom. A baj okát abban látom, hogy a gyerekeket nem készítik fel kellőképpen a továbbtanulásra. Kellemetlen erről beszélnem, hiszen nem vagyok hivatott arra, hogy mindezt elbíráljam, de a tény az tény. Hiányos ismeretekkel kerülnek ki az alapiskolából, ahol olyan tanítási módszereket alkalmaznak, melyekkel én soha nem értettem egyet. Vegyük például a problémafelvető tanítást, vagy a frontális feleltetést, amely nem készteti a tanulót arra, hogy gyarapítsa a kifejező képességét. Ellenkezőleg. A diákok megszokják, hogy igennel, vagy nemmel feleljenek, esetleg rövid tőmondatokkal. Ha egy frontális feleltetés alatt egy tanulóra négyszer-ötször rákerül a sor és helyesen válaszol, egyest kap. De ha néma marad, akkor nem jár neki rossz jegy. Ez a módszer odavezet, hogy a gyerekek nem tudják magukat kifejezni. Arról, hogy szókincs, inkább ne is beszéljünk. Fogalmazási készségük, helyesírásuk ijesztő színvonalú. Ezek a problémák a felvételiken is megmutatkoznak. Nemegyszer megtörtént, hogy az elégtelen írásbeli miatt szóbeliztetni kellett. Megdöbbentő, de a felvételizők egy része nem volt tisztában azzal, mi a szófaj, mi a mondatrész. Irodalmi ismereteik pedig még elképesztőbbek voltak. Megesett, hogy a felelő nem tudott különbséget tenni az író és a költő között. - A tanítás során nyilván visszahúzólag hatott a tanulók alapvető -tudásanyagának hiánya. -Természetesen. Hiszen olyan dolgokra kellett időt szakítanom, amikkel minden diáknak tisztában kellene lennie. Ki hallott olyat, hogy középiskolában az elsősök ötven százaléka ne tudjon tájékozódni időben! Még a harmadik osztályban is hangsúlyoznom kellett, hogy az 1426-os esztendő a XV. században van. Ismert személyeket nem tudtak korban elhelyezni; akkor hogyan beszéljenek róluk... Ilyenkor mindig felvetődött bennem a kérdés, vajon mit csináltak ezek a tanulók nyolc évig az alapiskolában? Természetesen, ezek a hiányosságok nemcsak az ő mulasztásaikra derítenek fényt. Mert például abban, hogy a középiskolások 20-25 százalékának gondot okozott az olvasás, abban jócskán hibásak a szülők is. A nevelést már egész kicsi korban el kell kezdeni. A gyerek még alig tud beszélni, de a mesék által már kezdi megismerni a világot, és az idő múlásával vágyat fog érezni, hogy a képek alatti szöveget is elolvassa. Igy fejlődik ki benne az írott szó utáni érdeklődés. - Nagyon sok gyermek sivár családi környezetben nő fel. Sokuknál a szülők túlhajszolt életmódja miatt még az esti mesélés is elmarad. Vajon az iskola korrigálhatja ezt a mulasztást? -Azt mondják, a jó pedagógus csodákra képes. Mégis úgy vélem, alapok hiányában nehéz építeni. A középiskolában még ennél is nehezebb. A tananyag pedig egyre bővül, így aztán jobb híján kénytelenek a tanárok szelektálni. Ott az a bizonyos törzsanyag, amit illenék tudnia minden diáknak, a jó tanulóknak viszont ennél jóval többet kell elsajátítaniuk. De így vannak ezzel a tanárok is, akiket időközben újabb, nagyobb követelmények elé állították. Ennek a kihívásnak megfelelni már az új pedagógusnemzedék feladata. - Ritkaságszámba megy, hogy egy tanár néhány évvel a nyugdíjkorhatár előtt otthagyja a katedrát, ön mégis megtette. Ennek mi az oka? - Elfáradtam. Az évek eljártak fölöttem, és nagyon megromlott az egészségem. Először csak az igazgatóhelyettesi funkciót adtam fel, gondolva, kisebb megterhelés vár rám, de hát a tanári hivatás egészséges embert kíván. Nem volt más lehetőségem, fel kellett adnom. 1988-tól történészként dolgozom a városi múzeumban. Lényegesen nyugodtabb környezetben tevékenykedek, és szerencsésnek mondhatom magam, mert a történelem mindig közel állt hozzám. - És nem hiányzik a tanítás? - Dehogynem, de egész napokat tanítani már nem tudnék. Viszont heti két-három órát szívesen vállalnék. Ha hívnának. Schick Károly szobájában csend honol. Furcsa csend, valahogy nem illik hozzá. Nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy aki annyira megszokta a zsivajt, aki életcélnak tekintette a tanítást, ne lépjen a katedrára és ne intse csendre az osztályt. Majd ne kezdjen el mesélni letűnt korokról, lángoló szívű, hős lantosokról - nemzeti múltunkról. A tanítás hivatás - vélték az öreg profeszszorok, és így is oktattak. De vajon az új tanárgenerációnak, amely megszokta a hajszát, a rohanást, a sosincs időt, a fáradtságot, lehetősége van-e arra, hogy ezt valóra váltsa? A tanár úr egy letűnt kor képviselője volt. Olyan korszaké, amikor a műveltség még mindenek fölött állt. Ennek jegyében tanított és élt. Ám félő, hogy korunk, melyben elsikkadnak az öröknek hitt értékek, nem kedvez a régi meghatározásnak. A tanításnak, mint hivatásnak, tán sosem lesz létjogosultsága többé. A jövő oktatása már a számítógépeké. HORVÁTH GABRIELLA U J FILMEK Valahol Magyarországon Kovács András ismét oknyomozó filmet, szenvedélyes társadalmi-politikai filmpublicisztikát, ha úgy tetszik, riportszerű tézisdrámát csinált. Olyan filmet, amely legjobb alkotásaihoz, a Nehéz emberekhez és a Hideg napokhoz hasonlítható csak. Társadalompolitikai érzékenysége, amellyel a magyar társadalom fejlődésének legidőszerűbb, legfontosabb és legneuralgikusabb problémáit találta mindig telibe, most sem hagyta cserben. A mindennapok eseményeiből merítve témát ugyanis az egyik jelentős reformpróbálkozás - az 1985-ös többes jelöléses országgyűlési képviselő-választás - konfliktushelyzeteit, következményeit fogalmazza egész estés filmmé. Mostani alkotásában legfeljebb csak az a meglepő, hogy húszvalahány év s megannyi oldottabb, mozisabb feldolgozás után visszatért ellenjelölt befusson, s ebben a harcban a régi, jól bevált eszközök (személyes kapcsolatok felhasználása, hatalmi szóval történő kényszerítés, megfélemlítés, intrikák, hangzatos szólamok) mellett újfélékhez is nyúlnak. Megszállottan, eltökélten, szinte kiüthetetlenül védelmezik a korábbi struktúrák hadállásait. És természetesen a hatalommal együtt járó társadalmi, anyagi előnyöket. (Hogy a személyi kapcsolatok milyen finom pókhálószálai mentén zajlik a területi érdekekért folyó harc, arra iskolapéldát ad a film: számunkra sem ismeretlen jelenetekben láthatjuk, hogyan akarja eltávolítani a megyei és városi vezetés a közelből a számukra kényelmetlen, a választási előkészületek színfalai mögötti kellemetlen dolgokat is megörökíteni kívánó televíziós stáJelenet Kovács András publicisztikus filmjéből a korábbi közvetlen politizálás eszköztárához, a publicisztikus, riportos hangvételhez. A történet küzdőtere Keresd. Ebben az elképzelt magyarországi városban a helyi pártvezetés szorgalmazására - s a megyeiek támogatásával - a népfront két jelöltet állít: a régi ciklusban is működött képviselőt, s egy ügyvédet, aki hasonlóképp esélyesnek látszik. Bármelyikük kerüljön be a parlamentbe, a város - azaz a városi és a megyei köztisztviselői kar - érdeke garantáltnak tűnik. A jelölőgyűlésen azonban másként alakulnak a dolgok: a szavazók saját jelöltet is állítanak egy, a környezetvédelmi kérdések iránt fogékony agrárszakember személyében. A keresdi közvélemény hőse nem azért kerül váratlanul a választólista élére, majd a képviselők testületébe, mert valóban új programot ígér, hanem mert „más". Ez a derék harmincas férfiú valójában csak tudományos ambícióit szeretné megvalósítani. S ha van is valamilyen közéleti, politikai programja, jószerivel csak divatos sztereotípiák ismétlésére korlátozódik. S mert a keresdiek nagyon is közelről ismerik a helybeli hivatalos jelölteket, inkább a ,,más"-ra, az ismeretlenre szavaznak. A filmben maffiának nevezik azt a klikket, amely ostobán és értelmetlenül áll ellen annak, hogy a képviselő-választáson az új és törvény adta lehetőségeknek megfelelően az addigi képviselő és hivatalos jelölt mellett maguk a választók is állíthassanak jelöltet, s küldhessenek a választási harcba. S hogy milyen erőket mozgatott meg ez a jelentős lépés, milyeneket a tömegek sorában, s milyeneket a politikacsinálók közt - ezt követi nyomon a film, bemutatva azokat a hatalmi eszközöket is, amelyeket a nyilvánvaló többség akaratának elfojtására kívánnak felhasználni a helyi vezetők. Az új jelölt ellenfelei, a helybeli hatalmasok nem a politika helyi eszközeit akarják a tényekhez igazítani, hanem fordítva: az életet, a tényeket a helyi politikai érdekekhez. Döntésüket korántsem politikai elhivatottságuk, hanem mindig személyes, egzisztenciális érdekeik szerint hozzák meg. S most a maguk pitiáner kiskirály módján próbálják elejét venni annak, hogy a választók akarata érvényesüljön. A többségé, amelynek elege van az eddigi jelöltekből, és arra szavaznak, aki az ő nyelvükön beszél. A helyi vezetők most sem akarják figyelembe venni, hogy az emberek mit szeretnének. Minden rendelkezésükre álló eszközzel szeretnék megakadályozni, hogy az bot. Persze, nem minden eredmény nélkül...) Kovács András e pergő, s felettébb életszerű történetben hitelesen mutat be olyan kiskirályokat, akiknek nem csak az érrendszere meszesedett el az egy helyben, az ugyanabban a karosszékben ülés hosszú időtartamától, hanem az agytekervényei is. S hitelesen ábrázolja azokat is - elsősorban a fiatalokat -, akik ezt a meszesedést-merevedést mindinkább megelégelik, akik az élet minden területén nyitást, reformot, új létformákat óhajtanak. Akik a választási kettős jelölést nem formális újításnak képzelik el,- mint az életben és a filmben sokan a hatalom bástyái mögött, hanem igazi választási lehetőséget szeretnének a megfelelő és az alkalmatlan jelölt között. Az 1987-ben készült film - melynek címe a forgatás idején Utóvédharc volt, később Két választás Magyarországon* a változott, s pályázat alapján döntötték el végleges címét, s lett Valahol Magyarországon - figurái plasztikusak, hitelesek, a párbeszédek feszesek, pergőek, több helyen szellemesek és kesernyések. Külön rendezői érdem a nagyszerű színészválasztás; a főszereplő, Blaskó Péter telitalálat: népi képviselőjelöltjét, a pozitív hős nem mindig hálás színészi feladatát oldja meg visszafogottan, mégis magával ragadóan. Ellenlábasát Csiszár Imre miskolci rendező alakítja. Sok jó szereplővel találkozhatunk még, élükön Szemes Marival, Kubik Annával, Fekete Andrással, Mádi Szabó Gáborral, Fonyó Istvánnal. S a tévériporter szerepében Holocsy Istvánnal, a Matesz színművészével. Sok kifogás érheti Kovács András munkáját. Némely szereplő elnagyolt jellemzése, a vázlatos helyzetrajz, a művészi megvalósítás szempontjából felületes, átlagos helyzetek, figurák miatt. De nem ez a lényeg. Ennél fontosabb, hogy napvilágot látott ez a film, s nálunk is bemutatják. Hiszen Kovács András vitára ingerlő kérdéseket felvető publicisztikus filmje olyan alkotás, amely hibáival együtt is világosan közvetíti a gondolatot: a gazdasági megújulás csakis a társadalmi intézményrendszer reformjával együtt lehet sikeres, s valódi társadalmi kibontakozás, nagyobb nyíltság, nyilvánosság, demokrácia az ellentmondások vállalása, megoldása, s az új ellentmondásokkal való szembenézés nélkül ma már elképzelhetetlen. S e gondolatok talán számunkra sem minden tanulság nélkül valók. -ymÚJ SZÚ 6« 1990. I. 10.