Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-22 / 51. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 51 1989. december 22. XXII. évfolyam Ára 1 korona SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJÁNAK NAPILAPJA K lem igazán kedvez az idő a ka- IV rácsonyi gondolatoknak, leg­alábbis ma, december tizedikén nem, amikor ezeket a sorokat írom. Kissé fáradtan, kissé égetten, kialvatlanul, a politikai események sodrában; hogy azt ne mondjam: a pátosztalanság vég­ső stádiumában. A késő éjjeli órákban, „éjfél előtt öt perccel“ a vasárnapi első oldal nyomdába küldése előtt. Kará­csony, béke, a keresztény világ leg­szebb és legtisztább ünnepe. Minden más fontosabb volt az elmúlt napokban. Alig pár órája lehettünk tanúi az új kor­mány megalakulásának, lemondott az ország elnöke, a Vencel téren Václav Havel személyében talán az új elnököt láttuk beszélni. Hogyan jön ide a karácsony? Hogyan jön ide a szeretet, amikor ezekben a na­pokban egy húszéves korszakot kellene lezárni, sebeket betakarni, miközben óhatatlanul új sebek nyílhatnak. Mert könnyű azt mondani: gyógyuljanak a se­bek, csituljanak az indulatok, próbáljunk meg higgadtan nézni a múltra. Most, amikor Európa új arca készülődik, egy humánusabb, emberibb és türelmesebb arc, bozontos szemöldökök árnya nél­kül, tankok recsegő lánctalpa, határokon feszülő szögesdrót nélkül. Most, amikor megvan a remény, hogy új karácsony köszönt ránk, hazánkban, Közép-Euró- pában, kontinensünkön. Igen, gyógyul­janak a sebek, de másik gondolatunk az aggodalomé, mert még ebből is kijut nekünk, akiknek rokonai a Kárpát-me­dence délebbre fekvő völgyeiben, lanká­in, városaiban, halálra ítélt és még meg­lévő falvaiban élnek. És reménykednek. Talán már csak a remény, ez az utolsó cérnaszál köti őket Európához, ahhoz a földrészhez, amelynek ók is letétemé­nyesei voltak évszázadokon keresztül, s amelyből, mint didergő, éhes juhokat a karámból, kizárta őket egy eszelős kondukátor. Pilinszky báránya, Nagy László báránykája, Mikszáth cukri kis báránykája bizony áldozati bárány Euró­pa egyes szegleteiben még ma is. Gon­doljunk rájuk is. Tudom, első olvasásra nem éppen karácsonyiak ezek a gondolatok. Lega­lábbis nem olyan értelemben, ahogyan megszoktuk. A karácsonyt eddig a szim­bólumok, a jelképek és körülírások je­lentették. A hóesés, fenyóillat, szeretet, népszokások. Az idei karácsonyt azon­ban nem kerüli el a politika. Észrevétle­nül beszivárog a karácsonyfa alá, rideg ujjaival megzörgeti a papírmasékat, el­eimotoz az ajándékcsomagok között. Mint a hívatlan vendég. Most az egyszer azonban szívesen fogadjuk, mert része­sei lehettünk valamennyién, ki kezde­ményezóen, ki csendestársként, ki meg­figyelőként. Ami eddig fárasztóan és- leveröen hatott, amit naponta fejünkre olvastak, ezúttal szívesen látjuk. Itt van velünk az ünnep napjaiban is. Azt mond­hatnék, megzavarta békénket, de vajon mennyivel volt békésebb az az ünnep, amelynek díszletei között indulatok fe­szültek a lelkek mélyén, amikor a kará-1 csony előtti készülődés, rohanás, a zsú­folt üzletek előtti ácsorgás már szinte fásulttá tette az embereket, s alig várták, legyen már vége, pihenjünk rá egyet, de jó, hogy ez is elmúlt. De hisz valameny- nyien tudjuk, nem is igazán a készülő­dés, vásárlás, sütés-főzés, takarítás, a felhalmozódott gondok keserítették meg olykor a szánkat, hanem az a lég­kör, amely ünnepeinket is szorongatta: a megrekedtség, a kilátástalanság érzé­se, hogy az ünnep után minden visszaáll a régi kerékvágásba, kezdődik minden elölről. Mint egy vége sincs alagútban. Reméljük, ez a karácsony igazi lesz, s ezentúl minden ünnepünk. Remélem, ezentúl nem ennek-annak hívjuk, fenyő­ünnepnek, miegymásnak. Remélem, ezentúl nyugodtan leírhatjuk, hogy ád- vent, nagypéntek, szenteste, s ezeket az évszázadok által kialakult ünnepköröket és neveiket nem tologatjuk át a néprajz régiójába, amolyan megtűrt nevekként. Talán végre minden megkapja a maga nevét, s nem formálunk előjogot egymás hitére. A marxista marxista lesz, a hívó hívó. S a karácsony a reménység ünne­pe valamennyiünk számára. Azt mondtam az elején, kissé elha­markodottan, hogy most nem igazán kedvez az idő az ünnepi gondolatoknak. Soha jobban nem kedvezett. S nekünk, e honban élő magyaroknak is, akik meg­éltünk békétlen karácsonyokat. Ez, a há­ború utáni negyvenötödik, amely meg­hozta az európai népek nagykorúságát, remélhetően felnöttszámba vesz minket is. Persze, ha mi is úgy akarjuk. Miként az ajándékozásban a kölcsönösség a legszebb, legemberibb, ha nem a tü­relmetlenség szavára hallgatunk, hanem a békés, megfontolt szóra. Ez legyen a mi karácsonyi ajándékunk. KÖVESDI KÁROLY Lörincz János felvétele \ I HEUIIIL

Next

/
Oldalképek
Tartalom