Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
Kitói kérjük számon, amiből kifosztat- tunk, mielőtt megkaptuk volna? Aminek csak a hiányát éreztük s az elérhetetlenségét. önmagunkat vádolva kapkodtunk, szorongtunk és emésztődtünk. Azt hittük, a mi vétkünk, hogy nem sikerül. Hiába loholunk, éjszakázunk, fáradunk és kínlódunk, mégsem vagyunk képesek megteremteni és megadni családunknak azt a nyugalmat és meghittséget, amelyben az öröm lángocskái lobognak és a remény zöldjével virul az együtt, egymásnak megtervezhető biztos jövő. Félek a karácsonyoktól, mert ez az otthon idilljét ígérő ünnep minden évben számon kéri tőlünk emberszabású álmainkat. És legszebb törekvéseink ellenére szándékaink és álmaink mércéje alatt marad minden megvalósuló, minden boldog élménynek induló családi ünnepünk valósága. Ideje már, hogy e mindent őszintén feltáró időkben azt is elmondjuk, miért. „Úgy viselkedünk ebben a világban, mint a jogbitorló zsarnokok - likvidálunk, kisajátítunk, reformálunk. Zajaival és színeivel szemben bámulatosan süketen és vakon állunk meg, s olykor úgy tűnik föl ez az egész, mintha a mai gyerekek a gyerekek első nemzedéke volna ezen a földön, a mai felnőttek pedig már eleve felnőttekként születtek volna - oly kevéssé értjük gyermekeinket. Tanítjuk, oktatgatjuk, ismeretekkel tömjük őket szüntelenül, s kapják tőlünk az információkar a „való“ világról, illetve arról, amilyennek a magunk gyakorlatias, determinált, elhasznált szemével mi látjuk ezt a világot. Az egész emberi univerzum pedig, az egész úr, amelyet sosem lehetett közvetlenül adott információkkal kitölteni, s amely mindig csak közvetve kapott irányt, az a kiszámíthatatlan belső emberrész, amelyben sokkal fontosabb szerepe van az egyensúlynak, mint az egyoldalú információ-halmozásnak, az mind a véletlen uralma alatt marad..." MUNKÁSNŐK DICSŐSÉGE h ÍJ szó 3 ). Ál. 22. Kezdhetném akár Lenintől vett idézetekkel is. Hiszen hivatkoztunk rá eleget attól kezdve, hogy leírta, a forradalom sikere attól függ, milyen mértékben vesznek benne részt a nők - egészen odáig, hogy kijelentette, a nőket ki kell szabadítani a konyha rabságából. De talán mégis inkább itthoni valóságunk talaján maradok. Nem az alkotmányba foglalt, nem is a törvényekben rögzített egyenjogúság vagy statisztikák adataira hivatkozva. Hanem a tudatunkra ható, a közvéleményt alakító eszközökből és módszerekből megmutatva néhányat. Egy vaskos könyvben lapozgatok. A haladó nőmozgalom Szlovákiában 1918-1980 között címen adta ki a Szlovákiai Nöszövetség KB 1984-ben. Ebből (is) kiderül, hogy 1946-48-ban a kétéves ten/ teljesítése új munkaerők bevonásával számolt a termelésbe, s akkortájt a legnagyobb tartalékot a munkaképes korú háztartásbeli nők jelentették. Elkezdődött hát toborzásuk az iparba. Ezekben az években széles körű meggyőző és szervező munka folyt országszerte, hogy elsősorban a nehéz- és könnyűiparba, a fémfeldolgozó és finommechanikai ágazatokba, a textil- és vegyiparba, az építőiparba jelentkezzenek. Amikor megindult a nagyüzemi mezőgazdaság, a szövetkezetek szervezése, természetesen itt is az asszonyok megnyerése volt az egyik döntő feladat. A nólapok címoldalain boldog kő- múveslányok, szövetkezetbe belépett, kac- kiás kendőben mosolygó földművesasszonyok deklarálták helyüket és szerepüket az ifjú társadalom építésében. E nagyarányú toborzással párhuzamosan folyt szakmai felkészítésük, tanfolyamok, üzemi munkaiskolák, különféle rövi- debb- és hosszabb lejáratú bennlakásos iskolák elvégzése után állhatták munkába. Közben országszerte felépültek és megszerveződtek az első bölcsődék, óvodák, „amíg édesanyjuk a hazát építi, szakképzett gondozók felügyelete alatt játszanak és tanulnak a gyermekek, akik felnővén már a szocializmusban fognak élni.“ így írták, alig árnyalatnyi különbséggel az újságok. „Az új idők asszonya“ - olvasom az 1960-as Dolgozó Nőben. Mária Kudronová- ról szól az írás, a rybárpolei V. I. Lenin Pamutfeldolgozó Munka Érdemrenddel kitüntetett - máig országszerte legismertebb - dolgozójáról, számtalan más kitüntetés viselőjéről, akit otthonában látogatott meg a riporter. Éppen vasalt, de a tisztaságtól illatozó lakásban azonnal munkájáról kezdett mesélni, arról, hogyan segített a lemaradozó brigádoknak. Közben ugyan elmondta, hogy férjével együtt mindketten későn járnak haza munkából, de nem érzi az egyedüllétet, mert ilyen leveleket kap: „Kedves Kudroöová elvtársnö! mi,a Kasai Tizenkétéves Középiskola IV. osztályának pionírjai vagyunk. Tanító elvtársnónk egy szép cikket olvasott fel önről. Megtudtuk belőle, hogyan segített az elmaradó csoportoknak, amelynek ma már nagy része van abban, hogy a műhely 26 ezer kg pamuttal fogja túlteljesíteni a tervet. Tudjuk, hogy V. Gaganova példája szerint dolgozik. Kud- roriová elvtársnö számunkra is példát mutatott abban, hogyan segítsük elmaradó osztálytársainkat. Szeretettel meghívjuk Kassára, hogy személyesen köszönthessük körünkben.“ E mindent harmonikusan, tökéletesen megszervező, elvégző dolgozó nő a példásan rendben tartott lakásban az utolsó darab fehérneműt is kivasalta közben, s asztalra került a frissiben elkészített brindzás haluska is... Példázván így az ország minden, magára valamit is adó lánya és asszonya számára, hogy csak rajta, az ő rátermettségén múlik, hogy ilyen tökéletessé váljék... És a képes újság minden számámaradinak tartanak is, akkor is az a véleményem, az asszonynak otthon a helye. Csak nem tudom, mire van elsősorban szükség: hogy ók otthon maradjanak, vagy hogy mi, férfiak többet keressünk?“ „Aggályaink hőfoka gyanús. Vagy magunkkal van elszámolniva- lónk, s mi konokul tagadjuk ezt, miközben a kicsinyek háta mögé rejtőzünk, vagy - s ez a valószínűbb és rosszabb eset - őszintén gondoljuk a dolgot, mert magával ragadott minket ez a túlzottan gyakorlatias kor, s ahogyan reggelente, loholó munkába menetelünk előtt, kiadatlan állapotukban ébresztjük és visz- szük gyermekeinket a bölcsődébe, ugyanúgy ébresztjük rá őket időnek előtte a világunkra is, saját képzeteinket kényszerítjük kicsinyeinkre. Olyan játékokkal traktáljuk őket, amelyek saját gondjaink, szerszámaink, műszereink, berendezéseink és intézményeink hű másolatai. “- rehabilitalasra var ban mosolygó lányok, boldog asszonyok csoportjai, esztergapad mellett, fejögépet kezelve, sertéseket gondozva, életük legfőbb értelme a brigádban, a közösen végzett munka. Néha egy-egy mondatból kiderül, hogy azért van férjük is, gyermekeik, de az országépítés óriási feladata mellett ez szinte mellékes körülmény. Ekkortájt - szinte a hatvanas évek végéig - hazai nölapokban úgyszólván nincs is kézimunkarovat. „Kötéssel nem jutunk el a szocializmusba" - idézték gyakran a nő- bizottság ismert vezetőjének véleményét. Annál több írás zengte a traktoroslányok, kombájnosnók dicséretét, s hogy milyen jó a gyermekeknek a bölcsődékben, óvodákban „. .. míg anyu dolgozik“. 1968-ban - alig néhány hónapon keresztül - szakemberek figyelmeztetnek, hogy a nők, nagyarányú leterheltségük miatt nem tudják jól ellátni anyai, feleségi hivatásukat, hogy a gyermekek nevelésének áthárítása az intézményekre óriási érzelmi-etikai hiányt idéz elő személyiségükben, s hogy ennek káros következményeivel számolnia kell a társadalomnak. Szóba kerül, hogy legyen teljes értékű hivatás az anyaság is, hogy lehessen rövidített munkaidőben dolgozni, hogy hosszabb gyermekgondozási szabadságra van szükség... A Nő hasábjain ekkor arról folyik a vita, vajon minden munkaképes korú nőnek kell-e termelőmunkát végeznie, s hogy legfőbb hivatása valóban csak ez lehet-e, vagy netán családanyai mivolta is lehet elsődleges. Egy féri véleménye a vitából: „Az én feleségem is dolgozó asszony, s bizony, minden nap csak a rohanás, idegesség fogad, ha hazatérek. Fáradt, s azért ideges. S mert ideges, nem tud annyi otthoni munkát elvégezni, a gyerekkel úgy foglalkozni, ahogyan kellene. És ezért még idegesebb. Segítek, amit tudok. De nekem is jobb lenne, ha munka után nyugodt otthon várna. Akkor többet tudnék a munkámmal törődni, lehet, hogy többet is kereshetnék. Én nem bánom, ha AZ A BŰVÖS „HÁRMAS SZEREPKOR“ A hetvenes évek elején a tömegszervezetté előléptetett nöszövetség talaján szinte minden eddiginél nagyobb erővel indul a mozgalom az ún. szocialista asszony típusának megteremtéséért. Az előző évek tapasztalataiból és bizonyos felmérésekből okulva a nő: még mindig elsősorban dolgozóként számon tartott és meghirdetett kötelessége mellé odakerül (habár csak a második helyre) anyai hivatása is, egyúttal azonban újabb szerepet ró rá a társadalom, a közéleti munkát. Ezt azért kell vállalnia, hogy segítsen az országot a politikai, gazdasági válságból kivezetni, s hogy felelősségtudatban felnőjön önmaga hármas szerepköre körülményeinek megteremtéséhez. Egyszerűbben fogalmazva: legyen művelt, okos, kiegyensúlyozott, családjával is törődő - annak a feltételeként, hogy létrehozza- (hozhatja) a szolgáltatásokban, közellátásban, munka- és lakhelyén azokat az intézményeket, amelyek leveszik a válláról a háztartás terhét és a gyermeknevelés gondját, s felszabadítják számára a szabadidőt. Bűvös, méginkább ördögi kör. Ilyen elvárásoknak megfelelni - ma már, akik átéltük, tudjuk: lehetetlen. Hogy miért hittük és hitettük el, hogy ez megvalósítható? Nem tudom. De annyi mást is elhittünk s elérhetőnek- véltünk. Kilincseltünk, vitatkoztunk, örültünk, ha valahol - úgy tűnt -, sikerül. Félkészáruk boltja, takarítószolgálat, gyorstisztítók, a házhoz szállított vasaltruha, a munkába menet leadott táskába pakolt áruk, amelyeket már csak haza kellett vinni... Mindent az emberért, hirdettük a nőszövetséggel, s valóban úgy képzeltük, csak rajtunk múlik, hogy csupán a mi leleményességünkön, hogy Jó ötlet aranyat ér... Közben főztünk, mostunk, beteg gyermekünkért aggódtunk, elkéstünk a gyűlésről, s nem győztük a munkát, állandósult bűntudatban próbáltuk a lehetetlent: Az egyenjogúságban ígért „önmegvalósítás“ lehetőségeit. Ne tagadjuk, sok fontos, sőt nélkülözhetetlen épült így fel: üzletházak, óvodák, napközi otthonok. De milyen áron? Mennyi családtól, gyermektől, önmagunktól elvett óra árán? Vajon a közéletinek vagy szervezetinek mondott munkából mennyi volt a valóban hasznos és mennyi a fölösleges gyú- lésezgetés? És újra egy idézet, 1980-ból: „Napjaink hősei mindazok, akik társadalmunknak többet adnak, mint amennyit kötelességük adni.“ Ez a CSKP KB 15. ülésének beszámolójában hangzik el, amikor a Szlovákiai Nöszövetségnek több mint 400 ezer tagja van, s kilogrammokban mutatták ki, mennyi ruhát mosatnak a családok a szaporodó számú mosodákban, hány tisztító működik. .. A népszámlálás adatai bőséges lehetőséget kínálnak annak szemléltetésére, miként növekedett a nők műveltségének színvonala, s hogy képzettségük milyen munkakörök, vezető állások betöltésére predesztinálja őket. Valóban büszkeségre okot adó eredmények... Ennek ellenére alig-alig akadt (vagy csak nagyon rövid ideig, legtöbbje hajadon, család nélkül élő) igazgatói, valóban vezetői állást betölteni kívánó nő. Kívánatos volt az erre ösztönző propaganda - de a mélyebb, valódi okok feltárása elmaradt... „Hová lett az anyatej?“ - kérdezi az oknyomozó riporter a Nőben, s a szakemberek elmondják, agyonstresszelt anyák ezrei szülnek, s rohannak vissza dolgozni, elszakítván mellüktől gyermeküket megszületésük után néhány héttel. Az 1980-ban szülő nők azoknak az öntudatosult, épító- munka-centrikussá tett asszonyoknak a leányai, akik a nagy munkaerő-toborzás első hullámaiban siettek a városokba, munkásszállásokra, panelházakba lakni, s gyermekeikre egész héten a bölcsőde, az óvoda vigyázott. Szerencsés esetben a falun maradt nagymama. De családi otthonban ezek a gyermekek csak vasárnaponként éltek, akkor voltak együtt anyjukkal, apjukkal. Róluk mondja az említett riportban az újszülöttosztály vezetőorvosa: „Döbbenetes dolognak tartom, hogy olyan lányok, asszonyok szülnek az osztályunkon, akik gyermekkorukban nem játszottak babával. Veszteség az érzelmi életükben, anyai ösztöneik fejlődésében.“ Ugyanitt, ugyanezzel kapcsolatban hangzik el, milyen súlyos tüneteket válthat ki a nők túlterheltsége, s hogy a szülői felelősségre a fiúgyermekeket is nevelni kell. A szakember leszögezi: „Utódaink neveléséért egyformán felelősek vagyunk.“ A nyolcvanas évek elején már komoly felmérések figyelmeztetnek, hogy a család egyre inkább válságba kerül. Növekszik a válások száma, egyre több gyermek nő fel csonka családban. A válások túlnyomó többségét a nők kezdeményezik, a gyermekeket a törvény nekik ítéli. Arról, hogy az apa szerepe nevelésükben, egyészséges fejlődésük szempontjából szintén nélkülözhetetlen, csak elvétve szólnak a családpolitikai lapok, s alig-alig nyilatkozhatnak szakemberek. Dr. Vladimir Wynniczuk népességkutató 1984-ben állapítja meg: „Hazánkban jelenleg a családok 37 százaléka egygyermekes, 48 százaléka kétgyermekes, 12,5 százaléka háromgyermekes család. Egyre kevesebben akarnak három gyermeket, s mivel csökken a fiatalabb testvérek száma, egyre kevésbé nyílik mód arra, hogy a gyerekek a családban kapják meg az apa-anyaszerep alapjainak elsajátításához szükséges információkat. Ennek következtében később, fiatal szülőként képtelenek foglalkozni saját gyermekükkel, nem értik annak fejlődését, képtelenek megmagyarázni, miért fejlődik a gyerek úgy, ahogyan éppen fejlődik." „Ami lapjainkat illeti, fontosabbnak tartjuk, hogy még a legjobb esetben is csak a mindennapi erkölccsel kapcsolatos gyakorlati tanácsokat adjuk neki, vagy hogy a villanymozdony keresztmetszeti rajzát közöljük bennük, ahelyett, hogy megerősítenénk őket abban, hogy bennük is, a világban is van valami olyan, ami szavakba sohasem foglalható, s ne fosztanánk meg őket ettől a sejtelmüktől, mert világuknak, látásmódjuknak ez természetes alkotóeleme: a titok sejtelme, azoknak a gyönyörű tévedéseknek a világa, amelyek nélkül csak fáradt robotgépek volnánk.“ „A NÓ SZEREPE- FŐSZEREP“...? Hiba lenne úgy feltüntetni, mintha csupán nálunk tapasztalt jelenségről lenne szó. A szocialista országok túlnyomó többségében (Lenyelország és Magyarország kivételével) a „nőkérdést“ szinte a többi országos feladattól különválasztva, kiemelten kezel- (Folytatás a 4. oldalon) (Lőrincz János felvétele)
