Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-04 / 3. szám, csütörtök

Felelősség a jövőért... Irodalom és közélet időszerű kérdéseľ Az elmúlt hetek eseményei alapvetően megváltoztatták a társadalom arculatát. Népünk „szépen teátrális forradalma'' - ahogy Konrád György nevezte - nemcsak újdonság volt a „forradalmak szépségversenyében", hanem olyan forradalmi tett is, mely elsöpörte egy szúk hatalmi csoport uralmát, lehetőséget teremtve arra, hogy a pártállam helyét a demokrácia, a jogállam foglalja el. Elismeréssel és tisztelettel tekinthetünk aŕra a megújuló törekvésre, mely a nemes forradalom tisztaságát, erőszakmentességét próbálja a jövőben is megőrizni a „loholóktól", a karrierista köpönyegforgatóktól és a „leszámolásra" áhítozóktól. Elkerülhetetlen viszont, hogy a múlt megalázó és embertelen gyakorlatát mérlegre tegyük. Tanulságként kell őriznünk azt a felismerést, hogy egyetlen eszme monopóliuma sem lehet alkalmas arra, hogy a demokrácia elvárásainak megfeleljen. Erre csak a plurális társadalom hivatott. A változások kapcsán lehetnek jogos aggodalmaink, hisz jellegük olyan nagy méretű, a társadalom minden részét átható, hogy torzulások, kilengések, túllicitálások óhatatlanul előfordulhatnak. Meghatározó azonban a minőségi fejlődés, az az újat akarás, mely társadalmunk minden rétegét áthatja. Sokan a visszarendeződés veszélyétől is tartanak. Bár ez utóbbit kizárni nem lehet, ezek a félelmek azonban ma már elhanyagolhatók. A többségi demokrácia és a társadalom szerkezeti változásai - köztük az ellenzék megjelenése - megítélésünk szerint útját állhatja mindenfajta szélsőségnek. Az események arra is köteleznek bennünket, hogy a korábbi vétkesek helyett megkövessük azokat, akiket sérelmek értek. Nem az emberi becsületeket kell visszaadnunk, hisz ezt ők megőrizték, hanem egy bűnös politika megalázó következményei miatt kell elnézést kérni mindazoktól, akik szenvedő részesei voltak az elmúlt évtizedeknek. Ebben az nem vigasztalhat bennünket, hogy a szlovák irodalmi életet megelőzve, már korábban igazságot szolgáltattunk azoknak, akiket a sérelmek értek. Ez az igazságszolgáltatás azonban - sajnálatosan - irodalmi „belügy" maradt, hisz a publikációs lehetőségeiket ezek az írók (egyes lapok hasábjain) nem kapták vissza. Ezt a túrhetetlen állapotot próbálta a Magyar Tagozat vezetősége megszüntetni azon a tanácskozáson, melyre az emlékezetes napon, november 17-én került sor. A magyar lapok, folyóiratok, valamint a Csehszlovák Rádió Magyar Főszerkesztősége főszerkesztői és irodalmi rovatainak vezetői vettek részt azon a megbeszélésen, melyen egyértelműen szót értettünk a diszkriminációk megszüntetésében. Az idő aztán túllépett ezen a szándékon, azt azonban joggal kérdezhetjük, miért kellett több mint két évtizedet várni arra, hogy a sajtóorgánumok megnyíljanak egyes írók előtt. A szövetségkeresés helyét miért az ellenségkeresés foglalta el? Amikor az elmúlt két évtized irodalmi életét vizsgáljuk, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy olyanok vállalkoztak a hetvenes években a szolgaszerepre, áhítoztak heródesi „babérokra", akik alkotókként tiszteletet érdemelnek. Elgondolkoztató, hogy a művészet iránti tisztelet helyébe a „kirekesztősdit", a janicsár szerepet vállalták, ahelyett, hogy szót emeltek volna. A deformációk bűnétől nem mentesíthetjük azokat a mindenre kapható dilettánsokat sem, akik a hetvenes évek végén a kisebbségi magyar irodalom és szellemi élet önjelölt káderesei lettek. Persze, az uralkodó ideológiai maffia jóvoltából! Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a konszolidációs évek minden keserve ellenére a kisebbségi irodalom nem került hullámvölgybe. Köszönhető volt ez az alkotók tehetségének, de annak is, hogy volt egy szigete * Elhangzott vitaindítóként a Szlovákiai írók Szövetsége Magyar Tagozatának rendkívüli közgyűlésén, 1989. december 19-én. a csehszlovákiai magyar szellemiségnek, ahová a heródesi mérték nem kapott bebocsáttatást. Ez az intézmény, egész 1983-ig a Madách Könyv-, és Lapkiadó volt. Lelkes és hozzáértő munkatársi gárdája ellenállt a megújuló rohamoknak, bár a maga módján arra is rákényszerült, hogy fércmúvek szórványos megjelentetésével lehetőséget teremtsen a színvonalas alkotások kiadására. így sikerült elérni azt is, hogy egyetlen alkotónak sem kellett éveket várnia múve megjelenésére. Vonatkozik ez azokra is, akik korábban a politikai megbélyegzés sorsára jutottak. A hetvenes évek végén azonban az Irodalmi Szemlében - sajnálatosan - megkezdődött a leszámolás, mely két fiatal, tehetséges költő-szerkesztő távozásához, majd kivándorlásához vezetett. 1979-től aztán - a politikai hatalom asszisztenciájával - megindult a hajsza, programmá vált az értelmiség-ellenesség, mely a kisebbségi szellemi élet képviselőit sújtotta. Elgondolkoztató, hogy ezekben az években a dilettánsok sisérehada milyen gátlástalanul uralhatta a mezőnyt. Azt kell mondanunk, a Magyar Szekció akkori vezetősége túlságosan elnéző volt a visszaélésekkel szemben, nem állt feladata magaslatán,. manipulálhatóvá vált és megalkuvásainak most is, mint korábban, az irodalmi élet látta a kárát. Talán nem elfogultság, ha azt mondom, az alapvető váitozás 1989 januárjában történt. A Magyar Tagozat megújult vezetősége, leszámolva korábbi megalkuvásaival, felvállalta a csehszlovákiai magyar kisebbségi sors védelmét, s volt kellő bátorsága ahhoz, hogy a megoldatlan kérdéseket felvesse. Az az állásfoglalás, melyet a februári taggyűlés elfogadott, a megoldásra váró nemzetiségi kérdéseket ölelte fel. A Magyar Tagozat statútumának kidolgozása, mely a Tagozat harmincéves fennállása óta először biztosította az autonóm szerveződés lehetőségeit, a maga idejében ugyancsak jelentős volt. Ennek mondható a tudományos élet időszerű kérdéseit felölelő javaslat előterjesztése is a kormányszerveknek, melyet az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztőbizottságával együtt készítettünk. Ez az anyag tartalmazza a kutatórészleg felállításának igényét a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke mellett. Ez utóbbival a szlovák kormány a múlt év november 1-jei ülésén egyetértett. Bízzunk abban, hogy döntését a változások hátrányosan nem érintik. A fiatal írók kezdeményezésére javaslatot tettünk egy időszaki folyóirat megindítására (Poszt), valamint a vezetőség javaslatot tett egy kéthetente megjelenő újság kiadására is (Fórum). November végén tartottuk meg azt a tudományos konferenciát, melyet az év eleje óta szerveztünk. A magyar tanszékkel közösen szervezett értekezlet az elmúlt évtizedek irodalmi fejlődésének elemzését vállalta, s feltehetően támpontul szolgálhat majd irodalmi állapotaink megítélésében. Az elmúlt hetek változásai múlttá tették mindazt, amiért az elmúlt hónapokban hadakoznunk kellett. Egy csapásra megoldódott a helységnevek kérdése, nyitottá vált a nyitrai Pedagógiai Főiskola Magyar Tagozatának az ügye, egyáltalán az oktatásügy kérdése. Új napilap, hetilap, sőt kiadó alapításának a terve is a közeljövő realitásai közé sorakozik. Bízzunk benne, hogy mindez a csehszlovákiai magyar szellemiség javára, a legjobb erők ösztönzésével történik majd. Az új feltételek közepette azonban újra kell kezdenünk a küzdelmet mindazért, amit nemzetiségi létünk horizontjára felírtunk. Szeretnénk remélni, hogy több megértéssel találkozunk, mint eddig. Mert a demokrácia fokmérője az is, hogy milyen a kisebbségek helyzete. Es mi igazi demokráciát várunk, melynek példáit Svédországban, Finnországban, Svájcban stb. látjuk, legalábbis a nemzeti kisebbségek ügyének kezelésében. Az irodalmi életet illetően pillanatnyilag az a helyzet - és akik a Szlovákiai írók Szövetségének rendkívüli kongresszusán jelen voltak, azok láthatták -, hogy, bár átmenetileg, az írószövetség megmaradt, további sorsa azonban bizonytalan. Az a tény* hogy a kongresszus idején megalakult a Szlovákiai írók Közössége, mutatja azt is, hogy az írótársadalom megoszlott. Nehéz lenne megjósolni, hogy az 1990 januárjában megtartandó kongresszus milyen felfogásban érvényesíti a pluralitás elvét. Feltételezhető, hogy az írószövetség szindikátussá, társasággá vagy konföderációs szervezetté alakul át. A Magyar Tagozat vezetősége két lehetőségről tárgyalt. Az egyik, hogy a Tagozat a Csehszlovákiai Magyar írók Szervezetévé (vagy Szövetségévé) alakuljon át, független szervezetként, jogalanyisággal. Csúcsszervként (koordinációs szervként) a Szlovákiai írók Szövetségének utódszervezeti formáját fogadná el, mely a különböző autonóm irodalmi csoportosulásokat egyesíti majd. A másik javaslat az volt, hogy - amennyiben az írószövetség megszűnik - időszerű lehet a Csehszlovákiai Magyar írók és Művészek Szövetségének a megalakítása. Az utóbbi módot adhatna arra, hogy más művészeti ágazatok képviselőivel együtt keressük a szerveződés feltételeit. Ez a tudományos élet szervezeti feltételei megteremtésére is lehetőséget teremthetne. A Magyar Tagozat vezetősége az első változat mellett döntött. A szervezet önálló, független működését illetően számolunk azzal, hogy különböző tagozatok alakulnak, mégpedig szakmai, nemzedéki, vagy platform-csoportosulások szerint. A tagozatok alakításának a lehetőségét a regionális szerveződés számára is fenntartjuk. A nemzeti kultúrához való kötődés alapján jó kapcsolatokra törekszünk a magyarországi és más országok magyar nemzeti kisebbségi irodalmával is. Egyetértünk a címkórságok megszüntetésével, és azzal is, hogy az írószövetség tegyen javaslatot a korábbi címek (érdemes művész, nemzeti művész, Klement Gottwald Állami Díj stb.) eltörlésére. A kiadói díjakat, vagy más szervezetek díjait, amelyek az alkotómunka ösztönzését kívánják elősegíteni, az alapítók elhatározására bízzuk. Szükségesnek tartjuk azt is, hogy a külföldi kapcsolatok szervezésében is kellő önállósága legyen a magyar írók szervezetének. Javasoljuk a rendkívüli közgyűlésnek, hogy nyilatkozatban rögzítse álláspontját a társadalmi változásokkal kapcsolatban. Kifejezve támogatásunkat és azt a meggyőződésünket, hogy a Polgári Fórum, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, valamint a Független Magyar Kezdeményezés és a Csehszlovákiai Magyarok Fóruma törekvései a demokratikus jogállam, a polgári szabadságjogok és egy jóléti, közösségi társadalom építésének igényeit vállalja. Támogatjuk a Csemadok Központi Bizottságának programnyilatkozatát is, a szervezet szempontjából fontosnak tartva a pártoktól való függetlenség elvének érvényesítését. Ez utóbbi a csehszlovákiai magyar íróközösség szerveződése szempontjából is elengedhetetlen érdek. Politikában, kultúrában, művészetben nem a régi értelemben vett egységre kell törekednünk, hanem arra a sokszínűségre, amelyet jól meghatározott és közösen kiművelt alapelvek határolnak. Európával lépést tartani, az európai házat felépíteni azt is jelenti, hogy fel kell zárkóznunk európaiságban és a politikai struktúra kiépítésében egyaránt. Az alkotók számára az elmúlt évtizedekben mindig is meghatározó hitvallás volt, hogy legyőzzék a hazugságot. Az igazság kimondása továbbra is programmá nemesül, hisz ez lehet az útja annak, hogy segítsük önmagunkat, megismerjük a valóságot, s őszintén törekedjünk arra, hogy más népekkel és nemzetekkel szót értsünk. Napjainkban nincs időszerűtlenebb, anakronisztikusabb jelenség a nacionalizmusnál, önmagunk megtartásával, megőrzésével kell ázon az úton elindulnunk, mely a humánum birodalmába vezet. Úgy gondoljuk, a legfontosabb, hogy előretekintsünk, s keressük a helyünket a megváltozott körülmények között FÓNOD ZOLTÁN Az életkor még mindig nem érdem Válasz dr. Szabó Rezsőnek a Nap idei 1. számában megjelent írására Mindenkinek magánügye, mit érez és mit gondol. Ez mindaddig így van, amíg érzéseit és gondolatait közre nem adja. Természetesen az írott szó sem minden esetben késztethet valakit válaszra. Sajnos, dr. Szabó Rezső magánjellegű érzéseit és gondolatait közreadva olyan objektív tényeknek mutatott szubjektív érvekkel manipulál, amelyekkel tudatosan félrevezette a Nap olvasóit. Nem kívánok foglalkozni azzal, hogy mit, miért nem fogad el az eddigi rehabilitálásokból, amikor így ír: ,,EI akartam mondani, hogy rehabilitálnak akkor érezném magam, ha rólam és a nemzeti kisebbség ügyéről nem azok döntenének, akik annak idején megcsonkították jogaimat, jogainkat. Sem pedig azok, akik ma hazug vádakkal mocskolják legszentebb érzéseinket. Akik becsületes és igenis demokratikus javaslatainkat meggondolatlanul és rosszindulatúan elvetik. Akik az egyenjogúság biztosítására vonatkozó, az egész köztársaság érdekét, a nemzetek és a nemzeti kisebbségek egységét szilárdító javaslatainkat belénk szeretnék fojtani. " Az azonban mégiscsak érdekes, hogy hatalmon van három kormány, új köztársasági elnökünk is van, s minden meghatározó fontosságú fórumon garantálták ä nemzeti kisebbségeket védő jogrendszernek az új alkotmány szellemében történő kidolgozását. Ezért nem tudom, kikre utal dr. Szabó Rezső. Ezért vélem meglepő manipulációnak, hogy a saját rehabilitálásának dolgába az Új Szót, és közvetve személyemet is belekeveri. Minden tapasztalt olvasó tudja, hogy lapunk helyszíni beszámolóit nem névtelen robotok írják. A december 7-én megjelent számunkban a Csemadok Központi Bizottságának rendkívüli üléséről (d-n) jelzéssel én tudósítottam. Ebben a tudósításomban kétszer írtam le dr. Szabó Rezső nevét, s nagyon sajnálom, hogy harmadszor nem írtam le. Talán akkor elértem volna, hogy rehabilitáltnak tekintse magát. Bár az írását elolvasva kételkedem benne. Tekintélyes terjedelmű írásából nem derül ki, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácstól, a Csemadoktól, az Új Szótól vagy más helyről, talán a Független Magyar Kezdeményezéstől várja-e a rehabilitálást. Azokat sem nevezi meg, akiket heves indulatokkal támad. Hol vannak itt a konkrétumok? Az olyan dolgokban is csupán az emlékezetére hagyatkozik, amelyekben a hozzá hasonló jogászok a dokumentumokhoz fordulnak. íme: „Nem vagyok újságíró. Igaz, 1957-58-ban a Hét főszerkesztője voltam, de másfél éves főszerkesztőségem alatt egyetlen cikket sem írtam. »Csak« szerveztem." Sajnos, ebből az állításából egyetlen szó sem igaz, mert dr. Szabó Rezső neve főszerkesztőként először 1959. március 1-jén jelenik meg a Hét impresszumában. S az 1960. január 3-ai számban indították meg a Fórumot, a Hét irodalmi mellékletét. Ugyanennek a számnak a 2. és 3. oldalán Bort, búzát, békességet címmel írt vezércikket dr. Szabó Rezső. Ebből az írásból vált számomra nyilvánvalóvá, miért csupán húsz év hibáit emlegetik a hozzá hasonló koros sorstársaink. Amint negyven év balfogásairól esik szó, akkor nyomban más színúre változik a fejük fölé képzelt dicsfény. 1969. január 12-én a Hét 2. számában kezdték el közölni öt folytatásban dr. Szabó Rezső A nemzetiségi kérdés és államjogi megoldása címú tanulmányát, ami megintcsak bizonyos fajta írott mú. Formai sajátosságai, jogi megalapozottsága mellett, van annak a tanulmánynak néhány jellemző tévedése. Helyszűke miatt csupán egyet ragadok ki a végéről: ,,Korunk kérdése a proletár internacionalizmusnak a jelenlegi kor követelményeinek megfelelő konkrét értelmezése és eszméinek alkalmazása (egy országon belül és nemzetközi méretben), s ezzel összefüggésben a kapitalista nemzetállamnak az államot a nemzettel sokszor azonosító elmélete és gyakorlata helyett olyan elmélet és gyakorlat kidolgozása, amely a nép többséget (egy államon belül) és a népek többségét (nemzetközi méretben) egységesíteni képes a szocializmus útján, a szocialista társadalom felépítésére. " Attól tartok, hogy az azóta eltelt húsz esztendő alatt sokan ezt akarták megvalósítani, de nem sikerült nekik. így változik hát a dicsfény színe, így halványul az emlékezet, s talán most is célravezetőbb lett volna, ha dr. Szabó Rezső szokása szerint csupán beszélne az írás helyett. Az írás ugyanis megmarad, míg a beszéd letagadható, ha nincs hangfelvétel. DUSZA ISTVÁN Felszabadulás - az iskolában Ha valamire, akkor az oktatásügyre ugyancsak rátelepedett „pártunk és kormányunk" az elmúlt negyven esztendőben, hogy fulladozott alattuk szegény, és ennek következtében, valószínű, eltart még egy ideig, amikor normális lesz a légzése. A mindenről és mindenkiről gondoskodó „pártunk és kormányunk" felső szervei nyájasan atyáskodva, kegyes mosolyok leple alatt valójában mindvégig diktatórikus módszerekkel irányították, bizonyos időszakokban pedig megerősített „őrjáratokkal" vigyázták az iskolát, nehogy letérjen az „egyedüli helyes útról". A központi szabó(k) uniformisába a gondolkodást - a nevelést, a tantárgyak tartalmát, különösen az irodalom- és történelemtanítást! Elvetni ezt az uniformist vagy kilógni belőle - nem volt tanácsos. Az „eredmény" közismert: lezüllesztett iskolák, túlterheltség, zsúfoltság, idegbeteg gyerekek, a pedagógusi pálya elnőiesedése, a béka hátsó felénél alacsonyabb szinten a morál, rangja a tehetségnek, tudásnak. És mint valamennyi területen, ezen is duplán csattant az ostor a magyar tanítási nyelvű iskolákon. Persze, miért pont az oktatásügy lett volna más egy, felülről, kézi vezérléssel irányított társadalomban? A halmozódó bajokat - hol áttételesen, hol óvatos megfogalmazásokban, de olykor egyenesen szólva is, vállalva a következményeket - jelezték gyakorló pedagógusok, jelezte mind gyakrabban a sajtó. Úgyszólván: hiába. Voltak ilyen-olýan módosítások, változtatások, koncepciók, melyek kétségtelenül tartalmaztak korszerű elemeket, csak éppen a lényeg, az iskola szerepét meghatározó alapvető szemlélet, a struktúra, azon belül az irányítás mechanizmusa, a nevelési-oktatási intézmények szellemi határai és formai keretei maradtak változatlanok. Hogyan megváltoztatni őket? Erre a kérdésre ma talán már könnyebb a válasz, főként azután, hogy megszűnt egyetlen ideológia mindent behálózó egyeduralma az oktatásügyben (is); lásd ezenkívül az elmúlt hetekben hozott radikális intézkedéseket, az új oktatási, ifjúsági és testnevelési miniszter első sajtótájékoztatóján ismertetett - további gyökeres változásokat ígérő - elképzeléseket, terveket, elvi útmutatásokat, valamint a sorra alakuló pedagógusfórumokat, melyek végre igazi előszobái lehetnek a problémák megoldására irányuló kezdeményezéseknek, a cselekvésnek, nem úgy, mint az eddigi, ötévenként rendezett és inkább kirakatrendezvényként szolgáló országos pedagóguskonferenciák. Hanem a másik kérdés! Hogyan megszabadulni a beidegződésektől, az évtizedeken át egy ideológiához igazodó-kötődő felfogástól és az annak nyomán természetszerűleg automatikussá vált mozdulatoktól, nem utolsósorban pedig a félelemtől, illetve forrásaitól. A lehetőségek immáron adottak mindehhez is, jelesül ahhoz, hogy felszabaduljon az iskola, benne a gyermek és a pedagógus. E felszabadulásnak ugyancsak kedveznek most a külső körülmények, vagyis a többi szférában zajló, a demokrácia megteremtésére irányuló politikai és szerkezeti változások. Hangsúlyoznám ezt azért, amiért az iménti kérdést is írtam: van olyan érzésem, számos pedagógus még mindig mintha csodálkozna az elmúlt hetek eseményein, mintha nem tudná felfogni vagy elhinni, nem is azt, ami történt, hanem inkább azt, hogy milyen távlatok nyíltak meg előtte mint szuverén egyéniség, mint Alkotó Ember előtt. Az igazi pedagógusokról beszélek. (bodnár) ÚJ SZÚ 6 1990. I. 4.