Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-18 / 15. szám, csütörtök

Iskolapéldája lesz-e a demokráciának? BÁTKÁBAN A KÖZÖS IGAZGATÁSÚ ALAPISKOLA KETTÉVÁLASZTÁSÁT AKARJÁK Honi oktatásügyünk egyik sarkalatos, nemzetiségi szempontból különösen „kényes" problémája a közös igazgatású iskolák kérdése. Napjainkban nem egy fórum vagy éppen nagygyűlés programpontja foglalkozik ezzel, az összevonás ugyanis a „bölcs" központi döntések, az egyesítési, körzetesítési és egyéb kezdeményezések időszakában születtek. A pedagógusfórumokon kívül főleg a szülői munkaközösségek felelősen gondolkodó egyéneinek kezdeményezése élesztette fel azt a jogos igényt, hogy a magyar tanítási nyelvű alapiskolák eredeti autonómiáját visszaállítsa. Vannak helyek, ahol az évtizedes keserű tapasztalatok, a szellemi leépüléssel járó direktív munkamódszerek vagy éppen a nemzeti öntudatot, anyanyelvi kultúrát csorbító intézkedések tették ezt szükségessé. Falun, ahová később jutnak el a központi kezdeményezések, az egyetemes szervezkedések hírei és főleg jogi formulái, a nép akarata tereli a közélet felgyorsult eseményeit. Ez alól az iskola sorsa sem kivétel, ami annál inkább sem meglepő, mert a szülők gyermekeikben látják a jövőt, így nem mindegy, m'ilyen nevelést kapnak, milyen tudással indulnak el a faluból. A minap Bátkába invitáltak egy falusi fórumra. A meghívást örömmel fogadtam, mert a helyi közös igazgatású alapiskola vélt és valós gondjairól már a múltban is hallottam egyet s mást. Már a bevezetőből kiderült, a körzetesített iskolába hetvenhét százalékban magyar tanulók járnak, de több mint tizenöt éve a szlovák pedagógusok soraiból választják az igazgatót. Nem a jelenlegi igazgató megbélyegzését kérték, de a szülők egyöntetű akaratát hangsúlyozták, amikor a bátkai magyar szülők fóruma (így nevezték az összejövetelt) határozatba foglalta a közös igazgatású iskola szétválasztását, azaz egy önálló magyar tanítási nyelvű alapiskola létrehozását. Szó volt továbbá a múltban felszámolt kisiskolák esetleges újramegnyitásáról. Itt külön megemlítették Baktit, melyet az 1969-es „közös" indulás óta időközben Rimaszombathoz csatoltak. Kiderült, hogy a bátkai alapiskola 454 tanulója között 58 szellemi fogyatékos van, s ezért nagy szükség lenne egy kisegítő iskolára. Mivel az intézmény így is helyszűkével küzd, erre a célra az eredetileg is iskolának épült, de jelenleg könyvtárként szolgáló épületet ajánlották egyesek. A könyvtárat persze nem akarják megszüntetni, csak átköltöztetni. A faluban többen igénylik a vallásoktatást is és szívesen vennék, ha erre a jövőben lehetőség nyílna. Több szülő is kikérte a pedagógusok véleményét - szavazásra is felkérték őket - s ők is egyértelműen a különválás mellett foglaltak állást. A fórum ezután négytagú bizottságot (három szülő és egy pedagógus) választott, amely a szülők és pedagógusok egyeztetett kéréseit hivatott kidolgozni és ezeket továbbítani a Nyilvánosság az Erőszak Ellen járási és országos koordinációs bizottságának, a pedagógusok fórumának, a járási nemzeti bizottság illetékes osztályának, valamint az Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztérium nemzetiségi osztályának. A fórum zárszava kinyilatkoztatta, hogy legkésőbb szeptember elsejéjp nyíljon meg Bátkán az önálló magyar tanítási nyelvű alapiskola. A köz, a nép akaratából fogant kérdés tehát adott, s hogy mennyire lesz (lehet) ez iskolapéldája a demokráciának, a nemzetiségi kibontakozásnak, azt majd a jövő válaszolja meg. POLGÁRI LÁSZLÓ A képzőművészetnek is van „anyanyelve" Mintegy ötven csehszlovákiai magyar képzőművész találkozott tavaly decemberben Pozsonyban, hogy idővel létrehozzák a csehszlovákiai magyar képzőművészek csoportját. Az eszmecsere célja csak a tájékozódás volt: vajon hányan fogadjak el a találkozóra szóló meghívást, vajon a-többség igényli-e csoport (szövetség, egyesület, fórum) létrehozását. A jelenlévők a kezdeményezést láthatóan egyetértéssel fogadták. A jövőt illetően sok függ majd attól, hogyan reagálnak azok a képzőművészek, akikhez levelet juttatott el az előkészítő bizottság, amelyben kérdéseket tesznek fel, s a válaszokból remélhetőleg kitűnik, mit várnak a művészek ilyen jellegű szervezettől. De hadd világítsak itt meg néhány szempontot! Tamási Áron Ábelje mondja egy helyütt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." S hol van otthon az ember? Ahol a sírjai domborulnak, ahová hagyományok és emlékek fűzik - és nyelvében. Vagyis, ahol módjában áll kifejezni érzelmeit, gondolatait az anyanyelvén. Két alapfogalom: anyanyelv és kifejezés. A képzőművészetről sokan hiszik, hogy nemzetközi jellege van. Ez csak részben igaz. Mert, például a zenének is megvannak a helyi, illetve nemzeti jellegzetességei. Biztos vagyok benne, hogy Nagy Mártont vagy Bácskái Bélát nem úgy értik Párizsban vagy Amerikában, mint itt, tájainkon. Még Magyarországon se látják meg ugyanazt Szabó Gyula fametszetében vagy absztrakt festményében, amit mi látunk, hiszen mi tudjuk, milyen tapasztalati, hangulati anyagra épült. Ennek elemzése, persze, hosszabb tanulmányt igényelne. A lényeg tehát, hogy a képzőművészetnek is van „anyanyelve". Ha pedig a demokrácia - mint alapvető emberi jogot - minden polgárának biztosítja az anyanyelv használatát, akkor ennek a képzőművészekre is vonatkoznia kell, azokra, akik e művészi formanyelven fejezik ki magukat. S ha elfogadja őket a társadalom, otthon fogják magukat érezni e hazában. Ez a biztonságérzet adhat a művészeknek „szárnyakat" ahhoz, hogy évszázados hivatásukhoz híven előremutató műveket hozzanak létre. A tájban, a távlatokban csak akkor lehet gyönyörködni, ha biztosan állunk a helyünkön, a lezuhanás veszélye nélkül. Ezt jelenti helyünk a hazában, ahol otthon érezzük magunkat, s ahol szeretünk előre is tekintgetni, tervezni. Ehhez, persze az kell, hogy szilárd alapokon álljunk, s tisztában legyünk hagyományainkkal. Ez a művészettörténészek és az esztéták feladata: végre rendszerezve feldolgozni művészeti hagyományainkat. De egyedül nem lehet egy magas ormot megmászni. Mindig többen indulnak el, és az úton segítik egymást. Sötétben, vagy ködben világítanak, szólnak, egymáshoz, közös kötélben kapaszkodnak. Egy adott táj művészeinek egy korszakban tudniuk kell egymásról. Lapra van tehát szükség, vagy valamelyik lapunkban rovatra, ahol képzőművészeink rendszeresen hírt adhatnak egymásnak magukról, munkájukról, sikereikről, nehézségeikről, így alakulhatnak kl műhelyek, kisebb szakmai csoportosulások, melyek színt visznek hazai képzőművészeti életünkbe. Egy aktív, öntudatos, önmagát vállaló nemzetiségi művészegyesület hozzájárul majd a csehszlovákiai képzőművészet teljesebb „zengéséhez". SZ. HALTENBERGER KINGA „Lenin bácsi jó ember volt..." Dunaszerdahelyen még november 30-án megalakult a pedagógusfórum. Az alakuló ülésen jobbára tanítók, tanárok vettek részt, annak ellenére, hogy a fórum az óvónőket -is a tagjainak tekinti. Hogy mégis mennyiben érzik hátrányosnak a helyzetüket az óvónők, s miként próbálják szavukat hallatni, arról Jarábik Gabriellával, a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság oktatási osztályának munkatársával, valamint Matlák Jolán és László Katalin igazgató-óvónőkkel beszélgettem. Jarábik Gabriella: - Nagyon örülök, hogy megalakult a pedagógusfórum, de az óvónők érdekeit csak úgy tudja igazán képviselni a felsőbb fórumokon, ha a szervezeten belül ők is kifejtik tevékenységüket. Mire gondolok? Nos, tudvalevő, hogy a tanítók, tanárok részére az egyes tantárgyakhoz kiadott módszertani kézikönyvek nem a pedagógusok tapasztalatai alapján íródtak. Az már kevésbé ismert, hogy a csehszlovákiai magyar óvodák módszertani kiadványait, segédeszközeit szintén szükséges lenne megreformálni. Talán hihetetlen, hogy a Pedagógiai Kutató Intézetben nincs olyan tudományos munkatárs, aki a magyar óvodák munkáját irányítaná. A kerületi intézetben már vagy tíz éve megszűnt a magyar szekció, s hogy ebben a közel 90 százalékban magyarlakta járásban nincs olyan szakember, aki módszertanilag irányítaná a 78 magyar óvodát. Az óvónőknek szükségük lenne a jó segédeszközökön kívül a tapasztalatcserére is, ami szintén megoldatlan kérdés. A nyugat-szlovákiai járások óvodái között már évekkel ezelőtt megszűnt mindennemű kapcsolat, s fájlaljuk, hogy az egyetlen szál, amely még össze tudott volna bennünket kötni - a Duna Menti Tavasz pedagógiai bábjátéka - az sem talált támogatásra. Pedig a bábozás nagyon nagy mértékben emelte a magyar óvodákban folyó anyanyelvi oktatás és a pedagógiai munka színvonalát. Matlák Jolán: - Az Október utcai óvodánkban jelenleg három magyar osztály működik. A 65 kisgyermeket hat óvónő oktatja, felügyel rájuk, ami csoportonként 20-22 gyereket jelent. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ugyanis vannak olyan óvodák a járásban, amelyekben egy-egy csoportban harminc gyerek is található. Pár éVvel ezelőtt, amikor megnyitottuk az óvodát, még nálunk is magasabb volt a csoportok létszáma, sőt volt szlovák osztályunk is, amely az érdeklődés hiánya miatt megszűnt. A magyar szülők most már magyar tanítási nyelvű óvodába íratják gyermekeiket. Az országos pedagógusfórumtól, mi óvónők, olyan kérdésekben váNEM ELÉG A BÉKLYÓKTÓL SZABADULNI Jegyzet a csehszlovákiai magyar újságírásról Visszalapozva a csehszlovákiai magyar sajtó elmúlt négy évtizedébe, százszámra találkozhatunk fontos, valóságfeltáró, önismertünket és magyarságtudatunkat gyarapító írásokkal, rangos publicisztikai, kritikusi és irodalmi teljesítményekkel, melyek akár a világ legtekintélyesebb lapjaiban is megállták volna a helyüket. Csakhogy, ha az egészre tekintünk - nem ez a jellemző. Inkább az érdektelen, sokszor semmitmondó betűáradat, melyből hiányzik az élet, a valóság, vagy ennek is, annak is a „napfényes" oldalai tűnnek fel újra meg újra, ismétlődve az unalomig. Okait e látszattartalomnak nem elsősorban a tehetetlenségben találnánk meg, hanem az ideológiai megkötöttségekben, a sajtó függetlenségét és szabadságát is korlátozó központi vezérlésben. A csehszlovákiai magyar sajtóval azonban nemcsak az volt a báj, évtizedeken át, amit a tartalom szintjén lehetett tapasztalni, hanem az is, ami a szakmai felkészültség hiányosságaiból következett, a forma szintjén. Jószemú, igényes szerkesztők a megmondhatói, akikből egyébiránt még mindig kevés van berkeinkben, hogy manapság is mennyi a gond, munka olykor még az írást hivatásként művelők kézirataival is. Düledező szerkezet, logikátlan mondatfűzés, ritmuszavar, stíluskeveredés, magyartalanság, megannyi nyelvi vétség. Azt hiszem, anyanyelvünknek, nemzeti kisebbségünk amúgy sem kifogástalan nyelvhasználatának semmivel sem árthatnánk jobban, mint azzal, hogy ezek az írások eredeti változatukban látnának napvilágot. És még így is, a szerkesztés után is mennyi hiba kerül, került lapjaink hasábjaira. Egy részük gondatlanságból vagy a gyors munka „eredményeként", másik részük annak a hanyag, fegyelmezetlen vagy éppen kényelmes (újság)írói-szerkesztői magatartásnak a következményeként, melyből hiányzik az írott szó tisztelete, a „saját munkám" megbecsülése, és megelégszik a sablonokkal. A hibák harmadik, talán legnagyobb csoportjában bukkanunk rá arra az okra, melyet fennebb jeleztem: a szakmai hiányosságokra. De hát hol is sajátíthatta volna el a csehszlovákiai magyar újságíró a szakmát? (Tekintsünk most el attól a néhány kollégától, akik hazai vagy külföldi egyetemen zsurnalisztika szakot végeztek; bár vajmi keveset jelent ez e területen, ha hiányzik a tehetség.) Hol fejlődhetett, kitől szerezhetett volna tapasztalatokat, amikor, főként az ötvenes években, mintegy kényszermegoldásként, különböző foglalkozású, gyakran még érettségi bizonyítvánnyal sem rendelkező emberekből lettek szerkesztők-újságírók, akik igazán soha nem váltak a szakma mestereivé, akik meg válhattak volna, elhagyták a pályát, vagy kizárták őket róla. A helyzetet mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy fél kézen meg lehet számolni valamirevaló publicisztikai köteteink számát, és még azok is jócskán elmaradnak a riport, tárca, karcolat, interjú műfajában született legjobb erdélyi, vajdasági és magyarországi kötetek színvonalától. A csehszlovákiai magyar sajtóstrukrúra merevségéből, egyfajta megállapodottságából, a konkurenciahiányból, végeredményben a hazai sajtópolitika okozta nyavalyákból eredően nem lehettek jó iskolát jelentő, pezsgő szeliemi műhelyek a szerkesztőségek sem. Maradt az önművelődés - ami nem kevés, sőt még a legeszményibb körülmények között is nélkülözhetetlen forma minden, magára valamit is adó újságíró számára. Csakhogy a lehetőségek e téren sem voltak mindig rózsásak, a magyarországi sajtótermékek, mint elsődleges források, jószerivel csak a hetvenes években kezdtek nagyobb mennyiségben és immáron mind gyakrabban példaadó minőséggel érkezni hozzánk. Lett volna mit tanulni a két háború közötti csehszlovákiai magyar sajtóból is. Nem tudom, hányan vették a fáradságot, hogy elmenjenek e lapok után könyvtárakba, archívumokba, sokan talán még a Magyar Nap 1936-1938 között megjelent írásaiból készült antológiát sem ismerik. Más lapra tartozik, hogy a többek között ezekből a forrásokból tanult, szíves-örömest magunkénak vallott demokratikus szellemet és szemléletet, mely a nyelvet is segített felszabadítani az emberben és megóvni a sablonoktól, mennyire lehetett alkalmazni a korántsem demokratikus viszonyok között. Napjainkban már mindenesetre könnyebb. És nemcsak azok számára, akik régebben vannak a pályán, hanem azokéra is, akik az utóbbi években vagy éppen az elmúlt hónapokban kezdtek. Fiatalok. Többen vannak, bár nem elegen még. Zömük főiskolát végzett ember. Akik számára elődeinknél nagyobb esélyek és távlatok nyílnak ez idő tájt - egyebek közt a szakmai fejlődés tekintetében. Persze, ne feledjük, az újságírás mindenekelőtt tehetség és véna kérdése. Eddig fórum sem volt, ahol ezekről a kérdésekről és főként sajátos szakmai gondjainkról elbeszélgethettünk, vitatkozhattunk volna, egymás hasznára, végeredményben pedig egész nemzeti kisebbségünk érdekében; ahol megfelelő sajtótörvény híján legalább segítő kézre és védelemre találhattunk volna. A tervek szerint hamarosan lesz: holnap tartja alakuló közgyűlését a Csehszlovákiai Magyar Újságírók Egyesülete. Talán nem túlzás: korszakos lépés ez nemzeti kisebbségi sajtónk hetvenéves történetében. BODNÁR GYULA runk javulást, ami elengedhetetlenül fontos a nemzetiségi óvodák jövőbeni létezéséhez. Azt természetesnek tartjuk, hogy a következő években nyíltan propagáljuk az anyanyelvi oktatást, ehhez viszont több magyar szak- és kézikönyvre lenne szükségünk. Szeretnénk elérni, hogy óvónőink magasabb szakképzettséget - akár főiskolai szintűt is - szerezhessenek. László Katalin: - Mi, az Észak II. lakótelepi gyermekintézmény óvónői is összeállítottuk követeléseinket. Az első kérésünk, hogy nyissák meg újból a lévai magyar óvónői szakközépiskolát, mivel pár év múlva hiány lesz szakképzett óvónőkben. A mai viszonyok közt úgy érezzük, hogy épp ideje hatályon kívül helyezni azt az át nem gondolt határozatot, mely mintegy tíz évvel ezelőtt 33-as létszámú osztályokat is elfogadhatónak tartott. Véleményem szerint a húsz gyereknél nagyobb létszámú csoportban megszűnik a pedagógus szerepe, mert tulajdonképpen a felügyelő szerepét kénytelen ellátni. Ugyanilyen képtelenség a gazdasági szakemberek véleménye, mely szerint egy-egy óvodai osztályt 26,7 százalék kisgyerek használ ki a legtökéletesebben. Ez még viccneR is rossz... Az igazgatásom alá három magyar és egy szlovák óvodai csoport 105 kisgyereke tartozik. Magam és a hasonló funkciót betöltő kolléganőim nevében is kérem, hogy válasszák szét a vegyes csoportú óvodák igazgatói felügyeletét, mivel a kétnyelvű oktatásra és az igazgatói munkakörrel együtt járó gazdasági felelősség ellátására egy ember nem képes. Jarábik Gabriella: - Az elmúlt évben legalább háromszor vizsgálták meg, hogy a gazdasági felelősség vajon mennyire köti le az igazgatókat. Hosszú vita után még a pedagóguskonferencián sem tudták eldönteni, hogy az igazgató: 1. csak tanítson-e, 2. ossza-e meg a gazdasági feladatokat a helyettessel, 3. ne tanítson, csak adminisztráljon. Ezek után, nem lehet csodálkozni azon, hogy sem a csökkentett óraszám, sem a többletkereset nem teszi vonzóvá az igazgatói munkakört. László Katalin: - Egyébként szeretnénk elérni azt is, hogy az igazgató a kolléganőit maga választhassa meg. Matlák Jolán: - Beszélgetésünk során hiányoltuk a jó módszertani könyveket, segédeszközöket. Azt hiszem, érdemes lenne végiglapozni azt a kiadványt, amely 1984-ben jelent meg szlovák nyelven, s ame:fyet két évvel később magyarra is iéfordítottak. Ez a könyv útmutatást ad a kommunista neveléshez. A testnevelésen kívül például a honvédelmi nevelés, az erkölcsi nevelés keretében pedig lényeg a gyerek materialista szellemben való nevelése. Véleményünk szerint ennek a módszertani könyvnek a tartalma nem gyermekközpontú, hanem direktív. László Katalin: - Ha ezt a könyvet átnézné egy pszichológus, véleményem szerint, egyenesen károsnak minősítené a gyermek fejlődése szempontjából. Jarábik Gabriella: - Nem is tartják be az egyes pontjait az óvónak. Sőt. Vannak olyan részei, melyeket egyesek már a múltban is figyelmen kívül hagytak. Volt olyan óvoda, melyben a gyerekek fejét nem tömték Lenin bácsi tanításaival, mig másutt - betartva az utasítást - úgy próbálták a történelmi eseményt és magát a személyt érdekessé tenni, hogy mesébe foglalták. Természetesen a mesékben Lenin bácsi jó ember volt, a jók győztek a rosszak felett stb. De vannak még egyéb mazsolák is a módszertanunkban, melyeket, ha betartanánk, akkor a gyerekeket jóformán egész nap csak fegyelmezhetnénk, s az önfeledt játékra alig másfél óra jutna. Vannak óvónők, akik erre a pályára születtek. Ők azok, akik úgy alakítják a napi programot, hogy a kisgyerekek már az óvodában kedvükre kitombolják magukat. Jó lenne, ha minél több ilyen óvónőnk lenne. SZITÁS GABRIELLA ÚJ*ZÓ 6 1990. I. 18.