Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
JSZÚ 3 Az emberről - közhelyek nélkül Beszélgetés dr. Rudolf Sima professzorral, a Bratislava! Társadalomfejlesztés- és Munkakutató Intézet igazgatójával • Beszélgetésünk témája az emberi tényező az átalakításban. Annak ellenére, hogy ez a fogalom manapság szinte mindenhonnan visszaköszön, némely ,.tudományos" munka olvasásakor az az érzésem, hogy a szerző maga sem tisztázta eléggé, mit is ért alatta, s csupán azért foglalkozik vele, mert ez a ,,menő“. öntsünk hát tiszta vizet a pohárba. Professzor úr, ön szerint miben rejlik az emberi tényező problémakör kutatásának időszerűsége, s mit ért ön emberi tényező alatt7-Társadalmunk átfogó forradalmi átalakításra orientálódása, valamint az ebből adódó feladatok és folyamatok elemzése azt mutatja, hogy az átalakítás fő problémái az ember szerepének témakörében, az emberi tényező fejlesztésében és aktivizálásában csúcsosodnak ki. Ebben az időszakban minden az emberből indul ki, rá irányul és általa valósul meg. Az átalakítás az embereket szolgálja és csak általuk jöhet létre, ők azok, akik megértik, pozitívan viszonyulnak hozzá és tevékenyen veszik ki részüket a megvalósításából. Ez az alapvető objektív oka az emberi tényező időszerűségének. Az átalakítás és az emberi tényező aktivizálása tehát nem divathullám, hanem megfelelő reakció társadalmunk jelenlegi helyzetére. Az átalakítás társadalmunknak olyan történelmi szakasza, amelyben gyorsabb fejlődési ütemet ér el, ugyanakkor olyan minőségi szintre jut, amelyen teljes mértékben érvényesülhetnek a szocializmus lehetőségei, előnyei és vívmányai; amelyben megvalósul humánus és demokratikus alapvonása, hogy gazdaságilag nagyobb teljesítőképességű, társadalmilag igazságosabb, nemzetközi téren versenyképesebb és vonzóbb legyen. Az így értelmezett átalakításnak okos, alkotó, tevékeny, becsületes és bátor, humán beállítottságú, igazságérzettel, kötelesség- és felelősségtudattal rendelkező emberekre van szüksége, akiket egyúttal ösztönöz és kiemel. Ilyen emberek nélkül - főként az irányítási posztokon - nem mehet végbe az átalakítás. Amit ma emberi tényező alatt értünk, mindenekelőtt összefügg ezzel az ember felé fordulással, s annak tudatosításával, hogy az ember egyedülálló, megismételhetetlen egyéniség, alkotó szubjektum és sokoldalúan fejlődő személyiség. Azokról a tudás-, gondolkodás- és cselekvésbeli, valamint kulturális-erkölcsi minőségi vonásokról van szó, melyeknek köszönhetően az ember nem csupán utasítások végrehajtója, feladatok elvégzője, nem csupán passzív részese a történelemnek, hanem öntudatos, kezdeményező és alkotó társadalmi alany a munkában és azon kívül, cselekvő és öntudatos formálója a történelemnek és önmagának. Az ember lehetőségeinek tágítása által fejlődnek a szocialista társadalom lehetőségei is. Olyan tulajdonságok és minőségek kerülnek előtérbe, melyek révén az ember a társadalom egészében és annak egyes területein is, mint alkotó erő lép fel. Az emberi tényező fogalmának szerves része az ismeret, az elgondolás és a tett, a jog, a kötelesség és a felelősség. Ez a fogalom kifejezi egyben az ember és a tömegek történelemben és különösen a szocialista társadalom fejlődésében való növekvő szerepének törvényszerűségét. Bizonyos értelemben tehát az emberiesség fejlődésének mértékét jelzi minden egyes emberben, valamint azt, hogy milyen mértékben képes arra, hogy tudatosan és alkotó módon anyagi és szellemi javakat termeljen, másrészt pedig fejlessze önmaga, mások és a társadalom humánusságát. • Ha jól értettem, az emberi tényező tehát az egyén és a társadalmi csoportok olyan tulajdonságait és tevékenységeit jelenti, melyek figyelembevétele nélkül az átalakítás jórészt csupán közhely. Ezek a jellemzők - például az alkotóképesség - azonban mindig is szerves tartozékai voltak a társadalmi alanyoknak, s ma is azok. Mégis gyakran hallom, hogy „új típusú emberi tényező kialakulásának vagyunk tanúi“. Csakhogy az emberi tényező és annak hordozói nagyon is léteznek. Szerintem inkább az a kérdés, milyen konkrét körülmények akadályozták kibontakozásukat?- Az emberek a történelem minden fokán, a társadalom valamennyi történelmi típusában rendelkeznek bizonyos alkotóképességgel, gondolaterővel és teherbírással. Más kérdés, milyenek ezek fejlődésének és kibontakozásának objektív és szubjektív feltételei, azaz a gazdasági, politikai, társadalmi, világnézeti, ideológiai és egyéni lehetőségek, szükségletek, eszközök és mechanizmusok. A történelemből, de napjainkból is ismert, hogy az emberhez való elméleti és gyakorlati viszonyulás nem mindig a reális humanizmus alapelvéből indul ki, tehát nem a hús-vér ember, s annak fejlődése a legnagyobb cél. Minden más előnyt élvez az alárendeltté váló emberrel szemben, aki csak eszköz és feltétele valamiféle magasabb célok és érdekek eléréséhez. Ez az alapja valamennyi ember- ellenes tevékenységnek, a különféle elnyomásoknak, sérelmeknek és igazságtalanságoknak. Ugyanakkor ismerünk az embert mindenek fölé helyező elméleteket, amelyek mégsem képesek olyan valós feltételek, eszközök és mechanizmusok felderítésére, hogy a gyakorlatban is megvalósuljon az ember fejlődése. Ebben az esetben az emberi jogokról és szabadságról, a humanizmusról és demokráciáról, szóló nyilatkozatok csupán absztrakciók és utópista ábrándok. Az emberi tényezőt alkotó tulajdonságok, minőségi vonások és tevékenységek történelmi jellegűek. S amikor az emberi tényező új típusának kialakulásáról beszélünk, nem valami teljesen újra gondolunk, hanem a már meglévő átformálására és továbbfejlesztésére a folyamatosság és a forradalmi diszkontinuitás jegyében. Az emberi tényezőt nem csupán felszabadítani lehet, hanem átalakítani és egyre magasabb minőségi színvonalra fejleszteni is. Ezért beszélünk - és kell is beszélnünk - az emberi tényező és hordozóinak (emberek, társadalmi csoportok) bizonyos történelmi típusairól. A szocialista társadalom kezdettől fogva olyan következetesen humán, demokratikus és igazságos társadalomként lépett a történelem színterére, amelynek legfontosabb célja mindenki által biztosított szabad, sokoldalú fejlődése, s amelynek alapelve: mindenkitől képességeihez mérten - mindenkinek munkája szerint. A humanizmusnak ez az új történelmi típusa figyelembe veszi és magasabb szinten fejleszti tovább az előző történelmi humanizmustípusok valamennyi pozitív elemét. A szocialista társadalom feladatai és céljai ugyanakkor kikövetelik s egyben megteremtik az emberi tényező új történelmi típusát. Ennek megvalósításában már számos alapvető sikert értünk el, de volt és van is elegendő sikertelenség és adósság. Az átalakítás eszköz az emberi tényező meghatározóbb fejlesztésére és aktivizálására, valamint az e téren levő különféle akadályok és deformációk leküzdésére. • önről közismert, hogy elkötelezett híve az átalakításnak. Ezt bizonyítja egyik legutóbbi tanulmánya is, melyben azt írja, hogy az emberi tényező fejlesztéséhez demokráciára és társadalmi igazságosságra, a társadalmi alanyok deszubjektivizálásának, az objektív törvényszerűségek túlzott és indokolatlan fetisizálásának, az irányítás adminisztratív -direktív rendszerének megszüntetésére, valamint az ember szellemi-lelki világának átalakítására van szükség. Konkretizálná ezeket a feltételeket?- Egész sor gazdasági, politikai, szociális és szellemi-kulturális formája és eszköze van az emberi tényező fejlesztésének, valamint aktivizálásának. Sok azonban az elméleti és gyakorlati akadály is. A legfontosabb akadály szerintem gazdasági jellegű, s a szocialista tulajdon állami tulajdonná való leegyszerűsítésében nyilvánul meg. Ezzel visszafogták és gyengítették a többi változatos tulajdonformát. Alábecsülték a piaci mechanizmust és az értéktörvényt. Ennek következtében visz- szahúzódtunk a világpiactól, vállalkozásainkban elutasítottuk kritériumait, jelzéseit. Ily módon meggyengült a gazdasági irányítás. A tulajdon valóban úgy tűnt a dolgozóknak, mintha senkié sem lenne, és inkább érezték magukat „bérmunkásoknak“, mint a szocialista tulajdon alanyainak, vállalkozó és felelős gazdáknak. Ezen az alapon erősödött a társadalmi tulajdontól, a munkától és annak végtermékeitől való elidegenedettség. Az ilyen „gazdasági“ bázison alakult ki folyamatosan és erősödött az irányítás adminisztra- tív-direktív rendszere, amely az emberi tényező fejlesztésének és aktivizálásának alapvető politikai akadályát jelentette. Szigorú „felülről“ „lefelé" irányuló függőségi viszonyra támaszkodott. Lekötötte a létező társadalmi alanyok kezdeményezőkészségét és alkotótevékenységét, és a „központ“ - az egyetlen tekintélyalany - feladatainak, céljainak, utasításainak és tiltásainak mechanikusan engedelmes megvalósítóivá fokozta le őket. S ha rájuk is ruháztak némi szubjektivitást, csak olyat, ami a „központ“ szubjektivitásából következett. Ez a néppel s annak szabad alkotótevékenységével szembeni tényleges bizalmatlansághoz vezetett. S mert a ténylegesen deszubjektivizált alanyok semmi újat és alkotót nem nyújthattak a „központ-alanynak", ez ugyancsak álszubjektummá vált. A „központ" becsületes és tehetséges dolgozói előbb-utóbb áldozatokká váltak, vagy kirostálódtak, mint működésképtelenek. Antidemokratikus és bürokrata társadalmi légkör alakult ki, aggasztó szociális közömbösséggel, fásultsággal, s más komoly szociális elégtelenségekkel. Ebben a helyzetben nehezen érhetők el sikerek az ember lelki és erkölcsT átalakítása terén. A felvázoltak leküzdésének alapvető formája és az emberi tényező fejlesztésének és aktivizálásának fő feltétele véleményem szerint a társadalom következetes demokratizálása, humanizálása és egyenjogúsítása, a szocialista demokrácia - beleértve a gazdasági demokráciát is - elmélyítése és fejlesztése egészen a vállalati önigazgatás szintjéig. Feltétel azonban, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk a nép demokráciára való felkészítésének, magas fokú demokratikus kultúrája kialakításának. • Az emberi tényező fejlesztésének célja tehát, hogy a társadalmi alanyok visszanyerjék önbecsülésüket. Csakhogy felnőtt egy nemzedék, amelybe belevésték, hogy tagjai, mint társadalmi alanyok bármikor helyettesíthetők. Ha az újságíró valakit - legyen az egyén, közösség, SZISZ-elnök stb. - jó eredményei felöl faggat, gyakori a „szerény“ válasz: „ezt bárki más megtehette volna“. Sőt, a múltkoriban olvastam egy gyermekversikét. A „költő“ három ló láttán felteszi a kérdést, hogy melyik tűnik ki közülük. S a válasz: ilyet nem illik kérdezni, mind a három kitűnik (I). Professzor űr, ön lát konkrét kiutat ebből a felemás helyzetből?- A társadalmi alanyok deszubjektivizálása együttjárt az egyenlősdiség különös, bár Íratlan ideológiájával. Ezek elvesztették önnön személyiségüket, mást és másokat szolgáló eszközzé fokozódtak le. Azonos reakciót és a feladatokhoz való azonos hozzáállást vártak el tőlük, s e szempontból kívánatos volt, hogy mint feladatok és irányelvek végrehajtói egyenlöek legyenek. Az említett ideológia szerint a „központokon" kívül valamennyi alany elvesztette saját alkotó szabad szubjektivitását. A szó negatív értelmében „kiegyenlítődtek". Nem önmagukért léteztek, hanem valami és valaki másért. A társadalmi egyenlőség és a személyiség egyenlő mértékű tiszteletben tartása azonban még nem jelent egyformaságot. Az alanyok különbözősége csupán abban a másodlagos szubjektivitásban mutatkozott meg, amely a „központ" szubjektivitásából következett, és a „központ" szándékainak megvalósításában való szolgálat szintjének és mértékének formáját öltötte. A kollektivizmus jegyében az egyén a kollektíva részévé redukálódott, az egyéniességet és az önzést nem tartották szocialista jellegűnek, ezért elnyomták. De eltávolítani valójában nem tudták őket, ezért álcázott antiszocialista formát öltöttek, amilyen például a birtoklásért folyó hajsza, melynek célja, hogy az egyén másokénál több tárgyat, hatalmat, ismeretséget harácsoljon össze. így elveszett az egyéniség, a specifikus alkotó szubjektum és az embernek az önművelés, önfejlesztés belső szükségletének kielégítésével összefonódó önbecsülése. Pedig önnön személyiségünk tiszteletben tartása nélkül másokat sem tudunk tisztelni. Az egyéni és társadalmi érdekek, az individualizmus és kollektivizmus dialektikája helyett a „központtól" való függőségi viszonyt fogadtatták el. Az élet egyéni értelmének értékét és jelentőségét, az egyes ember tevékenységeit, egyéniségét és személyiségét jócskán alábecsülték. Itt gyökeredzik a gyakorlatban is megmutatkozó átlagos szintúség ideológiája, amely a másoknak való alárendeltség és „szívességtétel“ ideológiájával jár együtt. Az embernek önmaga, saját szükségletei, értékei és céljai vezette betájolódását kollektivizmusellenesnek tartották. Például a diákoknál is gyengült, majd fokozatosan eltűnt az ön-' művelés szükséglete. Olyan helyzet alakult ki, mintha nem önmaguknak, nem saját megelégedésükre tanulnánák, hanem valaki másnak, valami rajtuk kívülálló okért, ami végső soron nem is az önelégedettség. A kiút ebből a helyzetből egy olyan értékrend, amely minden egyén és kollektíva értékének és jelentőségének demokratikus elismeréséből, változatosságukból, valamint a társadalom és önmaguk fejlődéséhez való hozzájárulásukból és tevékenységük sajátos értelméből indul ki. Erre épül az egyéni és kollektív érdekek dialektikája és nem függőségi viszonya, az önmagunkért, másokért és a társadalomért való élet dialektikája. Az ember nemcsak a társadalom életét éli, hanem önmagáét is. Saját egyéni és csoportos (családi, nemzeti stb.) élete van, saját történelemmel rendelkezik, amelynek egyéni értelme és értéke, sajátos szükségletei, érdekei, értékei, céljai és ezzel összefüggő tevékenységei vannak. Ezt a dialektikát Marx is kifejezi, amikor azt mondja, hogy minden egyén szolgálja a másikat, hogy önmagát szolgálja; mindenki csak addig létezik a másikért, ameddig magáért létezik. Már Rousseau is feltette a kérdést: hogyan lehet közösségben élni úgy, hogy miközben tekintettel vagyunk másokra, magunkról se kelljen megfeledkeznünk, ne kelljen feladni szabadságunkat; hogyan rendeljük alá magunkat a társadalmi érdeknek (közös akaratnak) és törvénynek anélkül, hogy gyengítenénk ezzel személyes érdekeinket és jogainkat. Válaszom: újra csak demokráciával. Mégpedig olyan demokráciával, amelyben az egyén önnön életéhez való joga összekapcsolódik más emberek és a társadalom jogaival, és a személyes, valamint a másokért vállalt felelősség és kötelességtudat a társadalomért vállalttal. • Az átalakítás időszakában kétszeresen is érvényes Lenin gondolata, mely szerint forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi gyakorlat. Ami az emberi tényező problémakörét illeti: mennyire kidolgozott az elmélet? S van-e iránta érdeklődés egyrészt a kutatás, másrészt a gyakorlat felöl?- Az emberi tényező esetében a feladatok gyakorlati megoldása valóban csak az elméleti megoldásért folytatott küzdelemmel szoros egységben képzelhető el. Ami a kutatók érdeklődését illeti, céltudatosabb és kifejezőbb az emberi problematika felé fordulás. Az ember átfogó kutatása a következő ötéves tervidőszak alapkutatására vonatkozó állami program egyik fő alkotórésze. Ez pozitív dolog, hisz az emberkutatásnak, főleg az egyéniség, szubjektum és személyiség kutatásának nem szenteltek elegendő figyelmet. A mi tudományos kutatóintézetünkben az emberi tényező fejlesztésének és aktivizálásának témakörét céltervezetben kutatjuk, amely kutatótevékenységünk összegezése lesz. Ami a gyakorlat képviselőinek az emberi tényező iránt tanúsított érdeklődését illeti, úgy tűnik, hogy a róla szóló kinyilatkoztatások és jelszavak elmaradnak a termelés műszaki, technológiai, szervezési és egyéb tárgyi vonatkozásaira való „gyakorlati" orientálódásuktól. Úgy tűnik, az extenzív módon fejlődő termelés számos irányítója még mindig nem tudatosítja teljes mértékben, hogy az emberi tényező formájában megnyilvánuló „emberi tökének" elsődleges helye van a tárgyiasult tökével szemben. • Végezetül még egy kérdés, amely a tudomány módszertanát érinti. Professzor úr, ön mint filozófus és az interdiszciplináris kutatás elkötelezeti hive és úttörője, hogyan vélekedik az emberi tényező interdiszciplináris kutatásának szükségességéről és feltételeiről?- Az emberi tényező és az emberkutatás terén jócskán felfedezhető egyfajta tudományos reszortszemlélet. Az átalakítás igényességének jegyében csak akkor emelkedhet eme kutatás színvonala és hatékonysága, ha gyengül a reszortszemlélet és megszilárdul a tudományköziség. Ám az, hogy a kutatóintézetek eleve egy szaktudományra épülnek, már jelentős, s nem egy esetben leküzdhetetlen akadály az ilyen kutatás számára. A „külső" szállításokon alapuló interdiszciplináris kutatás hasonló nyavalyákkal küzd, mint a szállítói kapcsolatok a termelésben. Úgyis mondhatnánk, hogy inkább óhaj és feladat, mint valóság. Pedig az emberi tényező problematikája mintha csak arra teremtődött volna, hogy interdiszciplinárisán kutassák, mind a különféle szakágazatok és specializációk, mind az elmélet és gyakorlat terén, méghozzá nemzeti és nemzetközi viszonylatban. Ebben rejlik az emberkutatás elmélyítésének talán legjelentősebb forrása. Köszönöm a beszélgetést. LAMPL ZSUZSANNA
