Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-28 / 30. szám

Nyáron bizonyára sokan töltitek szüléitekkel együtt a vakáció néhány napját a Balaton partján. Ilyenkor mindegyikótök azt szeretné, ha állandóan nyugodt lenne a tó, ha reggeltől estig lubickolhatna a hűsítő vízben. De amikor viharfelhők közelednek, villámok cikáznak, erős szél süvít és háborog a tó, vajon tudjátok-e, hogy: Miért haragszik a Balaton? Még a Balatonnak neve sem volt ak­kor, de még a Balaton se volt sehol, olyan régen történt, amit most elmesélek. Hát akkor mi volt a helyén? A Balaton partján a szép hegyek már akkor is ott fürdették süveges csúcsaikat a nap sugarában, amikor még a Balaton nem feküdt a lábuk előtt. Mocsár volt a helyén, a partját feneketlen láp, sás, káka borította, és nádasok szelték ke- resztül-kasul. Minden jótét lélek messze elkerülte ezt a sáros, csúnya, posványos földet, mert aki beletévedt, az örökre benne is maradt: el­nyelte az ingovány. A szép süveges hegyek között rabló óriások éltek akko­ron, s hegyi legelőn nevelték szép, fehér tulkaikat, címeres szarvú hatalmas bi­káikat. Esténként a hegyeken sátras tanyáik előtt tüzeket gyújtottak - messze bevilágították a kör­nyéket. Ilyenkor egy- egy tulkot sütöttek meg vacsorára, mert igen étkesek voltak. S még így is éppen csak elverhették éhüket. Vígan éltek volna az óriások, ha ké- nyükre-kedvükre süthették volna a tulko­kat, de még az a kevés is, amijük volt, az is napról napra kevesebb lett. A mocsár tizedelte csordáikat. Ha beletévedt egy- egy jószág, úgy elnyelte, hogy még a szarva hegye sem látszott ki. Meg is tiltották az óriások, hogy pásztoraik a mo­csár közelében legeltessenek. Az egyik fiatal ökrészgyerek nem hall­gatott az öregek figyelmeztető szavára, csak azért is a mocsár felé hajtott. Majd én megmutatom, hogy tudok vi­gyázni rájuk! - mondta az öregeknek, s azzal ráverte a mocsárparti füves lege­lőre a csordát. Legeltek is a bikák kedvük­re, hiszen jó kövér fű nőtt a mocsár partján, sokkal izletesebb, szálasabb, mint a hegyi legelőkön. Az ökrészgyerek, akit Balatonnak hívtak, leheveredett a fű­be, s addig-addig nézte a vadvirágok körül döngicsélö méhecskéket, míg ela­ludt. Iszonyú, keserves, bömbölő hangra ébredt fel. Gyorsan talpraszökött, s hát legszebb bikáját ott látja vergődni a mo­csárban. Már jó térdig belesüppedt. Nem sokat teketóriázott, hanem kapta magát, beugrott maga is a sás közé, s két erős markával megragadta a vergődő bika lábát. Ki is rántotta szerencsésen, de Duda Emília rajza a bika lába nyomán támadt mély lyukból sebesen víz tört elő. Még egy szempillantásnyi idő sem telt­ei, s máris elborította a nádast a mocsa­rat, a bikát, s az ökrészgyereket. Mind­nyájan a hullámok alatt maradtak. Ha csendes estéken hirtelen, minden szellöfuvintás nélkül háborogni kezd a Balaton, még ma is azt mondják az öreg halászok:-Haragszik a Balaton. Rázza öklét a gyerek. Szeretne szabadulni! En nem tudom, hogy így történt-e vagy sem, egy öreg halász mesélte el nekem a történetet. A'Balatont azóta hívhatják Balatonnak. Honnan is kaphatta volna szép nevét egyebünnen? (Magyar monda) ■s Öröklakás és albérlet Állandó lakók vagy albérlők-e az egyes mada­rak, ez gyakran házaséletüktől függ. A nagy kese­lyük például tartós párkapcsolatban élnek, a szülök többnyire éveken át ugyanabban a fészekben ne­velik egy vagy két fiókájukat. Rendszerint korábbi otthonaikba érkeznek meg márciusban a gólyák is. örömüket az sem zavarja túlságosan, ha lakásukat időközben „felújították“, azaz a villanyoszlopra és drótszálakra épült nagy fészket külön e célra készí­tett tartóállványra vagy két méterrel feljebb he­lyezték. Öröklakást építenek a fecskék is az eresz alatt vagy az istálló gerendáin, csakhogy náluk az „örök“ bizony nagyon rövidre sikeredik. Az apró énekesmadarak szabadban elért átlagéletkora nem több másfél-két évnél, így mindig kérdéses, visszatérhetnek-e otthonaikba a sárgombócokból készült öröklakások villás farkú tulajdonosai. De ha ók nem is, a fiatalok tovább használják a lakást, hiszen az ifjak a gyűrúzések tanúsága szerint gyakran ugyanabba a fészekbe hoznak párt ma­guknak, ahol az elóző tavasszal először pillantották meg a napvilágot. A házi verebek fali résekben, üregekben fész­kelnek, de ha jobb lehetőség nem kínálkozik. a gólyákhoz költöznek hivatlan albérlőként. A nagy, nemegyszer több mázsás fészkek oldalában tucat­nyi verébpár él, kócos otthonaik a száraz faágak között rejtőznek. Míg az igazi tulajdonosok fél lábon állva messzire, valahová a rétek és legelők felé néznek, albérlőik fontoskodva perlekednek a galy- lyakon és szemtelenül belecsiripelnek a fóbérlök kelepelő beszélgetésébe. A löszfalak, homokbányák oldalában levő nagy partifecske-telepek és a tarka gyurgyalagok ugyan­csak függőleges falakba vájt fészkelöüregei is kedvenc területei a hívatlan albérlőknek. Vagy talán inkább önkényes lakásfoglalóknak nevezhet­nénk azokat a verebeket, seregélyeket (néha kuvi- kokat vagy búbosbankákat), amelyek az erősebb vagy korábban érkezettek jogán veszik birtokukba a sok fáradsággal kikapart, kivájt vízszintes üre­geket. Egészen különleges helyet foglal el a madarak között a kakukk, amelynek tulajdonképpen már a tojásai albérlőként kerülnek más madarak fész­kébe. A kikelő fióka ezután mostohatestvéreit kido­bálva gyorsan főbérlövé lép elő, és egyedül nő fel a fészekben. Schmidt Egon OZSVALD ÁRPÁD Alabárdos Felzúdult reggel a város, elaludt az alabárdos, azt se mondta, hány az óra, hogy térjenek nyugovóra, éjfélkor nem ment a toronyba, szundított egyet a sarokba, eloltotta a viharlámpát, mellérakta az alabárdját, a hajnal jöttét se jelezte, kürtjét valahol elvesztette, a kakaskukorékolásra se ébredt fel, mindhiába rázta a mérges pékmester. Amikor aztán a hasára sütött a Nap, felugrott nyomba’, s felszaladt az őrtoronyba. Lekiáltott: - Ébredjetek! Itt a reggel, jó emberek! MEGFEJTÉS A július 14-i számunkban közölt fel­adatok megfejtése: 19 poharat; 17 kör­te. Nyertesek: Csizmadia Zsuzsa, Bor­si (Borsa); Bíró Erzsébet, Dunaszerda- hely (Dunajská Streda); Házi Kornélia, Ekel (Okolicná na Ostrove); Győri Csa­ba és Tamás, Nádszeg (Trstice); Fintor Anikó, Nagykapos (Vefké Kapusany). Gondolkodom, tehát... Csigavonal Indulj el a nyílnál, és írd be az üres mezőkbe a megfelelő szám­tani műveletek jelét úgy, hogy a műveleteket sorban elvégezve eljuss a csiga belsejében látható végeredményhez! Gyűszűk a dobozban Az ábrán a szabászatban használatos különféle eszközök láthatók egymás hegyén-hátán. Állapítsd meg, hány gyűszű van a gombolyagok, tűk, gombok és ollók között! ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM Csehszlovákiai magyar írók vallomásai TÓTH ELEMÉR „Mert csak a Könyv kapcsol múltat a jövőbe...“ Gyerekkoromban szívesen mentem Jé- nébe (Janice). Csábítottak keresztanyám szép dalai és keresztapám sok-sok humor­ral fűszerezett történetei. Mert keresztapám olyan ember volt, aki mindenről tudott me­sélni: a bükkönyön csillogó ezüstharmatról éppúgy, mint a domb tövében fakadó for­rásról, a szántók végében magasodó hatal­mas szomorúfüzekröl, a kaszakőről vagy akár magáról a kaszáról. Tudott persze másféle meséket is - világszép királykis­asszonyokról, rettenthetetlen, sárkányölő legénykékről, de azokat csak este, lefekvés után mesélte, méghozzá folytatásokban, így aztán délutánonként, amikor a dombol­dalban a tehenet legeltettem, mindig meg­próbáltam továbbszöni a történetet, rendre magamat képzelve a bátor kislegény he­lyébe ... így történt, így ismertem meg a mesét, a meséket. Valójában keresztapám volt az én első „meséskönyvem“, kíváncsiságom forrásá­nak fölfakasztója... De hát az írott mesék, az igazi könyvek akkor még igen-igen sokáig elkerültek. El­kerültek, mert egy parasztháznál akkoriban kapából, villából akadt legalább tíz-tizenöt, de könyvből aligha. Azaz mégis! Egy napon, amikor meséért nyaggattam a szüléimét, édesapám fölment a padlásra, és kisvártatva hóna alatt vaskos kötettel tért vissza. „No, ebből fogunk mesélni“ - mondta, és elém tette a könyvet, néze­gessem. Gyönyörű képek voltak benne. Később tudtam csak meg, hogy iniciálék. Mint ahogy az is csak később derült ki, hogy első könyvként Petőfi verseinek gyűjtemé­nyét tartottam a kezemben. De ki gondolt, ki törődött azokban a napokban ezzel, amikor ott volt az édesapám kedves-monoton hangján közvetített csoda, s én estéről estére ott loboghattam a nyalka huszárok­kal János vitéz oldalán... Aztán megkezdődtek az iskolás évek, a barátkozás a betűkkel, számokkal és mindenféle „tudományokkal“. Szerettem iskolába járni, sarkallt a vágy, hogy végre egyedül fedezhessem föl annak a padlásról lehozott könyvnek a titkait. Szerettem azért is, mert jó tanítóm, Zagyi Gyula, érdekes dolgot talált ki a kis palócok épülésére: délutánonként hosszú felolvasásokat tartott - utólag jöttem rá - a világirodalom leg­szebb ifjúsági müveiből. Ezeken a délutá­nokon találkoztam először Bőrharisnyával, Az utolsó mohikánnal, Vadölővei, ott hallot­tam először Tom Sawyerről, Maugliról, Ro­binsonról, Grant kapitányról és másokról. Persze hogy tovább nőtt bennem a kí­váncsiság a könyvek lapjain megbúvó titkok iránt. De hol, honnan vegyek könyvet?! A padlás! - jutót hirtelen eszembe a Petöfi- kötet, és nyomban fölfedező útra indultam. A fekete ládát hamar megleltem, a ládában pedig a kincsek sokaságát, többnyire Jókai- regényeket. Valamennyiben nagy körpe­csét díszelgett: „Hanva község könyvtára“. De ez sem riasztott el tőlük. így esett, eshetett meg, hogy kilenc-tízévesen a nagy mesemondó Hétköznapok című regényét, Rab Rábyját és a Törökvilág Magyarorszá­godat olvastam. Értettem-e belőlük vala­mit? Aligha. Mégis éjfélekig ültem fölöttük... Attól kezdve mindmáig nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne vettem volna és ne vennék könyvet a kezembe. Igaz, akkori­ban még nem tudtam, hogy ..nem fecske módra kell átsurranni a könyvön“, mert kezdetben inkább csak az olvasás gyönyö­rűségére figyeltem. Később, jóval később, gimnazista éveimben váltam csak igazi ol­vasóvá. Akkor, amikor Rigó László és Paz- derák Bertalan jeles pedagógusaim tanítá­sai alapján szellemiekben gyarapodva rá­ébredtem nyelvünk szépségére, az iroda­lom tartást adó, emberségre nevelő varázs­latára. Mindent elölről kezdtem. Újra tanultam olvasni. Móra Ferenc útmutatása alapján igye­keztem „nem fecske módra átsurranni“, hanem meg is merülni a könyvben, köny­vekben. így értek el hozzám a nagy olvas­mányélmények, mert szinte valamennyi könyv ezt jelentette számomra. Ezt jelentet­te Móricz Erdély trilógiája, Úri muri\a, Rózsa Sándoré, de a Légy jó mindhaláligja is. Ezt jelentette Mikszáthtól a Beszterce ostroma, A fekete város, A néhai bárány és a Szent Péter esernyője, Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúk, Mórától az Aranykoporsó, de külö­nösen a Kincskereső kisködmön, Arany Toldija, balladái, elbeszélő költeményei és Gárdonyi Géza jó néhány könyve. Tőle A láthatatlan embert olvastam először, és hosszú időre a hatása alá kerültem... De aztán jött az Egri csillagok, Vicuska és Gergő, Dobó és Mekcsey, és megtörtént a csoda, beleszerettem a könyvbe mindmá­ig tartó ragaszkodással. Ezt a ragaszkodást nem koptatták meg, nem halványították el küzdelmes éveim megpróbáltatásai sem, sőt, inkább erősítették bennem a jót, az emberit igenlő hitet. Ma is, ha hántások érnek, újra meg újra föllapozom az életem krédójául választott sorokat: ,,A magyar akármilyen kevés, meggyőzheti a törököt, ha vitézsége mellé okosságot viszen paj­zsul a csatába.“ Soroljam tovább a könyveknek köszön­hető élményeket? Említsem meg a nagy vadászírókat - Kittenbergert, Széchenyit, Molnár Gábort? Szóljak Fekete István állat­regényeiről? Sorakoztassam ide a világiro­dalom nagyjait? Nem teszem, bár igaz, hogy valamennyien gazdagították, formál­ták, alakították benső világomat, az Egri csillagok azonban mindörökre magyarság- tudatom, eszmélésem, emberré válásom alapkönyve marad. Nem teszem azért sem, mert nem a „felsorolásban“ látom a dolgok lényegét, hanem abban, hogy olvassunk. Abban, hogy ne múljék el egyetlen nap se úgy fölöttünk, hogy ne vennénk könyvet a kezünkbe. Mert hittel hiszem, hogy amíg kultúránk­hoz hűek maradunk, önmagunkhoz va­gyunk, a jövönkhöz leszünk hűek. Miként is mondja Babits Mihály: .....mert csak a Könyv kapcsol múltat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve. “ Hihetünk neki!

Next

/
Oldalképek
Tartalom