Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-29 / 52. szám
Illlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Karmesterverseny Volt egyszer egy zenekar, amely (Magyarországon is) évtizedekig § csak egyedül játszott, s bár hang versenyeket rendezett, nem tűrte meg $ igazán a konkurenciát. Nos, ennek a zenekarnak rá kellett jönnie, hogy ^ muzsikáját már nem szívesen hallgatja a közönség, s önmaga határozta ^ el - persze a fokozatosan megjelenő vetélytársak nem kis nyomására is ^ -, hogy repertoárt változtat. Ennek érdekében írta ki október elején ^ a karmesterversenyt (amelynek hagyományai a politikai életben - szem- ^ ben a zeneivel - még csak most vannak kialakulóban). Utóbb sok mindent elmondtak erről a seregszemléről, így például azt is, hogy néhány karmester zenekar nélkül maradt, illetve, hogy a zenekar ^ nagy része dirigensét veszítette el. Mindenesetre új felállásban vállalta ^ a szereplést a karnagygárda: Nyers, Pozsgay és Németh a szocialista ^ szimfonikusokhoz szerződött, Grósz pedig a munkásdalárdánál vállalt ^ kulcsszerepet (hogy csak a négy legmarkánsabb egyéniséget említsük). ^ A három együtt maradt karmester nem tétlenkedett, igen aktívan látott ^ a zenekarszervezéshez, de csak fokozatosan tudja elfogadtatni, hogy $ régi szerzeményeket az már nem játszik. A feladatokat egyébként jól ^ elosztották egymás között. Pozsgay vitte a hazai és főleg a külföldi ^ turnékat (bizonyára az ország legfőbb dirigensének posztjára is kacsin- $ gatva), Németh máshol is vállalt munkát, sőt, ez a kormányzenekari $ másodállás egyre több idejét és energiáját emészti fel. Nyersre sem ^ maradt kevésbé hálátlan szerep: a zenekar és a közönség tevékenységét ^ irányította (de hát ö régi muzsikus - s éppen ezért becsülendő benne, ^ hogy oly fogékony az új irányzatokra). Maradt még egy karnagy az | eredeti csapatból, de az ó útjai másfelé vezettek, mint már említettük. ^ December közepére még összehívta a régi zenészeket, majd letette | a karmesteri pálcát. ^ Hogy mi lesz tovább? Ki tudja? A szakmai közönség ízlése olyannyira § megoszlott időközben, hogy senki sem tudja felmérni, melyik stílus arat ^ majd sikert a márciusra tervezett nagy-nagy karmesterversenyen. Persze ^ figyelembe kell venni, hogy a pezsgő zenei élet iránti érdeklődés nem az ^ igazi, a hallgató-hallgatag többség nem látogatja a koncerttermeket... (papucsek m.) Ennek az oldalnak a zárásakor, december 19-én torokszorító hírek érkeztek Romániából. A diktatúra, az önkény a hagyományos eszközéhez folyamodott: a brutalitáshoz. Tankok fegyvertelen emberek ellen. Nők és gyermekek ellen. Nem volt kedvünk viccelődni, szellemeskedni. Kommentár helyett az utolsó pillanatban szorítottunk helyet a The Timesban hónapokkal ezelőtt megjelent „Draculescu“-portrénak. Azóta lett csak véresen időszerű ...! Gorbacsov „varsói melódiája“: Hol vagytok régi barátok? De a dalnak csak az első sora igaz. Egészen másra lenne most szüksége, nem rájuk... Párdal Haragszom rád, hát elmeKi bírja tovább hanggal és idegekkel? - ez itt a kérdés. Dalvívóink éneklik a magukét, s bár ugyanaz a slágerük, befogják a fülüket. Különbözik ugyanis a hangfekvésük, s kölcsönösen rettegnek attól, nehogy átvegyék a másik hangszínét. Samir: - Haragszom rád, mert nem szeretsz... Arafat: - Haragszol, haragszol... Mégis utánam jöttél egészen Európából. S: - Haragszom rád, hát elmehetsz! A: - Elmehetek! ? Elhajtottál! S: - Haragszom rád... A: - Meddig fogod még ugyanazt hajtogatni? Unlak. S: - ... de szivem fáj. A: - A szíved? Neked? Kő van a szíved helyén, az is csak úgy, hogy mi dobtuk oda. S: - Na gyere, kössünk békét már! A: - Veled soha! Mert tudd meg: Haragszom rád, mert nem szeretsz... S: - Miért szeretnélek? Azt hiszed, ha kendőt hordsz, már te vagy álmaim asszonya? A: - hetsz! S: - Azt várhatod! Egy tappodtat sem lépek vissza. Pedig tudom, hogy szeretnél a tengerbe szorítani, te szakállas szirén. A: - Haragszom rád, de szívem fáj. S: - Ó, az a nagy terrorista szíved! A: - Na gyere, kössünk békét már! S: - Nem és nem, mert: Haragszom rád... Ettől a duótól már megőrül az egész környék. Ezt fújják negyven éve. Az a szerencsétlen lemez reménytelenül elakadt, elakadt, ela- kadt... (gorfol) Hiánycikk a harmónia? Hiánycikk Nyugat-Eu répában? Ugyan, ilyesmit ott nem is ismernek - véli az oda mind gyakrabban eljutó hazánk fia. Kérdezzük meg talán a francia elnököt, hogyan vélekedik erről. A gondterheltnek látszó Francois Mitterrand alighanem efféle szöveggel traktálna bennünket:- Igen, a boltokban minden oké, ám a Közös Piacban nem stimmelnek ennyire a dolgok. Nézzék, kérem, például a társaságomban levő hölgyet. Nem mondom, csoportképeinken kimondottam üde színfoltot jelent a 11 öltönyös gentleman mellett egy talpig elegáns, jó tartású hölgy, ez nem vitás. Reprezentálni, harciasán szónokolni - azt nagyon tud. De állíthatom, hogy szemernyi harmóniaérzéke sincs. Hiába igyekszünk, mi, tizenegyen, hogy tökéletes összhang hassa át az előadást, ó mindig belevegyít néhány disszonáns hangot. S ami a legjobban bosszant engem és férfitársaimat: mindig ö akar az első hegedűs lenni. Pedig nem újonc ő már, tíz éve EGY KÉZFOGÁS, EGY ÖLELÉS MEG... ... csókszor csók, ez a végzetem, s bukás jött - a négyzeten... álladó szereplője előadásainknak. S én amondó vagyok, hogy aki bekopogtatott a brüsszeli ajtón és be is bocsáttatott, az igenis tanuljon meg tisztességesen velünk együtt muzsikálni. Az már más lapra tartozik, ha valaki tudna ugyan, de nem hajlandó erre. Én, kérem, a nyáron már megmondtam, ami nem megy majd tizenkettőnek, az menni fog tizenegynek. Nem tudom, ez a határozottság hatott-e, de most decemberben Párizsban már majdnem tökéletesre sikerült az előadás. A brit muzsikusra mintha átragadt volna a csapat- szellem, lelkesen húzta a vonót, s mindössze kétszer esett ki a ritmusból. Ha így haladunk, azt hiszem, 1993-ra jó kis zenekarunk lesz. (p. vonyik) (S)lágersarok Villáminterjú a Nagy Baggerossal Nyájas Olvasó! Mai számunkban új rovatot indítunk azzal a céllal, hogy bemutassuk négy évtized (s)lágertermésének ma még élő nagy csillagait. Hihetetlen szerencsém van, a mai (s)lágerirodalom legismertebb alakja, Nicolae, a Nagy Baggeros a hatalmas munkagödör szélén éppen rágyújt vacsora utáni Havanna szivarjára. A sűrű szürkületben is már messziről észre lehetett venni délceg alakjának a táj fölé magasodó szoborszerú körvonalát. Alant, a gödörben fekete játékkockákként hevertek falvak és városok. Lépteim zajára lassan, fenségesen felém fordul. Nem szereti, ha zavarják. Mondom: nemzetiségi magyar laptól jöttem, mire szeretetteljes mosollyal nyújt kezet. örül, hogy villáminterjút kérek: villany nincs, ő is villámfénynél dolgozik. Meglep az a nemes egyszerűség, amellyel közli a lényeget. Sőt, biztat, kérdezzek bátran, nála nincs tiltott gyümölcs, nincs tiltott kérdés.- Azt beszélik, semmilyen gyümölcs nincs.-Természetesen, ezért is tiltom. Megkérdem, ismeri-e a góbéviccet: „Ábel mondja Áronnak: Kinyitom az újságot - Nicolae. Kinyitom a rádiót - Nicolae. Kinyitom a tévét - Nicolae. Félek, mi lesz, ha kinyitok egy konzervet...?!“- Rágalom, hazug imperialista propaganda - mondja mély meggyőződéssel. - Nálunk hónapok óta konzervet sem lehet kapni!- Vagy negyven éve ássák ezt a gödröt. Mikor készül el teljesen? -Mérnökeim kissé elszámították magukat. Ha most temetnénk be, kilátszanának a templomtornyok, például az oradeai, vagy a Cluj Napoca-i. Ezért kell tovább mélyíteni...- Nem sok ez így egyedül? Nem sajnálja, hogy felbomlott a szocialista munkabrigád?- Dehogynem. Leonyid pótolhatatlan veszteséget jelentett számunkra. Sajnos, aztán elment János is, Wojciech is, Erich is, Todor is, meg Milos is. De én még állom a sarat, illetve ásom a gödröt, befejezem, amit elkezdtem.- Egyedül?- Nézze, ha nagyon odaFidel, láthatja, nem maradtam még magamra. (malinák)
