Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám, kedd

ALEXANDER DUBČEK: Él az újjászületés gondolata Egy hórtapja, december 5-én a világ olvashatta a Varsói Szerződés öt országa vezetőinek moszkvai nyilatkozatát 1968 augusztusáról. Elismerik benne, hogy annak idején egy szuverén ország belügyeibe való beavatkozás történt, és azt is, hogy a „jogtalan beavatkozás megszakította Csehszlovákia demokratikus megújulását, és hosszú ideig tartó kedvezőtlen következménye volt." Valószínűleg sokan, akik olvasták ezt a nyilatkozatot, Alexander Dubčekra gondoltak, akinek véglegesen és minden következményeivel visszaadta politikai becsületét. Amikor a Nové slovo interjút kért tőle, arra hivatkozott, hogy az eseményekről már sokat írt, ehhez az adott pillanatba nincs ideje, sem módja semmit hozzátenni. Elmondotta, hogy az utóbbi években számtalanszor meg akarta értetni a CSKP egykori vezetőivel az egyszerű igazságot. Azt, hogy az 1968-hoz való visszatérés nem egyszerűen az ő ügye, hanem az egész pártot érintő elvi kérdés. Sajnos, minden őszinte igyekezetét elutasították. Alexander Dubček nagy elismeréssel szólt az Olasz Kommunista Párt álláspontjáról, mivel neki köszönhetően sikerült nézeteivel megismertetni a széles nyilvánosságot. Az olasz kommunisták napilapjában, a Ľ Unitában múlt év január közepén terjedelmes interjú jelent meg, amelyből (Dubček elvtárs beleegyezésével) kiragadunk néhány időszerű gondolatot. Mibôľ született 1968 Ha meg akarjuk érteni, mi volt mozgalmunk, el kell gondolkodnunk azon, ami megelőzte. Éveken át szocialista alkotmányunk volt, azonban a társadalomban és szerkezetében nem kívánt torz elemek léteztek, melyeket az ötvenes évekbeli törvénysértések jellemeztek, gondolok a nagy politikai perekre és a sok tízezer igazságtalanul elítélt állampolgárra. 1968 előtt számos deformáció és gazdasági stagnálás következett be, melyet az adminisztratív és a politikai eszközök mellőzése idézett elő. A megújulás vágyát, mely egyre erősödött, rendre elfojtották. Hivatalosan azt hangoztatták, hogy túl nagy a demokrácia. Mélyült a szakadék az elmélet és a gyakorlat a hangoztatott jelszavak és a valóság, a tettek és a szavak között. Ezek a jelenségek és folyamatok adták az alapját és hátterét annak, * hogy a CSKP-ban mozgalom indult az új munkamódszerek meghonosítására és a régiek elutasítására. A régi módszerek lényege elsősorban az állami szerveknek a pártszervekkel való helyettesítésében, összeolvadásában volt, és a legfőbb állami és pártvezetés egy személyben való megtestesülésében. Érzéketlenül kezelték a nemzetiségi kérdést. Hasonló módon intézték el az ifjúság problémáját, s nem volt megfelelő a viszony a kultúrához és a hagyományokhoz. Úgy tűnt, mintha mi, kommunisták ezt nem tudnánk. Mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy nincs mivel büszkélkedni, és a burzsoá múlt bírálóiból nem válhatunk mindannak a védelmezőivé, amit „szocialista etikett"-nek minősítettek. Új társadalmat építeni sokkal bonyolultabb és nehezebb, mint csatát nyerni. GyaKran voltunk tanúi az ellenkezőjének. Nem tudatosítottuk a demokrácia hiányát a pártban, a társadalomban, az államban, sem pedig autonóm és önvezérlő fejlesztésének elkerülhetetlenségét. Miért következett ez be? Hisz hasonló jelenségek teljesen ellentmondanak a szocializmus eszményének. Nézetem szerint döntő fogyatékosság ebben az időben annak a légkörnek a kialakulása a politikában, amely aláássa a pártdemokrácia tartópilléreit. A párt így fegyvertelenné válik, megbénul alkotóereje, amely alapja lehetne tevékenységének. Régi dogmák teszik merevvé tevékenységét, a meglévő védelmezőjévé válik, konkrét tevékenységét nem gazdagítja, épp ellenkezőleg. Virágzik a dogmatizmus; a merevség és mozdulatlanság a stabilitás látszatát kelti. Meghonosodik a komformizmus, a szektásság, a felülről való utasítgatás, az idegen modellek mechanikus átvétele. így az oligarchia uralkodhat. Ez a hatalom koncentrálása. Az alkotás, a keresés gyanússá válik; a vitát opportunizmusnak, revizionizmusnak bélyegzik. Társadalmunk világosan tudatosította a különbséget a között, ami van s ami lehetne. Erősödött annak érzése, hogy á szocializmus valóságos lehetőségeit nem használják ki. Hogy a közösségi és az egyéni érdekek egyre kevésbé befolyásolják a fejlődést. Minderre az akkori politikai vezetés nem reagált időben, nem értette meg a reform halaszthatatlanságát. Ellenkezőleg. Sztereotip módszerekkel védelmezték a fennálló rendszert, beleértve a kényszerítő eszközök alkalmazását is. Elégedetlenséget váltott ki mindez, mígnem a társadalom eljutott oda, amikor a nép, a hatalom szubjektuma, annak objektumává válik. Általános tendencia volt ez, minden egyes országban, sajátos vonásokkal, de közös nevezővel. A demokrácia és a szocializmus viszonya megmerevedett, a demokráciát elnyomták és fokozódott a hatalommal való viszszaélés veszélye. Miről is volt szó Újjászületésünk viharos volt. A párt központi bizottsága irányította, amely átvette a kezdeményezést, és szocialista forradalmi programot tűzött ki a szocialista demokrácia talaján. Igaz, hogy létezett alulról jövő nyomás, de főleg a pártszervezetekből indult ki, amelyek érezték, mire vágyik a társadalom. Mint tudják, nálunk a demokratikus és a humánus eszmék gyökeret eresztettek a nép életében, és kritériumává váltak az egyének és a tömegek gondolkodásának. A felülről és az alulról megindult nyomás az „Akcióprogramban" egyesült, amelynek kialakításában részt vett a nép is. Miért? A kidolgozáshoz szociológiai fölméréseket is felhasználtak, amelyeket több mint hatszáz szervezetben végeztek, és nagy fogyatékosságokat, problémákat tártak fel. A központi bizottság 1967-es és 1968 januári ülésén arra a következtetésre jutott, hogy szükséges új programot kidolgozni. Ezekben a hetekben erősödött a nép demokratikus tudata és az a törekvése, hogy elkötelezi magát a szocializmus és annak új minősége mellett. A kommunista pártnak meg kellett érteni: a szocialista államnak alapvető törvényhozói lépéseket kell tennie, azért, hogy a rendszer működésének eredményei olyan mindennapi döntések legyenek, amelyek igazolják szocialista jellegét, és tiszteletben tartják mindazt, ami a hatalom forrása, tehát a népet. Ez a szocializmus alapja. Teljes mértékben be akartuk vezetni az önkormányzatot, az autonom igazgatást, és ezt a fejlődést a hatalom megosztásának kellett volna biztosítania, ami a vele való visszaélést megakadályozta volna. A hatalmat mindenkor az eszmék tekintélyére, nem pedig az erőszak és megtorlás alkalmazására kell alapozni. Ez természetesnek tűnik, de mint a tények mutatták, a valóság sokkal bonyolultabb. A törvénynek kellett volna biztosítékot adni a régi szubjektivista, voluntarista önkény visszatérése ellen. A szocialista demokráciának naponta újabb területeket kellett volna nyit-. nia minden szinten, hogy a nép gondolkozhasson és nézeteit kifejezhesse. Ebből a szempontból kellett volna a kádereket kiválasztani, a nomenklatúra korlátozó kereteinek mellőzésével. A nép, a tömegek, jogot kaptak volna képviselőik megválasztására, ellenőrzésére és viszszahívására. Az önkormányzat olyan szervekkel rendelkezett volna, amelyek nemcsak az állam politikájának kidolgozását, hanem megvalósítását is szakszerűen végezték volna. így a kommunista párt vezető szerepét demokratikus politikai eszközökkel gyakorolta volna, és erre a megbízást a nép bizalma adta volna neki, tekintettel politikájának vonzóságára. Ezt a feladatot akarta teljesíteni a CSKP Központi Bizottsága 68-ban azzal a politikával, amely minden erő támogatásának megszerzésére irányult, kényszerítés nélkül, a politikai és szociális nyomás mellőzésével. És ez sikerült neki. Ez volt a legjelentősebb sikere. Abból a gondolatból indul ki, hogy a szocializmus nemcsak a kizsákmányolás alól való fölszabadulást jelenti, hanem - idézem az „Akcióprogramot" - az ember önmegvalósításához nagyobb teret tud biztosítani, mint amilyet a burzsoá demokrácia. Helyes tehát, hogy ha a hangsúlyt a demokrácia és a szocializmus közti viszonyra helyezzük... Ez a két fogalom szorosan összefügg. Ha meggyengül a demokrácia, ha nem veszik tekintetbe kapcsolatát a szocializmussal, ez a szocializmust járatja le, s a szocialista országokban válságjelenségekhez vezet. Ki veszélyeztette az újjászületést és kit veszélyeztetett Vajon az emberek „nyílt ellenforradalom" idején saját jószántukból a bankokban helyezik el aranytárgyaikat, és jelentős összegeket fizetnek a Köztársasági Alapra, hogy a szocializmust támogassák? S vajon nem akarták-e a fiatalok megépíteni a Magas-Tátra Vasútvonalat, mint ahogy azt az én nemzedékem tette az Ifjúsági Vasútvonallal? Az üzemekben, vállalatoknál, az irodákban dolgoztak volna-e soha nem ismert lelkesedéssel, ha az „ellenforradalom a kapitalizmus visszaállításával" fenyegetett volna? Népünk végső soron nem volt annyira naiv, és az effajta történelemhamisítás nem törülheti ki tudatából ezeket a tényeket. Noha az újjászületési időszak mindössze kilenc hónapig tartott, az 1968-as év gazdasági eredményei magasan fölülmúlták a korábbbi eredményeket, és az évi nemzeti jövedelem növekedése nagyobb volt, mint az 1969-1986-os átlag. így viselkednek a tömegek káosz és társadalmi bomlás időszakában? Ki hihet ennek? Kijelenthetem, hogy ebben az időben nem voltak belső erők, sem külsők, tekintettel tagságunkra a Varsói Szerződésben, melyek megdönthették volna a szocializmust. Hozzátehetem, hogy belső szektás vagy dogmatikus erők sem idézhettek volna elő fordulatot. Szilárd biztosítékunk volt: a nép és az újjászületésért indult tömegméretű mozgalom. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezt a németet akkor sem lehet megmásítani, ha figyelembe vesszük azokat a tendenciákat, amelyek ellentétben voltak politikánkkal - a tömegtájékoztató eszközök és néhány szélsőséges csoport törekvése, amely azonban nem volt nagy hatással a társadalomra -, s mindezt ma olyan hangsúllyal dramatizálják annak a tételnek az igazolására, mely azt bizonygatja: olyan veszély fenyegetett volna, hogy Csehszlovákia elszakad a szocialista országoktól és visszatér a kapitalizmusba. Végső soron azt is állították, hogy ekkor „a jobboldali revizionista erők konkrét blokkja létezett, amely teljes politikai, erkölcsi és anyagi támogatást kapott az imperialita erőktől", és „nemcsak a csehszlovákiai szocialista forradalomról, hanem a második világháború eredményeinek fölszámolásáról" volt szó. Ha ismerik a rólam kialakított nézeteket a CSKP-ból való kizárásom után, melyek szerint „fő megtestesítője voltam a jobboldali revizionista erőknek a CSKP-n belül", joggal kérdezhetik, hogy kerülhettem ebbe a „blokkba". Ezt igazán nem tudom. Lehet, hogy azért soroltak ide engem, mert hittem a dolgozó tömegek erejében, és láttam, hogy egy lehetséges út van. Vagy talán azért, mert mindazután, ami történt, hű maradtam eszményeimhez. A párt élén voltam, és tudtam, mint ahogy azt tudták munkatársaim és a központi bizottság tagjai is, hogy az új politikai irányvonal helyes volt és a nép elfogadta. Elkerülhető lett volna-e az augusztus 21 -i beavatkozás? Erre kétféleképpen lehet válaszolni. Ma tudjuk, hogy ez lehetetlen volt. Hogy az akkori helyzetben az „új irányzat" elfogadhatatlan volt. Erőnket meghaladta. Végtelen sok tanácsot hallgattam meg, ellenvetéseket, kritikákat arról, mit kellett volna és mit nem kellett volna tennem. Senki sem kérdezi azonban, mit tehettem volna. A kívülálló azt gondolhatná, hogy a beavatkozást mégiscsak meg lehetett volna akadályozni. Bizonyára, de csupán egy feltétellel, ha az Akcióprogramot és az újjászületés folyamatát magunktól feladjuk, felhasználva saját erőinket: a hadsereget, biztonsági erőinket és a milíciát. Csakhogy erre senki sem volt felkészülve - sem a CSKP KB, sem a kormány, sem pedig a parlament vagy a köztársasági elnök. Képzeljük el, hogy legálisan ilyen döntés születik. A széles tömegek rendkívül erős ellenállásába ütközött volna. Emlékezzünk arra, hogyan szegült szembe népünk az erőszakos beavatkozással, milyen határozottan követelte, hogy a legfelső állami vezetők térjenek vissza. Idővel igazolódott, hogy ebben a politikai játékban milyen nagy szerepe volt az Akcióprogramnak és erőszakmentes, önkéntes, demokratikus megvalósítási módjának... Igen, a kérdésre az a válasz is adható, hogy mindaz, ami történt megakadályozható lett volna. Azonban csak azzal a feltétellel, ha lett volna idő a pozsonyi egyezményeket megvalósítani, ha tiszteletben tartják a be nem avatkozás elvét, ha összeülhetett volna a CSKP rendkívüli kongresszusa is, a politikai irányvonal egyetlen védelmező szerve, mely egyedül volt jogosult az Akcióprogram megváltoztatására, és a jobboldali szektás, dogmatikus megnyilvánulások elleni föllépésre, ha nem szegték volna meg az augusztus 3-án Pozosnyban aláírt dokumentumokat, . melyek szerint a részt vevő feleknek az egyenlőjogok, a nemzeti önrendelkezés, a függetlenség és a területi sérthetetlenség elve alapján kellett volna eljárniuk. Hogy jobban megvilágítsam mondandómat, ki merem jelenteni, ha az SZKP-nek olyan vezetősége van mint ma, az öt ország hadseregének csehszlovákiai beavatkozása elképzelhetetlen lett volna. A beavatkozás következményei és leküzdésük módja Az a valóság, hogy köztünk csehszlovák kommunisták között 1968ban nem a „szocializmust vagy sem" alternatívája idézett elő szakadást, hanem az, hogy miként járjunk el a katonai beavatkozás után. Nem osztott meg bennünket - mint ahogy azt a dogmatikusok állítják - a szövetségeseinkkel vagy nélkülük kérdése sem. A Szovjetunióval fenntartott szövetség visszavonhatatlan határozat volt, mely a Varsói Szerződésben és az Akcióprogramban gyökerezett. A katonai intervenció osztott meg bennünket, amelynek belpolitikai helyzetünket kellett volna megoldania. Kezdetben ez nem volt radikális szembenállás, 1968 novemberében ugyanis a CSKP KB egyhangúlag jóváhagyta a megújulási folyamatnak az Akcióprogram szerint való folytatását az új helyzetben. Végleges szakítás akkor következett be, amikor erősödött a belső és a külső nyomás, hogy adjuk föl az újjászületés és az Akcióprogram céljait. Vagyis az választott el bennünket, hogy föladjuk-e a korábban egyhangúlag jóváhagyott irányvonalat, vagy sem. Ez az ellentét, amely először a legfelsőbb szervekben kezdődött, később elterjedt a pártban és az egész társadalomban. Épp ezért mondom, nem az egység, hanem a megosztottság lett a „konszolidáció" eredménye. Ennek alapján kezdődött meg a párt megtisztítása a „revizionista és opportunista erőktől", tehát azoktól az elvtársaktól, akik sem a katonai beavatkozást nem fogadták el, sem a eltérést az „új iránytól". A pártból kizártak vagy töröltek 480 ezer kommunistát, a tagságnak csaknem a harmadát. Nagy többségük azoknak, akik a pártban maradtak - gondolom - alkalmazkodásra kényszerültek. Lehet, hogy nehéz megérteni, de más álláspont sokszorosára emelte volna az igazságtalanul meghurcoltak számát. Most már ismert, mi osztotta meg a pártot és a társadalmat. Köztudomású: az volt a törekvés, hogy a kizárt vagy törölt párttagok és a pártonkívüliek nyílt vagy potenciális ellenzéket alkossanak. A történelem tanulságaiból indulok ki: a mozgalmunk újraegyesítésére irányuló törekvésnek a fejlődés sürgető feladatainak megoldásából kell kiindulnia, közepes távú és a kommunisták, valamint a széles tömegek számára érthető célokat kell kitűzni, amelyek megfelelnek óhajaiknak, anélkül, hogy nélkülöznék a perspektívát. Hit és remény forrása számomra cselekedeteink legitimitásának tudata, amelyet 20 évvel ezelőtt az „Akcióprogram" fejezett ki. Aki ma elolvassa, annak el kell ismernie, hogy van mit mondania a mának, hogy új ösztönzést adhat a gazdasági reformnak, a demokrácia és a szocializmus összekapcsolásához. Hitet . és reményt merítek abból a tényből, amely megszilárdította meggyőződésemet. Az újjászületés gondolata a pártban s népünkben él, nem sikerült örökre elfojtani és elnyomni. Él, megmaradt a nép tudatában. Csupán megfelelő arculatot, formát kell neki adni, hogy alkalmazható legyen a mai és holnapi helyzetre.